LFG.HU

garw
novellaCimkek

Akik a halált félik,
Akik az életet élik.
Akik nem hisznek másban,
Csak a halálban.

A nyilvesszőt nyugodtan helyezte az idegre. Keze már évek óta nem remegett, bármilyen közel járt is a halál. Legyen az sajátja, vagy bárki másé.
– Üdv idegen, ha Fogírt keresed halál fia vagy! – Szólt.
Kieg megtorpant, megpróbálta felmérni mennyi esélye lehet az ismeretlen ellenféllel szemben – felfelé jövet kevés fát látott, három támadónál nem lehet több, ha legalább kettő ijjász… – persze akárhányan lehettek, semmilyen zajt nem hallott, amiből legalább ezt megbecsülhette volna. A kezét távolt tartva fegyverétől megfordult. És nem örült a látványnak. Magányos támadó, ez a legveszélyesebb, tudja, hogy minden csak rajta múlik. Több ellenfél esetén ki lehet használni, hogy számítanak egymásra, de így… És egyre több elméleti harcmodor-értelmezés merült fel abból az átkozott iskolából, de mindez fabatkát sem ért.

A nador Fogiris-nak nevezte magát, aki feltehetőleg ugyanúgy nem szeretett volna senkivel sem találkozni, mint ő. Vagy ezzel csak az áldozatokat akarta megtéveszteni, nehogy meggondolatlanságukban megakadályozzák a rablást.
– A nevem Kieg, és nem téged kereslek. – Ezzel talán sikerül elhitetnie, hogy nem csak egy jöttment kardforgató. – Fontos küldetésben járok, és a megbízómnak nincs ideje sem a te, sem az én halálomra.
- Fontos ember lehet a megbízód, ha még rendes ruhára valót sem adott.
- Messziről jövök, és semmi kedvem a szócsathoz, ha a pénzem kell – elkezdte leoldani az erszényét, és eljátszott a gondolattal, hogy útjára küld néhány dobótőrt, mielőtt a nyílvessző átfúrja a testét. De ennek nem lenne sok értelme.

Ha a másik megérezte is a halál közelségét, nem adta jelét, lehet, hogy sikerült volna. De ekkorra már elhajította az erszényt, hogy az kettejük közé essen, ami persze még mindig nem zárta ki az előző lehetőséget.
- Nem kell a pénzed. Csak annyit mondj meg, ki is keresel! – Valójában tökéletesen érezte a másik gondolatait, felkészült a lövésre, de sajnálta volna.
- Nem mondhatom el, de nem te vagy. – Ez talán hihetőbb, mint ha azt mondta volna, hogy “Morfondírt keresem, nem láttad véletlenül, magas, barna, izmos, de kissé elhízott, a bal arcán van egy félhold alakú heg, amiből szőrszálak…”
- Hazudsz! – Mondta majdhogynem nevetve, de rögtön meg is bánta, talán nem kellett volna ennyire nyíltan a másik tudtára adnia, hogy tudja, mi jár a fejében.
- Akkor talán lőj le!
- Nem tudod kivel beszélsz.
- Én ne tudnám, Fogris-szal a hegyek rémével, a magányos rablóval! – Kiáltotta mérgesen az ifjú.
- Fogír – mondta a nador, majd mosolyogva leengedte az íját.

– Tehát mi járatban vagy? – Kérdezte később a nador.
- El kellett indulnom, ideje volt már. – Felelte röviden Kieg, sejtette, hogy a másik, bár nem ismeri, érzi rajta, mi is történt.
- Ne hibáztasd magad, én megértelek. Becsület ide vagy oda, én is eljöttem volna.
- Valóban? – Kérdezte zavartan Kieg, és magában bólintott, hogy jól mérte fel a nadort, aki érzi és megérti…
- Azért nem teljesen, de találkoztam már hasonlóval, bár legtöbbször a harcos magának sem vallja be.
- A haláltól nem félek, se a fájdalomtól…
- Tudom.
Kieg szégyellősen a földre szegezte tekintetét. Nem titkolhatott semmit, az öreg nador mindent látott benne, amit korábban még magának sem vallott be.
- Bocsáss meg. – Kérte, vagy inkább közölte a nador. – Ha nagyon zavar, megpróbálom visszafogni magam. – Mondta, nyílván a gondolatolvasásra célozva.
- Nem, nem annyira… legalább… őszinte lehetek.
- Örülök, a második felét elég lett volna magadban tisztázni, de hogy kimondtad… – mélázott Fogír, vajon hogyan mondja meg neki – ez az első lépés.
- Ha mindenképp érzed az igazat, magamnak sem hazudhatok. Jó veled beszélgetni… tudod, hogy értem.
- Szóval nem zavar?
- Nem, ha téged nem fáraszt.
- Ja? – Csattant fel a nador. – Akkor nem csinálnám!
Kieg csak nézett maga elé, úgyhogy a nador folytatta. – Tudod, ez csak úgy, magától van. Arra kell összpontosítanom, ha nem akarok hallani semmit, de nem mindig sikerül.
- Egy ilyen kém, vagy árnymester, vagy akár bíró… felbecsülhetetlen érték lenne.
- Hát nem tudom, igazából pont ezért kellett elmenekülnöm.
- Senki nem ajánlotta fel, hogy dolgozz neki.
- Nem, de a kardja hegyesebbik felét többen is. Féltek tőlem.
- …pedig nem akartál senkit bántani – fejezte be a mondatot Kieg.
- Na! Pontosan. Egész jól csinálod, úgy látszik ragályos. – Kelt fel nevetve Fogír és újabb darab kígyóhúsért indult a táskájához – Óvakodj a Sytisiektől! – Kacagott.

Kieg a fejéhez kapott, a nevetés ritmusa szinte ki akart tépni valamit a fejéből, a füléhez kapott, hogy ne is hallja, de többé már nem volt rá szükség. Kieg, azaz Morden elméje kitárult, minden részlet a helyére került, összezúzta hamis személyiségét, Kieg, a szökött harcos emlékeit, és újra régi önmaga lett; hideg, gondolatban sem rezdülő fegyver. Kieg csak egy hamis élet, amely addig tart ameddig a feladat. És mintha egyre nehezebb lenne legyőzni őket. De ha győz, régi önmagaként tér haza, ha nem, halála után is bűnhődni fog, amiért nem teljesítette kötelességét. (Bár a tanoncok között időről-időre elterjed, hogy a kötelességet csupán a csillogó aranyakat szabják meg, semmi köze a valláshoz).

Morden a fejvadászklán mágikus himnuszát kezdte mondani, mely elrejtette minden tudat, szem és fül elől, legyen az akár mágikus akár világi.
Fogír megérezte a veszélyt, de csak egy esetlen félfordulatra volt ideje, “Hát ennyit ér a negyvenévnyi tapasztalat. Megsütheted öreg!”, mondta magának. Pedig annyi mindent akart még mondani az ifjúnak, gyorsan megpróbálta minden gondolatát kisugározni, hátha meghallja, bár na jelenlétét már nem érezte.

Morden egykedvűen indult haza a ligetből. Azon tűnődött, vajon kit is volt nehezebb legyőzni, Kieg-et vagy az öreg nadort.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához