LFG.HU

Nádor Gábor
novellaCimkek

Leszáll az est. A szorosra zárt spaletták mögül, még a gyertyák és mécsesek pislogása sem tör át. A csend némaságát egy gyorsan közeledő kocsi hangja veri fel, ahogy vasalt kerekei és lovainak vasalt patái a piszkos kockakövekhez verődnek, de elhal, ahogy tovagördül és csak a rettegés, marad és a félelem, ami nyomasztóan üli meg ezt a várost.
Vajon ma is eljön? Vajon ma is itt lesz? Vajon ki lesz a következő áldozat?
Egy hónapja kezdődött az egész, mikor a király hazatért abból a háborúból, amiről senki nem beszél semelyik dalnok nem, énekel, és a palotában lakók csak suttogni mernek róla. Az éjjelek az óta nyugtalansággal telnek, először a koldusok tűntek el majd az utcán dolgozók az éj munkásai maguk a tolvajok és eltűntek az őrjáratok is. Mindenki azt hitte valami királyi rendelet született, de a várbeliek hallgatnak. Aztán különös pletykák keltek szárnyra, hátborzongató hangokról, eltűnt szomszédokról, családtagokról. Azóta mindenki zárkózottabbá, gyanakvóbbá vált, de a különös hangokat már mindenki ismeri és ablakaikat, ajtóikat súlyos zárakkal látják el, még ha meg is főnek ebben a pokoli nyári melegben.

- Felség! A nép nyugtalan, az egész várost a félelem kerítette hatalmába és nincs rosszabb a rettegő embertömegnél.
- Tudom Grovan, de mond, meg mit tegyek, ha egész éjjel nem alszom, akkor nem történik, de ha álomra hajtom a fejem, pokollá válik a város és a másnapi jelentések hihetetlennél hihetetlenebb eltűnésekről, szólnak. Eleinte még jónak tűnt a dolog, mintha valaki megtisztítaná a várost a mocsoktól, de a legrosszabb az egészben az, hogy úgy érzem, mintha valami közöm lenne az egészhez, mintha – de inkább hagyjuk. Mond, mit tegyek jó Grovan!
- Uram! Csak te tértél haza abból a háborúból, amiről tilos beszélni, most mégis arra kérlek, mondd el nekem, mi történt ott, mondd el, hátha sikerül közelebb jutnunk ehhez a rejtélyhez. Bízz bennem, hű szolgádban, testvéreim és apám sem tért vissza veled, had tudjam meg mi, vagy ki okozta vesztüket és, hogy sírjukat hol lelem!
- Jó Grovan! Ha tudnám, ha emlékeznék, de csak töredékek és rémálmok maradtak meg bennem. Három évvel ezelőtt, mikor útnak indultunk, négyszáz jó lovagommal, mind harcedzett, mind erős, bátor vitéz, csatában kipróbált ember. A császár hívásának eleget téve felsorakoztunk a harcmezőn és több ezer katona élén, ő maga is, a gonoszság és sötétség urának seregei útjába állította a hadat, rendezte erőinket. Azok a mocskos szörnyek úgy özönlöttek mintha soha sem akarnának elfogyni. Éjjel-nappal váltott katonákkal harcoltunk és sokszor sikerült a sötétség erőit visszaszorítani. Míg nem, egy nap felmorzsolták erőinket, elnyomták ellenállásunkat s mikor már hegyet lehetett építeni az ellen és a saját véreink tetemeiből, maga az ős gonosz csapott le ránk saját kezével. Úgy éreztem, a testemből kitépi valami erő a lelkem és a fájdalom, mint valami forró acél járja át. Mikor magamhoz tértem, csak a halál és pusztulás volt körülöttem. Senki sem élt, senki sem mozdult. A testem és a lelkem – ami még maradt belőle – megtört, száműztem tudatom, hogy képes legyek elviselni a fájdalmat. Szerzetesek találtak rám, ők ápoltak majd egy évig, épp kezdtem felgyógyulni, amikor egy reggelre az összes csuhás eltűnt, ezért összeszedtem magam és útnak indultam haza. Sok városon haladtam keresztül, mikor mondtam, ki vagyok és merre tartok, szívéjes fogadtatásban részesültem, de egy-két napnál tovább egyikben sem időztem. De furcsa hírek kapak szárnyra, valahányszor megérkeztem a következő városba, gyakran azzal fogadtak – hallottam e mi történt itt és itt? Eltűnt ennyi és ennyi ember -. Azóta egyre csak érlelődik bennem a gyanú, hogy mindennek köze lehet hozzám, hogy nem véletlenül vagyok az egyetlen túlélője a haburúnak és az álmaim, mitől válnak éjszakáról-éjszakára hátborzongatóbbá, félelmetesebbé.
- Térj nyugovóra jó uram, ma éjszaka én vezetem az őrjáratot, és addig nem nyugszom, míg a különös jelenséget saját szememmel nem látom, vagy míg az ellent le nem győztem.

A fülledt nyári éjszaka csendjét mostanában nem verték fel a kocsmákból távozó részegek ordítozásai és daj – dajozásai. Az őrjáratok hálát rebeghettek isteneikhez, ha visszatérhettek posztjaikra vagy szálás helyeikre. A csillagok fénye mégis egy kiscsapat felfegyverezett alakjait körvonalazta meg, a néptelen utcák sötétségében. Sem hang, sem, nesz nem hagyta el egyiküket sem, mégis olyan egyszerre és olyan összhangban mozogtak, mintha tükörképei lennének egymásnak. Vértjeik alatt az alsó ruházatukból már akkor csavarni lehetett volna a vizet, mikor lakhelyeiket elhagyták, embert próbáló viszontagság, de ők öten ezt mégsem vették figyelembe. A legjobbak voltak, és a legdrágábbak, a király és a város szívéhez legközelebb állók.

A kancsó kiürült, a nehéz, testes bór jótékony bódulattal ajándékozta meg az alvatlanságtól szenvedő királyt. De az álmok nem jöttek. Szemeit nem merte lehunyni, legjobb katonái élete forgott kardélen és ő csak tétlenül fekszik?
Ő ezt nem engedheti meg magának. A lelkiismeret furdalása már-már a bór okozta bódulat fölé kerekedett, de a savanyú, kiszáradt szája újabb kortyokat követelt, ami már meghozta a kívánt hatást és legyűrve minden gátat, alvásra kényszeríttette a vár urát.

Valami mozdult az éjszakában, valami elsuhant az égen eltakarva egy pillanatra a csillagokat, megzavarva a viszonylagos nyugalmat. Pikkelyes, szőrös szárnyain a halál útnak indult, hogy kínzó éhségét csillapítsa.

Grovan a legkisebb gyerek volt abból a nemesi családból, akik már nemzedékek óta szolgálták a Natran királyságot. Nemcsak apja és testvérei teljesítették kötelességüket, mikor a császár hívásának eleget téve harcba vonultak, őt, a legfiatalabbat és rajta kívül még jó néhány remek katonát hátra hagytak a hátország védelmére a város rendben tartására. A király távollétében ő látta el a vár urának kötelességeit, így volt alkalma a város teljes körű megismerésére, ismerte az alvilág összes emberét akár a város összes utcáját, és tudta ezek az eltűnések nem az árnyékvilág grófjainak műve.

Már órák teltek el azóta, hogy elindultak, mikor a távolban felhangzott az a kísérteties hang, amitől az egész város retteg. Gyomrukat jeges félelem rántotta össze, de ez a félelem megduplázta amúgy is lankadatlan éberségüket és útjukat a jelenség irányába, vették. Alig haladtak azonban néhány sarkon túl, amikor valami hatalmas, sötét alak zárta el az utcát előttük. A kivont fegyvereken hidegen csúsztak végig a lény kékes sárgás szemeinek pillantása, és torkát földöntúli sikollyal elhagyva az öt katonára vetette magát. Két nyílvessző és egy keresztben megsuhintott kard nyomai tették ocsmány testét még csúfabbá, legalábbis Grovannak ennyit sikerült megjegyeznie, mielőtt egy jól irányzott ütés a földre nem terítette.
Eszméletvesztésre kényszerítve ezzel és, mint később megtudta, az életét köszönhette annak az ütésnek Hideg víz loccsant az arcán mikor magához tért, és kisebb embertömeg vette őt körül, de társait a tömegben nem lelte sehol. A tömeg néma suttogása hangosan ki nem mondott kérdések százait zúdította felé, ezért inkább föltápászkodott és hányingerével küszködve, sajgó fejét fogva a vár irányába vette útját. A várba érve sápadozó, rohangáló szolgálók hadába ütközött.
- Mi folyik itt – kapott el egyet közülük – mi ez a felfordulás?
- Sir Grovan! A királyt az éjszaka megtámadták, orvosok ápolják sebeit és kritikus az állapota.

Grovan feledve minden rosszullétét a király hálószobájába rohant, a baldahinos ágyat kétségbe esett kirurgusok és papok vették körül, és egymást túlharsogva próbálták bizonygatni szereik hatékonyságát a vár urának sebein.
- Elég legyen ebből – ordított rájuk Grovan – mindenki kifelé! Felség!
A király felnyitotta szemeit – Jó Grovan! Már azt hittem nem találsz életben mire vissza, térsz, nem tudom, mi történhetett, álmomban egy kihalt sikátorban voltam, mikor hirtelen emberek bukkantak fel és én úgy éreztem engem, keresnek, értem jöttek, úgy éreztem kezükben lévő fegyvereik az én halálomat, akarják, kétségbeesésemben rájuk támadtam, és mielőtt legyőztem volna őket, sikerült nekik megsebesíteniük. Azt hittem csak álom, de hideg verejtékben és vérben, a fájdalomtól ordítva találtak rám szolgáim. Grovan félek, hogy amit tettem azt a valóságban tettem és, hogy én nem a jó érdekében cselekedtem, nem a jó szándék vezérelte tetteimet mikor azoknak az embereknek kioltottam az életét. Tudom, most meg kell halnom vétkeimért, de szeretném, ha a titkunkra nem derülne fény, tedd, meg amit a kötelességed, és amit királyi akaratom megkövetel végezd be a küldetésed – mondta a király, miközben lehúzta magáról a takarókat és Grovan megdöbbenve, fedezte fel a három sebhelyet ura testén, amit két nyílvessző és egy keresztirányú kardcsapás jelentett – tedd meg!

Grovan még végig sem gondolta igazából mit cselekszik, amikor lesújtott kardjával és fegyverén a király vérével, szemében könnyekkel, ajkán családja ősi himnuszával az ablakhoz lépett és a föld vonzásának adta testét.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához