LFG.HU

HammerTimeCafe
Raon
novellaCimkek


- Ynev fantasy, komédia -

Tudod mi veled a legnagyobb baj, Craftyr?
Hogy folyton csak hazudsz, mint a vízfolyás: kikerekített történeteidből nem hihető el egyetlen árva szó sem.
Drága barátom. Ne higgy a szóbeszédnek. Nekem higgy.
Pont így történt minden, ha mondom…

1. rész: Áruló jel
Gyönyörű, kerek feneke volt.
Telt és formás, ahol kell, leheletnyi ívvel a hosszú lábak felett: a karcsú derék látványa egyre csak a sóhajait szólongatta. Ahogy ott tett-vett előtte, fel s alá járva a nagy sietségben, egy-egy merészebb hajladozásnál egészen ámulatbaejtő gömbölyűséget villantva elő… az maga volt a földre szállt éden.

A csapos nagy kedvvel legeltette szemét a nem mindennapi látványon: a bormámor ködös fátylán túl csodálkozva gondolt arra, miért nem vette ezt észre eddig. Magában hálát adott Gyönyör Úrnőnek, amiért rávetette tekintetét, és ilyen kegyben részesítette a mai este: elégedetten dőlt hátra székén és igazi férfihez méltó, vérmes mosoly suhant át mélyen barázdált vonásain. A kis szolgálólány sietve tett-vett előtte a konyhában, csípője fel s alá járt nagy buzgalmában – a keskeny derék és a szakadt kötényke lassan tán többet is mutatott, mint ildomos lett volna. Gerad egyre többször nézett a konyha irányába, ahol a vén banya riogatta a fogadó vendégeit és arról álmodott, hogy az egyik üstöt csak magára borítja majd – elnehezült a szíve a gondolatra, hogy két égivel azért nem lehet ennyire jóban egyetlen áldott est.

A nehéz szívek sorsát pedig kevés hatásos módon lehet orvosolni.
Gerad először nehezen szánta rá magát, hisz csapos volt, a fogadó ura: az ő nemzetsége sosem volt arról híres, hogy a hivatását környékező állandó csábításnak oly könnyedén engedne. Az első kupicával még rejtve, egy homályos sarokban bánt el. A másodikat az üvegből húzta, a harmadik előtt pedig valami olyasmi történt, amire képtelenség volt józan ésszel gondolni: szívesen felakasztotta volna magát, ha nem lett volna annyira gyáva.
- Na de édesapa!
Ő volt a hibás, ehhez semmi kétség nem férhetett: amint újra sürögni-forogni kezdett előtte az éden, nem bírt ellenállni a késztetésnek – és Gelda lánya rettenetesen fel volt háborodva, midőn összekeverte őt a másik cseléddel.

Elképesztő.
Olyan hamar felnőnek…
Gelda egyáltalán nem volt buta, a fenekét mohón markolászó kezektől reájött, néha tényleg lehet hinni a szóbeszédnek, édesapjuk az utóbbi egy hónapban valóban kiszínesíthette életét – az öreg gondolni sem mert arra, mi lesz, ha megtudja a vén satrafa.
Gerad, a maga egyszerű következetességével nem is fogta vissza magát: ha fáj, akkor fáj, a kellő gyógyulás érdekében semmivel nem szabad takarékoskodni, ezt még a nagyapjától tudta. A második üveg megbontása után már nem is tűnt olyan szörnyűnek a világ és amikor már sűrűn pislogott réveteg szemével, bozontos szakálla mögé rejtve pityókás mosolyát, egyszerre eszébe jutott, hogyan fog letagadni mindent. Annyira jól hitegette magát, hogy kis idő múlva már nem is érezte olyan cudarul magát – a fel-fellobbanó lelkifurdalásra meg mindig akadt kéznél egy teli pohár.

Fájó panaszait emígyen orvosolván már csak az állandó zsörtölődése maradt hátra: bármilyen szorgalommal ivott is, bármilyen derék módon körözte le önsajnálatban jártas, tapasztaltabb cimboráit, egy fránya érzés csak nem akart elfelejtődni, elveszni a mámoros emlékezetkiesésben – mi a fészkes fenéért engedte beszélni a nyavalyás dalnokot.
Amaz úgy tett, mintha nem vette volna észre a szúrós pillantásokat: igazság szerint egy kicsit sem érdekelte, mi van az öreg bozontossal.
Hanyagul terpeszkedve, nemtörődöm tartással ült a kemence előtt: kezében díszes ezüstkupa, mezítelen lábai egy ifjú tünemény ölében, arcán sármosnak titulált, elégedett mosoly. Körötte szűk körben a falu dísze-virága, kor és kivétel nélkül csupa szürkeség mind – legendákra, hősökre, szépre-jóra éhes fakóéltű pór.
- Mesélj valamit, dalnok uram! – szólt a suhancok egyike, s hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, színültig töltötte az üres kupát – Biztosan sok kalandban volt részed! Hadd halljunk egyet!
- Ugyan már, drága barátom – a dalnok arcán különös derű suhant át – Igric vagyok, nem mesemondó: az én történeteim másak, mint amikhez ti szoktatok.
- Ej, nagyuram, bizonyosan nem úgy van az!

A fiú beszédével felhívta magára több falubéli figyelmét is: lassan egyre többen hallgattak el és kezdtek figyelni rájuk.
Nem elegen – állapította meg Craftyr és elhúzta a száját.
- Ugyan már Maldin – a gúnyoros pillantás önmagáért beszélt – Az én történeteim szövevényesek, tele izgalommal, ármánnyal, hősiességgel. Hidd el, túl elmések neked: ahhoz, hogy megértsd… egyszerűen ostoba vagy.
Más talán vérig sértődött volna, de Maldinból tökéletesen hiányzott az önbecsülés ehhez: rettenetes csúf vigyor terült szét foghíjas ábrázatán.
- Csuda egy ember vagy te, dalnok uram… Tán túl nagy kihívás az néked, hogy felvidítsd a népet?
Craftyr arcán kiismerhetetlen kifejezés suhant át: maga sem tudta hirtelen, megszánja avagy megnevelje a pimasz parasztját. Belévillant, hogy egy alapos okítás milyen ritka adomány lehet manapság, ezért bölcs előrelátással ez utóbbi mellett döntött: annak idején ő is így tanulta meg hamar, hol van a helye a világban. A tőle telhető legnagyobb lustasággal nyújtózott egyet, miközben gondolatban a testi fenyítés szépségeit méltatta: a déli erdők csíkos macskáinak veszedelme öltött testet nagy ártalmatlanságában.
A közjáték nem várt sikert aratott. Bosszúság ide, nevelésvágy oda, egy bizonyos dolog mindig felette állt világi gondjainak: nem kerülte el figyelmét a kocsmáros lányának, Geldának a bűbájos pillantása .

Éledő kacérkodás villant őzikebarna szemeiben.
Így már mindjárt más.
Gyönyörű teremtés volt. Csinos, sudár lányka: valamiért vagy nem vette észre eddig, vagy eleget ivott mára. Ahogy a vászonruha feszülő vonalaira nézett, ismerős forróság áradt szét benne és meglepődve tapasztalta, hiába kapott nemrég a fürdőben egy igazán kellemes ajándékot a másik cselédlánytól, háromszori ütközet után is megmozdult még benne valami.
Ejha.
Istennő vagy, kicsim.
Végtelenül bájos volt, mint valami angyal. Most, hogy jobban megnézte magának, ritka szépséget vett észre az elhanyagolt külső alatt: megannyi apró varázs volt mind. Valószínűleg barna haja lehetett, gesztenyebarna, de valami új divat szerint szőkére festve hordta: elragadó volt, ahogy a megkopott színezék alatt átütött az eredetije. Nyilván sokat dolgozott és ez megkeményíthette nagyon: jó sok erő lehetett vékony kezeiben. Hogy kényelmesebb legyen, szoknyája és inge fel volt hasítva oldalt – ami édes kis fehérség elővillant néha, bársonyos bőrbe bújtatott izmok finom harmóniája, maga volt a bűnbeesés ígérete.

Craftyr nem is habozott tovább: furcsa is lett volna tőle.
Az itala után nyúlt, kimérten lassan kortyolt belőle egyet és ezúttal a szeme sarkából mérte végig – tudja fene miért, a lányok ilyenkor mindig észreveszik az embert. Vagy meggyőzően alakított, vagy Gelda sem volt kivétel: nyomban szépséges mosoly suhant át bájos kis arcán.
Megvagy.
Ahogy odajött hozzá, a járása is elbűvölte: erdei tündérek libbennek így át a tisztások felett a régi mesékben.
- Mit parancsol az úr?
Craftyr elővette legmegnyerőbb mosolyát és kedélyesen biccentett.
- Ej, te lány, ne mondj ilyet, mert a végén még zavarba hozod szegény fejem.
Gelda változatlan közönnyel meredt rá – minden bizonnyal sok hasonlót hallhatott már.
- Úgy értem, mit iszik?
Craftyr tűnődve nézett el mellette: igyekezett úgy alakítani, hogy minél pofátlanabbnak tűnjön.
Ha nem sikerül elbűvölni, bosszantsd fel, az majdnem ugyan az… a lényeg, hogy ne maradjon közömbös irántad.
- Hahó! Tán elgondolkodott az úr?
- Tessék? Ja, igen… El. A jövőnket illetően.
- Mármint a mi jövőnket?
- Dehogy. A toaleri gazda azt mondta, hogy megbetegedtek a tehenei. Nem venném a szívemre, ha elkapnák az enyémek is.

Gelda tekintetébe sértett-csalódott fény villant.
- Magának nincsenek is tehenei! Hisz vándor! Földje sincs!
- Ah. Milyen igaz. Akkor csak tréfa volt.
Nem aratott nagy sikert. Csípőre tett kéz jött a nevetés helyett.
De milyen csípőre tett kéz…
- Milyen szellemes az úr. Ez sokaknál beválik, vagy csak engem tisztelt meg vele?
Craftyr arca megnyúlni látszott egy pillanatra.
- Parancsol, hölgyem?
A lány arcán haragpír suhant át.
- Maga is csak arra gondol!
Milyen csinos popsija van. És ezek a lábak… tudnék velük mit kezdeni.
- Ne bántson meg egy ilyen ifjúembert. Nem állhatom, ha másnak néznek, mint ami vagyok.
Egy pillanat alatt átrendeződtek arcán a nemes vonások: egészen őszintének tűnő szomorúság jött elő.

Ez talált.
Gelda rámeredt, majd zavartan kapta el a tekintetét.
- A borra egy kicsit várni kell, de mindjárt itt lesz.
Craftyr éledő elégedettséggel nézett utána – csak óvatosan és módjával, hogy más ne vegye észre, de azért annak rendje és módja szerint hátulról is megcsodálhassa.
Hm…
- Azt mondják, urunk fogadott leánya a kicsike. Fattyú avagy árva gyermek, végül is olymindegy – Maldint senki sem hívta, de úgy termett ott, mint valami csahos kutya: pofátlan vigyora bosszantóan szennyezte a kilátást. – Figyelmezlek, ne tégy ostobaságot, Syntara nagyúr nemigen állhatja, ha idegen vadász téved legféltettebb vadasparkjába.
Craftyr hanyagul vállat vont.
- Syntara kiszáradt aggastyán. Atyáid szerint lassan már a szűzhónál is fehérebb.
Maldin csúfondáros arcot vágott.
- Én szóltam előre.
Craftyr hangosan szusszant. A suhanc ismerte annyira, hogy tudja, ez olyan bosszankodás jele, amit eszeveszett tombolás követhet: a múltkor nyolc napjába került, míg rendbe hozott mindent és semmilyen felújítás nem hiányzott újra. A dalnok rezzenetlen tekintettel nézte, amint eltűnik mellőle: csak akkor enyhült meg valamelyest, amikor újabb butéliával tért vissza sietve.
- Egy ajándék az úrnak, a vorogai lejtőkről. Az ötfürtösök innen tanultak igazi bort készíteni.
Craftyr tűnődve meredt reá.
- Pofátlan egy talpnyaló vagy.
Maldin vigyora láttán rosszallóan rázta meg a fejét.
- Meglásd, egyszer még sokra viszed majd.

A suhanc nem szólt semmit, alázatosan töltött: nyilván alapos munkát akart végezni, mert egészen sokáig elszöszmötölt a felszolgálással.
Craftyr ekkor már nemigazán figyelt oda, Geldát kereste tekintetével. Elégedetten ízelgette a bort, majd elővette legmegnyerőbb mosolyát: amint észrevette, a lányra nézett, köszöntésre emelte kupáját és úgy húzott belőle újra. Akik nem látták-hallották Maldin közjátékát, még mindig a mesét várták: ez csak akkor tudatosult benne, miután észrevette, hogy a lány milyen sértetten nézett rá.
A borral az már kettő szurka.
Csak nehogy sok legyen a jóból.
Mély sóhaj szállt fel belőle, mintha nagy szívességet tett volna: hogy előre
eltervezett és mesterkélt alakítás volt, senki nem vette észre. Remélte, hogy jól tervez és győzni fog a kíváncsiság – igaza lett, Gelda letette a tálcát és odajött a díszes társasághoz.
Ejnye Craftyr.
Tudsz te ennél jobbat is.
Csak akkor szólalt meg, mikor a lány is odaért, hogy tökéletesen értse amit mond: tudta jól, mit kell tenni az első beavatáson.
- Mesélek. Halljátok hát szavaim.

Egy árnyalattal nagyobb pökhendiséggel mondta, mint ildomos lett volna, de senki nem figyelt fel rá – vagy ha igen, hozzászokhattak már az úri passziókhoz. Craftyr tekintete egy pillanatig még elidőzött Maldinon (hiúsága továbbra is elégtételt várt, jobb keze önkéntelen is a féltett kedvenc, megkopott, ezüsttel futtatott vasmarokja után nyúlt…), majd csak-csak győzött a hódítás áhítata. Könnyed eleganciát erőltetett magára és gyorsan ivott egy jókorát: az utána következő szomorkás mosoly így elég hihetőre sikeredett.
Gelda is a hallgatók közé telepedett.
A falubéliek egyre csak biztatták, kérték, mondták a magukét folyton – nem sokat hallott belőle. A semmibe révedt és úgy tett, mintha elgondolkozna: ez egész rejtélyes külsőt szokott kölcsönözni neki, ami mindig sikert hozott eddig. Érezte a lány kutató pillantását: hogy ilyen szemérmetlenül nyílt volt, kellemes érzéseket ébresztett benne.
Atyaég, Ellana, az ágyban is ilyen lényegretörően csinálod?
Ahhoz, hogy még ma este sikerüljön, valami különlegessel kellett előhozakodnia: ahogy merő véletlenségből összefonódott kettejük tekintete, szinte adta magát a lényeg.
Nevettesd meg. Vidámat akar hallani.
Kimért lassúsággal dőlt hátra székén és jól látható kényelmességgel helyezkedett el – ennyi bőségesen elég volt, hogy elérje amit akart. A hallgatóság elnémult azon nyomban.
Nos, barátom, játssz, ha tudsz.
Tiéd minden kihívás.
- Ez egy tanulságos történet: ritka meglepetésekben volt részem, amikor átéltem.
Remek színész volt és nagyon hatásosan csinálta: tett néhány művészien kifinomult mozdulatot, majd csendes derűvel folytatta tovább – aki nem ismerte jól, tényleg azt hihette, őszintén-lelkéből beszél. Az alakítás meghozta sikerét: ha valaki eddig nem is figyelt oda, mostantól biztosan lélegzetvisszafojtva hallgatta szavait.
- Jól emlékszem arra az évre – kezdett bele elmélázó hangon – Kora tavasz volt… szirmait bontó virágok, szikrázó napsütés, hős szerelmesek szépséges hónapja, ám azon a reggelen különös tragédia vetett sötét árnyékot féktelen jókedvünkre.

Karn mezőségének ura fiatal volt még, nem több, huszonhat esztendőnél. Arnal sha Lannonnak hívták és nagyon szívélyes vendéglátónak bizonyult: legnagyobb sajnálatomra már nem tudtam kifejezni hálámat néki. Oly gyorsan történt minden, hogy szinte felfogni is alig voltam képes: az a hirtelenség, ahogy magához szólította a Hallgatag Úr, nem kis riadalmat hintett szét bennem és istenfélő szolgálói között.
A kis város egyszerű lakói még napokkal később is értetlenül álltak az eset előtt. Senki nem tudott semmi bizonyosat és ez idővel félelmetesen felkavaróan hatott, olyannyira, hogy néhány nap múlva már minden ember gondolata e furcsa eset körül járt – talán ez késztethette a Pyarroni Egyház páterét arra, hogy engem, Craftyr O`Calaint, a közismerten csavaros eszű és sokat hencegő dalnokot bízza meg az ügy kivizsgálásával.
Többen meglepődtek a leplezetlen irónia hallatán, Maldin patkányarcán csúfondáros vigyor terült szét, de nem is ez volt a lényeg: Gelda sem ezt várta és ezzel máris újra felkavarta a meglepetéssel.
- Szívesen segítettem – folytatta Craftyr zavartalanul – a főatya szűz leányára pillantva hogyne tettem volna, csakhát, amint a tettek útjára kellett lépnem, azonnal elvészett minden épkézláb gondolatom… erről is bizton az az ifjú hölgy tehetett.

A férfinép jó része felnevetett: Craftyr jól látta, amint egy apró ránc mélyül el Gelda szépséges homlokán.
Már alakul.
- Mentségemre szólva igen-igen nehéz feladat elé állítottak: én udvari intrikákhoz, romlatlan, szende hölgyek elcsábításához, szép szólamú dalokhoz és hősies párbajokhoz szoktam, nem az ilyen abszurd bolondsághoz, mint amilyen ez az eset volt.
Füstölögtem is magamban rendesen, amikor háromnapi nyomozás után a főtér felé sétálva próbáltam összegezni a hallottakat, amiből sehogy sem akart összeállni a kép: hm, bocsássatok meg nekem Uwel, Krad és Dreina a nyelvbotlásokért…
- A hűtlen szuka Dreináját! – kiabálta közbe hátulról valaki: nyilván hallotta már káromkodni a dalnokot.
Maldin teli szájjal röhögött.
- Inkább a kur…
- Állj! – emelte fel a kezét Craftyr és mesterkélt szégyenkezéssel elmosolyodott – Nem is ez a lényeg: az emberi gyarlóságaimról majd később.
No, ez tetszett igazán a népnek, jót derültek rajta.
- Nagy bajban voltam – Craftyr kivárt egy kicsit, majd jelentőségteljes lassúsággal nézett körbe – Adott volt egy halott és semmi más, keresendő pediglen az ok, a háttérben húzódó szándék, az elkövető tudatának sötét mélységében lappangó kegyetlen akarat. A kérdés tehát nyilvánvaló volt.
Miért?

Ez volt az a pont, ahol már rögvest elakadtam.
Ebben a városban hosszú évek óta béke és rend uralkodott – mindez a sha Lannon család erőfeszítéseit dicsérte -, nyugalom honolt mindenütt. Az ittlakókkal egyetemben teljesen elképzelhetetlen volt számomra az az erőszak, amivel szembesülnöm kellett.
A nemest a kastélyában találták meg, saját ágyában fekve, drága ágyneműi közé fúlva: káprázatos kelmék között dicstelen véget érve. Az arcán található sötét foltok nyilvánvalóvá tették, hogy mérgezés áldozata lett. Szegény órákig fulladozhatott görcsbe meredve némán – nem szép halál, én mondom.
Megölték? Vagy öngyilkos lett?
De miért?
Miért?

Az biztos, hogy egy jó adag méreg nem szálldos csak úgy a levegőben, aki ilyet kap, az alaposan rászolgál – indokolt tettel ki kell érdemelnie, hogy egy gyors késszúrás helyett nem kevesebb, mint tíz és fél aranyat pazaroljanak rá.
Node milyen tettel?
Arnel sha Lannon sokat tanult, művelt ifjú hírében állott, aki csakis a krónikaírás tudományának szentelte életét. Elmélyült munkáját hite szerint lelke békéje segítette: ennek érdekében nap mint nap templomba járt, s imádkozott buzgón, hálája jeléül búsás javakkal támogatva az Anyaszentegyházat.
Karn városának egyik legfanatikusabb hívője lehetett.
Olyan, aki soha senkinek nem ártott, olyan, akinek soha senkihez egy rossz szava sem volt.
Minek akart ez meghalni?
Érthetetlen…
Rendezett élet, egészen szépnek mondható vagyon… no persze nem hercegi igényekkel, de akkor is, kellemes környezet és ráadásként egy oly csodálatos asszony, mely láttán bizton megdobban bárki férfiember szíve.
De még milyen teremtés!
Ó, Ellana!

Kezdte teljesen magával ragadni a közönséget. Most hirtelen hangsúlyt váltott és botránkoztatóan nyílt ábrándozásba váltott át: ha ezzel buja vágyakat akart ébreszteni a hallgatóság női oldalán, hát sikerült neki.
- Hozzá hasonló gyönyörűséget már régen nem láttam ezen a vidéken. Bőre puha volt, akár a bársony, kreolbarna és kívánatos, az illata – ábrándos sóhaj – egyenesen észveszejtő. Haja hosszú, olajosan csillogó, enyhén göndör – minő különlegesség! -és éjfekete, szemei igézően sötétek: hűvös, szoborszerű vonásai időtlen idők nemességét hirdették. Az alakja pedig, hm… Gyönyör Úrnő éke: sudár, fiatalos test, mely mellet a legszebb dzsad hurik sem érhettek néhány rúpiánál többet csupán.
A teste buja, pillantása kihívó, a vére tüzes – akkor is felismertem volna benne a gorvikit, ha átpártolt vonzódású eunuként tekintek reá. A balsors így viharos hullámokban csapott át a fejem felett s ha a széphölgy nem adja tökéletesen érthetően a tudtomra, hogy még kilencven napig a gyász jegyében kell élnie, esküszöm, nem kezeskedtem volna önnön erkölcsösségemért.
Hangosan mulatott a nép. Craftyr alig hallható sóhaja kivételesen meggyőzően hatott, miként Gelda megrökönyödése is: az utána következő őszinte-halovány mosoly azonban kárpótolta mindenért.

Craftyr sötét szemeiből szélhámos derű áradt.
Ilyen vagyok.
Ne is számíts másra.
- Őszinte sajnálatomra azonban – emelte fel hangját a dalnok – nem így alakult. Sőt, néhány pillanattal később kiderült, a nőbe bújt káprázat még vissza is élt a helyzettel: lovagi becsületszavamat vette, hogy segítek neki felkutatni férje gyilkosát.
Problémák persze itt is adódtak rögvest: nemhogy lovag nem voltam, de még a becsület fogalma is erősen megkérdőjelezhető volt számomra – ám ezen lelki vívódásokról a széphölgynek nem tettem említést, ehelyett a hírnevemből fakadó kötelezettségek végett – no meg egy kis noszogatás, a bűvös mosolyában rejlő ígéret miatt – igent mondottam néki.
Újabb balsors következett: szívem pillanatnyi választottja, miként azt a kártyában mondanám, eztán sem vette a lapot, továbbra is maradtunk a szigorúan vett megbízó-megbízott kapcsolat mellett.
Átok szálljon reám!
Ha előre tudom, hogy mivel jár mindez, Krán Legbensőbb Tartományáig futottam volna!
Három nap!
Több mint száz óra zene, jófajta bor, szépasszonyok és éltető élc nélkül!
Komolyan borzalmas kínszenvedés volt… ne nevessetek már.

A közönség persze nem hallgatott rá és így volt ez rendjén. Maldin annyira belemelegedett, hogy a könnyei potyogtak: ékes példa volt arra, egy elázott embernek kevesebb is elég, hogy jót vigadjon mindenen.
Craftyr kivárt egy kicsit – mélyreható pillantásokat válthatott egy elbűvölően kacarászó Geldával -, majd maga is nevetett kissé és egy lezáró köhögés után tovább folytatta.
- Teóriám az persze akadt több is. Azaz lényegében véve csak egy, mivelhogy mindnek ugyan az lett a vége. Lehetőségként felmerült bennem a szegény özvegyasszony szép személye is, mindjárt elsőként, a kezdetekkor.
Gorviki nő – méregáldozat: tökéletes az összhang.
Csakhogy akadt egy nem elhanyagolható apróság: ha ez igaz, akkor kell lennie indítéknak is. Akár ő is lehetett volna a tettes, igazolva népe veszett hírét, node miért? Miért tett volna ilyet?
A gorviki nem egy ostoba fajta: az érdek a lételemük. Ez a gyilkosság pediglen sehogy nem illenék a képbe. A sha Lannon család ritka nagy tiszteletnek örvendett azon a vidéken, velük egyelőre még a szakadár Ranagolpártiak sem mertek volna újat húzni.

Különben is, a nő számára a társadalmi rang, a jómód biztosítva volt és ezért nem kellett tennie mást, csak hűségesen kitartani a jófiú Arlen mellett: igaz, ennél nem is várhatott többet viszont…
Ekkora vagyonnál pedig nem sok minden lehet fontosabb. Felrémlett ugyan bennem, egy korábbi esetem, ahol egy gorviki nő lelkiismeret furdalás nélkül végzet a férjével, miután kiderült, hogy megcsalta valaki mással, de hát itt erről szó sem lehetett: élete párja többet járthatott templomba, mint maga a Szentlélek.
Úgy sejtettem, nem ő lehetett az.
Kezdtem úgy érezni magam, ez az ügy aquir nyelven íródott számomra.
Még akkor is ezen tűnődtem, amint befordultam a kisváros egyetlen ékszerészéhez vezető kis utcába – mindent leellenőriztem már, ami a jófiú Arlennel kapcsolatba hozható volt, csak ez az egy apró nyom maradt: a szóbeszéd szerint a könyvmoly az utóbbi néhány hónapban többször is megfordult itt, ezen a szent helyen.
Cudar dolog a reménytelenség, én mondom: alapjaiban változtatja meg az embert. Így engem is, hiszen máskor – Dreina rá a tanúm – az ilyesfajta lehetőségeket még megfontolásra sem méltattam volna.
Most azonban mégis.
Tán már ekkor elönthetett az érzés: itt valami különös igazság rejtőzik, mely az általam elképzelhetőnél sokkalta nagyobb jelentőséggel bírhat.

A végéhez közeledett a történet és a hallgatóság érezte is ezt: a dalnok ügyesen vitte őket titkokkal teli várakozás csapdájába. Craftyr most kivárt egy kicsit, mintha csak elgondolkozott volna – te jó ég, de gyönyörű ez a lány – és jóval halkabban folytatta: többen a lélegzetük is visszafojtották a kíváncsiságtól.
- Jól emlékszem arra a pillanatra: kétségek, kimerültség és fásultság mellett léptem be a titkoknak üzletébe.
Hosszú percek telhettek el, mire sudár alakomat az utcára vetülő aranyszín napfény láthatta viszont. Ha valaki ekkor veszi a fáradtságot és mélyreható pillantást vet elnyúzott ábrázatomra, minden bizonnyal megdöbbentette volna a látvány: úgy vélem, ennyi kifejezést egy arcon ritkán láthat bármilyen nagyérdemű.
Ugyanazt elmondani egyszerűen nem lehet, mit akkor éreztem, valahányszor az ujjaim közt forgatott gyűrűre tévedt tekintetem. Mívesen kidolgozott, rubinköves aranyékszer volt, igazi mestermunka – az ékszerész elmondása szerint Arlen barátunk utolsó kívánsága, amit a sors iróniája folytán már sohasem kaphatott meg.
Esküszöm, nem akartam hinni a józan eszemnek.
A jófiú Arlen! Uram a gyönyörben, ez nem lehet igaz!
Méghogy buzgó hívő? Aki nap mint nap templomba jár… s gyanúsan sok időt tölt ott. Fontos dolog ám a lelki béke. A benső harmónia. A keresett megnyugvás.
Főleg így.

Döbbenetem még akkor is csak tetőzött, amikor a főtéren kavargó embertömegbe értem, s amint felnéztem a szürke kőépületek rejtekében megbúvó templomok egyikére, már nem bírtam tovább.
Hát barátim… rég szólalhattam meg így az ocsúdás nyelvén. Komolyan mondom, testem minden porcikája a saját táncát járta, szemem bősz patakokban könnyeztek.
Mondhatnám még tovább, de elég lesz a lényeg: hát képzeljétek csak – a kis gyűrű ékköve, mint a főtér rejtekében megbúvó templomok egyikének szent szimbóluma is, egy vérvörös lótuszvirágot formázott…
Ahogy befejezte, csend borult rájuk. Szinte csikorgott a levegő, amint a sok balga ember megpróbált mélyére hatolni a történet csattanójának: Craftyr várt türelmesen és a borából kortyolgatott, kedvtelve élvezve a déli ízeket.
- Nem értem…
- Mégis a gorviki nő volt?
- De miért tette?
- Az nem Ellana szimbóluma… ?
És ekkor Gelda felnevetett, csodálatos, élettel teli, csengő nevetéssel. Craftyr az őzikeberna szemekbe nézett és nem tudta megunni az elbűvölő varázst: villant valami, csalfa fény a lány szemiben, amiből biztos lehetett sikerben.

Csodálatos pillanat volt.
Kisvártatva másoknak is eljutott már, majd egyre többen ocsúdtak: néhány szívdobbanás múlva az egész ivó zengte a könnyfakasztó hahotát – nem biztos, hogy tudták, min nevetnek, de ha valaki igazán jól akarja érezni magát, nem is ez számított.
Craftyr kivárt egy kicsit, majd – mintegy véletlenül – Gelda mellé lépett és ha valaki látta volna, hogyan néz rá, egyből többet értett volna.
Gyönyörű vagy.
Gyere velem.
Végtelen vidámság bujkált a delejes szemekben és tán még valami más, tünékeny csalfaság: bárhogy is volt valójában, a dalnok nem habozott egy pillanatig sem.
Lobbanó hév, gyengéd ölelés és máris a hátsó oszlopok mögött voltak, távol minden kíváncsi tekintettől. Egy apró, kedves mozdulat, néhány rakoncátlan tincs kisimítása az angyali arcból: lágy cirógatás lett belőle. Egy csók, leheletnyi, egyszerre elsöprő és tüzes: Gelda szíve nagyot dobbant, ahogy oda jutott, amit legmerészebb álmaiban sem mert elképzelni.
- Oly rövid az élet – suttogta Craftyr – Mily botorság volna elmenni a szépségei mellett.
Gelda szólni sem tudott döbbenetében: az erkölcsös neveltetés és a felszított szenvedélyek csatája tehetetlenné tette most. Szeretett volna, de nem lehetett, lehetett volna, de szabad ilyet tenni? A teste és a lelke egyszerre szóltak, egyet szerettek volna, de folyton különbözőt mondtak: ördögi körbe keveredett gyorsan.
Craftyr már a karjaiba zárta: nem hagyott sok választást.
Őrület.
Kísértés.
Szenvedély.

A lány nem bírta tovább. Olyan érzések ébredtek benne, amelyekről nem is hitte, hogy a részei lennének és bármily félelmetes volt, cseppet sem kellemetlen: legalább olyan gyorsasággal születtek újjá, mint ahogy elolvadtak gátlásai. Végül azt tette, amit megtehetett: nem szegült ellen, várt inkább és a dalnokra bízta a döntést maga helyett.
Craftyr hangjából végtelen bizonyosság áradt: egész testében beleremegett tőle.
- Ne félj – súgta a fülébe gyengéden – Boldoggá teszlek.
- Igen… – búgta Gelda negédes hangon és Craftyrral egyszeriben megfordult a világ.
Minden olyan csodálatos lett.
Ott voltak ketten és senki más.
A külvilág megszűnt létezni számára, apró cseppekben folytak össze képei… tán túlságosan is.
Akkor kezdte érezni a bajt, amikor szédülés tört reá. El kellett engednie a lányt, aki megütközve nézett reá, szépséges szemében ijedelem csillogott: fordulatokból és döbbenetből sok volt így egyszerre.
A dalnokon ismerős gyengeség lett úrrá, tagjain remegés futott át, arcára hideg veríték ült ki: ebből lassan már kezdett derengeni valami.

Méreg!
Hogy Maldin honnan került elő, sosem tudta meg, túlságosan lefoglalta az rút vigyor az ocsmány kis patkányarcon.
- Ej, dalnok uram, csuda dolgokat tudsz te! Előbb a mese, aztán a színjáték! – a leplezetlen kárörvendés izzó haragot szított – Csak nincs valami baj, he?
Craftyr a falnak roskadt, szemei előtt elhomályosult a világ, immáron csupán nagy foltokat látott.
- Átkozott kis féreg… Ha elkaplak, kitekerem a nyakad!
Maldin teli szájjal röhögött.
- Nahát, nem érted a tréfát? Megmondtam, hogy Syntara nagyúr mit gondol a vadászatról, nem? Vagy azt nem említettem még, hogy személyesen engem bízott meg parkja felügyeletével?
Craftyr mérhetetlen haragra gerjedt.
Most már többen állták körbe, legalábbis több nagy árnyat látott: nem tudta tisztán kivenni, kinek mi látszik az arcán, de a hallott zsivaj – nevetés, gúnyos, döbbenet és háborgás – semmi jóra nem vallott. A legjobban az fájt neki, hogy mindezt Gelda is látta: csak azért nem kezdett el esztelen verekedni, hogy mentsen valamit a helyzeten.
Maldin pedig röhögött, teli szájjal, kárörvendve röhögött.

A földre roskadt. Segíteni akartak neki, de durván félrelökte a felkínált kart: őt, az O’Calain család nemesi sarját senki ne pátyolgassa csak úgy. Ahogy erőltetette a szemeit, mintha Gelda könnyes arcát látta volna: most már késő volt bánni is, gondolkodni is – mit sem érdekelte már, kinek és miért illene türtőztetni magát.
Ahogy nekitámadt a foltoknak, elszabadult a pokol.
Ütött, rúgott, vágott mindent, amit ért és közben üvöltött, mint valami sebzett állat: ha igazi harcra kerül sor, sokkal stílusosabban csinálta volna, ám a hiúságán esett csorbát nem lehetett olyan könnyen letörölni. A méreg egész furcsa módon áradt szét benne: görcsbe rándultak tagjai és forgott vele a világ, ám ütni-rúgni még egészen jól tudott. Többen megpróbálták lefogni, de ettől csak még jobban megjött a kedve: a néhány félreismerhetetlen hang, fájdalmas kiáltások, tompa puffanások, fa reccsenése édes zene volt füleinek.

Azután egyszerre több dolog történt.
Döngve vágódott ki az ivó ajtaja – öt hatalmas alak magasodott a kinti lámpások előtt. Vándorok lehettek, utazók, netán kalandozók, olymindegy: a lényeg, hogy megjelenésük alaposan lehűtötte a kedélyeket. Pár szívdobbanásnyi bizonytalanság után Craftyr hirtelen két nagyobb folttal találta szemben magát: dúlt benne még annyira a harag, hogy a jobboldalit gondolkodás nélkül a padlóra küldje.

A másik különös hangon kiáltott reá: a hangzavarban nem hallotta jól mit akart. Egy pillanatra kitisztult kissé a látása, képek villantak előtte: szürke köpönyeges férfi állt előtte, hófehér, varkocsba font hajjal, büszke, gleccserkék szemekkel.
Erre még jobban elöntötte a méreg: majd pont a falu öregje fogja őt lecsillapítani. Valahogy talpra állt és ütésre emelte a kezét.
Az öreg mintha ugyan ezt tette volna: egy ilyen vénségtől nem is volt ügyetlen.
- Na nyugi tata, jó! – kiáltott fel gőgösen, de nem fejezhette be amit mondani akart, mert valami követhetetlen gyorsan mozdult és nagyot csattant az állán. Hatalmas erő kapta fel és repítette a fal mellé, utoljára megvillantak még a gleccserkék szemek, azután pillanatok alatt elsötétült előtte a világ…

Hát, drága barátom, csúfos estére sikeredett a tegnapi.
Végül elértem, amit akartam, de nem így képzeltem el: a szobámban fekszem Geldával, együtt a hatalmas ágyon… csakhogy a gyengédség köztünk puszta ápolást jelent: a szemem alatt sötétlő hatalmas duzzanatra ugyan gyógyír lehet a hozott jegestömlő, szépséges fehér kezeinek könnyed cirógatása, ám büszkeségem vérző sebeire semmiképpen sem.
Kudarcot vallottam, de máig nem értem, hogy történhetett.
Maldinnal még számolok, nem is az aggaszt, a lány pedig drága kincs és csak az enyém lesz, ha kis vargabetűvel is… ám bevallom őszintén, valamelyest tartok a pillanattól, amikor ki kell lépjek az ajtón.
Mert bár részeg voltam és megmérgeztek, látásom félig elveszett, abban a szent pillanatban elért a megvilágosodás végre. Ott álltam az idegen előtt és a következő, amire emlékszem, hogy felkapott valami hatalmas erő, egy csont megreccsent arcomon: tán ez kellett ahhoz, hogy kitisztuljon előttem a kép és örökre megjegyezzem, hogy néz ki egy tisztavérű kyr nemes – En Rycchas Syntara Nagyúr, a város kalandozó hűbérura meg kiváltképp…

(folytatása következik)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához