LFG.HU

taverna
Raon
novellaCimkek

Halk, kimért kopogás volt – talán éppen ezért idegesítő.
Az idős asszonyság lassú mozdulattal állt fel karosszékéből és átkozódni kezdett az esti zavargatásért: a hajlított fűz recsegve nyögött fel az irdatlan testtömeg miatt.
- Ki a rosseb lehet az.
Az újabb kopogás határozottabb is, erősebb is volt, mint az előbb, s mintha kevés türelmetlenség is rejlett volna benne.
- Már jövök, a ribanc anyádat.
Az asszonyság alatt megroppant az ósdi parketta, ám egyszerre surranó lopakodássá vált járása: különös és groteszk módon egyetlen hang nélkül ért az ajtó mellé. Nem nyitotta ki, a falba vágott résen meredt kifelé és rezzenetlen tekintettel vizslatta a sötétet: hosszú pillanatokba telt, míg kirajzolódott előtte a fiatal Dovel atya karcsú alakja.
- Átkozott csuhások. Mi a nyavalyának eszi ide őket a fene.
Hangos nyikorgással tárult fel az ajtó – Dovel felemelt kezével találta magát szemközt, aki épp újabb kopogásra készült.
Az asszonyság arcán nyájas mosoly suhant át.
- Adjon erőt az ég, atyámuram! De örülök, hogy látom!
A pap meglepődve nézett rá és apró biccentéssel válaszolt.
- Erőt és békét, Dolna anya. Nem zavarom?
A vénasszony arcán egészen őszintének ható megrökönyödés jelent meg, mintha soha életében nem hallott volna ekkora képtelenséget.
- Kerüljön beljebb! Nem zavar éngem, atyámuram! Jöjjön csak!
Olyan kedves volt, hogy Dovel kezdte magát kényelmetlenül érezni a szóbeszéd ismeretében: a falu népe ennél sokkal bizarrabb képpel festette le a vén satrafát kiállhatatlan természete miatt.
- Egy frissítőt ebben a farkasordító hidegben?
Dovel fáradtan megrázta a fejét.
- Nem, köszönöm. Nem szívesen innék.
Dolna anya szemeiben különös fény villant.
- Azért várjon csak!
Az öregasszony buzgó lelkesedéssel kezdett matatni a polcok és edények között – a pap ezalatt tétova tűnődéssel vette észre, milyen különös hangulata van a szegényes háznak. Az a félhomály… a pókhálók és a por, ütött-kopott bútorok, foszladozó szőnyeg és hihetetlen rendetlenség mindenütt. Furcsa, pinceszagú levegő volt, egészen borzongató a kinti hűs levegő után: olyan lassú haldoklás-elmúlás illata.
Szegény feje. Biztosan nem volt ereje nagyobb rendet tartani a magányban.
Dolna anya elnyűtt fakupákkal jött vissza, melyben gyanús vörös folyadék csillogott.
- Meggybor. A ledroni gazda hozta, még tavaly.
Dovel inkább csak udvariasságból fogadta el: a múltkori eset után megtanulta már, milyen az, ha tudtán kívül is vét az itteniek szokásai ellen.
- Igyon csak atyám, igyon!
A pap tűnődve méregette a poharat, majd letette maga mellé az asztalra.
A vénasszony merően nézett rá, de nem szólt érte semmit.
- És mi járatban errefelé?
Dovel arca elkomorodott.
- Hisz tudja, Dolna anya. Mindenkit végig kell kérdeznem a tegnapi baleset miatt.
Gyász és együttérzés jelent meg Dolna anya ráncain.
- Szegény Badardék. Szegény fejük.
Biccentés.
- Jó emberek voltak.
- Így igaz – a vénasszony felemelte poharát: Dovel érezte, ha most nem koccint vele, soha nem sikerül a bizalmába férkőznie.
Felsóhajtott.
- Egészségünkre! És bízzunk abban, hogy nekünk más sorsot szán az úr!
Az öregasszony bólintott.
- Úgy legyen, atyám.
Óvatosan kortyolt bele, de kellemes meglepetés érte: amilyen furcsán nézett ki, annyira jó íze volt. Olyan bársonyos, édes, zsibbasztó.
Furcsa szörcsögés hallatszott az asszonyság felől, majd ínyenceket mímelő csettintés mutatta, hogy milyen elégedett lehetett magával. Ahogy megitták, újra előjött az a túlbuzgó, nyájas mosoly.
Elvette a kupát és a polcok felé fordult: a válla fölött szólt vissza.
- Nincs én nékem titkolnivalóm, atyám. Egyszerű asszony vagyok. Özvegy. De már nem sokáig, ha odafigyelnek rám ott fenn…
A pap nagyot szusszant.
- Hadd legyek őszinte, anyó. A rontás felütötte a fejét valahol. Gyanítom, talán nem is tudja az illető, hogy épp őnála lapulhat.
Csörömpölés hallatszott, majd fojtott szitkozódás jött: Dovel már mozdult volna, de az öregasszony egyszercsak újra ott volt előtte. Ijesztő felindultság látszott ráncain.
- Megmondom én az őszintét, atyám. Az a rohadt ripacs sosem tetszett nekem: mindig túl alamuszi, túl megjátszós volt!
A pap meglepődve nézett rá.
- Kenravin?
Dolna anya buzgón bólogatni kezdett.
- Úgy bizony, ő ám! Kérdezzen utána! Már tavaly is gyanakodtak rá többen, amikor egy jégeső elvitte a tavaszi termést! A fia pedig, az az átkozott pojáca több ízben is járt a keleti városokban! Ki tudja, miféle rontást hozhatott magával onnét!
Dovel magában felsóhajtott. Tudta, hogy hazudik, ez újra a régi nóta lehet – az itteniek némelyike a lelkét is eladná, csakhogy meg tudjon szabadulni attól, akivel valami baja van.
- Köszönöm a tanácsot. Ígérem, utánanézek.
Jelentőségteljesen villant a tekintete.
- Igazából azért jöttem, hogy körbenézzek, nem-e itt ütötte fel a fejét a rontás.
Hirtelen nagyot változott a vénasszony arca: egészen őszinte döbbenet és ártatlanság ébredt rajta.
- Ó! Nem vagyok én olyan népségből való, atyám! Jó családból származom: az édesanyámat a reclannsi plébániában kenték fel az égiek!
Dovel biccentett, de nem figyelt oda. Volt valami különös érzése a házzal kapcsolatban, amit hirtelenjében nem tudott hová tenni: talán a szóbeszédek, talán a vénasszony gyanús kedvessége végett… talán a hátsó részen tanyázó félhomály miatt.
Lassú mozdulattal állt fel, mintha távozáshoz készülődne, ám mindent alaposan végigmért a szeme sarkából: rezzenetlen pillantással fürkészte a sűrű sötétet.
Ósdi szekrények. Töredezett polcok. Tele mindenféle szeméttel. Limlommal.
Ujjnyi vastag por.
Felsóhajtott, majd előrelépett egyet: lehajolt és a köpenyét igazgatta.
Ez az illat…
Nem is illat, szag volt inkább: egy pillanatra úgy érezte, nem a pincéből jött, hanem valami száraz rothadásnak a bűze lehetett.
A vénasszony merően bámulta eres szemeivel: elérthette pillantását, mert rekedtes hangon a polcok felé intett.
- Nyugodtan körbenézhet, atyám. De nincs ott semmi, csak a tavalyi befőttek.
Dovel bólintott és tett még egy lépést: a hatalmas üvegek és cserépedények iromba árnyékokként látszottak előtte. Különös sugallata támadt, mintha az elmúlás szele legyintette volna meg innen, ebből az irányból: sejtelme sem volt, mi minden lehet ott, de egészen beleborzongott a puszta gondolatba is. Egy lépést tett még és már meg is érinthette őket, ám szinte rögvest hideg, kellemetlenül nyirkos puhaságba értek ujjai.
Undorodva húzta el a száját.
Penészvirág.
Nagyot szusszant. Ez csak egy öregasszony, aki már nem képes rendet tartani sem. Ezerszer fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia.
- Köszönöm a vendéglátást, anyó.
Az ajtó felé indult és udvariasan biccentett: gondolatban már egészen máshol, a következő ház lakóinál járt.
- Jóéjszakát!
Dolna anya türelmesen kísérte ki és megértő mosollyal csukta be mögötte az ajtót… majd néma csendben vizslatta a fal résein át, mint távozik el a következő ház irányába.
- A ribanc anyádat.
A vénasszony arcáról lehullott minden nyáj és mosoly: rosszindulatú pillantással meredt a polcok felé.
A tavalyi befőttek.
Szuszogva lépdelt oda, erősen sántítva a bal lábára: minden erejére szüksége volt, hogy a csuhás ne láthassa ezt. Széttolta az edényeket és morgolódva vett ki mögülük egy feketén csillogó ónixcserepet – az a mosoly már igazi és őszinte volt, ám a hideg futkározott volna bárki hátán, aki látja.
“Végy egy nagy békát és zárd be egy billikomba, melyben vipera vagy áspiskígyó van. Adj nekik táplálékul mérges gombát és bürköt, majd ütlegeléssel, égetéssel és mindenféle módon kínozva dühítsd őket, Várd ki, amíg az éhségtől és a szenvedéstől ki nem múlnak…”
Dolna anya zsörtölődve vitte át a cserepet a konyhába és tette le az asztalra: felmordult a belőle áradó döbbenetes bűz nyomán, de elégedett szusszanással merte ki belőle a rothadó cafatokat.
“Eztán hintsd meg euforbia és szárított beléndek porával, törd össze és vegyítsd őket. Tedd egy jól zárható edénybe és párologtass el belőlük minden nedvességet lassú tűzön. Azután hűtsd le és különítsd el az edény alján lévő hamvakat a csontoktól.
Kétféle mérged lesz: egy folyékony, ami éppen olyan borzalmas lesz hatásában, mint száz mérgeskígyó marása és egy por alakú, amit a megfelelő személytől szerzett nedvekre hintve rettenetes halállal büntethetsz a távolból bárki botor halandót.”
Dolna anya a kupára meredt, amiből a csuhás ivott és türelmes mozdulatokkal kaparta le az oldaláról a nyállal átitatott forgácsokat. Azután az edényre mered, ami lassú ropogással izzott a tűzhelyen… és a leszálló éjszakába eresztett egy fogatlan vigyort.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához