LFG.HU

HammerTimeCafe
Horus
novellaCimkek

Karcolatok a mátrixból, avagy amiről a kezek suttognak.

Ahogy kilépett a homályból, arculcsapásként érték a kora tavaszi nap sugarai. Megállt. Leporolta a ruháját és megvárta, míg a szeme hozzászokik a fényhez mielőtt körülnézett volna a szabadban. A feltámadó szél jólesően simogatta az arcát. Elnézte a fákat, amint integetnek és kecsesen hajladoznak. Órákig tudta volna bámulni őket. Kicsit olyanok voltak, mint ő, sohasem szóltak egy szót sem. Nem mondtak sem jót, sem rosszat.
Szavakkal nem.
Eszébe jutott az este, arcán halvány mosoly futott át, csak néhány pillanatig tartott az egész. Egy felületes szemlélődő talán észre sem vette volna, egyedül a bólogató fák voltak szemtanúi. Megrázta a fejét, ma még rengeteg dolog várt rá. Elindult az épület felé.
A harmadikon, a könyvtárban van néhány nehéz láda, tele könyvekkel. Sietősen szaporázta a lépteit.

A könyvtárosnő vastag keretes szemüvege mögül mosolyogva, szinte túláradó örömmel fogadta. Végre hálás hallgatóságra talált. A szürkeruhás férfi születése óta néma volt. Szorgalmasan bólogatott és közben kezével jelezte, megnézné, merre vannak a ládák. A könyvtárosnő minden mondanivalóját egyszerre borította a férfira. Az pedig, jobb híján állta a sarat.
- De örülök, hogy látom aranyoskám! Milyen soványka lett mióta nem láttam! Biztosan nem eszik eleget. – hadarta, mint aki attól fél, hogy a másik hirtelen elszökik.
- Tudja, az unokaöcsém is folyton koplalt, aztán a végén rosszul lett. Pont olyan sápadt volt, mint maga, aranyoskám.
A néma férfi szorgalmasan bólogatott, időnként kötelességtudóan elmosolyodott. Néha azt kívánta, bárcsak süket lenne inkább. Szerette a csendet.
Végighaladtak a magas könyvektől roskadozó polcok mentén, miközben a nő egyfolytában beszélt. Be nem állt a szája egy pillanatra sem. Most éppen a legkisebb unokájáról áradozott. A férfi közben elmerült a gondolataiban, szórakozottan végignézett a polcokon. A legtöbb könyv régi ismerőse volt, néhányat többször is elolvasott. Nem volt egyetlen barátja sem, minden társaságát ezek a könyvek jelentették, és ők mindig itt voltak, ha szüksége volt rájuk. Hálás pillantást vetett a vastag kötetekre, amelyek oly sok felhőtlen órát ajándékoztak neki.
- Na itt lennénk. – mutatta a raktárhelységet, szélesre tárva annak ajtaját – Ezeket a ládákat most hozták. Ajándék, egy másik könyvtártól.
A könyvtárosnő elmosolyodott és büszkén végignézett a ládákon. A férfi visszamosolygott. Az idős nő tovább mesélt a családjáról és a politikai nézeteiről. Talán ha fél óráig tartott még a szóáradat, aztán a nőt telefonon keresték. Végre elment.
Minden nap ugyanazt élte át, boldog boldogtalan neki mondta el a bánatát, és neki nem volt más választása, mint végighallgatni őket.

Ismét az estére gondolt, ami majd végre kárpótolhatja az egész napi megpróbáltatásokért. A Cybervilágban szabad volt. Lebegett. Olyan volt, mint a kábítószer, megrészegült tőle. A magasba emelte szárnyak nélkül. Amikor fent volt a Chat-en eltűntek a testi hibájából adódó hátrányai. Mivel rengeteget olvasott, művelt beszélgetőtársa volt bárkinek, és akadtak jó páran. Ma este randija van. Pár napja megismerkedett egy lánnyal, kifogyhatatlanul a témából, órákon át folytattak beszélgetést versekről, zenéről és irodalomról. Sohasem volt még szerelmes, de mindig ilyennek képzelte. Amikor a lány belépett, a keze izzadni kezdett. Heves izgalom fogta el, szíve a torkában dobogott. Tristan és Izolda. Ezek voltak ők. Milyen romantikus! Elmosolyodott. Még nem mondta el a lánynak. Még nem.
Attól félt, elveszíti, ha megtudja, hogy a beszélgetőtársa egy néma. Elhatározta, hogy ma este végre véget vet ennek. Lesz, ami lesz. Erőt merítve az elhatározásából energikusan nekilátott a pakolásnak. Elég jól haladt. Már csak pár láda volt hátra. Lassan, de biztosan fogytak el. Talán ez a sietség volt az oka, talán az eljövendő este gondolata foglalta le túlságosan, de tény, hogy ekkor történt. Miközben felemelte a következő ládát, az megcsúszott a kezében. Egy pillanatra majdnem visszanyerte az uralmát felette. Csak egy pillanat. Ennyi volt.
Aztán a láda visszazuhant.

A kórházban a nővér és a doktor nagyon együttérző volt. Szinte kedvesek. Talán megéreztek valamit a férfi határtalan szomorúságából. A doktor igyekezett megnyugtatni, ne aggódjon, egy hónap és teljesen felgyógyul nem lesz semmi maradandó sérülése. Biztatóan megveregette a vállát, mielőtt otthagyta. Az egyik kezét begipszelték: eltört. A másikat csak bekötözték, de az ujjait nem tudta rendesen mozgatni és minden mozdulat hihetetlen fájdalommal járt. Szobormerev arccal nézte végig. Mintha nem is vele történt volna ez az egész. Azt várta, hogy majd végre felébreszti valaki és azt mondja: Ez csak egy rossz álom!
Az orrába csapó erős gyógyszerillat győzte meg róla. Téved. Ez a valóság.
Amint végignézett a csempézett falakon, a fehér köpenyeken, egy pillanatra megszédült. Jól van? – kérdezte fölé hajolva az ügyeletes nővér aggódó arccal. Ő intett, minden rendben.

A hazafelé utat a buszon kifejezéstelen üres tekintettel ülte végig. Sok időbe telt, mire bejutott a lakásba. A keze rettenetesen fájt, de nem érdekelte. Összetörten leroskadt a fekete, fénytelen monitor elé. Percekig ült mozdulatlanul, bámulta az üres képernyőt. Tehetetlenül nézte az élettelent. Az óra 22: 00 mutatott, a lány már ott van. Várja őt, de Isolda ma este nem találkozik Tristannal.
Tudta, hogy valami véget ért. Visszavonhatatlanul. Lassan ránézett a kezeire, felemelte és egyre csak nézte őket. Soha életében nem vágyott még rá ennyire, hogy világgá üvölthesse fájdalmát. Csak üvölteni percekig. Ám ehelyett, csak ült tovább csendben. Aztán a néma férfi szeme sarkából lassan elindult egy könnycsepp, ráhullott a bekötözött kezekre. A szája hang nélkül kinyílt.
De az ajkait csak egy néma kiáltás hagyta el.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához