LFG.HU

silje
humorkaCimkek

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hangosbemondó. A falu iskolájának egyik osztálytermében, távol minden szendvics- és narancsdobálástól, kíméletlen rúgásoktól, porosan, azóta használaton kívül, mióta az iskolának elfogyott a pénze a javíttatásra.

Ebben a hangosbemondóban élt a génmanipulált manók mikronemzetsége. Már harminc napja harcoltak egymással, amikor történetünk bekapcsolódott – igen rövid – történelmükbe. Történt ugyanis, hogy a manók vezére, pár héttel az után, hogy betelepítették őket a bemondóba, igét hirdetett népének, hogy az a harcos, aki a nemsokára megkezdődő háború végére életben marad, lemészárolva maga körül minden manót, emberré változhat és a kinti, jobb világban élheti tovább életét. (A beszéd végén a vezér bevett tíz pirulát és meghalt.)

Mindegyikük lázasan elkezdte készíteni fegyverét, és mikor végeztek, megkezdődött az öldöklés.
Ötven napig tartott a harc, az utolsó csapást Maxim MacLeod mérte unokatestvérére, Liamre. Tíz perc sem telt belé, Maxim csodás rózsaszín fények közepette átváltozott egy hosszú fekete hajú, kék szemű, daliás ifjúvá.
Úgy szólt az ige, ha egy éven belül nem talál magának egy olyan lányt (vagy fiút) akit szeret, és aki viszontszereti, visszaváltozik manóvá és egyedül éli le élete hátralevő részét a hangszóróban. A feltétel bizony nem volt könnyen teljesíthető, hiszen a manók gonoszságra teremttettek.

Maxim első útja az iskolából egyenesen és ösztönösen a kocsmába vezetett. Út közben figyelte a házakat, az embereket és nagyon unalmasnak találta. A kocsmában hát megkérdezte, ez-e az egyetlen hely a bolygón. A kocsmáros értetlenül nézett rá és alacsony pénzdíj fejében megmutatta neki az utat a vasútállomás felé, elmondta, hogy New Yorkba kérje a jegyet. Maxim elindult hát, hét hamuba sült pogácsával, az út hét órájára szépen beosztotta őket. New York magával ragadta, az állandó emberforgatag, a robosztus betonházak, a gépies atmoszféra, a merevség mind imponált neki, erősnek érezte magát a szürke maszlagban és úgy gondolta, ha akarná, uralkodhatna a városon. De előbb meg kell ismernie azt és egy stabil helyet találnia benne.
Első szavait egy csőlakónak ajánlotta, aki megosztotta konténerét az Új Emberrel. Maxim nemsokára rájött, hogy van egy nagyon fontos dolog ezen a földön, egy zöld színű papír, amiért cserébe mindent meg lehet kapni. Megkérdezte a csőlakótól, hogyan juthatna ehhez hozzá. Azt a választ kapta, hogy az lehetetlen, ahhoz dolgozni kéne.

Maxim egy hónap múlva egy nagyon egyszerű módszerét eszelte ki a Zöld Papír megszerzésének: rájött, hogy van egy másik roppant meghatározó zöld színű dolog, egy növény, amelyet felnevelve, learatva és megszárítva el lehet cserélni zöld papírra. Sok zöld papírra, amiből Maxim vett egy lakást; attól fogva onnan irányította kis birodalmát, amit kiépített.
Csak mindeközben megfeledkezett küldetéséről, amit teljesítenie kellett, ha New Yorkban és ember akar maradni.

Maxim gonosz jelleméhez a tíz harminc nap alatt talpraesettség, hivatástudat, és a szimpátia érzése is társult (ezekhez szüksége volt alattvalóival való kapcsolatához).

Olyanokkal, akiknek hajuk selymesebb, arcuk finomabb, idomai kerekebbek, nem nagyon találkozott. Úgy gondolta, elég lesz az utolsó harminc nap (amit az őslakók hónapnak hívtak), hogy a közelébe férkőzzön egy afféle teremtménynek. Maxim észrevette, hogy minden körülötte levő embernek vannak társai, sokat vannak és nevetnek együtt. Ő is akart egy barátot, úgy hitte, jobb lenne úgy neki. Vett hát egy élőlényt, amely szőrének színe megegyezett Maxim hajáéval, csak rövidebb volt, és kutyának hívták. Nem érezte, hogy a védelmére lenne, nem érezte, hogy kötődne hozzá, csak jó volt néha birkózni vele, simogatni a fejét, miközben a kutya okos, megértő szemekkel nézett rá. Ez elgondolkodtatta Maximot.

Az is furcsa volt neki, hogy mindig más színek vették körül. Volt egy nála sokkalta erősebb valami az égen, ami először álmosan ébredezett, utána hangosan énekelt, végül mosolyogva gyönyörködött magában és fénye is energiájával együtt váltakozott. A bemondóban nem volt ilyen, erre tudatának üveghegyein túl emlékezett. Hogy ott mindig olyan sötét volt, mint idekint akkor, amikor az a bágyadt fényű korong van az égen, ami kifejezetten szép, ha egészben van.

Egyszer, mikor a bágyadt fényű korong fent volt az égen (amit az őslakók Holdnak hívtak), mentek, mendegéltek New York téglaházai között, egy park felé, amikor is Maxim meglátott egy ajtót, amit fényes csövek világítottak meg. Bement hát, a kutyát – akit Liam névre keresztelt – kikötözte egy oszlophoz.

Bent is ugyanolyan vérszínű lámpák voltak, mint odakint. És három kecses, nőnemű teremtmény, kik furcsán, bizsergető érzést keltően mozogtak egy emelvényen. Még soha nem látott ilyet. Egy alamuszi hang szólalása zavarta meg, kérdezte tőle, tetszenek e neki a lányok. A férfi elmondta, ő az uralkodója ennek a helynek és azok hárman a lányai. És ha elveszi feleségül a legkisebbiket, ráhagyja birodalmát (már csak egy hónapja volt hátra).
Elmesélte, hogy másik két leányának már van udvarlója, de ők nem szimpatikusak neki. Ellenben Maximon látja, hogy megbízható. Bemutatta hát egymásnak őket, ami után is hősünknek semmi kifogása nem volt az ellen, hogy összekössék életüket. Mert azon túl, hogy Myra szép volt, Maxim érezte, hogy tudná szeretni őt, és arája tekintetéből megállapította, hogy ő sincs vele másképpen.

Maxim hazafelé úton meglátogatta barátját (Vejnemöjnent, akitől menedéket kapott első New Yorki napjaiban), aki azt tanácsolta neki, ne vegye el feleségül a lányt rögtön, előbb győződjön meg róla, hogy valóban szereti.
De egyébként is már csak 13 nap volt hátra, úgyhogy elhatározta, elhozza Myrát arról a helyről, és sokat lesznek egymással, együtt fognak élni, egymásba szeretnek, különben vissza kell mennie a bemondóba, ahol már csak az segítene rajta, ha a hangszóró újra beüzemelne, az erős hangsugár kiröpítené a rácsokon keresztül és szétplaccsantaná az osztályterem falán. Rettegett attól, hogy egyedül éljen egy sötét zugban…

Így hát Holdkor elment Myráért, aki úgy megörült kedvesének, hogy amint meglátta, odaszaladt hozzá és megölelte. Ettől egy, eddig ismeretlen érzés futott végig a hátán, és úgy hitte, most már biztosan szereti a lányt, bár még nem ismerte (Maxim még nem tudhatta, hogy addig jó neki), aki azokban az időkben lefoglalta majdnem minden gondolatát. Összeköltöztek, Maxim dolgozott tovább, Myra otthon volt Liammel, főzött, takarított… mindegyikük élete megváltozott, a biztonság érzése költözött belé.

Eljött a 365. Nap. Liamet elütötte egy autó. Maxim elkeseredett volt és dühös Myrára. Úgy hitte, ha igazán szeretné, képes lenne megbocsátani neki, ami most nem sikerült.
Nem tudta, hogy ki, vagy mi fog dönteni sorsáról. Egyedül volt otthon – Myrát elzavarta. Egyszer csak csöngettek, ajtót nyitott. Vejnemöjnen állt az ajtóban. Nyugodt, kedves szemekkel nézett Maximra, aki ettől egy pillanatra megszédült, villámképek suhantak át agyában arról, mikor a manókirály beszédet intézett hozzájuk és utána holtan rogyott össze népe szeme láttára, megjelent előtte a sok véres manótest, amik szanaszét hevertek a bemondó talaján, és a Liamre mért utolsó csapás…

Vejnemöjnen nem szólt semmit, bement a szobába és leült. Maxim követte. Barátja elmesélte, hogy ő egy tudós és évekkel ezelőtt négy társával együtt sok kísérletezés és munka árán génmanipuláció segítségével létrehozták a manótársadalmat, amit el kellett rejteni egy olyan helyre, ahol senki nem vehette észre – bár olyan kicsi volt, hogy a bemondó számára egy New York méretű területet jelentett. A kormány rájött, hogy a kísérlet sikeres volt, és a tudósokat kényszeríteni akarták, hogy hadi célok megvalósításához használják fel tudásukat. Akik ezt a parancsot megtagadták, gázkamrában végezték. Ő elmenekült Finnországba, addig, míg iratait otthon meg nem semmisítik. Aztán visszatért, újból dolgozni kezdett, beprogramozta a manókat, így lett ideje a harcnak. Azt akarta, hogy a manótársadalmat tisztességes úton semmisíthesse meg, ugyanis nem akart élete végéig azzal foglalkozni. Viszont szerette volna, ha egy emlék marad, ez lett Maxim, akinek jó emberré kellett változnia, és ez csak úgy sikerülhetett (mivel egy génmanipulációs hiba miatt a gonoszság általános tulajdonság volt a kis teremtményeknél), ha kényszerítve van rá. Most úgy érzi, elképzelései valóra váltak és Maxim itt maradhat embernek. Hálás volt Vejnemöjnennek, aki – miután elmondta történetét – végül elment, és soha többet nem is látták viszont.

Maxim elindult New York kőrengetegében, hogy megtalálja kedvesét, Myrát, hetedhét országra szóló esküvőt és lakodalmat tartsanak, és boldogan éljenek együtt, míg meg nem halnak.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához