LFG.HU

Vorador
ismertetőCimkek

X-Men logo

Mérföldkőnek számító részhez érkeztünk, melyben egy új rajzolói generáció hihetetlen népszerűségre tesz szert, ami idővel néhány X-Men író távozásához fog vezetni. Végre megszabadulunk Bird-Brain teremtőjétől, Louise Simonsontól (akit az előző részben is sokat emlegettem), ám nem örülhetünk sokáig, mivel ezt egy éven belül követni fogja Chris Claremont kilépése is a Marveltől…

New Mutants (v1)

Az Inferno crossover után kaptunk egy nagyon hosszú, nagyon unalmas történetet, melyben az Új Mutánsok átkerültek Asgardra. A sztori 10 hónapon keresztül futott, de mindössze 3-4 hónapra elegendő cselekményt tartalmazott, szóval fájdalmas lassúsággal bontakoztak ki az események. Ekkortájt érkezett egy új rajzoló, Rob Liefeld, aki rövidesen kitúrta Simonsont és átvette tőle az írói posztot. Pontosabban nem is író lett, hiszen épkézláb párbeszédek alkotására képtelen volt, így csak a történeteket találta ki, magát a szöveget pedig Fabian Nicieza írta. Ezen változások következtében a New Mutants apró javuláson ment keresztül, így borzalmas képregény helyett már „csak” nagyon rossznak mondanám. Louise Simonson többnyire elég gáz sztorikat írt, amik sokszor csöpögtek a gennyes pátosztól és az óvodás színvonalú tanulságoktól. Liefeld azonban annyira primitív volt, hogy még csak nem is próbált mondanivalót erőltetni az újságba, megelégedett az agyatlan harcokkal, ágyú méretű puskákkal és hatalmas robbanásokkal. Ezt a nyers, őszinte ostobaságot egy hangyányit elviselhetőbbnek találtam, mint Simonson vontatott, érzelgős, gagyi műdrámáit. Rajzolói képességeit tekintve Liefeld gyenge közepes, az akciójeleneteket tűrhetően, dinamikusan ábrázolja, noha az anatómiával jelentős gondjai vannak, különösen a lábak terén. A nyugisabb, beszélgetős epizódjai szóra sem érdemesek.

X-Men 08-02

Vegyétek jól szemügyre Boom-Boom bal lábát!
(Kattintsatok nagyobb méretért!)

Egy sor jelentéktelen szereplő mellett Liefeld kettő nagyon híreset is alkotott, bár egyik sem az ő keze alatt lett élvezhető karakter:   

  • Cable egy kiborgnak látszó, időutazó katona, aki az Új Mutánsok vezetője lesz és egy jóval militánsabb, agresszívabb irányba tereli a csapatot. A 90-es években Cable népszerűsége szinte már Rozsomákéval fog vetekedni, annak ellenére, hogy az egész évtized során senki sem lesz képes emlékezetes sztorit írni róla.
  • Deadpool (Wade Wilson) a DC kiadó Deathstroke (Slade Wilson) nevű karakterének koppintása. A Liefeld-féle verzióról nem tudok sok mindent mondani, nála Deadpool egy jellegtelen zsoldos, akit felbérelnek Cable megölésére. Majd 1997-ben Joe Kelly indít egy szériát, amiben teljesen újjáalkotja Deadpoolt és a Marvel egyik legötletesebb, legegyedibb „hősévé” teszi. Onnantól kezdve Deadpool kiemelt helyet fog kapni a cikkekben, de most inkább hagyjuk.

Egyetlen érdemi pozitívum akad a New Mutants háza táján: a 81. számot („Faith”) Chris Claremont írta, ami ki is magaslik az őt körülvevő részek közül. A történet Magmára fókuszál, aki Nova Roma elzárt városából származik, ahol a mai napig az ókori hagyományok szerint imádják a régi isteneket (pl. Jupiter, Mars, Minerva). Emiatt a modern világgal szembesülő Magma hitbéli válságba kerül, hiszen nem érti, hogy az igazi Rómában miért hagytak fel az általa ismert istenek tiszteletével. Az Avengerst erősítő, mozifilmekben szereplő, bohóckodó Herkules pedig akkora csalódás számára, hogy szimpla szuperhősnek tekinti, aki csupán bitorolja a halhatatlan isten nevét. (Egyébként a Marvelnél Thor, Herkules, Ares, Loki és a többiek nem mutánsok vagy ilyesmi, hanem a tényleges mitológiai istenek, tehát Magma téved.) Külön öröm, hogy a Faith egy visszatekintés a múltba, nagyjából a New Mutants 44. és 45. száma között játszódik, így egyáltalán nem szükséges hozzá Simonson történeteinek ismerete.

X-Factor (v1)

Nagyjából az X-Factorról is az mondható el, mint a New Mutantsról. Az Inferno crossover után Simonson ír egy hosszú és fölösleges sztorit (Judgement War), melyben a főszereplők 8 részen keresztül várják az űrben, hogy teljen az idő. Ezután a rajzoló, Whilce Portacio fogja kitalálni a történeteket (kiborgninjásat…), Simonson pedig távozik.

Excalibur (v1)

Az Excalibur továbbra is az az újság, ahol Claremont kedvére szórakozhat az őrültebb ötleteivel: időutazás a lovagkorba, csetepaté űrlényekkel, találkozás a főszereplők náci verziójával, stb. Továbbra sem rossz sorozat, és sokszor elég viccesnek is találtam, de mégsem igénylem nagy mennyiségben az Excaliburt. Ahogy legutóbb is tanácsoltam, mindenki maga döntse el, hogy bejön-e neki ez az elborult stílus.

X-Men 08-03

Claremont egy kicsit élcelődik Rozsomákon.

Wolverine (v2)

Tovább folytatódnak Rozsomák bágyasztóan átlagos kalandjai.

Marvel Comics Presents

Ennek a szériának mindegyik része négy történetet tartalmaz, melyek közül az egyik általában X-Menes, a többi pedig egyéb szuperhősös. Mindössze egyetlen sztori érdekes számunkra, a 72-84. számokban megjelent Weapon X, melyből kiderül, hogyan ötvözték Logan csontjait adamantiummal. Barry Windsor-Smith író/rajzoló különleges hangulatú művet alkotott, és hátborzongatóan ábrázolja a Rozsomákon végrehajtott kísérletek embertelenségét. Az egyedi, nyomasztó képi világ, a betekintések a kísérletező doktorok gondolataiba, a klasszikus szuperhősös kellékek hiánya, a szürreális jelenetek és mindegy egyéb apróság kiváló, lehengerlő erejű egésszé áll össze.
A Weapon X kiemelten ajánlott történet.

X-Men 08-04

(Kattintsatok nagyobb méretért!)

Uncanny X-Men (v1)

A múltkor ott hagytuk abba, hogy Chris Claremont feloszlatta az X-Ment. Más író esetében egy ilyen drasztikus változás általában csak valami trükk és a következő hónapban már jön is egy új csapat (pl. Bendistől a 2004-es Avengers Disassembled), Claremont viszont hosszú évekig tervezte fenntartani az új status quot.
De hogyan lehet X-Men képregényt írni X-Men csapat nélkül? A válasz kézenfekvőbb, mint gondolnátok: az újság egyszerűen felváltva foglalkozik a Föld különböző részeire szóródott ex-X-Menekkel, mindig másik szereplőre fókuszálva. Az egyik számban Rozsomák próbál Ausztráliában nem belehalni a sérüléseibe, a másikban a Sohoba vetődött Kolosszus Peter Nicholas néven festőkarrierbe kezd, a harmadikban meg Psylocke a hongkongi „The Hand” bűnszervezet karmai közé kerül. Sőt, előkerülnek olyan rég nem látott szereplők is, mint Moira MacTaggert, Banshee, Forge, a Muir Island mutánsai, a Freedom Force, illetve a Mutant Massacret túlélt morlockok.
A fenti montázs egy elég nagy kuszaságnak tűnhet és tulajdonképpen az is, de valamiért működik. Egyszerűen nincsenek szavak arra, hogy Claremont milyen mérhetetlenül merész volt ezzel a húzásával: szétrobbantja az USA legnépszerűbb szuperhős csapatát, aztán olyan sztorikat ír, amikben akár hónapokig mellőzve van Rozsomák, Storm, Rogue és többi ismert hős. A végsőkig feszíti az újság kereteit, aminek meg is lesz az eredménye, mert az X-Men eddig nem tapasztalt módon válik izgalmassá és fordulatossá. Szerintem Claremont többek közt ezen húzása miatt is korszakalkotó, nem hiszem, hogy előtte más írónak lett volna bátorsága hasonló lépéshez. (Mondjuk igazából utána sem, legalábbis nekem nem jut eszembe ilyesmi, de javítsatok ki, ha tévedek.)
Erre az időre tehető Gambit (Remy LeBeau) megalkotása, aki Claremont utolsó új karaktere. Gambit egy laza, simlis alak, aki kiváló tolvaj és nagy Casanova. A mutáns erejével feltölthet tárgyakat kinetikus energiával, így azok néhány másodperc múltán felrobbannak. Ezt roppant stílszerűen többnyire kártyalapok feltöltésére használja, amelyek ezáltal veszedelmes dobófegyverré válnak a kezében.

X-Men 08-05

„Let’s see how well you handle the WHOLE DECK!”
Az év legmenőbb jelenete.
(Kattintsatok nagyobb méretért!)

Baljós előjelek

1990-ben Claremont megkapja maga mellé állandó rajzolónak Jim Leet, ami egyszerre lesz áldás és átok. Egyrészt Jim Lee szuper rajzoló, aki teljesen megérdemelten volt akkoriban az egyik legfelkapottabb név a szakmában. Letisztult, látványos, kifejező rajzait nagyon bírtam, nála alkalmasabb embert talán nem is találhattak volna Silvestri utódjául. Másrészt viszont Lee jelentős szerepet játszott Claremont távozásában. Ennek megértéséhez a következőkben egy kicsit a színfalak mögé fogunk tekinteni.
1990-ben Claremont már 16 éve írta az Uncanny X-Ment és a maga 40 évével idősebb volt bármely X-Menen dolgozó kollégájánál. A szerkesztője, Bob Harras, fiatal korától kezdve olvasta Claremont X-Menjét és egyenesen rajongott azért a korszakért, amikor John Byrne volt a rajzoló. A rajongása azonban igen elvakult volt, talán emlékeztek is arra, amikor az 5. cikkben írtam, hogy Harras a szerkesztővé válása után rögtön leállította a Classic X-Ment, amelyben Claremont kiegészítő oldalakkal „gyalázta meg” a Byrne által rajzolt részeket. Ehhez jött Jim Lee, aki szintén el volt ájulva a Claremont/Byrne időszaktól, melyet tizenéves kölyökként olvasott. Harras és Lee tehát nagyon egymásra találtak, mindketten erős nosztalgiával bírtak fiatalkoruk X-Menje iránt. Ebből aztán komoly súrlódások keletkeztek, mert a szerkesztő és a rajzoló ahhoz a hagyományos X-Men képhez való visszatérést szorgalmazták, aminek a fokozatos lebontásán Claremont már évek óta munkálkodott. Aki átgondolja az eddigi cikkekben írtakat, annak szerintem a képregények olvasása nélkül is világos, hogy a mindig progresszív Claremonttól mi sem állt távolabb, mint az X-Men 10 évvel korábbi állapotához való visszalépés…

Devolúció

Sajnos a Marvel úgy döntött, hogy Harras elképzeléseit támogatja, így az X-Tinction Agenda című crossoverben megkezdődött a szétszóródott X-Menek egy csokorba gyűjtése. Ez már egy teljesen kötött crossover, mind a kilenc része meghatározott sorrendben követi egymást, nincsenek mellékszálak. Claremont csak a történet első, negyedik és hetedik részét írta, amik ugyan jók, de azért csodát ne várjatok, mert az Agenda fennmaradó kétharmada Louise Simonson munkája. Talán azt tudnám tanácsolni, hogy olvassátok el a három Uncanny X-Men részt, a többit meg pótoljátok ki a képzelőerőtökkel. Ez nem egy Inferno összetettségű vagy fontosságú történet, szóval szerintem kihagyható az X-Factor és a New Mutants. Simonson befejezésében úgy sincs semmi váratlan: egy bunyóban egyesült erővel leverik a főgonoszt, aztán az összes marketingképes X-Men visszaköltözik Xavier újjáépített kúriájába.

X-Men 08-06

Az X-Tinction Agendát alig fél év múlva egy újabb crossover követte, a Muir Island Saga, melynek a közepén döntött úgy Claremont, hogy nem írja tovább az Uncanny X-Ment. Ekkorra már odáig fajult a helyzet, hogy Bob Harras bejelentette, mostantól kezdve a rajzoló, Jim Lee találja ki a sztorikat, Claremont pedig csak a szöveget fogja hozzá írni. Vagyis gyakorlatilag visszafokozták volna a 17 évvel korábbi pozíciójába, amikor pályakezdőként Len Wein történeteihez asszisztált. Az újító ötleteinek elkaszálása és az X-Men retrósítása miatt egyébként is dühös Chrisnél ez lehetett az utolsó csepp a pohárban, így az Uncanny X-Men 279. számának 12. oldalánál letette a tollat.
Egyébként a Muir Island Saga jobban sikerült, mint az X-Tinction Agenda, a Claremont helyére beugró Fabian Nicieza viszonylag elfogadhatóan teljesít. Az epilógus szerepét betöltő X-Factor 70. része pedig Peter David munkája, aki szerintem a legnagyszerűbb X-Men írók egyike.

X-Men 08-07

X-Men (v2)

Claremont Uncanny X-Mentől való távozása után szinte azonnal indult egy vadonatúj széria, az X-Men (v2), melynek Chris lett az írója. Azonban úgy alakultak a dolgok, hogy ebben a szériában is Jim Lee a rajzoló, Bob Harras meg a szerkesztő, tehát Claremont megint ugyanabban a frusztráló helyzetben volt, amit nem igazán tudott tovább elviselni. Még befejezte a Magnetoval foglalkozó 3 részes nyitó történetet, de aztán felmondott és kilépett a Marveltől. Tette ezt úgy, hogy az X-Men (v2) első száma soha nem látott sikert aratott, és a Guinness World Records által hivatalosan is elismerve, a mai napig a világ legnagyobb példányszámban eladott képregénye.
Így ért véget Chris Claremont 17 éves írói korszaka az X-Mennél. Természetesen nagyon sajnáltam a távozását, de belegondolva ez volt a helyes lépés. Sokkal elszomorítóbb lett volna azt látni, hogy bábúként marad még X évet és segédkezik mindannak a lerombolásában, amit 1975 és 1991 között felépített. Az utolsó oldalon Claremont szépen összegzi az életművét Xavier megható beszédével, ami szerintem méltó lezárása az X-Men történetének. Van egyfajta befejezettség atmoszférája a jelenetnek, így az olvasó nem érzi azt, hogy valami hirtelen félbeszakadt. Egyszerűen csak arról van szó, hogy sok-sok év után végül eljött a búcsú ideje.

X-Men 08-08

Claremont utolsó számának nyitó oldala.
(Kattintsatok nagyobb méretért!)

***

Nem lepődnék meg, ha többen is furcsának találnátok, hogy Harras és Lee ennyire el tudta nyomni Claremontot. Én legalábbis azt gondoltam, hogy nagyobb befolyása van egy olyan írónak, aki képes volt a nulláról az USA legnépszerűbb képregényévé tenni az X-Ment és ezt 17 évig fenn is tartotta. Szerintem vitán felül áll, hogy Claremont profin értette a dolgát és nem keveset letett már az asztalra. Bárhogy is nézem, rohadt méltatlan helyzetbe került, amikor a nulla írói tapasztalattal bíró rajzolójának nagyobb befolyást akartak adni a történetek alakítása terén, mint neki.
De miért élvezett ilyen kiemelt privilégiumokat Jim Lee?
Ekkoriban sok fiatal és (többnyire) kiemelkedően tehetséges rajzoló érkezett a Marvelhez, akiknek a látványos és dinamikus képeit nagyon bírták az olvasók. Például 1990-ben Todd McFarlane új Pókember sorozatának első száma 2,65 millió eladott példánnyal rekordot állított be. Ez a 2,65 millió rengeteg, hiszen ha fogyott 100 ezer egy képregényből, az már jónak számított. Aztán 1991-ben jött Rob Liefeldtől az X-Force és újabb rekord született (3,9 millió).
Ilyen számok láttán a Marvel el volt varázsolva és igyekezett mindenben az új sztárrajzolói kedvére tenni. Ha McFarlane és a többiek bele akartak szólni a történetbe, akkor megtehették, mert az volt a meggyőződés, hogy ők adják el az újságot. Még az Uncanny X-Men is jobban kezdett fogyni valamivel, amikor Jim Lee lett a rajzoló, az X-Men v2 első száma (8,1 millió) pedig szinte túl szép volt, hogy igaz legyen.
Szóval a Marvel minden lapját a rajzolókra tette fel. A következő cikkben látni fogjátok, hogy ez egy ideig nagyon bejött neki, aztán jól megszívta. 1996-ban, a csőd szélén állva pedig biztosan nagyon megbánta, hogy anno nem másképp állt néhány dologhoz…

Összegzés

Nem akarok már túl sokat beszélni Claremontról, aki olvasta az eddigi cikkeket, annak úgyis bizonyos, hogy ő az egyik kedvenc íróm. Az utóbbi hónapok során újraolvastam az 1975-1991 közti alkotásait, és friss élményeim által megerősítve mondom, hogy ez a korszak jelenti az X-Men esszenciáját. Persze később is lesz számos jó, nagyszerű vagy akár zseniális történet, de az igazi innováció ritka, mint a fehér holló. Mintha az X-Men franchise csak most kezdene rátalálni azokra az utakra, amelyeket Claremont már 25-30 éve bejárt és maga mögött hagyott. Hamar világossá vált számomra, hogy Chris megelőzte a korát, de úgy tűnik, hogy még sokkal forradalmibb volt, mint azt gondoltam, mert az őt követő írók (minimum) 95%-a évtizedek elteltével sem tudott kilépni az árnyékából.
Mostanra sokatoknak elege lehet abból, hogy hét cikk óta halálra dicsérem Claremontot, de úgy gondolom, hogy érdemei szerint kezeltem. Elégedett vagyok, mert ha bármilyen okból megszakadna a cikksorozat, akkor ugyan sok kiváló történet bemutatására nem kerülne sor, de az X-Men legfontosabb korszakának áttekintése ezennel teljes.

X-Men 08-09

Chris Claremont

LEGKÖZELEBB: Rozsomák vs. Rozsomák!


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához