LFG.HU

Vorador
ismertetőCimkek

X-Men logoAz előző cikkben általánosságban méltattam Claremontot, de ahogy ígértem, ebben a részben már rátérünk a konkrét képregényekre. Az áttekintést Chris első önállóan írt számával kezdjük és a már megjelenésekor méltán klasszikussá vált Phoenix Sagával zárjuk le.

Az első egészében Claremont-féle X-Men, a 96. szám felépítése elég egyszerű: Küklopsz gyászolja az előző sztoriban elhunyt Thunderbirdöt, amiért – Küklopsz lévén – természetesen magát hibáztatja. Dühében egy pillanatra elveszíti önkontrollját és optisugaraival komoly pusztítást végez a környezetében. Sajnos pont szétzúz egy ősi monolitot is, amivel szabadjára enged valami (tizenkettő egy tucat) démont. Némi harc bontakozik ki és az X-Men legyőzi a szörnyet. Ez így nem hangzik túl forradalminak, és igazából vannak is hibái, Claremont stílusa pedig még kicsit túl színpadias pl. Küklopsz soliloquy-típusú beszédében, de jobban megvizsgálva felfedezhető egy csomó érdekesség.

Az elején a narrációt és Küklopsz magában való motyogását úgy írta meg Chris, mintha a narrátor és a szereplő egymással beszélne. Persze valójában nem kommunikáltak, de mindenképpen érdekes ötlet. Az egyik oldalon épülni kezd a következő részek Sentinel sztorija, valamint azt is megtudjuk, hogy ekkoriban a kormány még nem tekintette veszélynek a mutánsokat. Körvonalazódik a hőseink személyisége, pl. előtör Rozsomák pszichopata agressziója, amikor edzés közben egy baráti ugratás miatt teljesen elszáll az agya és kivont karmokkal esik neki Nightcrawlernek. Ironikus módon pár oldallal később hasznosnak fog bizonyulni Rozsomák féktelen erőszakossága, mivel ez segíti a démon megölésében.

X-Men 03-02

Storm klausztrofóbiája is szerepet kap a cselekményben, de az okára még csak kettő villanásszerű kép formájában kapunk utalást. A harc során pedig hőseink nagyon védik egymást a démon támadásaitól, ami talán arra reakció, hogy Thunderbird halálakor Banshee kivételével nem igazán tettek ki magukért. És tessék, ebben a démon elleni harcban meg éppen Banshee a visszahúzódóbb, mivel neki nincs lelkiismeret-furdalása Thunderbird halála kapcsán és nem kell „kompenzálnia”. Összefoglalva Claremont első saját száma közel sem a legjobb munkája, de már ez is mérhetetlen fejlődést jelent az első cikkben tárgyalt újságokhoz képest.

Ezt követően Chris 60-as évekbeli ellenfeleket vesz elő, hogy mindegyikkel készítsen egy jobb történetet, mint amilyen az eredeti volt. Például:

  • Régen elég furák voltak a Juggernaut elleni harcok, mivel a fickó lényege éppen az, hogy megállíthatatlan, de ennek ellenére mégis mindig lekapcsolták. Chris azonban leleményes módot talál arra, hogy X-Men legyőzze Juggernautot, ugyanakkor mégse sérüljön a megállíthatatlanságának mítosza.
  • Amikor először ír Magnetót, akkor rögtön semmissé teszi a vacak csecsemős ötletet és visszaöregíti a karaktert. Ám kicsit fiatalabbá teszi, mint eredetileg volt, így lehetővé válik, hogy majd holokauszt túlélőként ábrázolja és mégse legyen egy vénség. Vagyis egy korábbi szörnyű ötletet úgy hoz helyre, hogy még előnyt is kovácsol belőle.
  • A Sentinel sztori befejezését nagyszerűen egybefűzi a Jean Grey/Phoenix kapcsolat megalapozásával. Mellékesen itt derül ki, hogy Rozsomák karmai a testéből nőnek ki, ám hőseink nem ámuldoznak ezen a szám hátralevő részében, hanem a következő panel azonnal át is vált egy kis Rozsomák/Jean jelenetté. Még hogy Chris elhúzza a dolgokat!
X-Men 03-03

Úristen, Rozsomák karmai nem a jelmezének a részei! Egy ilyen leleplezést manapság 3 hónappal korábban reklámozni kezdenének és 6 részes minisorozatot írnának rá…
Kattintsatok nagyobb méretért!

E nosztalgikus gyökerű részek aztán hamarosan észrevétlenül átfordulnak Claremont első epikus kalandjába, melyben hőseink és a debütáló Starjammers lázadók a Shi’ar galaktikus birodalommal kerülnek konfliktusba. A későbbi Phoenix Sagában betöltött szerepén túl azért is fontos ez a történet, mert ennek során, a 108. számnál váltotta rajzolóként Dave Cockrumot John Byrne. Nyilván Cockrumot is nagyon kedvelem, bármeddig olvastam volna az ő rajzaival az újságot és a klasszikus X-Men jelmezek megtervezése is elévülhetetlen érdeme marad, de John Byrne valami fantasztikus. Realisztikus stílusa az átütő, dinamikus harci jelenetektől az érzelmek finom, szemléletes ábrázolásáig mindent hibátlanul átfogott. A teherbírása pedig olyan volt, mint egy igáslónak, az összes számban 100%-ot nyújtott és sosem késett a rajzokkal. Még Cockrum idején rajzoltattak Tony DeZunigával egy tartalék számot arra az esetre, hogyha Cockrum véletlenül elmulasztaná a leadási határidőt. Sokat mondó, hogy amikor Byrne lett a rajzoló, akkor azonnal kiadták ezt a tartalék részt, mert pontosan tudták, hogy Byrne soha nem késik, ezért mellette fölösleges ilyen óvintézkedés. Emellett a grafikus csapat többi tagja is legmagasabb színvonalat képviselte, Terry Austin (tus) és Glynis Oliver (színek) személyében, akikhez később csatlakozott Tom Orzechowski (betűk), szóval ennél jobbat már kívánni sem lehetett volna. Majd a cikk hátralevő képein látni fogjátok. Ráadásul Oliver és Orzechowski gyakorlatilag végig Claremont mellett maradtak a következő 15 évben, így az X-Men a rajzolóváltások ellenére is meg tudott őrizni bizonyos szintű vizuális folytonosságot.

X-Men 03-04

Byrne már az első oldalain megvett ezzel a kifejező Jean Grey képpel.

A Claremont/Byrne korszaknak rögtön az elején merész irányt vesz hőseink története, akik most először szakadnak ki huzamosabb időre a Xavier-kúria falai közül. Egy összecsapás következményeként ugyanis a csapat nagyobbik fele a messzi, civilizációtól elzárt Savage Land dzsungelében ragad, ahonnan a hazajutás valós időben számolva több mint fél évbe telik. Plusz csavart jelent, hogy a Savage Landen küszködő brigád és az X-Men maradék része kölcsönösen halottnak hiszi egymást. Hasonlítsuk össze ezt a frissességet az X-Men régi korszakával, amikor hét éven keresztül szinte mást se tettek, csak a kúriában ülve várták, hogy a Cerebro jelezzen valamit…

Eközben hónapról-hónapra gazdagabbá, élőbbé válik a főszereplők személyisége, akik egyre közelebb kerülnek baráttá váló csapattársaikhoz és (remélhetőleg) az olvasóhoz is. Egy egészen bensőséges, közvetlen hangulattal bírnak ezek a számok, szemben sok mai X-Men képregénnyel, amikben olyan irdatlan mutánstömeget szerepeltetnek, hogy a karakterek kezdenek arctalan szuperképességekké válni. Legalábbis én elég nehezen tudok érdeklődést tanúsítani olyan szereplők sorsa iránt, akik évente mindössze 4-5 mondatnyi szöveget kapnak. Ezzel ellentétben Claremont mindenkinek ad lehetőséget a kibontakozásra, nem érezzük egyik főhőst sem fölöslegesnek vagy érdektelennek. Bár talán nehéz elhinni, de ekkor még Rozsomák sem az a túlsztárolt übermutáns volt, akivé a Christ követő írók tették. Sőt, talán azt is meg merném kockáztatni, hogy a maga hideg, eltökélt stílusában Cyclops volt annyira „badass”, mint Rozsomák.

X-Men 03-05

A Savage Landet, Japánt és Kanadát átfogó világkörüli utazást követően nem pihenhetnek sokat hazatérő hőseink, hiszen Claremont változatos stílusokat próbálgatva tereli őket újabb megpróbáltatások felé.

  • Storm harlemi kalandja során keserű leckét kap arról, hogy szupererejük ellenére a hősök sem mindenhatóak és nem képesek mindenkin segíteni.
  • Arcade abszurd gyilkos vidámparkja talán a kicsit gyengébb részek közé tartozik, de később még fogunk találkozni a koncepció sokkal erősebb felhasználásával.
  • A testtolvaj Proteus borzongató meséjében az X-Men olyan ellenféllel kerül szembe, akinek legyőzésére az látszik az egyetlen biztos módszernek, ha megölik.

Néhány jelenet ebből a korszakból:

Más írónál ilyet biztos nem fogtok látni: Rozsomák megvarrja a szétszakadt ruháját.

Más írónál ilyet biztos nem fogtok látni: Rozsomák megvarrja a szétszakadt ruháját.

Vagány kép.

Vagány kép.

Az őszinte barátság kinyilvánításának egyszerű és szívmelengető képei.

Az őszinte barátság kinyilvánításának egyszerű és szívmelengető képei.

Glynis Oliver tökéletesen kevert színeivel egészen különleges hangulatot ad a képnek.

Glynis Oliver tökéletesen kevert színeivel egészen különleges hangulatot ad a képnek.
Kattintsatok nagyobb méretért!

Teleportálás mesterfokon. Orzechowski érdekesen használja Nightcrawler BAMF hangeffektjének betűit.

Teleportálás mesterfokon.
Orzechowski érdekesen használja Nightcrawler BAMF hangeffektjének betűit.

Most pedig igazi gyöngyszem következik: a 80-as éveket megnyitó Phoenix Saga.

A Jean Grey/Phoenix kapcsolat gyökerei egy három évvel korábbi eseményre nyúlnak vissza, mely óta apránként zajlott a történet végső felvonásának előkészítése. Már a Sagának a szerkezete is olyan elegáns, tökéletesen szimmetrikus felépítésű, amilyennel nem gyakran találkozik az ember: a kilenc rész három darab egymásba fonódó trilógiát alkot. Az eddig is nagyszerű Claremont ezen művével egy magasabb szintre emelkedik és a legkiválóbb módon vegyíti az akciót a drámával. A harcok látványosak, átütő erejűek és a legtermészetesebb módon ágyazódnak bele a cselekménybe. A történet szívszorító és felemelő jelenetei aprólékos gondossággal megkomponáltak. A nyelvezet az indokolt helyeken csodálatos költői képekkel gazdagítja az élményt. A szereplők szinte életre kelnek, ahogy bepillantást nyerünk gondolataikba és szívükbe. Helyükre kerülnek az elmúlt három év során kiborított puzzle darabjai, fény derül rég történt események valódi szerepére a nagy egészben. És akkor még nem is beszéltem a főcselekmény melletti olyan egyéb jelentős dolgokról, mint pl. a Hellfire Club, Emma Frost és Kitty Pryde első szereplése vagy Wolverine valaha volt legikonikusabb jelenete.X-Men 03-11
A Phoenix Saga szinte már egy szuperhősös képregény formájában megjelent görög dráma, az első Chris Claremont mesterműveinek sorában.

The obsidian flames burn brighter within her, and, in the distance, she hears music – a symphony of power long-sought and well-remembered. Transfixed by an unhuman joy, her burning soul spreads its wings and soars towards a destiny that will no longer be denied.

Összefoglalás

Ha valaki szeretne belevágni az X-Men képregényekbe, akkor a legjobb szívvel azt tanácsolom, hogy a vegye elő a Giant-Size X-Ment, majd kezdje el az X-Men (v1) szériát a 94. számtól és addig ne hagyja abba, amíg Chris Claremont nevét látja rajta. Ezzel máris jó sok időt el lehet tölteni, mivel 17 év anyagáról, vagyis nagyjából 190 részről beszélünk. A következő okok miatt gondolom úgy, hogy ez a legalkalmasabb pont a bekapcsolódásra:

  1. Ez még mindig az X-Men történetének egy nagyon korai szakasza, tehát ha az olvashatatlanul rossz 60-as évekbeli termést nem számítjuk, akkor gyakorlatilag itt kezdődött az X-Men. Az első cikkben tárgyalt részekre nagyon kevés utalást fogunk látni és azok se lesznek fontosak.
  2. Sok évig Claremont sorozata maradt az egyetlen X-Men képregény, szemben a mai állapottal, ahol havonta féltucatnyi spin-off széria bonyolítja a dolgokat. Persze idővel a Claremont korszakban is beindultak egyéb sorozatok, de ezek cselekménye általában eléggé önálló, így akkor is érteni fogod az X-Ment, ha nem vagy rendszeres olvasója pl. az Excaliburnak.
  3. És természetesen az is fontos szempont, hogy Chris ezen 1975-től 1991-ig készült művei jelentik az X-Men esszenciáját. Néhány írónak ugyan sikerült elérnie a Claremont által képviselt minőséget, de jelentőségében senki sem tudta megközelíteni. Chris írásaiban a hatalmas tehetségén túl szinte tapinthatóan érezni a végtelen gondosságát és odaadását a szereplők felé, akik ennek köszönhetően életre kelnek és így még fontosabbá válik minden, ami velük történik. Szinte hihetetlen, hogy Chris távozása után ezen érdekes és sokrétű karakterek (pl. Storm és Nightcrawler) milyen óriási visszafejlődésen mentek keresztül, mielőtt teljesen háttérbe szorultak volna. Bár talán még ők voltak a szerencsésebbek, mert legalább nem jutottak Wolverine sorsára, akit aztán mindenhol szerepeltettek és a karakter lassan egy kiüresedett marketingfogássá silányult.

Ha valaki netán hiányolná, hogy az egyes történetek mellé miért nem írtam oda, hogy melyik szám tartalmazza őket: ez direkt van így. Szerintem Claremontot a legjobb folyamatosan olvasni, nem pedig néhány sztorit kiragadva, mert sok összefüggés van az egyes részek között. Természetesen Chris sem hibátlan, ritkán becsúszik egy-egy gyengébb szám (pl. a korai Arcade) vagy ötlet (pl. leprechaunok a Cassidy kastélyban), de szerintem 17 év alatt elkerülhetetlen néhány mellényúlás, legyen bármilyen tehetséges is az ember. És még ezek sem értéktelen tölteték epizódok, mert valamivel mind gazdagítja a nagy egészet. Meg aztán igazából elég nehezen is tudnám pontosan meghatározni az egyes történetek kezdetét. A Savage Landes utazás például elvileg a 114. részben indul, de ha nem olvassátok el az előtte levő Magneto sztorit, akkor eléggé meg lesztek lőve.
Ugyan a kezdeti években még nincs tökéletesre csiszolva a széria, de a három Len Wein hatású szám kivételével (Giant-Size, X-Men 94-95) már a korai részek is nagyon élvezetesek. Szóval ha belevágsz az X-Men olvasásába, akkor szerintem kezdd a korai Claremonttal. Előfordulhat, hogy nem fogod az első néhány szám után azonnal érezni, mire föl dicsértem ilyen sokat, de ne add fel azonnal! Ha eljutottál a Phoenix Sagáig (X-Men 129-137) és még az se tetszik, akkor azonnal dobd félre a sorozatot, mert nem Claremont a te embered. Nincs semmi gond, majd még simán előfordulhat, hogy a jövendő cikkeimben olvasol olyan íróról, akinek jobban bejön a stílusa. Ha viszont élvezted a Phoenix Sagához vezető utazást, akkor jó hírem van: a 80-as években Chris még ennél is kiválóbb lesz.

LEGKÖZELEBB: Claremont és a Days of Future Past! Az első spin-off szériák!


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához