LFG.HU

zsebpiszok
novella

Philip Marlowe emlékére
Ajánlott zene: Cypress Hill – Highlife

Csendesen esik a szomorú eső, hogy aztán a járda mellett húgyszagú patakokban vesszen a csatornába. A száztíz emeletes kerámia alapú házak mintha az ég felé menekülnének előle. Itt a grundon a legfinomabb víz: mire a sztratoszférából leér, átverekszi magát az összes maró, mérgező, sugárzó és még a jó ég tudja milyen felhőrétegen, amit a város izzad a légkörbe. Nem marad szemét sehol, csak leheletfinom, nedves por. Hosszútávon minden így végzi a szektorban.
A sörétes minden lépésnél nekiütődik a térdemnek. A cipőmön kívül ez az egyetlen zaj, leszámítva a Falon túlról jövő autó- és ipari zúgást. A huszonegyest, és még három szomszédos szektort húsz éve zárták karanténba, mikor leolvadt a reaktor. Persze a tévé azonnal ráfogta a Tresherre, az ügyet meg rábízták néhány operatívra, akik soha nem kerültek adásba.

A kapualjban egy szinte még gyerek lány fekszik kábultan. Szakadt farmer, trikó, olcsó kompozit dzseki, a földön oltópisztoly. A fejét apró, boldog mosollyal, falnak támasztja. Hamarosan visszahullik a mocsokba. Mindenhol lehet kapni a szektorban: az erőműnél, a lépcsőházakban, a Falnál, a kocsmákban. Szintetikus endorfin és valami masszív altató keveréke, asszem. Nagyon benne lehet már a dologban, ha így egyszerűen leült a kapu mellé. Szerencséje van, ha csak a helyi söpredék talál rá és nem a sugárzástól óriásira nőtt patkányok.

Követnek. Három alakot mutat az optikám radarja. Befordulok egy résen, amit talán sugárvágóval égettek a falba. Iszonyú mély belső udvar alján vagyok, fönt ásító folyosók a rég bezuhant, most a jobboldali falnál nyugvó rendőrségi AV nyomaként, középen összefolyó, szemközt lépcső az emeletre. Azon túl kirobbant a fal egy másik utcára. Fölsietek a lépcsőn, lekuporodom. Mire helyzetbe érek, már hallom őket: három kiéhezett suttyó, aki azt hiszi, meg tud élni sokkerből és monokorbácsból. A puskámhoz nyúlok, megjelenik a célkereszt az optikámon. Lassan közelednek, hallom, ahogy az egyikük pörgeti a monoszálat. Aztán egy sovány arc benéz a lépcső alján. Nincs ideje följebb pillantani: az optikám beméri, a puska böffen egyet, a srác feje eltűnik, mintha soha nem is lett volna ott. A másik kettő káromkodik egy sort, aztán összeszedik, ami a társukból maradt és elpucolnak. Ha más nincs, hát őt is el lehet adni a szervüzéreknél. Akár négy napra is elég lehet a pénz, amit kapnak érte.

Visszamegyek az ucára, aztán tovább. A fazon, akit keresek, állítólag túl sokat képzelt magáról, és maga kezdett üzletelni. Aztán – ahogy az lenni szokott – a főnök észrevette, és felhívott engem. A sztorit persze nem ő mondta el, csak adott egy képet meg egy nevet. Az már más lapra tartozik, egy gépolajszagú kocsmában hallottam két pakli kártya, egy üveg gin meg négy rosszarcú semmittevő társaságában.

Sose értettem a bűnözőket, pedig már több, mint huszonöt éve próbálkozom. Nagyon kevésnek hoz annyira jól, hogy a többieknek ne érje meg beállni dolgozni. Az én esetem más lapra tartozik, gályáztam, amíg nyugdíjaztak. Nem azért, mert két évvel korhatár fölött még mindig a tízes szektorban voltam nyomozó, hanem azért, mert voltam olyan hülye, hogy szóbaálltam a tévésekkkel. A Third Eye akkori üdvöskéjének az ötlete volt, hogy ne csak az operatívokat, hanem a Shiver-zsarukat is képernyőre lehetne vinni. Meg is keresték a legkeményebb szektorokat a száznégyes zónában (már ahol van rendőrség), interjúkat készítettek, akciókat vettek föl. A Shiver népszerűsége kezdte veszélyeztetni az operatívokét, a tévé a “hétköznapi hősökkel” kábította a jónépet. Egy szép estén aztán megkerestek engem is. Kérték, hogy meséljek, milyen desztónak lenni a tízes szektorban. Én pedig elmeséltem. Ez a történet sem került soha adásba, engem pedig nyugállományba helyeztek. Kiutaltak egy lakást az akkor már lezárt huszonegyesben, és megígérték, hogy minden hónapban kapni fogom a járadékom. Egy darabig így is volt, de csak arra volt elég, hogy szűken beosztva egyszer ehessek naponta. Akkor örültem először, hogy három éve elváltunk Gwennel. Egyenes utam volt a karantén alvilágába.

Még két utca és ott vagyok. Az út közepén nagydarab önlebontó segélykonténer maradványai, rajta-körülötte hatan, nullásra nyírva, bő gyakorlóruhákban; olyan puskákkal, amit normális ember meg sem bírna emelni, nem szólva a visszarúgásról. Némán figyelnek, amíg elhaladok előttük, a legfiatalabb, talán tizenhét éves srác a fegyverét is rám fogja. Konyhások.
Négyüket ismerem: három férfi, egy nő. Régebben én is velük melóztam, nem sokkal a nyugdíjam elmaradása után. Az volt a dolgunk, hogy ha segélycsomag érkezik, rögtön tegyük rá a kezünket és szállítsuk a furgonunkkal a megadott helyekre. A csomagokban volt takaró, ruha, élelmiszer meg gyógyszer: aki akart belőle, fizetnie kellett. Volt, aki a fél karját adta el pár liter ivóvízért. Volt, aki a másét.

Hívást jelez a telekom, REJTETT SZÁMról. Valami kurvára nem klappol. Fél órán belül itt kéne lenni a légautónak, ami kivisz a szektorból. Nem tetszik: én is voltam végrehajtó, ez volt a kedvenc trükkünk, hogy leellenőrizzük, otthon van-e a begyűjtendő alak. Közben a helyenként az évek során sötétszürkére olvadt makroplaszt doboz követelőzően csipog. Van egy követőprogram benne, de ha a közvetítő hív, nagyon ideges lesz, hogy lenyomoztam, én meg úgysem érek vele semmit. Rácsapok a FOGADÁS-gombra, a képernyő fekete marad. Idegen hang szól bele, valami Gardzét keres. Megáll bennem az ütő. Hallottam már ezt a hangot, biztos, hogy nem Halef embere, de akkor ki? Mondom, hogy nem ismerek semmiféle Gardzét, megköszöni, szétbont.

Baj van. Föltárazom az SGN-t, bekapok egy kapszulát az asztalon levő dobozból és úgy helyezkedem. hogy amint belép a folyosón keresztül a szobába, tizenöt lukat lövök a rohadékba. Meg kiélesítem a küszöb alá rakott Gundel-aknát. A fájdalomcsillapító hűvös folyamként árad szét az ereimben. Hallom, ahogy nyílik a lift megfáradt ajtaja. Nehéz, mégis furán nyugodt léptek sétálnak végig a lépcsőház mocskos betonpadlóján. Talán mégse értem jön.

Kopognak az ajtón. Ez nem komplett. Miért nem töri már be, vagy lövi darabokra? Hisz nem csak az a dolga, hogy kinyírjon, hanem hogy előtte százszor is elátkozzam a napot, mikor átvágtam Halefot! Lehet, hogy élve kellek. Akkor viszont tudnak az implantokról, tudnak a huszonhármas-beli kapcsolatról, tudnak… Érzem, ahogy a szívem egyre följebb mászik a torkomban. Újabb kopogás. Lehet, hogy csak egy másik lakó, kölcsön akar kérni valamit, vagy mit tudom én. Egy ilyen környéken mindenki ismeri a szomszédait. Kikapcsolom az aknát. Ha tényleg jégre akarnának tenni, nem egy ember jött volna, legalább négy: Halefnak nincsenek ilyen kaliberű legényei. Arról nem is szólva, hogy hogyan találtak volna meg? Én is csak az utolsó utáni pillanatban kaptam meg a címet, ide is a Falon túlra vezető, befalazott metróalagutakon át jöttem, esélyük nem volt.

Felállok, hogy kinyissam. Nem tudom, egy dolog még mindig nem stimmel: mióta itt vagyok, ez az első mozgás a házban, amit hallok. Márpedig csaknem húsz órája itt dekkolok. Felemelem az SGN csövét, és kitárom az ajtót. Talán ötven lehet a faszi. Esőszítta nadrág, ólomtalpú cípő, olajzöld hosszúkabát kevlárbéléssel. Fáradt, kesernyés, kövér arc. Tudjuk mind a ketten. Hogy ő kicsoda és miért van itt, hogy én ki vagyok, hogy élve nem megyek el innét. Mintha valami sűrű, zavaros anyagból lenne a levegő: szinte fájó, homályos lassúsággal emelkedik a nagytorkú puska. Bizsereg valami a szemem között, és egy kicsit a koponyám hátulja is: szonikus letapogató. Aztán felrobban előttem a lépcsőház. Sötét, nedves, jéghideg, mint a por a földön.

Nem próbálkozott semmivel és ez ritkaság; látszik, hogy külsős volt a tag. Az első pillanatban azt hittem, van valami öngyilkos robbanó implantja, aztán rájöttem, hogy nem lehet. Ebből a fickóból hiányzott az, ami az összes eddigi általam felhajtott alakban megvolt. Tudta, hogy vége, de nem volt meg benne a vágy, hogy megöljön, vagy csak megcsonkítson, mielőtt ki kell szállnia. A szektor-beliek sosem adják fel: küzdenek, amíg van bennük egy csepp vér vagy anyag. Nem azért, hogy túléljenek, hanem hogy a többinek már könnyebb préda legyen a gyilkosuk. A hús az hús, és itt nincs mit enni egymáson kívül. Mint a túl sokáig életben maradt patkányok a Karma laborjainak ketreceiben. Mindenki mindenki ellen, ugyanakkor mindenki mindenkiért. Mert a huszonegyesben mindenki ugyanaz a lelke mélyén: patkány.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához