LFG.HU

Raon
novellaCimkek

” A sátánizmus újabb áldozata a megyei könyvtárban. Megmagyarázhatatlan haláleset a múlt éjjelen. A könyvtáros esküszik rá, hogy senkit sem látott bemenni az ajtón, reggelre mégis holtan találták a takarítónőt az egyik raktárban.
Az orvosi szakvélemény szerint a nő még élt, amikor felhasították az ereit és felgyújtották a saját vérében. A különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság feltételezhetően egy szekta műve lehetett! – állította beszámolójában a megyei rendőrség szóvivője – A jeleket, a módszert, az alaposságot tekintve bizonyos, hogy nem egy személy bűntettéről, hanem csoportosan végrehajtott emberáldozatról van szó.
Az ügyben a rendőrség nagy erőkkel megkezdte a nyomozást.”
Na persze.
Ki hiszi el ezt a baromságot. Egy hagymázas őrült begőzölt és így akarja álcázni magát.
Kisstílű módszer, a legolcsóbb fajtából.
Méla undorral lapozott el a címoldalról, futó pillantásra méltatva a szörnyű képeket: az egyik szimbólum valahogy ismerősnek tűnt neki az oldalak átfutása közepette és kósza gondolatot ébresztett benne.
Jé, ez Baphomet.
El is ment a kedve a további tájékozódástól, enerváltan tette vissza az újságot a helyére: ezért nem szokott napilapokat olvasni, enélkül is bosszankodhatott eleget.
A könyvtáros riasztotta merengéséből: végre szabaddá vált az olvasóterem. Csak addig érezte rosszul magát, amíg be nem lépett az ajtón: egy pillantás a félhomályba, egy lélegzet a hűvös levegőből és mindjárt feledett minden rosszat. Halvány mosollyal biccentett az idős néni felé, aki mindig megengedte, hogy tovább maradhasson: kevés ismerőse közül szinte már a barátjaként tartotta számon. Imádott ide járni, főleg akkor, ha egyedül lehetett: a tudat, hogy csak ő járja a hosszú sorokat, kivételes boldogsággal töltötte el.
Rengeteg könyv, ezer titok és csak az övé mind.
Különös hangulata volt annak az olvasóteremnek. Lehet, hogy csak ő képzelte oda, vagy a sok olvasott fantasy segített, de jó érzéssel töltötte el a tudat, hogy kopottas, komor kőfalak közt lehetett, ezek valamiképp jobban illettek a hely hangulatához. Volt már egészen modern, csillogással teli műpadló-neonszörnyeteg falai között is, de az egészen más volt, gyűlölte még az emlékét is. Van, amiben képtelenség újat alkotni a nagy fejlődés közepette és így lehetett ez a könyvtárak esetében is, a modernizáció nemhogy szebbé varázsolta volna, meggyalázta mindazt, amit a századok során felépítettek elődeik. Apró részletek voltak csupán, ám éppen ezek miatt lehetett hiteles minden: szeretett hinni abban, hogy egy könyvtár ne információk tömkelegét tároló műterem legyen, hanem féltve őrzött menedék, mely elvarázsol és magához ölel minden a tudásra szomjazót.
Halvány mosollyal simított végig a lakozott fapolcon és örült, hogy néhol szürke por látszott: ahogy megroppant a parketta a talpa alatt, egészen jót derült régimódi elvein.
Már csak egy kísértet hiányozna, monsigneur.
Nevetni támadt kedve, de visszafogta magát: mélységes, nyugodt csend honolt mindenütt, nem akarta megtörni nem odaillő hangokkal. Csak az egyik villanyt hagyta égve, ám ez éppen elégnek bizonyult: így egészen régies hatást keltett a rászakadt félhomály. Eszébe villant, hogy némely írófajzat bizonyosan ölni tudna a lehetőségért, látni és átélni ezt – ihletadónak legalább olyan eredeti lett volna, mint Lovecraftnak a temetők.
Tétova léptekkel indult el a sorok között. Nem tudta, miről akart olvasni, csak úgy keresgélt, el-eltűnődve a címeken – keresgélt és lépkedett, csillogó szemekkel várva, hogy rátalálhasson valami érdemi olvasnivaló.
Az egyik sarokban különös szimbólumot vett észre, ósdi regények között bújva: biztos nemrég hozhatták vissza, azért nem láthatta még eddig. Egykoron szebb napokat látott, kopottas szimbólum volt, közelebbről mégis felismerte egy pillanat alatt: Baphomet rúnája, ugyanolyan, mint amilyet az újságban látott odakinn.
A könyv, amin díszlett, szép nagy példány volt. Egy fordítás újkeletű kiadása lehetett, ki tudja milyen régi babonák rejtője: a címéről ítélve – Fényben született a sötét – valami okkult beavatás lehetett. Belelapozott, de nem túl nagy meggyőződéssel: nem nagyon szerette az ilyen könyveket, túl elvont nyelvezeten íródtak, jobbára olvashatatlan halandzsa volt mind.

“… A teremtés pedig így kezdődött vala: Akaran kisugárzásából támadt a fény, a fényből született Ohrmazd, az elsőszülött, aki megalkotta a világot. Életet lehelt az szépbe és a jóba és megteremtette az arkangyalok hierarchiáját. Elsőként Mihályt, aki a háború és hatalom titkát őrizte, másodikként Gábrielt, az erények és erkölcsök rettenthetetlen harcosát, harmadikként Samaelt, a pusztítás és háború hadurát… de ekkor a végletek másik kisugárzása, Ahriman, az örökkévaló gonosz szembefordult atyjával és rettenetes háborút szított az angyalok között… roppant háború… véres háború… eget és földet agyonrengető háború… sok mélység és sötét, meg arkördög… még több sötét, még több arkördög… gonoszság, rengeteg, embertelen varázslatok… elorozták az ember kincsét és a lelkükre vadásztak… és ez mind a régi tan, ősi tanítás, okkult hatalom titka, Zoroaster abszolút igazsága…te atyaég, ezt a sok baromságot…”

Odébb lapozott, egész fejezetekkel, de nem érezte, hogy bármiről lemaradt volna. Ezt utálta a régiek könyveiben, mind ugyan arról szólt, nyugodtan ki lehetett hagyni akár száz oldalakat is. Értelmetlen babonává alacsonyítottak minden mágikust meg misztikát.

“… a káldeusok, a zsidó kabbala követői és az egyiptomi papok ismerték a Kulcsot, a dogmák rejtélyét, az egyetlen örök igazságot, mely magába foglalta a hit és a természet erőit… hm… a bölcsek tudták, a mágusok használták, a boszorkányok gyalázták az ősi tanok titkait… de bárhogy is hívták őket, a végső cél mindig ugyan az volt: az univerzális ágens, a Nagy Mű létrehozása, melyet Bölcsek Kövének hívtak az alkimisták, prima materiának a mágusok, asztrálfény Odjának a zsidó beavatottak, Krisztus Keresztjének az Úr fanatikusai…”

Kicsúszott a kezéből a könyv, a lapok maguktól peregtek odébb néhány oldalt. Ahogy megigazította őket, egészen mutatós pentagram tűnt fel előtte, olyan régies, csillogó vonalakból rajzolt… a lélegzete elakadt, olyan valóságosnak hatott.

“… avatott mű kettő maradt fenn, utolsó kincsei a régiek ismereteinek. Sokan kételkednek valódi voltukban, ám azt már kevesebben tudják, hogy az Ószövetség is említi őket: eredetüket – és ez tény, nem légből kapott állítás – a keresztény vallás máig nem tudja érdemben megmagyarázni.
Az egyik Ezékiel titkos próféciája, az igazság és téboly tekercse, a Talmud őse, a másik a Tudás és a Hatalom könyve, Hénoch genezise, mely a mágia művészetét és a régi misztériumok tudását egyaránt magában rejti…”

Eszébe villant, mennyi őrült van a világon, aki képes bevenni ezt a sok maszlagot és újra bosszankodni kezdett: azok a mocskos emberáldozók is biztos ezért ússzák majd meg a gyilkosságot, mert eskü alatt fogják vallani, hogy a Sátán parancsára tettek mindent.
Lassan már a csapból is ez fog folyni.
Tétova mozdulattal tette vissza a könyvet: éppenséggel nem lett volna rossz, de most valami érdekesebbre vágyott.
Kis cédula hullott a földre szöszmötölése nyomán: biztos a hátuljában felejthette egy túlbuzgó olvasó. Kíváncsian vette fel, mindig is érdekelték a futva odavetett jegyzetek: esetenként többet árultak el a könyvről több óra olvasgatásnál is.
Érdekes cetli volt, tapintásra is figyelemreméltó. Kellemes, selymes, finom: drága papír lehetett. Először azt hitte, csak képzelődik, de amikor az arcához emelte, rájött, hogy mégsem: érdekes aroma áradt belőle, tömjén vagy valami hasonló. Meglepődése csak nőtt, ahogy észrevette a különös betűket – régies, kalligráf műremekek kanyarogtak a sárgás papíron.
Ez mindjárt jobban tetszett.
Eliphas Lévi: A Mágia művészete. Beavatás és rituálék. E66.
Elbűvölte az összhatás. A papír, az illat, az a művészi írás… és a név, olyan egyszerű, mégis tekintéllyel teli. Volt valami furcsa ebben a névben, valami sallang nélküli, eleve elrendelt méltóság.
Eliphas Lévi. Csakis egy mágust hívhattak így.
Különös érzés töltötte el, jóval több, mint kíváncsiság. Talán a fantáziája ragadta el, talán az unalom miatti sóvárgás, titkon tán abban reménykedett, végre találhat valamit. Bár világéletében komolytalannak tartotta a mágiásdit, a lehetőséget sosem vetette el – hisz köztudottan vannak olyan dolgok a világban, amire máig nem ismeri a választ a racionális elme.
Hátha most lesz egy.
Szürke, jelentéktelennek tűnő kis könyv volt: háromszor is végig kellett rágnia magát a hosszú sorokat, mire sikerült észrevennie. Szakadozott, elnyűtt borítója volt, elmosódott jelekkel középütt: piszkosfehér lapjain régies betűk kanyarogtak. Különös, kesernyés illat áradt belőle: az egyiptomi papirusztekercsekét képzelte ilyennek.
Találomra lapozott az elejébe.

“… A mágia, a tudományok legnemesebbike a világ igazságainak abszolút, tévedésektől mentes elbírálását jelenti. A régiek szemében annyira szent volt, hogy nem is használták ezt a szót, a Gnózist mondották helyette, mely az intuíció révén szerzett ismereteket jelentette.
Az ember mit sem tud, de hivatva van mindenek ismeretére: olyan lehetőség ez, melyet kevesen értettek meg a korok és kultúrák mélységén túlról. Az ember fél az ismeretlentől, és az ostobaságot választja helyette, s éppen eme félelem az, ami a régi misztériumok tudását ezer kétellyel övezi.
Ősrégi templomok homlokzatán áll: ismerd meg önmagad. Megismerni annyi, mint látni az igazat, a törvényt, ami a világ kettősségében megnyilatkozik. Hogy a fény csak árnyékkal együtt létezhet, az ok okozattal, a születés halállal jár: nem különböző dolgok ezek, hanem egyazon teremtőelv különböző aspektusai.
Az igazság olyan, mint a Nap, vak, aki nem látja fényét.
Az ostobák jóságról és gonoszságról beszélnek, pedig ők egyek mind a ketten. Nincs két út, csak egy égi és egy pokoli tudás – az elsőt felismerni, a másodikat leleplezni kell…”

Érdekes megközelítés volt: elégedetten vette tudomásul, milyen jól döntött, amikor utánajárt annak a cetlinek.

“… A kettősség olyan alaptörvénye a világnak, amit megértve hatalomhoz juthatunk a dolgok felett. Minden, ami kettős, tökéletes, ám ha létezik felettük uralom, annak feltételeznie kell egy harmadik aspektust is.
A hármasság univerzális dogma. A fény és árnyék a teremtőtől ered, az ok és okozat a teremtőelv függvénye. A tudományokban fizika és vallás a metafizikában egyesül.
A hármasság egyenlő a dolgok értelmével.
A családban apa, anya, gyermek. Az emberben gondolkodás, szeretet, tett. Hármas minden, ami körülöttünk van: mint a legfőbb közeg, a természeti, szellemi és isteni világ rendszere is…”

Izgalmas, sürgető érzés lépett a tétovaság helyébe. Szédületes gyorsasággal kezdte olvasni a kanyargó sorokat, mind inkább érdekelte a dolog. Félelmetes volt, ahogy egyszerű tényekkel rámutatott arra, amit előtte több ezer oldalnak sem sikerült: döbbenten vette tudomásul, milyen szorongás ébredt benne a gyomra tájékán.

“… A hármas a következmény megnyilvánulása a teremtés dinamikájában: ő az örvény, ami a világot hajtja. A hármast látni annyi, mint a törvények működését látni, a hármas tudását bírni annyi, mint a világ működését ismerni. A hármas a folytonos megújulás és újrateremtés misztériuma: ez a mágusok első szent száma. Önmagában zárt és egész egység, a világ minden természetes állapota elérhető vele, de annak, aki uralkodásra született, szükségképpen feltételeznie kell egy magasabbrendű erő jelenlétét is.
Hatalom és erő ölt testet a négyesség filozófiájában: ez a legnagyobb titok és privilégium.
Minden, ami statikus és örök, a négyesség aspektusa.
A filozófiában állítás, tagadás, vita, megoldás. Az elemekben levegő, föld, tűz és víz. A természetben születés, élet, halál, halhatatlanság.
A Gnózisban tanulás, kísértés, beavatás, hatalom.
Aki látja a négyest, mindent tud a világról, korának bölcsévé válik – aki érti és használja törvényeit, nem ember többé, az istenek jutalmának várományosa…”

Azon vette észre magát, hogy egyre csak falja az oldalakat: a szája kiszárad, néha még levegőt venni is elfelejtett.
Furcsa, nehezen emészthető súllyal vésődött belé minden egyes szó. Sosem érzett még ilyet: nem hitte volna, hogy képes lehet ilyen hatást gyakorolni akármilyen könyv is.
Egyszerre vonzotta és taszította minden egyes sor.
Egyre kényelmetlenebb érzés mélyült el benne, a feje zsibbadni kezdett a sok érveléstől, de ugyanakkor bizarr vonzódást is született benne – ha akarta, sem tudta volna elfordítani tekintetét a delejes soroktól.

“… Minden, ami látható, a láthatatlan megnyilvánulása.
Minden, ami láthatatlan, eleve elrendelése vagy teremtője a világ dolgainak – így ami láthatatlan, a látható feletti hatalom forrása lehet.
A mágia nem babonaság, hanem a lényeg megnyilvánulása: nincsen ebben semmi felfoghatatlan, csak tényekre alapozott tudás – a természeti és égi világ törvényeinek tévedések nélküli ismerete.
Az ostobák manáról beszélnek, isteni adományról, pedig szó sincs erről: amit látnak, nem más, mint a tökéletes gondolatok megfelelő sorrendben létrehozott láncolata. Nem a mana, az elme a mindenek kulcsa: az ember, aki értelmével kiemelkedett.
Minden mágikus tudomány a titkok ismeretében gyökerezik…”

Lúdbőrözni kezdett a háta.
Félelmetesnek hatott, miért érezhetett ilyet és kényelmetlen szorongással vette tudomásul, miért nem szeretett volna jobban belegondolni ebbe. Máskor biztos nevetett volna ezen… most valahogy nem volt hozzá kedve. Körbenézett, de mindenütt csak a sejtelmes félhomályt látta: valamiért nem nyugtatta meg a tudat, hogy nem talált semmi különöset sem.
Már éppen visszafordult volna a könyvhöz, amikor újra megborzongott: hosszabb is, ijesztőbb is volt, mint az előbb. Hűvös szellő táncolta körül, kellemetlen, nyirkos érintéssel: próbált erőt venni magán, de egész testében beleremegett.
Furcsa, dohos szaga lett a levegőnek.
Biztos a pincékből jön. A szellőztető megint elromlott! – villant eszébe és mindjárt jobb érzés töltötte el: igyekezett nem foglalkozni azzal, hogy a szorongása cseppet sem enyhült, csak gombóc formájában a torkába költözött…

“… a tömeg szükségképpen rettegi a mágusok hatalmát. A dolgoknak csak az árnyékát veszi realitásnak, hátat fordít a fénynek és abban a sötét árnyékban gyönyörködik, amit saját maga vet.
A mágus, aki lucidussá válik, a kedve szerint használhat mindent: ekkorra már bírja azt a tudást, hogy alkalmazza is, melyek okozatát a tömeg varázslásnak nevezi. Ezért különböznek annyira a világiak a beavatottaktól: a mágus okokat lát, a tömeg csak a következményt.
Varázsolni annyit tesz, mint tudni, mi az igazság az okban és mi kell az okozat realizálódásához. Más szóval, ami igaz az okban, realizálódik az okozatban – a mágus akarata által.
Az akarat a gondolatban realizálódik. A gondolat a beszédben, a jelekben és a jelek láncolatai által valósul meg, majd a szavak vagy írott jegyek révén belenyomódik az asztrálfénybe, ahol új valóságot, új formát ölt és a világba születik.
A tömeg csak annyit lát, hogy a beavatottak számára semmi sem lehetetlen: vihart támasztanak, seregeket tipornak el, angyalokat idéznek – ha úgy akarják, a csillagok feltárják titkaikat, a halottak istenek kikelnek sírjukból. Nagy botorság volna azt hinni, hogy emögött puszta hatalomvágy van: a dolgok lényege éppen az, hogy csak az igazság realizálódhat.
Emiatt nem lehet akárkiből beavatott. Aki hitvány jellemében és balítéletének rabja, menthetetlenül bukásra ítéltetett. Elbukhat az is, aki bizonytalan jellemében – megtorpanni annyi, mint megátkozni magunk, meghátrálni egyenlő a halálos ítélettel.
Semmi sem veszélyesebb, mint időtöltésnek tekinteni a mágiát.
Az ember nem játszhat büntetlenül az élet és halál misztériumaival.”

In nomine Shaitanis!
Et fili,
et spiritus
sancti.

Megállt benne az ütő.
Remegés futott át testén: annyira elfeledkezett magámról, hogy vérző sebet harapott ajkaiba. Körbefordult, de nem látott semmit sem… talán csak a képzelete játszott vele, de mintha
sötétebb lett volna, mint az előbb.
Sejtelmes, fekete árnyékok. Csak csend, semmi más.
Semmi sem mozdult, semmi nem hallatszott.
Újabb szellő simított végig arcán és nagyot dobbant a szíve: hűvösebb is, nyirkosabb volt, mint az előbb.
A hideg kirázta az ódon lehelettől.
Félelem csapott le rá és kerítette a hatalmába: soha nem volt még ilyen rossz előérzete. Racionális elméjében egy pillanat alatt összekuszálódott minden: képtelen volt még gondolkozni is. Forogni kezdett körülötte a világ, egyszerre minden olyan nehéz lett: apró, tűszúrásnyi zsibbadással kezdett távozni belőle az élet.
Az istenekre!
Elgyengült, mintha a vérét szívták volna: már nem csupán szédült, levegőt is alig kapott. Elszállt lábaiból az erő, tehetetlen dőlt el oldalra: teljesen lebénult, mint akit áram ütött agyon.
Kihullott kezéből a könyv, hangos csattanással ért a földre – erre, mint a mesében, egyszerre vége lett a lidércnyomásnak. A zsibbadás elmúlt, a képek visszajöttek, pillanatok alatt visszatért belé az élet… és majdnem infarktus vitte el a rátörő rettenetben.
Átható, feketés füst ölelte körül.
Hatalmas gyertyák kékes lángjai. Imbolygó árnyaik mindenütt.
Ocsmány, édeskés bűz a levegőben.
Üvöltött volna, de nem jött ki hang a torkán: szemben, a füstön túl csúfondáros mosolyt villantott felé egy vörös kámzsás árny.
Szent Isten!
Két lábon állt, mégis megbilincselve érezte magát: lenézve tucatnyi jelet láttam maga körül a parkettán, melyek lidérces vörös fényben égtek… furcsán ismerős, régies ábrákat. A lábain és a kezeiben ujjhegynyi sebek éktelenkedtek, melyekből apró patakokban csordogált a vér: eleven rettenet ébredt benne, ahogy rájött, mi élteti a béklyó szimbólumait.
Exorta Hénoch genesis!
A könyv a semmiből került elé: felfogni sem volt ideje. Egészen másmilyen volt, mint az előbb: hatalmas, vaskos kódex, ősi bőrkötésben, csillogó veretekkel. Aranyszín rúnák látszottak az elején, melyeken most ragyogás éledt az érintése nyomán: elképesztő vibrálás futott át a kezén, mintha villámcsapás érte volna. Egy pillanat alatt eltűnt a börtön, vérpermettel robbant semmivé körötte: az erőlködéstől nyögve rogyott a földre és üvöltött,
ahogy a száján kifért.
Félt és iszonyodott egyszerre, de valami delejes részegség is feltört benne emellett: ösztönösen nyúlt a könyv után, nehogy kivigye kezéből a lendület.
Nehéz volt, rettenetesen nehéz, mintha vasból öntötték volna: alig bírta el két kézzel is. A feketés füst felörvénylett, pokoli kámzsások tűntek elő: ösztönösen rájuk ordított valamit, mielőtt végiggondolhatta volna.
Vakító fehérbe lobbant előtte a világ
… az igazság olyan, mint a Nap: vak, aki nem látja fényét…
és a következő pillanatban hűs szellő simított végig arcán.
Az olvasóterem parkettáján feküdt, félig az egyik polcnak támaszkodva: előtte levert könyvek látszottak, tetejükön a szürke kis regénnyel. Ahogy ránézett, félelem hasított belé: bizarr késztetés tört fel benne, hogy újra kinyissa, de iszonyodott a puszta gondolattól is. Eszébe villant, hogy eddig mit hitt a mágiáról és mintha gúnyos kacajt hallott volna a fejében: nem tartotta magát őrültnek, de esküdni mert volna rá, hogy csak a képzelete játszik vele.
Még soha nem remegett ennyire.
Rettenetesen érezte magát, a gyomra felkavarodott: a belei is kikívánkozott, nemcsak ami benne volt. Fel akart állni, de erőtlenül roskadt vissza: mázsás koloncok húztak vissza a földre. Keserű ízt érzet a szájában és vért köpött a padlóra – hosszú pillanatokba beletelt, míg felfogta, mi az ami lát. Döbbenten emelte maga elé kezeit és merően bámulta az ujjain cikázó halovány lángokat
Ez nem lehet! Képtelenség!
és ettől értette meg, hogy amit átélt, nem álom, nem képzelgés volt csupán…

* * * * * * *

- Láttam! Ott voltam!
- Elhiszem, Mr. Ewan.
- De komolyan! A fiú bajban van! Segítenünk kell neki!
- Jól van, Mr. Ewan. Nyugodjon meg, itt biztonságban van. Ide senki nem jöhet be. Franky őrzi a kapukat. Odakinn meg megy tovább a világ, ahogy eddig is. Oké?
- Nem hisz nekem! Már megint nem hisz, mint a múltkor!
- Dehogynem hiszek. Szép történet volt. Ha kimegyek innen, az első dolgom lesz felhívni a könyvtárat.
- Megígéri?
- Megígérem. De most vegye be szépen a gyógyszereit.
- Jól van. Nagyon jó, Mr. Ewan, meglátja, ettől egy csapásra jobb lesz minden.
- A Necronomicon! Adják ide a Necronomicont!
- Nem lehet, Mr. Ewan. Maga is tudja, hogy a főorvos úr, szigorúan megtiltotta, különös tekintettel a rohamaira. Sajnálom.
- Akkor adjon egy másik könyvet! Utána kell néznem a titkoknak! Tudnom kell, mi miért történhetett.
Kis csend. Kotorászás. Hümmögés.
- Az ’Eryxx falai’ között jó lesz?
- Tökéletes! Tökéletesen jó!
Örömteli sikoly.
- Jesszusom, A patkányok a falban az egyik kedvencem! Meséltem már, hogy a múltkor én is hallottam hangokat? A falból jöttek, szakadjon rám az ég, ha nem úgy volt, esküszöm az élő istenre! Abból a falból jöttek, tisztán hallottam, egész éjjel!
Mélyről jövő, súlyos sóhaj.
- Ide is betették a lábukat az átkozottak!
- Jól van, Mr. Ewan. Majd szólok Frankynek, hogy ellenőrizze a pincéket. Ha talált valami koponyatemetőt, maga lesz az első, akinek elmondom, oké?
- Köszönöm, fiatalember! Maga olyan jó hozzám!
Szürcsölés. Kis csend.
- Már érzem is, hogy jobban vagyok. Ez a tabletta tényleg Enki urunk varázsszere?
- Természetesen, Mr. Ewan. Nekem elhiheti. Frankón az.
- Milyen jó, hogy van nekünk. Különben semmi nem védene Chtulhu hívásától!
Újabb sóhaj.
- Tudja, csak azt a szegény fiút sajnálom. Fiatal még, vakmerő… túlságosan vakmerő és tájékozatlan! Lévi dogmája nem gyerekjáték, csak nehogy baja essék miatta!
- Jól van, Mr. Ewan, ne aggódjon, nem lesz baja. Most elmegyek és utánanézek: addig pihenjen. Oké?
Szusszanás. Ágyrugók nyikorognak. Motyorászás.
- Jaj, istenem, ez a gyerek… Szegény feje, szegény szerencsétlen… nem tudja, mibe keveredett…
Csend lett a szobában.
A hold fenn az égen, egyetlen szemlélője a közjátéknak, sápadt sugarakkal nézett be az ablakon. Értetlenül merengett egy pillanatig, majd jótékony sugarakkal simogatta meg az álomba szenderült vénembert: utóbb szégyellősen bújhatott el a felhők mögé, amiért nem értette a történteket.
Mert odalenn, a kis hegyvidéki kastélyban az idős úron kívül nem volt és soha nem is élt senki sem.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához