LFG.HU

pierredelacroix
RPGCimkek

Az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.”
(Rejtő Jenő: A szőke ciklon)

Első – sőt talán a sokadik – pillantásra az ötlet, hogy Rejtő és Lovecraft világát összeillesszük, ostobaságnak, ha nem blaszfémiának tűnhet. Hiszen nincsen talán olyan két szerző, akinek az ábrázolt világa ennyire eltérne egymástól: Tuskó Hopkins vs. Nyarlathotep, Fülig Jimmy vs. Dagon vagy Piszkos Fred vs. Cthulhu (na jó, ez utóbbi meccs eredménye szerintem X lenne).

Tehát az tény, hogy – legalábbis legnépszerűbb (és legsikeresebb) műveiket tekintve – a különbség igen nagy, mivel az egyik egy vidám kalandregényeket író ember, míg a másik a gótikus horror – napjainkban már bátran kijelenthetjük – egyik utolsó és legnagyobb képviselője.

Mégis – véleményem szerint – találhatunk olyan kapcsolódási pontokat, amely lehetővé teszik, hogy – legalábbis egyes elemeit – Rejtő Jenő adaptálhatóvá váljon legalábbis a CoC-szerepjátékának világába. Ez – bármennyire is eltérő világot jelentett a 30-as évek Új-Angliájának misztikus vidéke és a légiósregények Szaharája – nemcsak az elcsépelt és sokszor félreértett „Zeitgeist” – korszellem – miatt van. Hiszen a trianoni, a második világháború felé sodródó Magyarország világvárossá váló Budapestje és a „hagyományos” – értsd: a „Third Great Awakening” (1850 – kb. 1900) során kialakult – Új-Anglia gyorsan modernizálódó társadalma között kevés átfedés van. Mégis – világlátásban és felfogásban – sok közös jellemzőt tudunk felmutatni. Valahol ugyanis, nagyon mélyen, az abszurd szorosan kötődik a horrorhoz, és Rejtő sok műveiben tűnik fel a humor mögül a szomorú valóság. Sőt egyik – kevéssé idézet műve – a Csontbrigád mintha csak a II. vh. utáni „lágerirodalmat” idézné fel világképével és egy koncentrációs tábor, az ott uralkodó abszurd, embertelen világ bemutatásával. Nem is csoda, hiszen – főleg Európában – a légiósregények divatja mögött éppen azok az életérzések és félelmek állt, mint az abszurdét (Kafkát), vagy a kozmikus Randolph Carter pedig – aki az egyetlen valódi „hőse” Lovecraft-nak – többek között a Francia Idegenlégióban is szolgált. Legalábbis ez áll az 1934-ben megjelent „Az Ezüstkulcs kapuin át” című novellában.

A legnagyobb eltérés az, hogy míg Rejtő legtöbb hőse – ellentétben Lovecraft szereplőivel (a hős jelzőt jelentős részük több okból sem érdemlik meg) nem „őrülnek bele” a megtapasztalt élményekbe (amelyek mögött – természetesen – nem „kozmikus” vagy „természetfölötti” hatalmak állnak), hanem az abszurd humorral oldják fel gyakran a feszültséget. Mégis, viselkedésük és megnyilvánulásaik alapján gyakran merülnek fel kétségek épelméjűségükkel kapcsolatban. Sőt egyes esetekben felmerülhet, hogy nem-e egy-egy megbomlott elméjű nyomozóval (Hallgatag – Nyolcemeletes – Drugics és az ő Melanie-ja, Wagner úr vagy az örök etalon, Vanek úr) egy-egy kaland után. Mondjuk az abszurd humor az „őrültség” egyik válfaja is lehet (Lásd a középkori bolonddal kapcsolatos érzések kétszínűségét).

[ Ehh, túl hosszan elmélkedek erről. Elég lenne annyit írnom, hogy az egyik regényben „lázasan” – túlvilági utazás-szerű – kirándulásra indul valaki egy citromevő nagymacskával (A tizennégykarátos autó). Ha nem Bastet mancsa van a dologban, jelenjen meg Cthulhu a Time Square-en!]

Habár egyes vélemények szerint a jó – gótikus – horror elengedhetetlen kelléke az, hogy ismerős helyzetekbe kerüljenek a karakterek, amelyekben az „ismeretlen” időről-időre betör és éppen az „otthonosság” érzése veszik el, ezt túlzónak érzem: hiszen a valóságban sem sok esélyünk van az Arkham egyetem meglátogatására vagy a kingsporti kikötőbe sem ugorhatunk el turistáskodni. Legalábbis nem könnyebben megvalósítható, minthogy a Szaharában vagy Indokinában legyünk az L. E. tagjai. Sőt a 21. századi olvasónak legalább ugyanolyan ismeretlen akár a század eleji Új-Anglia mint a tovatűnt francia gyarmatbirodalom. [Na jó, Marseille-ben és Szingapúrban talán még ugyanolyan könnyen lehet verekedésbe keveredni, mint Rejtő regényeiben szerepel.]

Úgy gondolom, hogy minden európai – és magyarországi – olvasott embernek a Szahara világa és főleg annak p. howard-i interpretációja, amely mögött annyi „valóságot” találhatunk legalább, mint Lovecraft Új-Angliájában. Sőt – ha „korhűen” akarunk játszani – akár még jobban is, hiszen habár a két világháború közötti időszak már bőven a globalizálódó világ kezdete, bármelyik nagyobb afrikai nagyváros ugyanolyan – sőt napjainkkal összevetve megkockáztatom, még – könnyebben megközelíthető volt, mint az eldugott új-angliai eldugott közösségek (vagy akár a magyar tanyavilág). Így tehát az „otthonosság” illúzióját könnyen megteremthető. (Amelyet természetesen a „másik” majd betolakodik.)

Az sem tagadható, hogy a „rejtői” irányba való elmozdulás emellett – a szerepjáték szempontjából – azért is ajánlható, mert bár a rendszer lehetőséget nyújt rá, eléggé kevés támpontot ad a Kornya Zsolt által „jassz”-nak és „kalandor”-nak nevezett nyomozótípusok alkalmazására (egyes rajongói modulokban ezek „hiányoznak” is), pedig majdnem mindig szerepel valamilyen „harc.” Ehhez adhat ötletet a rejtői elemek ötletes (vagy kevésbé ötletes) felhasználása. Főleg amiatt, mert a legnagyobb hiba egy CoC kaland esetében (ellentétben a „privát horroréval”, mint a WoD vagy a „cyberpunk”-játékkal), ha a nyomozókat körülvevő – emberi és ember-közeli – világ túl „sötétre” vagy disztopikussá sikerül lefesteni a titoknoknak. (Pl.: ellenségeskedő hatóságok, az elitbe mélyen beépült, konspiráló kultisták, minden orvos „őrült”, szenvtelen és gonosz tömeg stb.). Ekkor ugyanis felmerül a kérdés, hogy miért ne siettessék inkább a Mérhetetlen Vének eljövetelét és megnyílik az út, hogy – fanatikus – kultistákká váljanak, aminél kevés rosszabb létezik a CoC-ban. Ez az eredmény még Lovecraft novelláit követve is kerülendő (közismert, hogy szóról-szóra milyen nehéz egy kalandba átültetni ezek közül egyet-egyet). Hiszen a szerző konzervatív felfogásából is következik az, hogy a civilizáció és az emberi erkölcs csak egy vékony máz, amelyet az eónokon túlról vagy a Föld őskorából-jövőjéből érkező entitások fenyegetnek puszta létükkel. Ennek ellenére ez a „máz” az, ami a legértékesebb, és amelynek megtartásáért alapesetben a nyomozók küzdenek – sokszor elbukva, de ebben való hitüket fel nem adva. Így tehát még a legprimitívebb, társadalmon kívüli közegben – ha azok még megfelelnek az „emberi” kritériumnak – is fel kell tudni lelni ezeket az értékeket. Így azokban is, ahol a kalandor vagy a jassz mozog. Különösen, ha az adott nyomozók ilyen hátterekkel rendelkeznek. Rejtőből ötleteteket merítve így nekik is érdekük lehet, hogy saját világukat az „űrön túli fenyegetésektől” megvédjék. [Ez a bekezdés nem jelenti azt, hogy 1. a „rejtői alvilág” bármilyen hasonlóságot kell, hogy mutasson a „valódi” alvilággal vagy a társadalmon-kívüliséggel. 2. A CoC-ot nem kell konzervatív eszmeiség szerint játszani. Bár a „hűségre” való törekvés miatt néha szükséges, hogy úgy játszunk a világban, mintha 1850 vagy 1930 lenne, már az alapkönyvben is szerepel a „forradalmár” foglalkozás. Ez pusztán azt jelenti, hogy mást tart a világban értéknek, mint egy „konzervatív” vagy egy rendőrtiszt. Tehát a világnak nem feltétlenül kell a világnak „rózsaszínnek” lennie, de a hatóságok legyenek inkább kicsinyesek, az emberek gyarlók, a saját hibáikkal és furcsa szokásaikkal, mint kultisták vagy „a gonosz ellen harcoló keresztes lovagok”]

Ez természetesen nem jelenti, hogy csak ők, hiszen a hatóságok és a tudósok is bőven szerepelnek Rejtő műveiben. Sőt mind a tudományos kutatómunka (pl.: egyik karaktere az álomkórt tanulmányozta egy bűneset miatt, máskor egy a kikötői alvilágba visszavonult jogász írta jogfilozófiai művét) és a „könyvtározás” (értve ezalatt elsősorban a nyilvános könyvtárak és az újságok gyűjteményeit, nem az ősrégi titkos fóliánsok bújását) is szerepet játszhat (mint egyébként nem egy Rejtő műben).

Az Idegenlégió vagy az alvilág „szervezeteihez” való kapcsolódás pedig megkönnyítheti a titoknokok dolgát, hogy a nyomozók figyelmét egy-egy ügy irányába terelje.

Végezetül nem mehetek el szó nélkül a két író közötti „furcsa kapcsolatról sem”. Van valami sorszerű abban, hogy mindketten – tisztelőik és olvasóik hűsége ellenére – szegényen kellett élniük és viszonylag fiatalon haltak meg. A kozmikus horror atyja 1936-ban halt meg rákban, míg az abszurd humor mestere 1943-ban munkaszolgálatosként a Don-kanyarban. Vagy mégis ismerték egymás munkásságát? Itt egy elgondolkodtató idézet: „A Cape Blounton túl, egészen a Déli-sarkig, a Zöld Pofa végtelen birodalma következik.” (Rejtő Jenő: A megkerült cirkáló.)

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához