LFG.HU

stargazer
novellaCimkek

Üdvözöllek egy új világ szülőhelyén…

KEZDETBEN

Csillagok miriádjai ragyognak az őserdei éjszaka tiszta égboltján. Akárcsak az idők kezdetén, egy hajdanvolt világ szülőhelyén. Így tartják a vének. Azt mondják, mikor meghalunk, mi is olyanok vagyunk, mint a csillagok: fényünk, emlékünk tovább ragyog, aztán az is elveszti értelmét, hogy már senki sem fogja ismerni valós üzenetét. Az Idő, a mindenek felett elhaladó, az olykor rohanó, olykor meg ólomlábakon járó, Ő a mi legnagyobb átkunk és áldásunk, Ő, az Elmúló.

Santran földjén, az Örökség vidékén, a Végtelen Óceánnak eme egyetlen ismert és ismerhető apró szegletén csak nagyon kevesen ismerik az efajta bölcsességet. Mert ugyan ki foglalkozna néhány, elmosódó álmát kergető furcsa szerzeten kívül hasonló dolgokkal, mikor vannak ennél egyetemesebb, elfogadhatóbb, kényelmesebb elképzelések is a világról?

No de figyeljünk inkább a táncra…

Csupasz, keményre taposott föld. Ilyennek képzeld a dzsungelmélyi tisztást, ahol a bennszülöttek kis kunyhói állnak. Mindenütt apró fények – révedező, távolba vesző fények, imitációja az éjszakai égnek, kellékei az Éj Táncának, a létnek.

Lépnek. Minden harcos egyszerre, a dobok és csörgők ütemére. Táncot járnak – a nagy tábortűz körül mind egyszerre figuráznak, verejtéktől fénylő bőrükön a tűz narancsa, árnyékuk a földön, a kunyhók falain és a fák függönyén játszik. Olajok kellemes illata teszi még bódítóbbá a párától amúgy is nehéz levegőt. A törzsi elöljárókkal együtt én is kitüntetett helyről nézhetem, miként szabadulnak fel a lelkek, miközben édes, lédús gyümölcsöt szürcsölgetek kényelmesen.

A törzsfő vállamat megérintve fordítja felém tekintetét. Így néz a szemembe, hogy néhány pillanatig kutassa, felkészültem-e az elkövetkezendőkre, érteni fogom-e mindazt, amit, a magát civilizáltnak nevező csak szavakkal, írással képes kifejezni, és örökül hagyni.

Idegen nyelvű, fennhangon kimondott szavaira és kézmozdulataira abbamarad a tánc. Most egy lányt vezetnek elő, egy büszke csodálatos teremtést. Az arca komolyságot, fenségességet sugároz, nem gőgöt. Tartása nemes, terebélyes, díszes öltözete titokzatos, színpompás madár képzetét kelti és cseppet sem rejti véka alá karcsú, kívánatos testét.

Tátva marad a szám, ételt tartó kezem pedig lassan leereszkedik, ahogy megbabonázva nézem őt. Vontatott, szaggatott zene ébred, s ő elkezdi táncát, vonagló játékát mely réveteg, pátoszi mozdulataival tisztán üzeni nekem nemzedékek titkos hagyatékát, a kezdetek kezdetének történetét…

“Kezdetben csak az űr volt, a végtelen, időtlen űr, benne letűnt korok és világok néma sötétségbe fagyott maradványaival. Ezt a sötétséget azonban egy erős és hatalmas isten ragyogása szaggatta szét: Nuara, a Sárkányisten időtlen álmából ébredezett…

Mikor álomba szenderült, a félelem szavának engedelmeskedett, de rá kellett döbbennie, hogy ő is épp olyan halandó, mint minden, ami valaha létezett vagy létezni fog, és hogy ez ellen nem tehet semmit.

Álmodott: megálmodta a múltat, a jelent, világok és csodák százait és százait, és megálmodta a jövőt, melynek láttán elkomorodott.

Most álmai valóra váltak, Nuara, az Álmodó Isten mégis szomorú volt. Erős volt és hatalmas, de tudta, hogy ez nem lesz mindig így. Tudta, hogy az Örök Törvény vele sem tesz majd kivételt. Érezte, mert megálmodta, hogy hamarosan meg fog halni.

Azt akarta, hogy emléke örökké éljen, ezért önmagából áldozott: testének egy darabját, a Tüzet hintette el a végtelenség fekete óceánjában. A magot azután védelmezőleg vastag Földburokkal álmodta körül. A Víz és a Levegő éltette a csírát, melyből az élet virága fakadt…”

* * *

Úgy tűnt, a bárd, vagy mesemondó, vagy bárki is legyen az idegen utazó, számára sokat jelent a történet, mert pár pillanatba beletelt, míg magához tért az átélés élményéből. Valójában az térítette magához, hogy mindenki abbahagyta a tapsot abbéli zavarában hogy az el se jut a mesemondó tudatáig.
Majdnem mindenkinek nagyon tetszett az előadás, majdnem mindenki tapsolt, aki ott volt a fogadó hangulatos kis előterében, ahogy azt így estefelé szokás, kivéve egyvalakit. A kedélyek lecsillapodásával összhangban az illető felállt asztalától és a terem közepére, a bárd mellé lépett, aki fejét oldalvást hajtva, állát masszírozgatva ment át töprengésbe.

- Úgy tudom, a lány az óta halott.

Olyan élesen pillantott a bárd a másikra, mintha az egy vágást ejtett volna rajta.

- Nem véletlenül járunk ebbe a fogadóba mindannyian, akik itt vagyunk! Minden fogadónak megvan a maga vendégköre. Nem véletlenül nem Babil fogadójába járunk, holott jobban útba esne. Megtesszük ezt a kis kitérőt, azért hogy itt lehessünk. Egyikőtök sem az a hétköznapi ember, aki ne merné kockáztatni a nyugodt életét, a megélhetését, a nehezen megszerzett vagyonát, vagy akár az életét. Nem véletlenül nem a parasztok közt kerestek társaságot magatoknak. És biztos vagyok benne, hogy mindannyian elmondhatjátok magatokról, hogy volt már egy-két húzós pillanat az életetekben. Talán még olyanok is akadnak köztetek, akiknek lenne egy kis hozzáfűznivalója az imént elhangzottakhoz.

A Bárdnak kezdett egyre jobban nem tetszeni a helyzet. Lehet, hogy valakinek végigfutott a gondolat az agyán, hogy esetleg színjáték az egész, de a bárdnak fogalma sem volt, ki ez az ember, aki azt kérte, hívja mindenki Messzevölgyi Hollónak. Milyen furcsa név… Többen kíváncsiak lettek volna a jelenlevők közül, hogy mi is az a `holló`.

- Meséld el, bárd, hogy mi történt azzal a lánnyal! Ugye jól tudom, hogy a történet tovább is folytatódik, méghozzá sokkal kevésbé elbűvölően. Van-e az a tehetség, ami képes lenne, mégis önmagát meghazudtoló módon bemutatni azt a sok fájdalmat, ami benned lakozik?

- Mi közöd neked a bennem lakozó fájdalomhoz?! És honnan veszed a bátorságot, hogy úgy viselkedj, mintha legalábbis annyit tudnál a történtekről amennyit én tudok? Ki vagy Te, hogy úgy beszélj, mintha ott lettél volna… – kissé meg is görnyedt, ahogy kezdték magukkal ragadni az emlékek, hangja elhalványult – …amikor… – de aztán csak bámult maga elé torzult arcvonásokkal. Valahol máshol járt.

- Csak nem a Magellánra gondolsz…? Bárd!

* * *

- Kezdetben létezett egy békés, érintetlen világ. Ezt a titokzatos, trópusi szigetvilágot a legkülönfélébb fajok népesítették be köztük a már jól megszokottakkal, és más, eddig teljesen ismeretlenekkel is. Santran az egyetlen ismert és ismerhető szeglete volt Oceania-nak, a vidék, ahol a mese játszódott: része a Végtelen Óceánnak, Oceania egyetlen és mindent kitöltő óceánjának, egy egzotikus, trópusi szigetvilág, nyüzsgő, élettől lüktető színkavalkád.

“…Tekintetem egy meg nem született világot, egy árnyékvilágot lát, amely még elrendezésre és kialakításra vár, emberi alakok nyüzsögnek előttem, hogy varázsoljam el és váltsam meg őket: tragikus alakok és nevetségesek, meg olyanok, akik mind a kétfélék egyszerre – és én nagyon vonzódom hozzájuk.”

- Thomas Mann

MAGELLAN

Valami nincs rendben Santrannal. Furcsábbnál furcsább, különösebbnél különösebb, és felettébb megmagyarázhatatlan dolgok történnek, történtek az utóbbi néhány évben. Olyanok, amelyeknek létezéséről a nyugodt életre vágyók minden különösebb megerőltetés nélkül meg tudnak feledkezni. Ha valaki azonban belevájkál egy kicsit a dolgok sűrűjébe, hamar egyértelművé válik, hogy nem a “furcsa roncs”-csal, a Magellánnal kezdődött minden…

Igaz, sok csoda tapodta már Santran földjét, de ezek közül egyik sem volt annyira hihetetlen, annyira idegen és fantasztikus, mint a Magellán.

Megtalálták. Három jó barát, hűvös hajnalon: egy Memida, egy Őstünde, és egy Törpe. A több száz, vagy inkább több ezer éves ereklye roncsaira puszta véletlenből leltek rá.

NAMSOS, A KALÓZOK ÉS TOLVAJOK VÁROSA IS TUDOMÁST SZEREZ A “HAJÓ” LÉTEZÉSÉRŐL

Kiválasztottak lettek volna? A szerencsétlenek egyszerű népek gyermekei voltak, épphogy csak megcirógatta őket a kaland istennőjének bársonyosan izgalmas, és az óvatosságot feledtetni is képes érintése. Ezért az óvatlanságért azonban az életükkel kellett fizetniük. Torz, bitangul aljas éjszakában gyilkolták meg őket.

Talán a sors keze, hogy a gyilkosok közül az egyiknek nem volt szerencséje. Érezte, hogy ha elkapják, ízekre szedik, olyan jelentőségű volt egyébiránt hétköznapinak mondható tette.
Aznap éjjel mintha egy kicsit megőrült volna a világ, ahogy a kocsmából kitóduló tömeg rátalált. Mintha egy kis őrület ütötte volna fel a fejét, egy kis őrület ütött volna tanyát. Olyan téboly, amire addig nem volt példa: féktelen, esztelen orgia.

Persze hogy nem tudta tartani a száját, olyan brutálisan megkínozták a tikali börtönrendszer legmélyén, ahogy sokan képzelik és mondják: a pokolban.

VERSENY AZ IDŐVEL

Tikal tehát tudta, és tudta Namsos is. Két városállam, két hatalom. Az egyik a törvényesnek, szentnek mondott, a másik a maga korruptságát és romlottságát leplezni sem akaró, és két uralkodó, Chol Faia, az Istenkirály, és Leathan, a kalózfejedelem. A kettejük közt kibontakozott fegyverkezési verseny, mellőzött mindenféle udvariasságot és finomkodást.

Mindkét fél gőzerővel dolgozott a tervek megvalósításán, aminek a tétje: az egész Santran feletti abszolút hatalom megszerzése volt.
Az elkészült “hajó” ugyanis nem kevesebbre lesz képes, mint arra, hogy a víz mélyén járjon, teljes titokban közlekedjen és mérjen halálos csapást bármilyen hajóra anélkül, hogy közben bármit is tenni lehetne ellene. A másik kulcsfontosságú dologra azonban nem összpontosítottak: ennek a bizonyos tengeralattjárónak a roncsa egy rejtélyes módon kihalt – és Santran népeinek bármelyikénél jóval fejlettebb – civilizáció hagyatéka volt.

A CARTULLOS

Kétes hírű, de annál vagyonosabb kereskedők bevonásával, és a legjobb Őstünde mesterek fáradtságot nem ismerő munkájával Namsos készült el hamarabb a maga módosított, sokkal jobban megerősített és sokkal inkább a harcra kivitelezett monstrumával. Rövid próbaútja során megdöbbentő dolgokat talált a vizek addig elérhetetlen mélységei által óvott világban (vagy világon túl?): hatalmas, elpusztult városok romjaira bukkant, csillagírással telerótt csodálatos falakra és monolitokra, melyek évezredek óta álltak helyükön komoran és rendíthetetlenül teljesítve szolgálatukat.

KHERU, AZ ÉRINTHETETLEN

Legjobb tudomásunk szerint nem készültek feljegyzések a Cartullos útjairól sem a messzi földekről érkezett titokzatos idegen, Kheru felbukkanása előtt, sem azután. Nevének több jelentése is van, de ezek közül a legismertebb az “ÉRINTHETETLEN” volt: senki sem láthatta az arcát, vagy akár a bőrét. Váratlan felbukkanása után megmagyarázhatatlanul rövid időn belül ő lett a kalózfejedelem jobb keze. Sikerült arról is meggyőznie Leathant, hogy több kincs és nagyobb titok rejlik azokban az elhagyatottnak tűnő víz alatti romvárosokban, mint amit el tud képzelni.

Kheru jelenléte egy idő után azonban kezdett nemhogy felettébb terhes, de szinte elviselhetetlen lenni Leathan számára. Mert habár úgy tűnt, tényleg valami nagyon fontos, akár még a Tengerek Mélyét Járónál is nagyobb horderejű dolog nyomai után kutatnak azokban a különös romvárosokban, látszólag soha nem találtak semmit. Leathan többször is megpróbált kitörni az adott helyzetből, de Kheru valahogyan sakkban tudta tartani. Utasításaira a kalózfejedelem kénytelen volt újra és újra útjára küldeni a Cartullost, többször veszélybe is sodorva épségét.

KRISTÁLYTISZTA. IMA A FÖLDÉRT

Eközben elkészült a Magellan II. Habár Tikalnak nem voltak pontos ismeretei a Cartullos állapotáról, szerencsére felismerte az első próbautak során feltárult maradványok tanulmányozásának jelentőségét. Tikal tudósai viszonylag gyorsan megfejtették a magukat Denithanoknak nevező faj által használt Csillagírást…

Akkoriban, (ott?), teljesen más volt minden, teljesen más volt a világ. A Denithan faj uralta a végtelen földeket, amiket kontinenseknek hívtak. Hatalmas Denithan birodalmak léteztek melyek irtották egymást, elképzelhetetlenül nagy, olykor egész ilyen kontinenseket elborító véres csatákat, úgynevezett csillagháborúkat vívtak egymással mindezt a számukra oly fontosnak mondott vallás aegise alatt. A Denithanok a csillagokban hittek de végtelenül tökéletlenek voltak, mert nem értették, vagy még inkább, nem AKARTÁK megérteni azokat és nem mérték fel ennek a következményeit. Féktelen, esztelen káosz uralkodott a földön, és e kaotikus sötétség egy istenük halálát okozta. A többi isten lehunyt szemmel, könnyezve gyászolta társa elvesztését. Ez volt a Csillagtalan Éj, a Denithan civilizáció végének a kezdete. A Csillagjósok hiába figyelmeztették az uralkodókat, azok csak akkor eszméltek, mikor már három hete folyamatosan szakadt az eső. A lehetetlent megpróbálva hihetetlen erőfeszítések árán hatalmas munkálatok kezdődtek, de már túl késő volt.

“Eljött hát az Özönvíz, hogy megtisztítsa a Földet. Megeredt az eső, a patakok, folyók kiléptek medrükből, mennydörgés rázza a földet, villámok szaggatják az eget, dühöngő viharok ostorozzák végig a világot, és a víz megmutatja haragját, szörnyű haragját, és sötét örvényei elnyelnek mindent…”

Az elmerülő, fuldokló faj túl későn döbbent rá végzetes hibájára. Utoljára kétségbeesetten segítségért kiáltott, őszinte imát mondott a Földért: az istenek megszánták bűnbánó gyermeküket, de semmi sem maradhatott olyan, amilyen régen volt. Az istenek a Denithan kezébe adták a SOLTÁT, és ezzel végleg magára hagyták.

A CSŐVÁZAS VILÁG

Habár felfoghatatlan áldozatokat követelt, úgy tűnt mégis érdemes volt küzdeni, a sokszor teljesen reménytelennek és kilátástalannak látszó harcot végigszenvedni, mert a viharok lecsillapodása után, a megemelkedett vízszint, a letisztuló, megnyugvó víz alatt felcsillanni látszottak a Csővázas Világ fényei. Ennek a hihetetlenül összetett rendszernek az alapjául a kristályburokba zárt hajdani Denithan városok, a megerősített Sziklavárosok vagy Hegyi Városok és az azokat összekötő kristályalagutak szolgáltak. Föléjük pedig az egésznek a koronájaként a Soltával minden valószínűség szerint összefüggésben álló, egy minden bizonnyal nem város mivoltú város, a Kehelyváros magasodott.

A Solta tanulmányozása jelentette a legtöbb gondot Tikal tudósai számára, Kherunak azonban behozhatatlannak látszó előnye volt: ahogy megtudta, hogy Tikal rátalált a Kamrára, azonnal eltűnt Namsosból.

A KAMRA

A Kamra a külvilággal soha, semmilyen kapcsolatban nem állt, és a Denithan által valaha készített legkegyetlenebb büntetőeszköz volt. Egyetlen példányként egy nagyon nagy jelentőségű személyt fogadhatott magába.
Mivel (és ez volt a jelentősége) elkészítése nem csupán hely-jellegű, így az pontosan beazonosítható volt, de nem helymeghatározó eszközök segítségével. Tikal tudósai rájöttek, hogy ezt a helyet megtalálhatják, itt, Santranon.
Az utalások a Moch-R`oun vonulatok mélységes mélyére mutattak, a réges-rég lezárt Csontjáratokba vezérelték Hamarasos Fúrásfőbiztost.

EGY ÚJ KEZDET

A Cartullos és a Magellán összecsapására Santran nyugati partjaitól jó távol, kint a nyílt vizeken került sor. A Magellánnak esélye sem volt a Hangtalan Pokollal szemben. Mivel már nem volt semmi, ami Leathan útját állhatta volna, azonnal kiadta a parancsot (elsőként) Tikal megtámadására – réges-rég óta áhított bosszújának beteljesítésére.

Mindeközben megtalálták Kherut a Tikali Akadémia azon toronyszobájában, ahová a Kamrából származó leleteket szállították: soha, senki nem látott még azelőtt olyan hófehér bőrű lényt, olyan tiszta, színtelen szemeket, olyan átható erejű, eredendő tekintetet. Soha, senki nem láthatott még azelőtt Oceania-n Denithant, azaz Embert.

* * *

Halvány eszmélet. Tompa fény látszik átszüremleni az iszap-sűrű vízen keresztül a fedélzeti panorámaüvegen túlról.
Nyikorgás. Mélyből a magas hangtartományba fúló, irdatlanul nehéz nyikordulás. Rázkódás, stabilizáció.
Hirtelen buzgó, mechanikus zajok, letisztuló víz, éles, vakító fénycsóvák pásztázása mindenfelé, prizmabontotta, szivárványszín könnyhomály, és hatalmas, élő kristályváros szinte karnyújtásnyira…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához