LFG.HU

HammerTimeCafe
Opiario
novellaCimkek

Köd volt. Álmomban ilyenkor sírni szoktam és addig tévelygek a Blaha és a Keleti között, míg csak fel nem ébredek. Sötét van, éjszaka, az úttest vizesen fénylik, az utcák idegenek és ellenségesek. Keresek valamit. Vagy valakit. De csak gyorséttermeket találok és álombéli, kihalt szórakozóhelyeket.
Most is elvesztettem az utat, valahol az Otthon áruház mögött. A köd egyre sűrűsödött. Fáradt voltam és… Hihetetlenül elhagyatott. Haza akartam menni, de az utcák másfelé kanyarodtak, mint ahogy én emlékeztem. A Rákóczi út is koromsötét volt, és ijesztően szűk. Egyetlen autó sem járt a környéken.
Különös ám, amikor ilyen hirtelen kiszalad az ember alól a világ. Üres. Fáztam, leültem a járdaszegélyre. Vártam. Aztán felkeltem és újra nekiindultam a városnak. Hátha hazajutok.
Az úttest vizesen fénylett. Zsebre tett kézzel bandukoltam. Irgalmatlan hideg volt. A köd, mint a vatta. Egyszer elzúgott mellettem egy fehér Lada. Régi, kopott jószág volt.

Órák óta gyalogoltam, de az út nem változott. A keresztutcák már rég elmaradtak, a Belváros fagyott benzinillatát felváltotta a nedves föld és az avar szaga. De a járda nem változott és az úttest ugyanolyan vizesen fénylett. Lassan hajnalodott.
Ligetes, erdős részen vezetett át az út. Nem tetszett a dolog. Itt házaknak kellett volna lenniük, omladozó, kopott bérházaknak és a 76-os trolinak. Nem erdőnek.
Egy újabb Lada dübörgött el mellettem, majdnem felborított. Körülnéztem. A ligetben, a fák alatt kavicsösvény vezetett. Lebotorkáltam a meredek töltésen, át a térdig érő, vizes füvön, rá a keskeny gyalogútra. A fán két gyerek holtteste lógott.
Azt hittem, sikoltani fogok vagy elfutok. De nem. Nekirogytam a fatörzsnek és döbbenten néztem. A gumicsizmás lábacskák mozdulatlanul lógtak. Majdnem megfojtott a csend. Csak most ébredtem rá, hogy a motorzúgáson és a fű susogásán kívül mióta nem hallottam egy hangot sem. Talán azért nem sikoltok, mert megnémultam.
Nem nyögtem; vártam. Hogy mikor szakad rám is az a rettenet, ami a kölykökkel végzett. Nem félek a haláltól; jobban mondva nem a haláltól félek. Hanem a bánattól. Ami akkor épp olyan nehezen ült a szívemen, mint még soha.

Bocs, pokoli rossz napom volt. Az egész azzal kezdődött, hogy már megint sírva ébredtem. Még akkor is bőgtem, mikor a hajamat szárítottam. Aztán elrohantam egy állásinterjúra. Persze elszúrtam. Persze. Mit is várhatnék. Mindenre rátelepszik, mindent elborít a bánat.
Különös volt az utcán; jó volt élni. A szél langyos volt, erős, futni akartam vele. A fények… A Balaton illatát éreztem, koranyáron, és szinte vártam, hogy egy piros, kopott UAZ mikrobusz parkoljon a sarkon. Apám az, visz minket Tihanyba. Húsz éve már. Húsz év, de mit sem változott. A május nem is változik soha.
Csak én változom.
Hazaértem, jó ám itthon, itt semmi sem szép. A szépség megöl. A szépség maga a veszteség. Maga a bánat. Leültem, néztem. Vártam. Az estére. A reggelre. Hogy egyszer vége lesz.
Persze az sem jobb. Várni, várni, várni – ugyan, mire? Nem lehet örökre a semmibe meredni. Elzsibbad az ember nyaka. Brazil szappanoperák forogtak az agyamban és tündérmesék. És a rémálmaim. Sikoltozó kősivatagok, egy lezárt várkastély, és egy macska, aki a tavaszt keresi. Uramisten, némelyiket még én is értem. És ettől ijedek csak meg igazán.

Hagyjuk. Vásárolni kéne. Már száraz kiflivég sincs itthon. Felrángattam valami cipőt és lebotorkáltam a boltba. Színes, szagos, fél hektáros Interspar; már majdnem a felvágottaknál jártam, mikor észrevettem, hogy követnek. Pszichopata külsejű, idősödő úriember. Úgy nézett, hogy majdnem hasra esett. És közben mobiltelefonált. KGB vagy FBI? Vagy csak a helyiérdekű cukrosbácsi? Mielőtt eljutottam volna a borokig, hogy egy jó palack cserszegi fűszeressel beverjem a fejét, eltűnt.
Elkezdtem remegni, majdnem elsírtam magam. Az embert általában akkor vágják fejbe a dolgok, mikor már túl van rajtuk. Bár hogy min vagyok túl… És mennyivel… Átrohantam a mirelitosztályon, el a pénztárak felé. Szerelmespárok rebbentek szét az arckifejezésem láttán.
Letéptem ezt a hangaszálat – már tudhatod, az ősz halott…
Kapaszkodtam. Nem mintha a bevásárlókocsi megtartott volna, ha összeesem. A fenébe is. Már megint… Valahol egészen máshol járt az eszem. Végül is mindegy hol, csak fájjon. Csak rohadtul fájjon.

Ültem még egy darabig a fa tövében, aztán nekiindultam újra. Tudtam, hogy nem juthatok haza. Soha többé. Átléptem egy másik világba. Bármilyen kevéssé tetszik is; ez van. Ezt kell szeretni.
A liget csodaszép volt. Amilyen szép csak egy esős, fázós májusi hajnal lehet. Zöld lomb borul a zöld fűre, gomolyog a pára, nyirkosan átölel az élet. Gyönyörű. Olyan szép, hogy az ember legszívesebben bemászna egy jó puha dunyha alá, és álomba sírná magát.
Mentem tovább. Mindenütt hullák. Az ágakon, a földön: gyerekek és kamaszok holttestei. Egyre kevésbé tetszett ez az egész.
Hangokat hallottam. Elindultam arra; nem óvatoskodtam. Nem féltem. Mitől? Minek? Döbbenetes látvány fogadott. A fák között függőhíd volt kifeszítve, gyerekek bukdácsoltak át rajta. Farönkök helyett kaszákon lépkedtek, a tákolmány ingott, aki elesett, annak vége volt.
- Hé, te ott!
Kiléptem a tisztásra.
- Lógunk, lógunk?
Megremegtem, de nem futottam el. Hova is mennék? Közelebb léptem.
- Na, végig a pályán, te is!
Felbotorkáltam a hídra, görnyedten indultam meg. A bakancs vastag talpán át is vágta a lábam a sok durva penge, de sikerült végigimbolyognom sértetlenül. A vér csak úgy dörömbölt a halántékomon. A gyomrom majdnem kiesett.
Egy kölyök elkapta a kezem, megtámasztott észrevétlenül.
- Ne mutasd, hogy gyenge vagy – súgta.
Kihúztam magam, bár a térdem alig tartott meg. Nem mutatom. Erős vagyok.

Ha leszidnak, mindig lesunyom a fejem és rászorítom a két karomat, a könyökömmel fogom be a fülemet. Mindig. Csak néha nem látszik belőle több, mint hogy megfeszül a nyakam. Annyi keserűség van bennem, hogy majdnem megfulladok. Miért ez a legmaradandóbb íz? A könnyek savanyúak és csípik a torkomat. A boldogság hazug és édes, émelyít. Csak a keserű marad, és a düh.
Az asztalon fetrengek, vigyorgok, mint a vakablak. Na, ez megy nekem. Egy papírpohárral játszom, a szélét rágcsálom, mint valami kisgyerek. Marhára zavarban vagyok. Marhára. Felfelé bámulok a plafonra, nehogy már elbőgjem magam itt a gyorsétterem kellős közepén, csak mert valaki már megint fogást talált rajtam, és nem tudok kibújni a felelősség alól! Hazudok. Ha kell, egész tisztára hazudom magam. Ha kell… Ha lehet… Hadd… Hadd hazudjam egész tisztára magam… A papírpohár elszakad.

A fák között barakkok sötétlettek, emberek sürgölődtek. Minket is arra tereltek. Sülő hús édeskés illata töltötte be a levegőt. A mellettem bandukoló fiú elfintorodott. Morgott valamit, nem értettem, mit mondhat, de nem is érdekelt.
Édeskés… Hirtelen ütött meg a gondolat. A bánat lassan helyt adott a rettegésnek. Két öregasszony jött szembe velünk. Ők voltak az első öregek, akiket a különös telep környékén láttam. De két ilyen banyaformájú teremtést! Megálltak, rám meredtek. A fiú riadtan megtorpant.
- Ki ez? – kérdezte az egyik reszelős hangon.
Körbepislogtam, de csak rám gondolhatott. Nem tudtam, mit mondjak. Minden válasz rossznak tűnt.
- Nézz csak rá! – bökte oldalba a másik. – Teljesen olyan, mint a nagyanyja.
Meghökkentem; miről van most szó?
- Az álla, a szeme, az a kerek kis pofija…
- És új gyerek errefelé.
Mire észbe kaptam volna, már a nyakamban lógott mind a kettő.
- Az unoka! Eljött! Megérkezett!
Betereltek egy faházba, dohos volt, öreg, mint ők maguk.
- A nagyanyád alapította ezt a várost.
Erre felkaptam a fejem. Nekem szeretetreméltó nagymamáim vannak, és jók; és ez a város mindennek tűnt, csak szeretetreméltónak és jónak nem.
- Azt mondta, hogy majd eljön az unokája. És akkor felemelkedünk.
- Elnézést! – felpattantam és kirohantam még mielőtt utánam nyúlhattak volna. Hánynom kellett.
A ház sarkán mellém lépett az a fiú, aki az előbb segített. Kérdően rám nézett, de én csak a fejemet ráztam. Nem akarom ezt az egészet! Nem! Miért segítenék nekik? És hogyan?
Felkeltem, az aprócska telep szélén szürkén locsogott egy folyó. A Duna? Vagy valami más álombéli víz? Nem tudom.
- Nem mehetsz el! – nézett rám a kölyök kérlelve, riadtan. – Te vagy az unoka. Fel kell emelned minket.
- Engem aztán nem érdekel, hogy én vagyok-e az az unoka – térdig már a vízben álltam. – Akár az is lehetek. Nem tudom.
Hanyatt dőltem, hagytam, hogy az ár elragadjon. A fejem fölött szürkén kavarogtak a partmenti ágak. A fiú tehetetlenül, értetlenül nézett.
- Engem aztán nem érdekel – suttogtam -, csak a napsütés és a zöld fű.

Ültünk a padokon, a lombok között betűzött a napfény és részegek voltunk. Nevettünk. Azt szoktunk. Már mind a kettőnk arcára rákövült a sokadik fröccs okozta görcsös vigyor, kétszer megváltottuk a világot és embertársaink összes problémájára is mind megtaláltuk a Végső Választ. Csak a saját helyünket nem leltük még a rendszerben. Kicsit hullámzott az asztal.
- Szerelmes vagyok Robert Smithbe.
Nem köptem ki a bort és nem is nevettem. Az ember nem lepődik meg az ilyesmin. Különösen nem a Szigeten. Különösen nem Cure koncert után.
- Én az életbe vagyok szerelmes – az asztalra csaptam, könyékig mustáros és sörös lett a kezem. – De nem szeret viszont az a rohadék!
Elgondolkozó vigyor fogadta a bejelentésemet.
- Én nem tudom, hogy viszontszeret-e – a mosoly nevetésbe szélesedett. – Ezt ki kell találni!
Nevettem. Azt szoktam. A műanyagpohárra támasztottam az államat, berogyott alatta, csupa bor lett az arcom.
- A rohadt életbe. Szerintem szeret.
- Aha – ő is nevetett. – Hívd fel. Mit veszthetsz vele?
Hat hónapja töröltem ki a számát. Mit mondjak erre? Hogy az emlékeket? Az egész rohadt törékeny élet romjait?

Csak úgy harsogott a napfény, az ég olyan kék volt, hogy belefájdult az ember szeme, és a fű… A fű… Elég volt ránéznem, hogy érezzem, milyen friss, milyen selymes… Nagy nehezen feltápászkodtam a kis tutajon, és megpróbáltam a part közelébe evezni.
Különös világ az álmoké, az ember elalszik a vízben és egy tutajon ébred. Napfényt kíván, és a legragyogóbb márciust kapja! A tutajt nem tudtam a meredek, füves part közelébe kormányozni, úgyhogy a vízbe csobbantam és úszni kezdtem.
Erős volt a folyó sodra, de pár ügyetlen karcsapás és kinn voltam. Dideregve kapaszkodtam ki a fűre. Egy lépés, iszonyatos fájdalom. Lenéztem a lábamra, hatalmas vastüske meredt ki belőle. A tutaj lassanként eltűnt a folyó kanyarulatában. A víz fortyogott.

Megkapaszkodtam egy fűcsomóban és szédelegve húztam le a lábam az éles vasdarabról. Térdre rogytam, leültem, levettem az ingem és azzal tekertem be a lábfejem. Dőlt belőle a vér. Nagy nehezen talpra kecmeregtem. Léptem volna még egyet, és lám, a földből hatalmas tüske indult meg, mint valami fog. Visszahúztam a lábam. A fog megállt. Lassan lejjebb eresztettem. A fog tovább növekedett.
Óvatosan, óvatosan, de a lábam közben lüktetett és úgy éreztem, elájulok. Csak a fűcsomó tartott még és a félelem, hogy mi lesz velem, ha visszazuhanok a vízbe? Már majdnem a talpamhoz ért a tüske, mikor hirtelen oldalt csúsztattam a lábamat. A vas a bokámig végigkarmolta a lábam, de végre biztosan álltam.
Még egy lépés és még egy. Feljutottam a part tetejére, körülnéztem. Sosem láttam még ilyen gyönyörű mezőt! Térdig érő, hullámzó fű és mennyi, de mennyi virág! A távolban jegenyesor futott, még messzebb hegyek kéklettek. Most már tudtam, hova megyek. Visszanéztem a folyóra – szürke pára gyűlt a színén, pedig sütött még a nap – és megindultam a fák felé.

Mikor Tatán voltunk és esett az eső… Mikor Tatán voltunk, mindig esett az eső. Először csak szomorkásan csepergett, aztán zuhogott. Gyalog mentünk be a vasútállomásról, megmutattam a kisházat, az apró, virágos kerteket. A várban vásár volt, megbámultuk a farönk-trónusokat és sajtos szendvicset ettünk a falon. Az arborétumban megszédített a múlt; hány éve már, hogy itt voltunk osztálykiránduláson! De álmaimban még gyakran látom a mohos falépcsőket és a különös, görbe fákat.
A Cseke-tónál sem voltam kisgyerekkorom óta. Nem is emlékeztem rá. A parkban menyasszonyokat fényképeztek, hármat vagy négyet is, a műromok között egy-két eltévedt japán turista kattogtatott lelkesen. A fák alatt ültünk, hideg volt, szürke hullámokat vetett a víz és a nádas a túlparton úgy suhogott, mint az eső. Én ottmaradtam, sosem jöttem el onnan, ami azóta történt, csak káprázat; ha oda visszamennék, újra veled lennék. Mindig csak veled.
De nem, nem lehet. Mosolygok. Megrázom a fejem.

Átvonszoltam magam a mezőn és elindultam a jegenyék szegélyezte úton. Most már nyugodt volt minden, a bágyadt napsütés szeptembert idézte. Házak közé értem. Aprócska, mesebeli épületek voltak, olyanok kinn, mint benn, a függönyök szabadon szálltak a szélben és szinte velük repültem én is. Utána réten vágtam át, gyümölcsösön, almát szedtem, göcsörtös ujjú fák fontak kaput felém. Dombok is voltak; átsuhantam felettük, és elértem a patak forrását két szikla között. Ezüstös ívvé olvadt a kő. A túloldalán ragyogott a nap és zászlók szálltak a magasban. Tündérország. Ámulva néztem. A kapu nyitva állt.
Leültem a kövekre és megráztam a fejem. Nem merek bemenni. Nem tudok.
Várok.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához