LFG.HU

taverna
Rik
RPGCimkek

3672-ben, egy forró délután érkeztem Ynevre, egy szülőszobának nem igazán nevezhető cellában Erionban. Családom, ha lehet annak nevezni egy anyát, ki itt hagyott két évvel a születésem után, nem igen volt. De kezdjük az elején…

Anyámról nincs sok emlékem. Ha hinni lehet az ivóbeli szajháknak, dzsad vér folyt ereiben, és egy szerelem miatt hagyta ott otthonát. Az utazás rövid és véres volt. A karavánt egy rablóbanda támadta meg. Az ember, kit férjének hívott és a medálját a szíve felett hordta, valahol a sivatagban nyugszik a homokdűnék alatt, bár biztosat sem akkor, sem később nem hallottam felőle. A még csak tizenhat éves lány Erionba már rabszolgaként érkezett, ahol is a Vörös Serleg testvériség patriarchája vásárolta meg. Mikor gazdája elunta anyámmal folytatott perverz játékait, tovább adta a rend egyik patrónusának. Így került el az örömnegyedbeli Dolmányos-varjú Fogadóba, ahol kegyeit kellett osztogassa mindenkinek, aki kifizette a pár garasnyi díjat szolgáltatásaiért. Bár minden szajha rendszeresen fogyasztotta a banyák által kikevert, gyermekáldást távoltartó szert, én valahogy mégis megfogantam. Azt soha senki nem mondta el, ki is volt az apám. Mikor rákérdeztem mindenki csak hümmögött és néhány kurta válasszal kibújt a kérdés alól. Remélem nem a patriarcha az.

De ne rohanjunk ennyire előre. Gyermekkorom is ott telt, abban a fogadóban. 2 éves voltam, mikor anyám meghalt egy nagyon furcsa betegségben. Nekem legalábbis ezt mondták. Nem maradt más tőle csak az a medalion, amelyben a férjéről készült miniatűrt őrizte. Viszonylag jó dolgom volt, néha 18 pótmamám is akadt. Ez engem vajmi kevéssé érdekelt, sok dolgom akadt a ház körül, csak az istállóba nem engedtek, mert néha egy-két állat ideges lett, ha közelükbe kerültem. Hogy miért volt ez ma már tudom, de egy 10 éves gyermek fejével még nem értettem semmit az egészből. Már az első alkalommal, hogy megpróbáltam lecsutakolni egyik “törzsvendégünk” lovát, az nagyon ideges lett és megrúgott. Talán a düh, vagy a folytonos megaláztatás miatt nem tudom, de a nagyon megvertem szerencsétlen állatot, nem gondolva bele a várható következményekbe. Először a vendég, majd a fogadós hagyott úgy helyben, hogy két hétig nem tudtam feltámaszkodni a priccsről. Ezután eltiltottak az istállótól

A jó koszt és a rendszeres kemény munka megedzett, 12-13 éves koromra már kész férfinek éreztem magam. Olajos bőrszínem és kék szemeim sok lánykának megtetszett. A többi segéddel ez idáig sem voltam jó viszonyban, mindig éreztették, hogy nem vagyok közébük való. Mikor kiéleződött a lányok kegyeiért fojtatott verseny, a köztünk feszülő ellentétek csak még élesebbé váltak. Főleg Erikkel a fogadós fiával gyűlt meg sokszor a bajom. A versengésünk tárgya Jasmine volt, a szomszéd házban lakott. Az apja nem tudom mivel foglakozott, de Jasminenek szinte csak egy dolga volt: Szépnek lenni! Bár mindketten tudtuk, hogy nem érhetjük el, de mi mindent bevetettünk. Nappal Erik mindig a földbe döngölt a szeme láttára, de éjszakánként én suttogtam szerelmes szavakat az ablakában. Talán ekkor szerelmes voltam és megértettem azt, hogy anyám miért kerekedett fel egy férfivel az oldalán és miért hagyott mindent maga mögött.

Soha nem gondoltam volna, hogy bármi lehet is köztünk, de egy éjszaka egy írás várt a megszokott szerenád helyemen. Mivel olvasni nem tudtam, futottam egyből a jóságos Fanny nénihez, a legöregebb örömlányhoz, ki mindig meghallgatott. Oda adtam neki a papirost és ő csak mosolygott, mikor elolvasta. Mint kiderült Jasminék elköltöznek két nap múlva és szeretné, ha vele tölteném a következő nap éjszakáját. Hirtelen azt hittem rosszul hallok. Egyszerre lett volna kedvem üvölteni és sírni. De Fanny nyugalomra intett. Mivel tudta, hogy még nem voltam nővel mindenre pontosan kioktatott, mit és hogyan, hogy az nekem is és Jasminenek is jól legyen. Másnap csetlettem-botlottam, nem igazán tudtam másra gondolni, mint az estére. Próbáltam minél messzebb elkerülni Eriket, szerencsémre ez sikerült is. Este aztán fürdés, egy kis illatszer Fanny-tól és már indultam is a találkozóra. Pontosabban indultam volna, ha Erik nem talál meg. Szinte biztos, hogy rájött, mi van a háttérben, mert csak a dühöt láttam a szemében. Mit mondjak, rendesen helyben hagyott ismét, de amit egy kicsit összeszedtem magam, felmásztam Jasminehez. A többi maradjon az én titkom! Sajnos másnap tényleg elköltöztek, azóta sem tudom hová….

Az egyetlen barátom Félszemű Eliram, egy kiöregedett Serleges volt. Így visszaemlékezve valószínűleg a kitaszítottság sodort minket egymás mellé. Eliram anyja elf, apja pedig ember volt. Soha, egyik nép sem ismerte el egyenrangú tagjának. Ő tanítgatott olvasásra és betűvetésre, az elme hatalmának kiterjesztésére és a fegyverek biztos kézzel való forgatására. Onnantól kezdve úgy tekintettem rá, mint apámra. Mindig meglepett valami ajándékkal, hol egy-egy játékkal, nagy ritkán pedig papirossal és pennával, mivel már akkoriban is szerettem rajzolni. Minden idilli lett volna, ha Erik nem próbált volna folyton keresztbe tenni…

Aztán egy napon az öreg Elriam nem jött többé el. Attól kezdve Erik még jobban pokollá tette az életem. Ahol tehette ártott. Nem lehettem tőle sehol biztonságban, csak az én kis rejtekhelyemen a csatornákban.

Az Odút, ahogy én hívtam, egy csillagtalan éjszakán találtam. Néha úgy érzem nem is én találtam, hanem ő talált inkább rám. A sikátorok között bolyongtam, mikor egy csatorna fedél alatt furcsa fényre lettem figyelmes. Félve emeltem fel a fedelét és nagyon óvatosan lemásztam a félhomályba. Követtem a fényt a csatorna levek és egyéb undormányok között egészen egy piszkos hordalék halomig. Hogy a fény hogyan jutott ki onnan, azt nem tudom. Az összegyűlt mocsok eltakarítása több napot vett igénybe, de nem sajnáltam rá az időt. Ma már hihetetlennek tűnik, hogyan sikerült mindig visszatalálnom arra a helyre a csatornák útvesztőjében, de ott és akkor tévedhetetlennek bizonyultam. Bejutni már nem volt nehéz feladat. A falban lévő ajtó, amit eddig észre sem vettem magától kinyílt. A terem egy tenyérnyi meleg, száraz hely volt a csupa lucsok-mocsok tengerében. Bár nagyobb volt a szobámnál nem mondhatni róla, hogy túl tágas lett volna. A fényt egy hosszúkás áttetsző kő adta, mögötte pedig egy dombormű állt, ami valami csatajelenetet ábrázolt.

Az elkövetkező heteim azzal teltek el, hogy egy kicsit otthonosabbá tegyem, birtokba vegyem az Odút. Egy összetákolt ágy, egy kicsi asztal és egy szék volt a berendezés, de ezt végre először az életben magaménak éreztem, amit nem vehet el senki tőlem. Sokszor merengtem a dombormű előtt és néha még hallottam a csata hangjait is. Hogy kik lehettek a véres háború hősei máig sem tudom, de őket akkor szinte a családomnak éreztem. Mindenkinek nevet adtam. Így harcolt pallosával Valeron, a Hatalmas, így lőtt az íjával Shytia a bársonyos hajú harcosnő. Néha beszélgettem is velük, és nagyon ritkán úgy éreztem, hogy válaszolnak, sőt néha meg is mozdulnak, de ez lehet, hogy egy gyerek fantáziálása volt.

Erik mind kegyetlenebb volt velem szemben. Én egyre jobban elkeseredtem, ami egy idő után haragba és gyűlöletbe csapott át. Mivel testi erőm nem volt elegendő, hogy leszámoljak a gaz ifjúval, és mert apja jogos haragjától tartva nem is nagyon tehettem semmit, kénytelen voltam tűrni. Tűrtem és vártam egy jelre, ami majd hozzásegíthet a rég óta vágyott bosszúhoz…

A fogadóban gyakran megfordultak furcsa szerzetek. Mindig összesúgtak mögöttük – Kalandozók. A néha zord, máskor meglepően barátságos emberek mindig vonzottak. Talán közöttük volt az én apám is. Gyakran az is előfordult, hogy pár kalandor összerúgta a port valami apró-cseprő semmiségen. Ilyenkor mindig Rikonak és fiainak kellett rendet teremtenie. Riko egy nagyon-nagy darab izmos ember volt. Kicsit bolondos, kicsit együgyű, de bivaly erős. Ő és a fiai (nagyon hasonlítottak apjukra) tartották kordában a részeg vendégeket, és ők figyelték a szobában a lányokat, nehogy valami baj érje őket, ha az uraknak netán másra is kedvük támadni, mint amiért fizettek. Gyakran figyeltem őket, a verekedés után mindig nekem kellett gyorsan átkutatnom a termet, és az ájult vendégeket. Sokszor találtam érdekes, néha értékes dolgokat, amit természetesen be kellett szolgáltatnom Aldornak, Erik apjának. Gondoltam ő is biztos tovább kell adja valakinek. Az értéktelenebbnek látszó tárgyakat megtarthattam, sőt néha észre vettem, hogy Erik is hord 1-2 csecsebecsét, a “talált” tárgyak közül, így egyre bátrabban rejtettem el én is a számomra értékesebb dolgokat. Így került birtokomba egy pecsétgyűrű, egy lánc medállal és egy csatos könyvecske, minek nem találtam a kulcsát. Több tárgyat nem mertem eltenni, mert már így is nagyon féltem a büntetéstől, amit Aldor beígért, ha talál nálam valamit, amit nem szolgáltattam be.

Szóval itt éltem, szerettem, sírtam és néha még boldog is voltam, mikor a 3685. év, Dalok havának első estéjén egy sötét csuklyás alakra lettem figyelmes a fogadó mögötti sikátorban. Magán kívületi állapotban feküdt a mocsokban. Gondoltam ez lesz a jel, amire oly régóta várok. Lerángattam a titkos rejtekhelyemre és ott gondosabban szemügyre vettem “foglyomat”. Egy sebet találtam rajta, valószínűleg már elfertőződhetett, mert azt ahogy én megtudtam állapítani, homloka forró lázban égett. Levetkőztettem, ki akartam tisztítani a hátán esett sebet. Testét bizarr ábrák és jelek sokasága fedte, rémítő látványt nyújtott. Ruhájába rejtett fegyvere sem volt szokványos, a legfurcsább azonban az a sok üvegcse volt, amelyben mindenféle színű és szagú folyadékokat tárolt.

Úgy ahogy tudtam, elláttam sebeit és megpróbáltam levinni a lázát. Mikor először feleszmélt nem tudta hol van, de megnyugtattam – biztonságban. Aztán beszélt valami Satrafis Vireas és Ködjárók közötti viszályról, amiből semmit sem értettem. Megitatta magát egy pirosas színű folyadékkal, amitől úgy nézett ki, mintha jobban lenne és mély álomba zuhant. Másnap délben egy kis enni valót vittem neki, ekkor már sokkal jobban volt, amin nagyon csodálkoztam, de ő csak mosolygott. Kérdezte, hogy hol van, hogyan került ide és meddig volt eszméletlen. Eléggé feszélyezve éreztem magam a társaságában, mert olyan érzésem volt, mintha olvasna a gondolataimban. Mindent elmondtam neki, csak az igazat, beszéltem magamról, és az itteni helyzetről. Mosolygott és megkérdezte, mivel viszonozhatná a szívességemet, hiszen Erionban semmi sincs ingyen. Nagyot dobbant a szívem. Bármit kérhetek? Mi lenne, ha… És már én is vigyorogtam, örömtelin, kicsit kajánul…

Másnap már Satrafis Vireas rejtett erődjében ébredtem. Később hallottam, hogy Eriket kiguvadt szemekkel, görcsök halálos szorításával érte a reggel, és délre kilehelte azt a nyamvadt lelkét is.
A rendházban sok vizsgálatnak és próbának vetettek alá. Nem gondoltam volna, hogy annyi megpróbáltatás és kín elviselése után tudnak majd “más” fájdalmat is éreztetni velem. Sikerült nekik. Legfőképp egy vénséges magitor okozott meglepetést, aki bár egy szót sem szólt, egy kisujjal sem ért hozzám, mégis kínok végtelen tengerét zúdította rám puszta tekintetével. A “lelkem” mintha ki akart volna szakadni belőlem. Görcsök között vonaglottam, néha sírni, néha nevetni akartam. Akkor még nem értettem, hogyan változhat kedélyállapotom pillanatról-pillanatra, a gyönyör és a kín hullámai miért csapnak át rajtam ilyen kavalkádban. A napok egybefolytak és egy végtelen, megszűnni nem akaró hónap után vége lett. Cellámból kilépve Averak várt. Mosolygott… Csak annyit mondott: – Tudtam, éreztem hogy közénk való vagy…

Végül kiválasztott lettem. Szerencsés – szerencsétlen, aki beavatást nyerhet a Boszorkánymesterek titkaiba, csak mert Averak, kit megmentettem, megfelelőnek ítélt erre. Senkit sem érdekelt akarom-e vagy sem. Azt már az első nap világossá tették számomra, hogy aki nem áll be a sorba, vagy nem engedelmeskedik, az hamar a kísérleti laborban találhatja magát. Tudtomra adták, hogy ezen kísérletek során ritka kivételnek számít, ha annak alanya életben marad. Nem kellett a további magyarázat, ennyiből is értettem, mi a dolgom.

Először a önfegyelemre és rendre neveltek minket. Rajtam kívül még 12 növendék vált méltóvá arra, hogy a Satrafis Vireas beavatottjává váljon. Nem tudom, hányan buktak el a próbák során, hogy mi történt azokkal, akik kudarcot vallottak. Akkor nem érdekelt más, csak hogy nekem sikerült. Ahogy végignéztem sorstársaimon, az ő arcukon is az átélt borzalmak tükröződtek, mégis, valahogy mind büszkén és magabiztosan álltak a vénséges magitor előtt.

Az oktatás módszerei kegyetlenek, de hatásosak voltak, sosem felejtem el a kínzókamrában folytatott gyakorlatainkat. Agg, ajzószerektől sárga fogú és fátyolos szemű mesterek oktatták az alapvető mozdulatokat és igéket. Ekkor tárult fel előttünk a mindenséget átható mana használatának misztériuma, a bűvígék hatásai és megidézéseik módja. Továbbá ez időben képzett minket Miras mester is, hogy minél előbb képesek legyünk az elmét védelmező pszí pajzsokat építeni – ne legyünk sebezhetőek a létezés magasabb síkjain sem.

Két év telt el a pincegádorok tantermeiben, ahol az alapvető mágiaformákat, a méregkeverést és az alkímia alapjait magamévá téve, magabiztosan vártam, hogy tovább léphessek a “közkatonák” soraiból. Amikor kiléptem a dohos folyosóaknából, alig vártam már, hogy az eskütétel után a szervezetünk titkos tanaiba nyerhessek beavatást. Az eskü magasztos, életre szóló esemény volt, saját véremmel pecsételtetett meg, bár ekkor még nem tudtam, hogy rám a mágiának eme formája hatástalan.

A rendben élő szokás szerint kétévente választott a hét mester maga mellé egy-egy tanoncot. Nekem is ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy kitörjek a névtelenségből. Szerencsésnek mondhatom magam, mert elsőként kerültem kiválasztásra Riola de Sorel mester, szerzetünk Tűmestere által, kinek figyelmét Averak (vele baráti viszonyba kerültünk) hívta fel rám. Tanonccá avatásom után éjt nappallá téve nyúzott Riola mester. Hetekig csak a csak a szentélyt (ahogy ő hívta a tetováló szobát) és az eszközöket takaríthattam. Mindennek meg kellett tanulnom a pontos nevét és funkcióját. Csak eztán indulhattam meg a tűmesterré válás utján. Hamar elkápráztatott a lehetőség, hogy ilyen módon is meglehet kötni a mindenséget átható erőt – a manát. Mesterem hosszú hónapokon keresztül magoltatta, rajzoltatta fel velem a megfelelő mintákat, majd a különleges tinták kikeverésének receptjei következtek. Egy évbe, és nagyon sok büntetéssel eltöltött órámba került, mire az első tetoválásommal megpróbálkozhattam. Természetesen ez a jel rám került. Ez volt az úgy nevezet “vizsga feladat”. Mivel mindig azon panaszkodtam, hogy nem bírom a fizikai megterheléseket, egy erő bélyeget kellet a bal alkaromra tetoválnom. Sokat készültem rá. Egy hétig csak a mintát gyakoroltam, biztos még álmomban is erre a rajzolatra járt a kezem. A vizsga napján nagyon izgultam, ha rontok én viselem a hibás bélyeget és annak minden következményét, senki nem fogja kijavítani. Őszintén belegondolva féltem a feladattól.

Két napig böjtöltem, s harmadik nap megkezdtem személyes szerszámaim megtisztítását. A füstölők párája betöltötte a kicsiny szentélyt miközben a festékek kikeverésén fáradoztam. A recept ősrégi volt, talán magánál a rendnél is idősebb. Tartalmazott csontőrleményt, hamut, tintát, s néhány cseppet a saját véremből is. A jel felrajzolását éjközép idején kezdtem meg.

Mikor eljött a pillanat, a tetováló tűt szorongató jobb kezem reszketését percekig nem tudtam legyűrni. Aztán erőt vettem magamon, és az első bizonytalan vonás után már minden ment olajozottan. A művelet alatt egyfolytában kántálnom kellett a jelhez tartozó mágikus litániát, mert ily módon plántálhatok manát a jelbe, amely majdan életben tartja s őrzi a bélyeg mágikus hatását. Miután végeztem a feladatommal, akkor láttam életemben először és utoljára egy halvány mosolyt átfutni agg mesterem arcán. Csak ennyit mondott: – Ezt vártam tőled. Megfogta a bal kezem és hosszan kántált, amit akkor még nem értettem, ám a következő pillanatban felfénylett a jel és én tudtam, hogy fel van töltve manával. Alig vártam hogy kipróbálhassam – működött!
A vizsga után mesterem méltónak talált arra, hogy a rajzok feltöltését is elsajátítsam és az ő ajánlásával nyertem bejutást a legtitkosabb termek egyikébe – a Rúnák termébe.

Itt az oktatásom tovább folyt. Az általam beszélt maiak mellett, két ősi nyelv (a godorai és a Kyr) írását és olvasását is tökéletesen elsajátítottam. Megtanultam, hogyan kell védő, figyelő és csapda rúnákat készíteni, azokat feltölteni manával, miképp lehet varázstárgyakat készíteni. Az oktatásom ezen fázisa talán még több időt vett el az amúgy is szűkös pihenőimből, de a tudásszomj hajtott előre.

A rend hétköznapi életből is ki kellett venni a részünket. Rioal mester minden kívánságát teljesítenem kellett, legyen szó takarításról, mosásról, vagy egyes alkotó elemek beszerzéséről. Amit nagyon élveztem, az a friss vér begyűjtése volt. Szerettem látni, ahogy lassan hömpölyög elő egy kakas átvágott torkán, vagy egy marha átmetszett ütőeréből. Szinte éreztem a vérben lüktető életerőt… Később már én kevertem a tintákat ás egyéb fertőtlenítő szereket a Mester számára.

Másik fő elfoglaltságunk közé tartozott a napi bevásárlás, egyes a szervezet által működtetett tetováló-szalonok és áfiumbarlangok rendszeres ellátása. Ezeket nagyon élveztem, mert ilyenkor együtt volt a nagy csapat. Marek Parkis, a Méregmester inasa, a kis Madarstin az Alkímia mesterének tanítványa és én. Nagyon élveztük egymás társaságát, a friss szellők simogatását, a nap melegét a bőrünkön. A munkánkkal általában hamar végeztünk és ilyenkor mindig megálltunk a “törzshelyünkön”, Kildar kocsmájánál. Itt élveztük közösen az első sör bódultságát, itt incselkedtünk először közösen a lányokkal, egyszóval elválaszthatatlan BARÁTOK (igen így nagybetűvel) lettünk. Még közös tetoválásunk is van, amit én készítettem mindenkinek a vállára!

Így teltek az évek, de valahogy a dolgos hétköznapok forgatagában senki sem készített fel minket arra, hogy egyszer megszűnik majd ez a “gondtalanság”. Hét év tanonckodás után eljött a mesterré válás ideje. A hét tanonc megjelent a mesterek tanácsa előtt, hogy tanúbizonyságot tegyen tudásáról és rátermettségéről. Mindenkinek mást és mást róttak feladatául. Nekem a klán által ismert legbonyolultabb ábrát kellett feltetoválnom egy hajszálvékony hártyára, úgy hogy az ne szakadjon el.
Mind a hét tanítvány (van valami ebben a Kyr számmisztikában) sikeresen letette a vizsgát, így felkerülhetett a szíve fölé a Satrafis Vireas tetoválása, ami azt jelentette, hogy teljes jogú klántagok lettünk, ami jogokkal, de még több kötelezettséggel jár. Ekkor vehettük át a sarlókésünket is, mely a klán tradicionális fegyvere. Ezt az örömteli eseményt a triumvirátus Kildar papa kricsmijében ünnepelte meg…

Másnap iszonyú szomjúságra ébredtem. Voltam már máskor is másnapos, de furcsa mód akár mennyi vizet is ittam, valahogy mégis szomjas maradtam. Furcsállottam, de nem törődhettem vele, mert Riola megkért, hogy segédkezzek egy igen bonyolult tinta elkészítésében. Furcsa volt hallani, ahogy kér és nem parancsol, mégsem mondhattam neki nemet. Az egész reggeli dolog ki is ment a fejemből a munka során, míg Riola ki nem küldött friss kakas vérért…

Aznap két kakast kellet megfőzniük a konyhában, mert egy kakas vére “nem volt elég” a matéria elkészítéséhez…

Nehéz erről beszélni. Mikor az első kakas vére gyűlt össze a kiválasztott edényben, ahogy megcsillant rajta a fény és az illata is megcsapott, a szomjúság ismét elemi erővel tört rám. Nem tudom, hogy a hipnotikusan csorgó vér látványa, vagy valami állati ösztön vezérelt-e, de akkor nem tudtam ellenállni a vágynak – megkóstoltam a vért. Megkóstoltam, és nagyon ízlett. Sőt mi az hogy ízlett, ott és abban a pillanatban (utána azt hittem megőrültem) megtudtam volna inni több litert is ebből a “nedűből”. A kupa kiürítése után, mikor megláttam a kezemen vöröslő vért és a vödör víztükrében a vérrel festett arcomat, nagyon elborzadtam. Gyorsan megmosdottam, levágtam egy másik kakast – érdekes, ekkor nem jelentkezett olyan intenzitással a szomjúság – és a vért bevittem a Mesternek. Szerencsére nem vett észre semmit és én nem mertem neki szólni.

A elkövetkező két hét maga volt a pokol. Egyrészt a vágy egyre erősseben és erősebben jelentkezett. Szinte lehetetlennek tűnt megfékezni a mindig rám törő szomjúságot – igaz, én mégis megpróbáltam. Éjszakánként mindig vérrel álmodtam, sőt néha a vér tengerében úsztam nagyokat kortyolva mocskos levéből, így lassan már elaludni se mertem. Féltem álmaimtól. Nem tudtam, mi történik velem, miért kívánom így azt a vörös, lüktető, az életerőt hordozó folyadékot. Nagyon megrémültem. Éjszakákon át nem aludtam, arcom egyre elgyötörtebb a bőröm egyre sápadtabb lett. A szerencse sem volt hozzám kegyes.
Minden nap láttam egy utcai verekedést, vagy egy disznóvágást, mindenhol folyt a vér. Nem tudtam mit tenni, szinte bezárkóztam, amennyire egy ilyen helyen csak be lehet, de így is többen észrevették, hogy valami megváltozott. Egy este aztán nem bírtam tovább. A csirke farm három tojós tyúkkal lett szegényebb. A veszély sem tudta elhomályosítani a kéjes érzést, mikor ismét a számban éreztem a vér vasízű melegségét. Tudtam, hogy így nem mehet tovább. Ha nem iszom vért – akár milyen borzasztó is – nem tudok a klánomnak hasznos tagja lenni. Az udvarmesternek már ez a három tyúk is feltűnt, vágóhidakon pedig elég furcsa, ha valaki csak friss meleg vért akar venni, így találnom kellett egy olyan megoldást, ami nem túl feltűnő.

Ekkor kezdtem el éjszakánként kóbor kutyákra és macskákra vadászni. Ne higgye ám senki, hogy olyan könnyen becserkészhető és megölhető egy ilyen állat. Egyrészt furcsa mód valahogy majd mindig megérezték, hogy a közelben vagyok. Acsarkodva, farkukat behúzva kotródtak, sőt inkább iszkoltak a közelemből. Másrészt voltak még hiányosságaim a vadászat terén. Az éjszakai portyák során meg kellett tanulnom szinte hangtalanul osonni a sötétben, hogy minél hatékonyabb legyek, mert a szomjam napról napra nőtt. A nappali életem szinte visszaállt a rendes kerékvágásba, de éjszakánként az utcákat róttam zsákmány reményében.

Sajnos “áldásos” tevékenységemnek hála a környékről eltűntek a kóbor kutyák, így rá voltam kényszerítve, hogy mind messzebb vadásszak. Hiába váltam egyre jobb vadásszá, gyakran nem tudtam csillapítani szomjamat és ez nem csak lelki, de fizikai fájdalommal is járt. Egyre ingerültebb lettem társaimmal szemben, ezt csak súlyosbította a letargia, amelybe mélyen belezuhantam. Szavakkal nem lehet leírni azokat az érzéseket, amiket ekkor át kellett élnem…
Bár lehet, nyomorúságos érzéseim oda gyökereztek, hogy ekkor okoztam életemben először – igaz közvetetten – valakinek a halálát.

Akkor történt, mikor első “hivatalos” megbízásom során egy csomagot kellett célba juttatnom. A csomagot Marektől kaptam. Kicsi dobozka volt. Tudtam, hogy csak valamilyen üvegcse lehet benne, ahogy azt is, hogy barátom még csak a mérgek kikeverésében szerzett (nem is akármilyen) tapasztalatot. Az úton nem volt gond, még a klán területéhez tartozott az utca, melybe a csomagot szánta az ifjú mester. Ismertem a házat is, egy jó módú család lakot benne. Az idős Tacchinardi úr tisztességes polgár volt, kinek kisebb üzletei voltak a Kereskedő negyedben. Ha jól emlékszem láttam is, mikor két éve újranősült. A kis fruska, kit elvett csak szépnek látszott, okosnak nem, bár azt már meg kellett volna tanulnom, hogy Erionban a látszat gyakran csal… és néha öl is…

A szolgálók bejáratánál kellet átadnom a csomagot. A lekopogott jel után szinte felpattant az ajtó és meglepetésemre nem egy szolga, hanem maga a ház úrnője állt a színem előtt. Valami furcsa tűz lobogott a szemében. Szótlanul elvette a csomagot és egy kis erszényt adott nekem, majd lassan, valami sátáni mosollyal bezárta az ajtót. Nagyon rossz érzésekkel távoztam a háztól, az erszény ólomsúllyal húzta zsebemet.
Másnap visszatértem, de már messziről láttam a jellegzetes gyászi kellékeket a háznál. Keserű íz kaparta torkomat. Még reménykedtem, hátha nem A ház urát siratják. Persze ő halt meg. Kicsit megrémisztett, hogy én is részt vettem a gyilkosságban, de egy részem irigyelte a fekete szemű ördögöt, hogy meg merte tenni. Vajh milyen lehet embert ölni”, ezen töprengve indultam hazafelé. Szörnyű hidegség tört rám és beleborzongtam, mikor tovább vittem a kérdést – milyen lehet ember vért inni…

A gondolatoktól és a vér utáni vágytól gyötörten cserkésztem tovább a kutyákat – már elég messze a biztonságosnak ítélt területtől. Eszemet vesztve lassan arra az elhatározásra jutottam, hogy az első élőlénynek, kinek vér kering ereiben, azonnal átvágom a torkát. Ekkor nem voltam már más, csak egy ösztön lény, kit csak egy dolog hajtott előre. Ma ki KELL elégítenem a szomjúságom.

Csatazaj billentett ki nyomorúságomból. A vérszag, vagy csak a kíváncsiság vonzott közelebb, ma már nem tudom, de képességeim legjavát nyújtva osontam a helyszín közelébe, megszegve ezzel minden ide vonatkozó klán-szabályzatot. Amennyire láttam öt alak küzdött a félhomályban. Egyre erőltettem a szemem, és hirtelen mintha bagolyszemet használtam volna, mindent láttam a sötétben. Kicsit meglepődtem, de nem foglalkoztam vele, hisz az “éhség” majdnem megőrjített. Nem tudom, kik lehettek a küzdő felek, az általam ismert klánok egyik jelét sem viselték. Vérszag és halál volt a levegőben…

A szúrás minden jel nélkül, hangtalanul érkezett, mint a halál… A bordáim közé kaptam. Kezdő vagy szakbarbár lehetett támadóm, mert a Boncmesterünktől úgy tudom ez halálos szúrás. Gyors kezek kutattak végig. Csak akkor remegtek meg egy kicsit, mikor a mellkasomon lévő tetoválást elővillant. Hallottam a vörös köd mögül, hogy erősen szitkozódik a kutyája.
Ott hagyott, hogy vért köpve leheljem ki lelkemet. Kicsit mulatságosnak éreztem, hogy az fog megfojtani, ami miatt ide kerültem: A VÉR. Miközben saját helyzetemmel voltam elfoglalva a harc véget ért. A győztesek elkotródtak. Nem tudom honnan, de összeszedtem annyi erőt, hogy a hasamra forduljak. Ekkor szinte már csak pislákolt bennem életem lámpása. Minden idők leghosszabb, leggyötrelmesebb három métere várt rám. Hogy miért abba az irányba kúsztam, ne kérdezze senki. Már nem gondolkoztam, valami ősi ösztön vezettet az első testhez. Ha jól emlékszem a mellkasán kapott sebet, amiből még mindig szivárgott a vér. Lehet, csak én láttam így, de úgy tapadtam rá és szívtam az éltető nedveket, mint csecsemő az anyatejet anyja emlőiből. Mintha valami megmozdult volna legbelül. Valami sohasem érzett energia. A sebem lassan elkezdett összezárulni, a légzésem egyre könnyedebbé vált. Nem hagytam abba. Mind a három hullát megkóstoltam. Addig ittam, míg már nem bírtam többet. Abban a pillanatban szinte emberfelettinek éreztem magam…

Az émelyítő érzés hamar elmúlt és átadta helyét az ürességnek. Valahol mélyen bennem egy pillanatra még szánalom ébredt “áldozatai” iránt, de inkább büszkeség töltött el, hogy túléltem. Tudtam, hogy még egy ilyen hibát nem követhetek el, így is túl messzire merészkedtem már. Átkutattam a hullákat, de jó munkát végeztek támadóik, nem találtam semmi használhatót, bár a fegyvereiket rendhagyónak véltem így, miután azokat magamhoz vettem visszatértem a szállásomra.

Bár nyilvánvaló volt, hogy más vagyok, mint a többiek, azt hittem ez rajtam kívül senkinek sem tűnt fel. Legalább is több ismeretlen klán-társam, sőt a legjobb barátaim sem vették észre, hogy jobban látok és jobban olvasok az éjszaka neszeiben, mint bárki más. Talán csak egy ember gyanított valamit, akivel már az első pillanatban olyan kölcsönös szimpátia alakult ki, amire még nem volt példa rövid életem során. Sokáig nem is tudtam, ki is az, kivel oly sokat beszélgetek éjszakákon át a csillagokat fürkészve, legújabb, szívemnek kedves időtöltés gyanánt. Talán inkább miatta jártam ki éjszakánként, mellyel mindig másnapi fáradtságot kockáztattam. Valami titokzatosság lengte körül és szinte mindenről volt egy két érdekesebb története és én ittam a szavait.

Egy napon, mikor a heti rendszerességgel megtartott züllésünkről tartottunk haza felé, Madarstin hirtelen nekem szegezte a kérdést – Miért tölt Obas mester veled több időt, mint velem? Obas Mireas, az Alkímia mestere, kit csak a híre alapján ismerhetnék? – gondoltam. Annyit tudtam róla, hogy nagyon öreg, már a kilencvenes éveit tapossa. Furcsállottam is kérdését erősen. Madi – ahogy mi hívtuk – gátlásait oldja az ital, és most hosszasan beszélt, elég részletes leírást adva mesteréről, hogy az én “csillagász” barátomban felismerjem Obast. Lehet, hogy rosszul hallottam, de mintha egy kis féltékenységet véltem felfedezni a Madarstin hangjában.

A szállásunkra visszatérve még egyáltalán nem voltam fáradt. Reméltem hogy a csillagbámulástól majd sikerül elálmosodnom, ezért miután a konyhában egy kis elemózsiát vettem magamhoz, elindultam, hogy felkeressem kedvenc megfigyelő helyeim egyikét. Gyönyörű tiszta éjszaka volt. A kék hold éppen felkelt, mikor mögülem neszezést hallottam. Hirtelen hideg acélként nyilallt belém a felismerés – nem vagyok egyedül. Abban biztos voltam, hogy mikor kijöttem a tetőre nem láttam senkit. Csak ültem ott meredten, vérem a füleimben dübörög és lassan elkezdett átnedvesedni az ing a hátamon. Szép a skorpió köd ma – törte meg a csendet “támadóm”. Ha gondolod holnap átjöhetsz és adok egy könyvet róla. – mondta Obas mester és búcsú nélkül elment. Hatalmas kő eset le a szívemről, de közben szidtam is magam, amiért ilyen figyelmetlen voltam.

Másnap, ahogy kérte felkerestem. Halkan kopogtam ajtaján, mire az feltárult. Jer be! – mondta. Itt a könyv, amit ígértem. Minden gyanú nélkül léptem át a küszöböt. Valami kis bizsergést éreztem, de biztos csak az izgalom volt az oka, amiért egy mester maga elé rendelt. Láttam, ahogy elmosolyodik, és a fejét ingatja.

Ide rajtad kívül még idegen nem tette be a lábát – mondta – és talán nem is fogja. Tudod olyan mágia dolgozik az ajtón, mely megakadályozza, hogy egyszerű ember belépjen ide… De te áthaladtál e gáton, végső tanúbizonyságot adva megérzéseimnek. Gyere, foglalj helyet – mutatott egy székre az asztala előtt – hosszú lesz a mesém és utána nem kertelek, egy nehéz döntés elé foglak állítani.

Hosszan beszélt a vérivók átkáról, mi mind a kettőnket súlyt. Beszélt az üldöztetéséről, melyet átélt, a hatalomról, amit hordozunk mindketten, a vérhez kötődő misztikus kapcsolatunkról. Kíváncsi volt saját tapasztalataimra és azokra a képességeimre, amiknek már tudatára ébredtem. Éjszakába nyúló diskurzusunknak egy ajánlattal vetett véget: – Szükségem van egy ilyen tanítványra, mint te – kezdte – sok előnyt tudok neked felajánlani, ha a szolgálatomba állsz. Biztosítok neked megfelelő mennyiségű “italt” és elérem a Tanácsnál, hogy szabad magitori címet kapj. Természetesen én folytatnám tovább a képzésedet és nekem tartoznál felelősséggel. Ha nem érdekel az ajánlatom biztos nem örülnének társaid, mikor megtudnák, milyen terhet cipelsz… – hagyta a levegőben lebegni a mondatot. Sok választást nem hagyott. Ha nem hódolok be neki, lehet, hogy már holnap az életemre törnek. Így lettem én, a velem végzettek közül elsőként szabad magitor.

Kaptam egy kis házat a klán területén, nem messze a Dolmányos varjú fogadótól. A tanulmányaim itt folytak, míg átkomban gyökerező hatalmam teljes birtokába nem jutottam. Sok, apró-cseprő, de néha nagyon sokrétű feladatot kaptam. Szolgáltam tisztességgel. Utasításaimat általában Madin keresztül kaptam, míg egy éjszakai küldetésem során, mikor egy Haszin nevű tolvajjal volt találkozóm, meg nem változott minden.

Haszinnal éjközépkor volt találkozóm a rosszhírű Jaffar teaház mögötti sikátorban. Egy nagyon értékes tárgyat hozott mentoromnak. A cserét sikeresen végrehajtottuk és már útban voltam haza, mikor egy kapubejáró árnyékából egy sötét alak bontakozott ki. Megtorpantam, szemeim gyakorlottan váltottak át az infra tartományba. Kezem a sarlókésemen lapult, de hirtelen fagyos hideg szorította össze vasmarokkal minden idegszálamat. Összeestem és nem voltam már más, csak egy szabálytalanul rángatózó kocsonya-halom. Támadóm hozzám lépett és nagyon közel hajolt az arcomhoz. Valahonnan messziről egy ismerős hang szólalt meg. Minden mesternek csak egy tanítványa lehet, és ez én leszek – suttogta a fülembe Madi, mert ő volt az. A kis félénk. Most inkább szörnynek nézett ki mikor vérben forgó szemekkel és sátáni vigyorral az arcán felemelte fegyverét, hogy egyszer és mindenkorra végezzen velem. Az életemet egy görcsös rángás mentette meg, mert így a szívemnek irányzott döfés elcsúszott a szegycsontomon. Ebben a pillanatban a görcsök is abba maradtak. Úgy tűnhetett, mintha meghaltam volna, mert elvette a dobozt és odébbállt.

A sérülés súlyos volt, de nem halálos. Tartalékaimat felhasználva heg nélkül forradt be a szúrt seb, és a méreg hatását is sikerült leráznom magamról. Azonnal “barátom” után vetettem magam. Saját vérem szagát követve hamar a nyomára bukkantam, az egyik titkos bejáró irányába tartott. Vadászataim során jól kiismertem a környéket, így könnyen sikerült elébe vágnom. Hirtelen bukkantam fel előtte. Láttam, ahogy elkerekedik a szeme és valamit suttog. Minden jel nélkül lendültem felé, sarlókésem a gyomorszájába hatolt és felfelé kanyarodott, ahogy azt ezerszer elgyakoroltatták velünk. Szemei csak tovább kerekedtek, mikor fegyverem útja a szívében ért véget. Megmarkolta karomat és szó nélkül csuklott össze, amint szíve leállt pumpálni éltető nedveit. Egy röpke pillanatig sajnáltam barátomat, de az érzést hamar felváltotta a haraggal vegyes tisztelet – megpróbálta saját céljait elérni és nem rettent vissza semmitől.

A testet elvonszoltam az Odúig. Te jó ég milyen rég nem jártam itt, de szinte semmi sem változott. Haragom ekkor csapott a tetőfokára, és bosszúm beteljesítéseként lenyúztam válláról a triumvirátus tetoválását. – Azóta emlékeimet Madi bőrébe kötött könyvbe írom. – Nem éreztem bűntudatot, csak a barátság kötelékében csalódtam. Rájöttem, hogy itt vagy, félnek tőled, vagy neked kell félni tőlük, mert más kötelék nem elég erős ahhoz, hogy összetartson. A testet feldaraboltam és a csatorna szeszélyes vizeire bíztam. Nem mondtam érte imát.

Csalódottan indultam Obas mesterhez. Keserű érzéseim a barátságba vetett hitem hiábavalóságából és az emberi gyarlóság új oldalainak felfedezéséből táplálkoztak. Ha a klánon belül ilyen ellentétek feszülnek, hogyan lehet képes hatékonyan megőrizni befolyását. Kétségeimnek hangot is adtam audenciám során, melyben felfedtem az aznap esti eseményeket. A mester rámutatott arra, ha maradok, lehet, hogy magatartásommal kivívom a klán ellenszenvét, idővel rájöhetnek, hogy én okoztam egyik klántársam halálát.

Kapóra jött, hogy a Kereskedő negyed egyik blokkjában – információi szerint – megszűnt a “kényes” anyagok ellátása egy klánok közti háború következtében. A klán terveiben már régóta szerepelt egy kereskedelmi bázis létesítése ebben a negyedben. Ha érzek elég erőt magamban és elmerem vállalni, akkor akár már holnap indulhatok, és megpróbálhatom a megüresedett piac nyújtotta lehetőségeket kiaknázni.

Húsz arannyal a zsebemben, dzsad kereskedő ruhában másnap elindultam, hogy beváltsam a hozzám fűzött reményeket. Tudtam, a feladat korántsem lesz egyszerű…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához