LFG.HU

Noro
ismertetőCimkek

A szerepjátékokból ismert varázshasználó papoknak mindig is mostoha sora volt a fantasyben. Irodalmi vagy legendás előképük nemigen van, hiszen sem a keresztény, sem a különböző pogány hitvilágokba nem illeszkednek hitelesen. Már magában az a tény, hogy e papok varázsereje a csodatételt mindennapossá teszi, alighanem messze áll minden olyan elképzeléstől, ami a D&D előtt meghatározta a fantasztikumot.

Ezek után mégis itt egy önálló regény, ami egy tipikusan szerepjátékos koncepcióra épül: a varázshasználó harcos-papra. D&D cleric class. Jelzem, aki nem szerepjátékozott soha, az is tökéletesen jól fogja érteni a regényt, aki viszont igen, az alighanem különösen tanulságosnak találhatja.

Nem mintha a „pap” figurája szervesen a szerepjátékhoz kötődne, és azon túl nem lehetne érdemben foglalkozni vele – egyszerűen nem szokás. Egy varázsló persze bármelyik fantasy szerző könyveiben lehet isten követője, ahogy azt láthatjuk a Steven Erikson Malaza-könyveiben, és egy egyháznak is lehet titkos mágiája, ahogy azt N. K. Jemisin remekül megírta Dreamblood duológiájában. Greg Keyes a Váltott Isten gyermekeiben pedig egyenesen túllép minden szerepjátékos klisén, és egyedi csavarokat visz a papok és istenek viszonyába. De konkrétan ez a fajta imádkozáshoz kötött papi mágia mindvégig megmaradt az RPG, főleg a D&D és kvázi-klónjai területén. A szerepjátékos írókra pedig, azt hiszem, kevéssé jellemző, hogy a szabályok mélyére hatolva új tartalommal töltsék meg azokat.
Pedig ha valaki belegondol, hogyan is működhet mindez “testközelből”, egészen érdekes lehetőségeket fedezhet fel.

A The Horns of Ruin lényegében arról szól, hogyan él és gondolkodik egy ilyen vallás beavatottja. Mindent az istene szemével próbál nézni, emberi kapcsolataiban is ehhez igazodik, ez alapján hoz döntéseket a mindennapokban.

Eva Forge a hadisten utolsó harcos-papja (rangja szerint paladin, de ennyire azért nem kell komolyan venni az áthallásokat). Egész életét az istenéhez fűződő viszonya határozza meg, mindig úgy él és cselekszik, ahogy szerinte Morgan, az istene tenné a helyében. Az istenek egykor halandók voltak, vagyis ez nem lehetetlen feladat, de roppant sokat követel tőle. Azaz Eva fanatikus – ennek a szónak korunkban igencsak negatív jelentése van, de ehhez a karakterhez, az istenével közvetlen kapcsolatban álló paphoz más talán nem is illene.

Tulajdonképpen a főhős egész figurája erre az egy elemre épül. Minden más csak vázlatos kiegészítés. Eva akár férfi is lehetne, és amíg ez a férfi karakter szintén Morgan harcos-papja, addig lényegi változást nem is vennénk észre. Ezt az egy motívumot viszont Akers remekül kidolgozta.

A varázstudó pap figurája természetesen nem lenne teljes a varázslatok nélkül. Tim Akers erre egy egészen eredeti szisztémát alkalmazott. Papjai felidézik istenük életének, mítoszának egyes eseményeit, és ezeket formálják varázslatokká. „És akkor Morgan, bár száz sebet kapott vala, egymaga tartóztatta fel az ellenséges hordákat” – ez az ima például megakadályozza, hogy papunk belehaljon a csatában kapott sebeibe, de nem szabad meghátrálnia, és nem fogja megúszni sértetlenül: a varázslatokba ugyanis a felidézett történet minden csavarja beépül. Azt talán mondanom sem kell, hogy minden vallás teljesen más fohászokat tud megidézni. Sőt, ha egy istennek több aspektusa van – mondjuk mert a mítoszok szerint élete különböző korszakaiban eltérő elveket követett – akkor ezekre külön vallások alakultak, teljesen eltérő rítusokkal.

A regényt egyébként gyakran steampunk-fantasyként emlegetik, de ez szerintem félrevezető. Valóban egy modernizálódó fantasy világban járunk, ez azonban csak eszközként szolgál arra, hogy a politeista vallást sajátosan ellenséges közegbe illessze. A technológia megjelenése ugyanis a régi egyházak gyengüléséhez vezet, tanításaik kimennek a divatból, a főhős maga pedig élő anakronizmus. Ezzel teremti meg a szerző a hátteret, amellyel Evának meg kell küzdenie, és amelynek egyetlen eleme sem öncélú. Viktoriánus toposzokat pedig véletlenül sem találunk benne.

Mellesleg a történet is izgalmas, rejtélyekkel, nyomozással, látványos csatákkal – bár az eddigiekből már kiderülhetett, hogy az én fantáziámra elsősorban nem ezzel hatott. De azért a cselekménynek sem kell szégyenkeznie.

A The Horns of Ruin elsősorban a mágiaközpontú fantasy rajongóinak szól, azoknak, akiknek tetszettek például a Ködszerzet, a Rúnalovagok vagy a Fekete prizma c. regények. Ezen felül azonban a hagyományos fantasy rpg-k minden játékosának is ajánlom a könyvet, mert nem csak szórakoztató olvasmány, de számukra kifejezetten tanulságos lehet.

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához