LFG.HU

lanozzunk
raves
novella

szakallA kopott, bordó Zastava csikorogva állt meg a panelház előtt. Zoli letekerte az ablakot, már amennyire a beszorult mechanika engedte, és kihajolt, hogy jobban lássa a címet, de hegyes füle megint elakadt. Szitkozódva nyitotta ki inkább az ajtót, ám nehezen szállt ki a szűkös autóból: a Zastavát nem magas elfekre méretezték. Először a lábát kellett kitennie a betonra, csak utána következhetett a feje a vállával együtt.

– Ez az? – kérdezte társa, Lajos, aki jó szokása szerint addig nem mozdult, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy van értelme száz kilós testét munkára fognia. Vaskos karját összefogta dús szakálla előtt, mert másképpen nem fért el az anyósülésen, olyan széles volt, még a többi törpéhez képest is. Barna kalapot nyomott fejébe, hogy ha már nem lát ki szélvédőn, más se lássa őt.

Zoli nyújtózkodott, kiropogtatta a derekát, és felnézett a bejárati ajtóra. Székesfehérvár, Sztálin lakótelep 33/A. Az utcasarkon egy ábécét is megpillantott, és arra gondolt, hogy ebben a hőségben nem ártana elszopogatni egy Leót.

– Ez az – biccentett Lajosnak.

Mintegy végszóra, kék egyenruhás rendőr nyitotta ki a kaput, hónalján hatalmas sötét folt terült szét. Amint meglátta Zolit, rögtön intett.

– Kovács nyomozó elvtárs? – kérdezte bizonytalanul.

– Ő az autóban…

Lajos éppen akkor szállt ki szuszogva a Zastavából, az autó nagyot billent, ahogy megszabadult a súlytól.

– Itt vagyok. Ő pedig Erdei Zoltán, a társam.

– Szabó Béla, őrmester. – Kezet fogtak, Zoli érezte a rendőr keze remegését.

– Súlyos a helyzet?

Béla idegesen pillantott le Lajosra.

– Ugyanaz, mint a múlt heti eset…

– Ő is öngyilkos lett?

– Naná, hogy öngyilkos lett, te tulok! – dörmögte ingerülten a törpe, és billegő mozgással sietett a bejárat felé. Zoli sóhajtva eredt a nyomába. A Leó még várhat.

A lift nem működött, gyalog kellett felmenniük a hatodikra. Zoli akár kettesével is szedhette volna a lépcsőfokokat, de nem akarta megelőzni Lajost, túl sok minden dúlt benne. Bár elfogadta, hogy ez egy szent, és rituális dolog, képtelen volt megérteni.

A lakásba lépve rögtön megérezte a halottat. Ahogy az élő meleget áraszt, a halott úgy szívja el maga körül az életet, akár fekete lyukak a fényt. A törpe a nappaliban akasztotta fel magát egy kábellel, a csillár félig kiszakadt, hogy a halott lába majdnem a parkettát érintette.

Lajos ökölbe szorított kézzel állt, mintha csak imádkozna.

– A szakálla… – kezdte Béla suttogva a hátuk mögött.

– Látom, te baromállat – morogta Lajos. Hátra sem fordult. Zoli sóhajtva fogta meg a rendőr vállát, és kitessékelte a lépcsőházba. Érzékeny orrát megcsapta a szúrós verejtékszag.

– Jobb lesz, ha kint marad, őrmester – veregette meg Béla hátát bizalmasan. – Tudom, hogy sosem látott még megborotvált, csupasz állú törpét, higgye el, régebben én sem, de ez már a negyedik eset az elmúlt két hónapban, és Kovács nyomozót… Hogy is mondjam…

– Személyesen érinti?

Zoli hatalmasat bólintott. Nem is olyan hígagyú ez az őrmester.

– Pontosan. Nem tudom, mennyire ismeri a törpék szokásait, kultúráját, de ez a szakáll dolog nagyon kényes téma.

– Értem. Mint az elfeknél a hegyes fül.

Zolinak csak a szája mosolygott.

– Nem. Egyáltalán nem olyan.

Otthagyta a rendőrt, és visszament, hogy segítsen társának elemezni a nyomokat.

Zoli kibontotta a jégkrémet, és kilépett a tűző napra. Lajos a Zastavának támaszkodva várakozott, a verejtékcseppek megültek a kalap karimáján, az orrán, a szakáll szálai között. Zoli beleharapott a Leóba, de most kifejezetten kesernyésnek érezte.

– Mit gondolsz? – kérdezte, és ő is az autónak dőlt.

– Hogy egy kalapáccsal fogom egyenként széttörni a csontjait, ha elkapjuk…

– A helyszínre céloztam.

Lajos vállat vont.

– A tettes egy darab szőrszálat sem hagyott hátra. Biztos vagyok benne, hogy elaltatta az áldozatát, mielőtt megborotválta. Mint a múlt héten. Gyors, pontos munka, meg sem karcolta a bőrét.

– Akkor továbbra is egy borbély az elsődleges célpont. Akinek nem remeg a keze.

– Most valami miatt megremegett. – Lajos egy gondosan lezárt zacskót halászott elő zakója belső zsebéből. Zoli éles szeme is alig látta meg a csillanást.

– Ez most az első számú nyom.

– Fémdarab?

– A konyhakövön találtam. Itt nem linóleum volt, ahogy a többi helyen. Leejtette a borotvát, lepattant belőle egy darab.

Zoli biccentett, és megint beleharapott a jégkrémbe.

– Reménykedjünk, hogy laborban találnak valamit a fiúk. Na, gyerünk, adjuk le, aztán együnk valamit!

A rendőrségi kantinban alig voltak, de Zoli nem is szerette a nagy nyüzsgést. Franciasalátát evett mohón, a jégkrémre mindig megéhezett. Lajos azonban csak turkálta a pörköltet. A mosogatórongy színű és szagú lebbencslevest már félretolta, bele sem kóstolt.

– Az az idióta őrmester azt mondta – kezdte Zoli –, hogy ez az ügy olyan, mintha az elfek fülét vágta volna le a tettes.

Arra számított, hogy a társa valami durvát mond, szitkozódik, felborítja az asztalt, de Lajos csak tovább lökdöste a húsdarabokat a tányérjában.

– Amikor a fiam született – kezdte Lajos olyan halkan, hogy az elf abbahagyta a rágást, és közelebb hajolt –, és először fogtam a karomban, büszkeség töltött el, mert dús, fekete szakállal jött a világra. Persze, ez csak babaszakáll, a legtöbb csecsemőnek kihull pár hónapos korában, de akkor az nem érdekelt. Dús szakállal születni, nagy dicsőség, jó ómen.

Zoli bólintott. Most ő turkálta a salátát, Lajos viszont a szájába vett egy falat pörköltet, alaposan megrágta, aztán felpillantott a társára.

– Én a feketeszakállúak törzsébe tartozom, a feleségem a rőtszakállú törzs tagja. A fiam nem születhetett volna rőtszakállal…

– Miért ne? A gének…

– Miféle gének? – horkant fel Lajos. Újabb falatot tömött a szájába. Egyre gyorsabban evett. – Az emberek szőkék, barnák meg vörösek, a gyerekeik meg vagy ilyenek, vagy olyanok, meg ilyenek is, olyanok is. A törpéknél ez nem így megy. A fiam feketeszakállú, az ő fia is az lesz, és így tovább. Ennek semmi köze sincs a génekhez.

Zoli bólintott. Nem értett sokat a törpék szakállához, meg úgy általában a szakállakhoz, egyáltalán nem is érdekelte a téma. Az a tűz azonban, amely a társa szemében lobogott, őt is fénykörébe vonta. Nem értette, de érezte, hogy a szavaknak, amelyek Lajos száját most elhagyják, jelentőségük van.

Ráadásul most először nyílt meg előtte.

– Van egy mondás – folytatta Lajos, miközben a szája sarkába gyűlt pörkölt szaftot az alkarjába törölte –, ami szerint nem a törpe növeszti a szakállát, hanem a szakáll a törpét. Hm? Érted, amit mondok?

Zoli zavartan próbált elmosolyodni.

– Hát… Nem mondom, hogy teljesen felfogom, de…

– Szart se értesz – legyintett a villájával Lajos. – Csupaszképű…

Azzal nem szólalt meg többet, csak evett hangosan, Zoli pedig nem zavarta meg ezt a csendes pillanatot, csak azt sajnálta, hogy a négy fal között ülnek, nem pedig valami árnyas ligetben, madárcsicsergésben, puha pázsit ölelésében.

 

 

Zoli az aktákat fűzte le, pecsételt, és aláírt. A jelentést kellett volna írnia, de semmi kedve sem volt áthozni a böszme nagy írógépet a szomszéd irodából. Utálta Lombvágó elvtársat, a hülye elméleteit az íjászatról, meg az egész nagy lázadását a modern világ ellen. Olvasson Rousseout a tököm!

Csörgött a telefon. Zoli ingerülten kapta fel a kagylót.

– Erdei.

– Azt sejtettük, hogy nem svédacél… – Csak nehezen ismerte fel Lajos hangját a vonal túlsó végén. – Viszont szovjet.

– Szovjet acél?

– Az egyik laboros srác összehasonlította a szilánkot a saját borotvájával, amit még Moszkvában vásárolt. Egyezik.

Zoli nagy levegőt vett.

– Tehát egy olyan borbélyt keresünk, aki Moszkvából szerzi be a szerszámait. Vagy járt Moszkvában. Vagy orosz.

Csend.

– Nem tudom, általában a borbélyok milyen borotvát használnak – mondta végül Zoli. – Sosem borotválkozom.

– Én sem.

 

Régebben jobb íze volt, gondolta Zoli, és kiterítette a Turbo rágó papírját, hogy megnézze, milyen kocsit ábrázol. Zsiguli. Már megint. Azért titkon egy Ferrariban reménykedett.

Lajos oldalba bökte. A borbély visszatért, és gondosan az asztalra helyezte a borotváit.

– Ezt Pesten vettem, ezt meg Sztálinvárosban – sorolta büszkén –, ezt meg még az apámtól örököltem, ő meg az ő apjától, és így tovább. Még a monarchia idejében készítették, de semmi baja, máig ez a kedvencem…

Zoli diszkrét hümmögéssel szakította meg a családi történelemórát.

– Ismer olyan elvtársat, aki Moszkvából szerzi be a pengét?

A borbély kissé sértetten vonta meg a vállát.

– Itt ugyanolyan jó pengét lehet kapni – mondta, és Zoli sejtette, hogy csak nem mer becsmérlőn szólni a szovjet minőségről. – Pesten biztosan vannak, akik az NDK-ból hozzák a borotvát, de itt vidéken nem jellemző az ilyesmi.

– Akkor nem ismer senkit, aki ilyet használ – zárta le a beszélgetést Lajos. Zoli már az apró jelekből látta, a társa mennyire ideges. A szakálla végét morzsolgatta ujjai közt, és hangosan szuszogott.

– Mindenesetre köszönjük – vette fel hivatali mosolyát, és kezet fogott a borbéllyal. – Ha mégis eszébe jut valami, akkor keressen minket az őrsön. Erdei vagy Kovács nyomozó elvtárs.

– Húzzunk már innen – dörmögött Lajos, és sietett is kifelé az üzletből.

– Várjanak csak – kiáltott utánuk a borbély. – Nem tudom, hogy milyen borotvát használ, vagy van-e egyáltalán borotvája, hiszen nem volt itt túl sokat…

– A lényeget! – förmedt rá Lajos. Zoli nyugtatóan a vállára tette a kezét.

– A lényeg, hogy körülbelül három hónapja dolgozott nálam egy orosz borbély. Nemrég költözött Magyarországra, azt hiszem magyar nőt vett el feleségül… De aztán egy hét után nem jelentkezett többé. Mondjuk, nem is kerestem.

– Neve?

– Vlagyimir Kosztya.

A kávégép borzalmas kerregéssel darálta a szemeket, Zoli türelmetlenül dobolt ujjával a pulton. Felpillantott, Lajos még mindig nem érkezett meg. Felkapta a Népszabadságot, végigszaladt a címeken, de felfogni már képtelen volt őket. Újabb ötéves tervet teljesítettek túl, megint elfogtak egy imperialista mágiával házaló ügynököt. Hülye kávé, hülye hírek, hol van már Lajos?

– Menj már arrébb! – hallotta meg végül a társa hangját. A törpe egy csapat rendőrön tört keresztül, szinte elsodorta őket, akár egy mázsányi ágyúgolyó. Tömzsi ujjai között dossziét szorongatott.

– Mondd már! – nógatta türelmetlenül Zoli, amint odaért mellé. A pult éppen a törpe feje búbjáig ért.

– A neve stimmel, a többi nem. Nem nős, sosem volt az. Nem tudni, miért jött ide. A Szovjetunióban a belügynek dolgozott, külsős munkatársként, nyilván arról sincs adat, hogy mivel foglalkozott.

– Tehát nem borbély.

– Nem, és ha szerencsénk van, nem is KGB-s.

– Halkabban… – sziszegte Zoli. A kávé közben elkészült, de felkavarodott a gyomra a szagától. A KGB egyet jelentett a varázslás, csak számukra volt engedélyezett a nyugati mételyként számon tartott mágia. Kirázta a hideg a mágiától. – És akkor? Ennyi? Nem is biztos, hogy itt lakik Fehérváron…

– Szabadságharcos út három. Földszint egy. Én azért körülnéznék ott. Mondjuk ma éjjel.

Zoli nagyot nyelt. Gyomorideg ide vagy oda, mégiscsak meg kellene inni azt a kávét.

 

 

A Zastavával a kettes számú postahivatal előtt parkoltak le, az utcai lámpák sárga fénye a zápor után maradt tócsákban tükröződött. Lehűlt a levegő, Zoli bélelt vászonkabátot, Lajos barna műbőr dzsekit öltött magára. Szótlanul siettek a címre. Nem remélték, hogy bárkit is ott találnak, ezért meglepetten torpantak meg, amikor befordultak a sarkon, és megpillantották a fényt az ablakban.

– Mi legyen? – Suttogta Zoli. Önkéntelenül is ellenőrizte a pisztolyát a hóna alatt.

– Bemegyünk – morogta Lajos.

Zoli nagyot nyelt.

– Rendben, csak a lényeg, hogy nyugodtak maradjunk.

– Mire célzol ezzel?

– Nem akarom, hogy balhé legyen belőle, és megüsd a bokád…

Lajos lassan szívta be a levegőt, orrlyukai kitágultak.

– Ne játszd itt nekem a jó zsarut, rendicsek? Ha a fickó ott van, elkapjuk, és bevisszük.

Zoli széttárta a karját.

– Én is pont ezt akarom, csak…

Lajos felhorkantott, és fejcsóválva indult tovább. Az elf nagyot nyelt. Hallotta, mit mondott a társa, csak a szemében nem látta a hideg profizmust. Mondjuk, tette hozzá magában, Lajos sosem a higgadtságáról volt híres.

A lépcsőházban, Zoli megelőzte Lajost, és kézbe kapta a pisztolyt. Mivel tökéletesen látott sötétben is, nem kapcsolták fel a világítást, ráadásul éles látása miatt pontosabban is célzott. Megállt a lakás ajtaja mellett, hátát a repedező vakolatnak vetette.

Lajos is elővette a saját fegyverét, és megállt az ajtó előtt. Hallgatózott.

– Ez meg mi? Tévé?

Zoli közelebb hajolt, fülét óvatosan az ajtónak nyomta. Megborzongott.

– Inkább valami kántálás.

Mégis a KGB?

– Talán jelentenünk kellene? – súgta Zoli kiszáradt szájjal.

A törpe összevonta a szemöldökét, megrázta a fejét, aztán határozottan bekopogott. A mormogás egy pillanatra sem maradt abba, és senki sem nyitott ajtót. Lajos megint bezörgetett, ezúttal nagyobbakat ütött. Semmi hatás.

– Három a magyar igazság? – súgta Zoli.

– Baromság – dörmögte Lajos, és benyitott.

Zoli úgy érezte, szívét jeges víz öleli át, végigfolyik az erein, recsegve kikristályosítja a sejtjeit. Nyögve kapott a mellkasához, és a falnak dőlt. Lajos rá sem hederített, csak ment tovább a szoba felé, ahonnan különös, vibráló fények szűrődtek ki.

És a kántálás.

Orosz szavak, amelyek mégis idegenül hangzottak, Zoli nem ismerte fel őket. Szólt volna a társának, hogy ne menjen tovább, de a rettegés, amely lebénította a testét, a hangszálait is uralma alá hajtotta.

Mágia ez, sötét, tiltott mágia, sikoltotta az összes sejtje egyszerre.

Ahogy Lajos belépett a szobába, a kántálás félbemaradt, és üvöltés harsant, állati hörgés, amelybe belereszkettek a falak.

Mozdulj már, te nyomorult! – rivallt magára Zoli, és sikerült is egy féllépésnyit előrébb jutni. Homlokán jeges verejték gyöngyözött, tenyerét a tapétának vetette, a falak is hideget árasztottak.

Mielőtt elérte volna az előszoba végét, lövés dörrent, ordítás harsant, ezúttal Lajosé, aztán a társa már repült is felé.

A százkilónyi test ledöntötte a lábáról, egymáson átbucskázva zuhantak ki a lépcsőházba. Zoli elhagyta a pisztolyát, csak hallotta, merrefelé csattan. A vállába és gerincébe fájdalom hasított, ahogy Lajossal a mellkasán a túlsó falnak csapódtak.

Egy pillanatra elsötétült előtte a világ, és ki tudja, miért, egy kifeszített íjat látott maga előtt, az idegre helyezett nyílvessző hegyén ezüst csillant. A nagyapjától kapta, de eladta, amikor megszorult. Mi a franc ez?

A jelenést a már korábban hallott állati üvöltés tépte szét.

– Talpra! – rántotta fel Lajos, és Zoli megkapaszkodott a társában.

A lakás mélyéről hatalmas medve rontott elő, egy pillanatra elakadt az ajtófélfában, pofája nyáltól habzott, vállain felborzolódott a szőr. Zoli rémülten kereste a karmos mancsokat, de hiába, a dög emberi karjai emberi kézben végződtek, az ujjai ökölbe szorultak.

– Rohadék! – ordított Lajos, és fejjel a szörnyeteg ágyékának rontott. Zoli akkor fedezte fel, hogy az emberi combokat sűrű, barnás fekete szőrből készült szoknya fedi.

Hosszú, barna és fekete szőrszálak.

A társa megint a lépcsőházba repült, ezúttal vérző vállal, ujjai közt egy marék törpeszakállat szorítva, visítva a fájdalomtól. A félig medve, félig ember bestia megrázta pofáját, habos nyál fröccsent szerteszét.

Zoli a kapcsolóra csapott, és a hirtelen támadt fényben arra ugrott, amerre a pisztolyát sejtette. Hallotta, hogy az ajtófélfa recsegve megadja magát, és a szörnyeteg diadalittas bömböléssel ront a lépcsőházba.

A pisztoly éppen ott volt, ahol számított rá. Elf vagyok, gondolta Zoli. Úgy simult kezébe a markolat, ahogy egykor ősei tenyerébe az íj. Célzott, lőtt.

A szörnyeteg már Lajos mellkasára támaszkodva igyekezett átharapni a torkát, amikor a golyó a koponyájába fúródott. Az emberi ujjak görcse rándultak, és ahogy a súlyos test lefordult a törpéről, egyre inkább elveszítette vonásait, és mire egy utolsó sóhajtással a kőpadlóra ért, visszaváltozott emberré.

Zoli térdre rogyott, ahogy sejtjei egy pillanat alatt felolvadtak. A mágia megszűnt.

Lajos szuszogva tápászkodott fel, egyik karját vérző sebére szorította. Megvetően pillantott a hullára, aztán bicegve a lakás felé indult.

– Hova mész? – lihegte Zoli.

– Kalapácsért. Megmondtam: minden egyes csontját.

A rendőrkapitány szemöldökét felhúzva tette le a jelentést.

– Medvévé változott?

– Igen, uram – biccentett Zoli.

– És ahogy a visszaváltozás során elvékonyodtak a csontjai – olvasta fel hangosan a kapitány – nem bírták a szövetek a terhelést, és elpattantak.

– Feltehetőleg – dörmögte Lajos.

– És ez az átváltozás… Bizonyítható? Látta más is?

– Sajnos nem voltak szemtanúk. Mindazonáltal a mellékelt kiegészítő dokumentumokban részletesen kifejtem az alkalmazott mágia mibenlétét.

Zoli készségesen segített a kapitánynak, hogy a sok paksaméta között megtalálja a lényeget.

– Ezen a fotón Raszputyin varázskönyve látható, ez alapján végezte el Kosztya a szertartást, aminek a végén medvévé változott volna. A cirill betűs egyiptomi szöveg fordítása egyértelműen meghatározza a fő komponenst: ez pedig a törpeszakáll. A lakásban szintén megtaláltuk a gyilkos fegyvert, a szilánk passzol a kicsorbult pengéhez.

A kapitány hümmögött, és bólogatott, aztán letette az asztalra a papírokat. Hátradőlt a széken.

– És miért akart medvévé változni?

– A négyes számú melléklet szerint…

– A lényeget, Erdei, a lényeget!

Zoli visszalépett, és mereven maga el bámulva hadarta:

– A Kosztya család ősi férfitagjai vérmedveként szolgálták a cárt, majd később, a szovjet mágiaellenes intézkedések, a generációs vérhígulás hatására elvesztették ezt a képességet, és…

– Jó, értem, értem. Szép munka, elvtársak, szép munka…

– Köszönjük, kapitány.

– És az akta titkos. Soha, senkinek sem beszélhetnek erről, világos?

 

– Kőbányai? – kérdezte Lajos.

– Jöhet. Csak hideg legyen.

A buszpályaudvar melletti kocsmában támaszkodtak a pultnál. Lajos vállán kötés fehérlett, Zoli könyökét véraláfutás csúfította. És persze mindene fájt.

A törpe rendelt, és amíg a pultos nem nyitotta ki a barna üvegeket, csendben várakoztak.

– És most? – Lajos hosszan kortyolt a sörből, a végén elégedetten sóhajtott.

– Szabit veszek ki. Elmegyek vidékre egy kicsit a Vértesbe az unokatestvéremhez. Íjászkodom, meg ilyesmi.

Lajos szélesen vigyorgott.

– Te? A városi elf? Íjászkodsz? Erdőben?

Zoli elvörösödött, és zavarában csak a vállát vonogatta.

– Sok mindenen elgondolkodtam az elmúlt napokban. A szakállakon, ilyesmiken.

Hosszan nézte a sörösüveget a kezében, aztán felpillantott társára. Azt hitte, még mindig vigyorogni fog, de a sűrű szakáll eltakarta a vastag szájat. Lajos komolyan, csillogó szemmel nézett vissza rá.

– Én is kirándulok egyet a családdal. Már rég voltam Selmecben.

Koccintásra emelték az üvegeket.

– Akkor igyunk az ősökre.

– Egészségedre!

Sümegi Attila


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához