LFG.HU

Edorn
novella

egy történet, melyet Galzan egyik kocsmájában mesélt el egy vándor

A fenyőerdővel borított hegyoldalban meghúzódó kis kunyhó, egy favágócsalád otthonául szolgált. Már legalább három nemzedék óta állt itt magányosan, ez az aprócska kis építmény. Lakói szorgos, becsületes emberek voltak; a favágó Varjak, az asszonya, Fürge a fiuk és Liliom, a lányuk. Keskeny kis ösvény vezetett fel a viskóhoz a faluból, és folytatódott tovább át a hegyen, Galzan város irányába.
A történet, melyet most el szeretnék mesélni, ehhez a családhoz, és a kunyhójuk mellett elvezető úthoz kötődik. Az úthoz, mivel hacsak fél nyíllövésnyivel arrébb szeli át az erdőt, nem történt volna meg ez a szörnyű eset, azon az őszi estén.

***

A család éppen lefekvéshez készülődött; a gyerekek már ágyban voltak, a viskó gerendái közt lévő fekhelyükön. Padlás nem volt, hanem a gerendák közé erősített föl Varjak pár deszkalapot. Egy kis létra vezetett föl a szalmával gondosan kibélelt fekhelyhez. Az alig tíz esztendős Fürge már mélyen aludt, míg nem sokkal idősebb nővére félálomban figyelte anyjukat, miként teríti meg az asztalt apjuknak, aki eddig zuhogó esőben dolgozott odakint. A pár napja fahordásra kölcsönkapott szekeret javította, mivel holnap hajnalba vissza kell adnia tulajdonosának, aki amúgy is nehezen adta oda apjának. A kis Liliomnak majd leragadt már a szeme, de nem bírt addig elaludni, míg mozgás volt odalenn. Inkább figyelte, hogyan készíti ki anyja a sajtot, a kolbászt, a kecsketejet és a kenyeret az asztalra terített fehér, zsírfoltos kendőre. Mikor apja belépett, fáradt volt, és nagyon öregnek látszott a gyenge gyertyafényben. Homlokán meggyűltek a ráncok a hosszú évek során, de most mintha még jobban elmélyültek volna tükrözve keserves életük viszontagságait. És mintha az a mély karmolás nyom is mélyebbnek tűnt volna a pislákoló gyertyafényben apja bal arcán, amit még az ő megszületése előtt szerzett az északi erdőben. De hogy miként, azt még anyjának sem árulta el.

Liliom majd leesett ijedtségében a magasra ácsolt fekhelyükről, mikor testvére hirtelen felült az ágyban és rémült hangon, maga elé meredve szólalt meg.
- Jön.
Majd lassan apja felé fordította tekintetét, aki kíváncsian, felvont szemöldökkel nézett vissza rá.
– Valaki jön. – szólalt meg ismét, most már apjához intézve szavait, amiből ezúttal szinte teljesen hiányzott a félelem, inkább meglepetéssel volt átitatva.
Kijelentése után Liliom azonnal meghallotta a hatalmas mén patáinak dobogását, a házhoz vezető kavicsos út felől. Pár pillanat múlva apja és anyja is felfigyelt a közeledő hangokra. Varjak azonnal felpattant, összegöngyölte a kendőt vacsorája felett, majd parancsoló hangon szolt gyermekeihez és asszonyához.
- Maradjatok! Megnézem ki az.

Vállára kanyarította viaszosvászon köpönyegét, leemelte a szegről pislákoló lámpását és kilépett az esőbe. Odakint feljebb csavarta a láng erejét, és körülnézett. Az eget vastagon borították a fellegek, csupán keleti irányban volt tiszta az égbolt, ahol a telihold kúszott méltóságteljes lassúsággal a horizont fölé. Minden sötét volt. A fák alkotta sötét horizont most összemosódott az ég sötétjével, kivéve Varjak előtt, kelet felé, ahol a horizont éjsötét vonalából egy lovas alakja emelkedett ki a hold kerek ezüstjébe. Az alak lovával egy végtelennek tűnő pillanatig teljesen mozdulatlanul állt a kalyiba bejárata előtt, akárha csak egy tökéletesen kifaragott szobor lenne, majd szinte követhetetlen gyorsasággal leugrott hátasáról, a saras pocsolyákkal tarkított kavicsos földre.
- Hús? – A szó szinte kiszakadt a torkából.

Varjaknak azonnal kiszáradt a szája és felkavarodott a gyomra. Az az érzése támadt, hogy az idegennek azonnal szétszakadtak a hangszálai, mikor feltette kérdését. A hangja annyira száraz, lényegre törő és érzelemmentes volt, hogy Varjak tagjait azonnal félelem járta át. Mozdulni sem bírt, erejét valami láthatatlan hatalom szívta ki testéből. De válaszolnia kellett. Kinyitotta száját, de egy hang sem jött ki rajta. Majd némi hangtalan tátogás után felemelte kezét és a bejárat felé mutatott. Az idegen azonnal mozgásba lendült. Két lépéssel elérte az öregedő favágó lámpásának fénykörét és ebben a pillanatban Varjak szinte összeesett az ijedtségtől. Bekövetkezett a sejtése, amit az idegen hangja keltett benne. Az éjszakai látogató nem ember volt, hanem egy Dalhanzi, legalábbis a falusiak azt mondják, azok néznek így ki.

Szikár termetű volt. Arca hosszúkás, ék alakú, erős arcvonásokkal. Bőre felszakadozott pergamenként tapadt csontjaira, melyek helyenként, fehér, vagy sárgás színben bukkantak elő vékony csíkokban. Fehér, mélyen ülő szemei gonoszan csillogtak. Szája ajaknélküli; a bőr az ezernyi tűhegyes fog tövéhez tapadt. Az ördögi arcot hosszú, dús, fekete haj keretezte. Fekete-fehérkockás rövid kabátot viselt. Vékony kezét fekete bőrkesztyű rejtette. Mozgása gyors és könnyed. Nem viselt fegyvert.

Az ajtóhoz talán nem is nyúlt; magától tárult szélesre az idegen előtt. Mikor belépett az apró szobácskába, Varjak feleségének pirospozsgás arcából szinte az összes vér kiszaladt. Halálra sápadva bámulta rémült tekintetével a jövevényt. Az egyenest az asztalhoz lépett és a családfőnek kikészített vacsorát magához vette, majd elkezdte átkutatni a kunyhót és minden húst elvett, amit csak talált. Közben Varjak is bejött az esőből és a kis favágócsalád rémülten figyelte az idegen ténykedését. Az viszont hamarosan befejezte a kutakodást és Varjakhoz fordult.
- A fiú tehetségesnek látszik, elviszem.

Varjak mozdulni sem bírt, csupán beletörődően bólintott. Felesége szemébe könny szökött és amint az idegen felmászott a tiltakozó kisfiúhoz, hogy lerángassa, arcát a kezeibe temetve zokogni kezdett. Liliom a sarokba húzódva sikított, míg a rúgkapáló Fürgét leráncigálta, majd kivonszolta az esőbe az a démoni alak. Odakinn már elcsendesedett Fürge és hagyta, hogy a lóra szálló idegen felhúzza magamellé. Varjak és asszonya kitántorogtak a fiuk után az esőbe, és bámulták a szótlan lovast, aki ugyanolyan mozdulatlanul ült ugyancsak mozdulatlan lován szobormerevvé dermedt Fürgével, mint amikor Varjak először meglátta őt, az északi erdőben. A kör bezárult. A lovas még komoran biccentett a pár felé, majd lova ösztökélés nélkül megiramodott az úton Galzan felé. A sötétség pillanatok alatt elnyelte őket.

A favágó és felesége összeborulva zokogtak az esőben, mígnem meg nem hallották a paták dobogását, a kiáltásokat, a kutyák csaholását. Szinte egyszerre pillantottak döbbenten a faluba vezető út felé. A szuroksötétben apró fáklyafények közeledtek egyre gyorsabban feléjük. Fél tucat fáklya nagyjából együtt közeledett, de kettő kivált és sebesen száguldott a párocska felé. Varjak gyorsan felemelte a lámpását és a levegőben lóbálva eléjük szaladt.
- Arra ment! Arra ment!
Ordította teli torokból a lovasoknak, akik egy pillanatra sem fogták vissza hatalmas lovaikat; egyenesen az öregedő favágó felé vágtattak velük. Varjak egy hatalmas, robosztus, ezüst vértezetbe bújt templomost pillantott meg a fáklya és lámpása fényében egy pillanatra, aki hatalmas markában egy irdatlan kardot lendített csapásra.
-Fuss!
Kiáltotta feleségének, megelőzve a penge becsapódását egy pillanattal. És az asszony futott. Nem gondolt semmire, csak férje parancsára: “Fuss!”. Futott, menekült. Be az erdőbe, a sötét rengetegbe.

***

A nemes templomosok a kunyhó előtt ültek hatalmas ménjeik nyergében. Egyikük egy öregember fejét tartotta a kezében, kinek egy mély karomnyom volt a bal arcán. A vágást vizsgálgatta, ami lemetszette a fejet a testről. Társai az embereik munkáját figyelték, akik épp a kalyibát gyújtották föl.
– Szép vágás volt, Ernder.
Gratulált társának a fejet tartó férfi, majd hanyag mozdulattal az erdő felé hajította a sáros fejet. Az erdő felé, ahol most a kutyák ugattak, morogtak és egy nő sikítozott, miközben élve darabokra tépte a megvadult falka.
-Mocskos népség. Segítik ezeket a férgeket. De mi megtisztítjuk tőlük a földet – szólalt meg egyik társa büszke, mély hangon.

A ház lassan lángra kapott, és bevilágította a környéket, megvilágította a mindenre elszánt csatlósok elkínzott arcát, a nemes lovagok ezüstös páncélját. De baljós árnyakat is idézett köréjük, melyek ide-oda ugráltak köröttük, gonosz lidércekként. Az égő viskóból egyszer csak sikoly harsant. Egy kislány sikolya.
- Volt benn egy lány? Melyik barom gyújtotta úgy föl, hogy meg sem nézte, mi van benn? – Förmedt embereire a templomosok vezetője. – Te ott! Hozd ki a lányt!

A szerencsétlen katona biccentett, majd mindenre elszántan berúgta az égő viskó ajtaját, majd eltűnt a lángok közt. Végtelennek tűnő idő telt el, míg újra fel nem bukkant, karjaiban egy tízéves forma ájult kislánnyal, akit azonnal odalökött egyik társának, mivel a hátán a ruhája lángra kapott. Ordítva, kezeivel kapálódzva kezdett el rohangálni az esőben, majd egy nagyobb pocsolyába vetette magát, mire lángoló ruhája sisteregve kialudt. Urai hangosan kacagtak szerencsétlenségén. Vezetőjük kivételével, aki a kislány fiatal, gyermeki arcát vizsgálta, ami most kormos volt és vörös a tűz hevétől. Mikor társai abbahagyták a nevetést, megszólat.
- Hagyjuk futni az ördögfattyát. Ezt a környéket megtisztítottuk, ennek a gyermeknek a lelki épségére pedig én fogok ügyelni. Hívjátok vissza a kutyákat, indulunk haza.

***

Íme, ígyen szerezte meg magának azt a gyönyörű ágyast Ernder Waqanz nagyúr, ki a napokban halálozott el valami furcsa, ismeretlen kórságban. Azt mondják, megbetegedése előtti esős éjszakán járt nála egy idegen, egy idegen, ki hatalmas fekete ménen érkezett. Arca egy démon arca volt és Riswennek nevezte magát, az Éjben Járónak. Nem hazudok, és nem más pletykáit ferdítem tovább. Ott voltam én is, én Yaktan, az ősi tanok tudójának tanítványa. Bár régebben Fürgének is neveztek.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához