LFG.HU

Abdul
ismertetőCimkek

http://lfg.hu/wp-content/uploads/2014/09/0efd4e2f698bbb330ef5f61f.jpgMűfajilag nehezen besorolható, különös kis írás – hosszabb novella, vagy rövidebb kisregény, a határon mozog – Jack Vance Az utolsó várkastély című, 1966-os műve. Talán a dying earth stílushoz tudnám leginkább hasonlítani – a Földet ősi, dekadens népek lakják, a technikai tudás és az űrutazás leginkább elfeledett, a civilizáció kvázi középkori szinten áll, a szereplők morálisan ingatag emberek és a világ komoly kidolgozottság helyett inkább impressziószerű hangulatokból, felvillanásokból épül fel, amikben tobzódik a féktelen fantázia. Na meg persze Vance-re jellemzően technika, misztikus-csodás elemek és szürrealitás korlátok nélkül keveredik benne.

A sztori szerint az emberek egyszer már elhagyták a globális háború pusztította Földet, távoli csillagrendszerekben telepedtek le, évezredekkel ezelőtt. Hétszáz éve, bizonyos dekadens népek (innentől kezdve csak Nemesek, így nevezik magukat ugyanis) visszatértek a háborút viszonylag már kihevert bolygóra, és maroknyi várkastélyt emeltek, azokban élik elszigetelt életüket. Különböző bolygókról különböző fajnemesítésekkel megváltoztatott lényeket is magukkal hoztak szolgaként, együtt alkotják végletekig megmerevedett, feudális jellegű társadalmukat. A Parasztok a földet művelik, a hárpiaszerű, szarkasztikus Madarak, lényegében madáremberek a légi utazásért felelnek, a rovarszerű, embernőkhöz hasonló Phane-eknek egyszerűen csak az a dolguk, hogy tündérien szépek legyenek és gyönyörködtessék a szemet, az Erőszekerek egyetlen, sokszögletű izomdarabból állnak és a fuvarozás a céljuk, míg a bronzbőrű, néma és valamiféle fémes bőrrel rendelkező Mekek a várkastélyok működését és kényelmét szolgáló technológia fenntartásáért felelősek – nekem valami morlockszerű lények ugrottak be róluk.

A cirkalmas nevű és cirkalmas gondolkodású Nemesek lényegében filozófiával, hosszú vitákkal, a japán szertartásokat bonyolultságukban kenterbe verő ünnepekkel, a múlt kutatásával, idétlen frakciók alakításával, különböző hasznavehetetlen elméletek kidolgozásával, arrogáns felsőbbrendűségtudatuk megélésével és hasonlókkal töltik napjaikat, amiket összefoglalóan körülbelül úgy tudnék leírni, hogy színes, de teljesen értelmetlen és agyalágyult marhaság mind. De hát ettől szórakoztatóan dekadensek.

Az egész világot megrendítő krízis akkor következik be, amikor hétszáz év hosszú és néma szolgálata után a várkastélyokban élő összes Mek fogja magát, és egyetlen éjszaka alatt minden motyójukkal eltűnnek. A Nemesek még fel sem ocsúdnak ekkora arcátlanság láttán, a szolgafaj már szisztematikusan, egymás után ostrom alá veszi a várkastélyokat és rövid idő alatt majd mindet beveszik. Céljuk ismeretlen, indítékaikat nem tudni – ugyan ki alacsonyodna le odáig, hogy a Mekek lelkivilágával foglalkozzon -, csak az biztos, hogy mindenkit, aki a szemük elé kerül, legyen az Nemes, Paraszt, Phane vagy Madár, könyörtelenül lemészárolnak.

Az utolsó várkastélyban, Hagedornban a minden gyakorlatiasságot nélkülöző Nemesek tétlenül nézik a Mekek megérkezését, ostromzárát, és értelmes cselekedetek helyett leginkább azon lamentálnak, miért is kellene az Antik Köntösök Szemléjét elhalasztani egy ilyen ostobaság miatt, hogy cselekedni mennyire lealacsonyító már, míg a különösen gyakorlatiasak azért legalább addig eljutnak, hogy elkezdenek gondolkodni a témán, milyen is volna egy ilyen szituációban Nemeshez méltóan elhalálozni. És gúnyolódnak egymáson, vitatkoznak és intrikálnak közben, ahogyan megszokták, miközben az értékes idő csak telik.

Persze egy rakás tehetetlen szerencsétlen nem igazán mozdítaná előre a történetet, szóval feltűnik azért két, valamivel gyakorlatiasabb hagedorni is: a szkeptikus Claghorn, aki hobbiból valamit foglalkozott a lenézett Mekekkel és képben van velük kicsit, valamint az agilis Xanten, aki energiapisztolyhoz és szablyához egyaránt ért, és pár Madár hátán útnak indul, hogy felderítse a hétszáz éve elhanyagolt, régi űrhajók hangárait, meg a környéket. Ők nevezhetőek talán-talán a kisregény főszereplőinek, bár én maradnék inkább annyiban, hogy a Mekeken kívül a történetet leginkább előremozdító karakterek. Igen, szerintem a történetnek igazi főszereplője nincsen, ez adja az egyik gyengéjét.

Világról és sztoriról legyen elég ennyi, a kisregény végül elég lapos befejezést kap, de végül is nem ez a lényeg, a pikareszk-szerűen fantasztikus helyszínek, személyek és kalandok elviszik a hátukon az egészet. Óhatatlanul is Vance “nagy műveihez”, a Haldokló Föld-ciklus novelláihoz és regényeihez hasonlítottam olvasás közben Az utolsó várkastélyt, és bármennyire jó kis sztori alapban, ezeknél jóval gyengébb, egyfajta lájtos verzió. Bár vannak benne plasztikus (és rettenetesen fura) karakterek, árnyékai lehetnek csak egy Ravasz Cugelnek, vagy egy Iucounu-kaliberű főgenyának. Bár tobzódik benne a bizarr fantasztikum, ez korántsem olyan erős, mint a fent nevezettekben. Bár az egészet belengi a Vance-re annyira jellemző metsző irónia, meg a fanyar és szarkasztikus humor – ami, szokásához híven inkább elegáns és soha, de soha nem megy át bántó gúnyba, ezt is az író egyik nagy erényének tartom -, mégsem annyira ütősen. És folytathatnám.

 

Vance-től eddig még nem olvastam rosszat, egy bármikori fantasztikus irodalmi mezőnyben Az utolsó várkastély még így is simán megérdemel egy négyest, meg azért HUGO- és Nebula-díjakat sem vagdosnak oda mindenféle tehetségtelen jöttmentnek, szóval a könyv nem okozott csalódást, nem bántam meg a rászánt estét, egyszerűen csak annyi az egész, hogy olvastam már sokkal jobbat is az írótól. De azért még így is azt mondom, hogy Vance egy pofátlanul szemtelen zseni, akitől ezután is mindent elolvasok, ami csak szembejön.

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához