LFG.HU

HammerTimeCafe
Nocturna
VegyesCimkek

[Előző rész]

Alább a Legend of the Five Rings keretein belül játszódó „Legend of the Four Dragons” krónika ötödik, egyben befejező beszámolóját olvashatjátok. A történet végén található epilógus a mesélőnk tollából származik.

A Holtak Szigete (17. játékülés: 2014.07.30. szerda)

A Róka lány, Ochiba-chan elrablása után még éjjel tanácsot ülünk – számos tervet alkotunk meg és vetünk el, míg végül úgy határozunk, hogy nem osztjuk meg erőinket, hanem együtt követjük az utat, melyet a végzet kijelölt számunkra. Irány a Szent Sziget! Hogy a kelepce mögött álló gaijint megtévesszük, rögtönzött cselhez folyamodunk: a Téli Udvarban imposztorokat hagyunk magunk helyett, hátha ezzel is elodázhatjuk távozásunk kitudódását. [A négy „helyettes” meglelése és gyors felkészítése során érdekes szerepjátékos kihívás volt tíz mondatban összefoglalni mindazokat a személyiségjegyeket, melyeket az egyes Játékos Karakterek fontosnak véltek magukról.] A Rák és Teknőc daimyok rábólintanak tervünkre, sőt, a meghallgatásról távozva mindnyájunkat nagy megtiszteltetés ér, mikor a két szamuráj úr felemelkedik a szeizaból, és jelképes főhajtással bocsát bennünket utunkra [+2 Dicsőség].

Indulásunk a következő nap éjjelére esik, ám előtte még Jiro-san felkeres egy templomot, hogy felkészüljön a vadászatra, s egyúttal halálversét is megírja. Az éj leple alatt, heten távozunk rangrejtve a palota titkos járatain át: a két Rák, a Darázs, a Sárkány, a két Kuni boszorkányvadász és Yamato-san legodaadóbb fegyverforgatója, egy bukott Daru szamuráj. [Az utóbbi 3 szereplő NJK.] Az öböl egy félreeső zugában wako hajó fedélzetére lépünk, majd a fedélzeten szolgáló szélvető is munkához lát – a töpörödött vénasszony imái erős szelet idéznek a vitorlákba, s megkezdjük egyhetes utunkat a trópusi szigetcsoport felé.

Utazásunk során sokat gondolkodunk ellenségünk tervein. A Kunik szerint áruló, kitagadott társuk kiváló go játékos, s mint ilyen, számos lépéssel előre tervez – ám kevéssé improvizatív. Ha valahogy felboríthatnánk a játszmája kereteit… Szándékain töprengve arra jutunk, hogy tárgyalni akar velünk, s hogy a Kyuden Goteiben átélt események afféle próbatételek lehettek, hogy ellenségünk megítélhesse képességeinket – ahogy a kardkovács is próbára teszi az edzett acélt, hogy eldöntse, tovább munkálja-e vagy eltöri inkább. Ám, hogy miért éppen bennünket akar, az továbbra is rejtély.

Jósköveket vetek [3 Void pontért 48 vs. 40 TN], s az alakváltó Hangeyokairól szóló, eddig homályos látomásaim minden részlete világossá lesz előttem; így azt is tudom már, Yamato-san miért nincsen velünk a hajszán… látomásomban ő a szörnyeteg. Ám mikor a Rák szamurájt másnap a jósálmomban látottak magyarázatáról kérdem, Yamato-san teljes tanácstalanságot mutat, és kitér a válaszadás elől. [A jósálmom valójában arra utal, hogy a Hida a Holdúr átkát viseli: telehold idején vérszomjas őrület száll elméjére, és a pusztítani akarást csak kínkeservvel képes féken tartani, már amikor sikerül neki. Yamato azonban teljes titokban tartja ezt.] Ahogy utunk során a Hold képe egyre kerekedik, Yamato-san éjjelei úgy válnak mind rosszabbá: álmai vérgőzös mészárlással, őrjöngéssel és üzekedéssel terheltek. Szerencséjére zaklatott vergődésére csupán testőre, a kegyvesztett Daru szamuráj ébred fel, így a Rák elkerüli a kínos lelepleződést…

Négy nap múlva bizonyossá válik az, amit eddig csak éreztünk: valami nincs rendben a tengeren. A levegőt a vihar előtti csend vészjósló nyugalma tölti meg, miközben a horizonton égzengés morajlik. A Tenger Úrnője túl korán ébredt idén, még az újév beköszönte előtt…! Vajon milyen hatalom ébreszthette fel a Sáskák vizeinek szent sárkányát?

Másnap elérjük végre a célunk. Mielőtt kikötnénk, a szélvető levegő kamit hív, ami homokba rajzolja előttünk a sziget madártávlati képét. Így tudjuk meg, hogy a földdarabon három, betegek és menekültek lakta település is van, s az egyik öbölben hajó rostokol. Tervet kovácsolunk, miszerint a két Kuni, a Darázs és én még a napvilágnál lépünk partra, ám álruhában, mint a gyógyulás reményében ide érkező nyomorultak [-1 Becsület]; az örökké büszke Rákok és testőr pedig az éj leple alatt, titokban és teljes fegyverzetben indulnak a sziget felderítésére. Találkozási pontot is egyeztetünk, s már éppen horgonyt vetnénk, mikor a hajónk közelében, hatalmas hullámok közepette egy gargantuszi bestia emelkedik fel a víz alól: egy kappa az, a vizek teknősszerű szörnyetege! „Fizessétek meg a vámot!” – süvölti ránk, s már hajónk elnyelésére készül, mikor Jiro-san eszébe ötlik egy gyermekkorában hallott mese, miszerint a kappa legnagyobb kedvence a savanyított uborka! Mikor ebből néhány hordóval a tengerbe vetünk, a lény képtelen ellenállni a csemegének, bennünket békén hagy, s így hajónk békén kiköthet. Négyen a terv szerint gázolunk ki a fövenyre, ahol a szigetlakók azonnal barátságosan vezetnek bennünket a legközelebbi településre. Itt egészen a gyógyító kunyhójáig kísérnek, ahol fehér gyolcsinget viselő, mosolygó férfi fogad bennünket. „Már vártalak benneteket! Gyertek, kerüljetek bentebb, legyetek a vendégeim, s beszélgessünk!” – szól az áruló Kuni, a maho Maszk elorzója, ahogy hajlékába invitál bennünket. Arcán ezúttal nyoma sincs a tradicionális festésnek. Pattanásig feszült idegekkel, zavartan követjük őt a házba…

 

A paktum (18. játékülés: 2014.08.13. szerda)

A renegát Kuni pazar terítékkel fogad bennünket, ám elővigyázatosságból csak abból eszünk, amiből házigazdánk is. A kínos csendben elköltött vacsorát követően mindennemű udvariasságot félretéve azonnal a tárgyra térünk: vagy visszaadja a lányt épen és egészségesen, vagy halál fia. Mindnyájan meglepődünk, mikor ellenségünk elárulja, hogy pontosan ez a szándéka. Beszélni kezd, s lassacskán felfedi előttünk tettei mozgatórugóit: az életével mostanra elszámolt, s egyetlen kívánsága, hogy halála előtt tisztára moshassa nevét. Alkut ajánl: ha szamurájhoz méltó halált nyerhet a kezünktől (minek eredményéül lelke nem taszíttatik ki az örök körforgásból), úgy előtte segítségünkre lesz mindenben társai, a gaijin Sunjay és a „Mester” ellen, akik szintén itt, a szigeten tartózkodnak. Megértjük, hogy ellenfelünk ebben a go-játszmában vezéráldozat szerepét saját magának szánta.

stormdragon Eközben a hajón a két Rák feszülten várakozik, s midőn a tenger horizontján előbukkan a Hold, az őrület dagálya tajtékot vet a Hida elméjén. Emberi énjébe kapaszkodva a kötelességről kezd elmélkedni, s akaratát megacélozva visszafojtja magában a bestiát – önkívületében pedig megírja halálversét is, mely egyetlen kanji csupán: „kötelesség”. Ekkor szolga érkezik a parton, kezében lámpással, ám, hogy leleplezésüknek elejét vegye, az örökké éber Hano-san azonnal keresztüllövi… mire a férfi zavartan kihúzza a szeméből a vesszőt, s menekülni kezd. A második vessző hegye már jáde, a hírnök pedig porrá omlik a fövenyen. A három állig felfegyverzett szamuráj ekkor dönt úgy, hogy eleget vártak már, irány a település!

A házban Agasu Kuni, a renegát, megszövegezi az alkut: a szamuráj kéztől elnyert méltó halálért cserébe legjobb képességei szerint segít bennünket társai ellen, sőt, a Maszk visszaszerzésében is. Nehéz döntés előtt állunk, hiszen az áruló tetteinek mérlegét nem ismerjük, ám alkura csak akkor lép velünk, ha becsületszavunkat adjuk. Végül szavazunk, s három az egy ellen úgy határozunk, a küldetés sikerének, és a gaijin megállításának érdekében félretesszük erkölcsi aggályainkat [-3 Becsület: lepaktálunk valakivel, aki eddig mindenkit elárult]. Mivel azonban nincsen bizodalmunk egy többszörös árulóban, így a szöveg záradékkal egészül ki, miszerint, ha ellenségünk bármely állítása hazugságnak bizonyul, úgy a paktum érvényét veszíti, és a méltó halál is megtagadtatik tőle. Agasu hiába berzenkedik, végül kénytelen-kelletlen aláírja a papírt.

Ekkor toppannak be felfegyverzett társaink, s alig sikerül elejét vennünk, hogy házigazdánkra rontsanak – ám a férfi már megadta magát, kezünkbe helyezve az életét. Az alku értelmében Agasu beszélni kezd: elmondja, hogy az általunk keresett Mester nem más, mint Otomo Maszasige, a Jáde Magisztrátus egykori befolyásos tanácsadója. A bukást követően Agasu kötelességtudatból tartott ki felettese mellett, s másik tanácsadójával, a gaijin Sunjayjel együtt rangrejtve bujkáltak hosszú éveken keresztül. A sértett Otomo mindenáron bosszút akart állni sorsáért, Sunjay pedig ismert egy módot arra, hogyan adjon ura kezébe elég hatalmat mindehhez – ám nem éppen úgy, ahogy azt Otomo elképzelte. A történetből kiderül, hogy Otomo egy senki, a mostani események szálait pedig Sunjay, a nagyon magas szinten képzett külhoni Maho mágus tartja a kezében. Jelenleg egy démoni rítus lefolytatásán munkálkodnak a sziget ódon kolostorában, amivel a bukott tanácsadóból Otomo-no-oni válik: egy démon, mely saját nevet visel! Ha egy démon ily módon kapcsolódik össze egy emberrel, akkor az oni sebezhetetlen, míg az ember él – annak halála után viszont megkapja a nevét, így beírva magát a Teremtés Könyvébe! Mivel pedig így teljes valójában síkra lép, s az Ács Falán túl tartózkodik, akkor és úgy nyithat kaput saját birodalmába, a Jigokura, ahogy csak akar. [A Jigoku a démonok és az elemi gonoszság birodalma, minden túlvilág közül a legveszélyesebb.] Rádöbbenünk, hogy a Tenger Úrnője, ez a hatalmas sárkány, azért ébredt fel ideje korán, hogy mindent és mindenkit megsemmisítve véget vessen e fenyegetésnek. Agasu elárulja továbbá, hogy Ochiba is a kolostor foglya, Sunjay ugyanis rájött, hogy a szigeten vadászó Hengeyokai valamiért nagyon erősen vonzódik a lányhoz, s bár nem bántja őt, de nem is tágít mellőle. Így Sunjay elrabolta a lányt, hogy az alakváltó esetleges közbeavatkozását megakadályozza, mivel közel s távol ő az egyetlen entitás, mely képes lehetne megzavarni a rítust. Agasu a saját szerepéről is beszámol: a mandragórás és jáde tűs kezelése hatására betegei megszabadulnak minden nyavalyájuktól – igaz, hogy eközben tudtukon kívül apránként átalakulnak, s élőből eleven holtakká válnak, ám tulajdonképp mégis gyógyulás és boldogság lesz a jussuk. Mellesleg pedig képessé válnak arra, hogy a Maszkot viseljék, ha a szükség esetleg úgy hozza… Ezek szerint a szigetlakók mind Rontással fertőzöttek!

Miután mindent elmond, Agasu a jussát kéri – ám megdöbben, mikor közlöm vele, hogy velünk kell tartania, hiszen a szerződés halálának idejét nem tartalmazza, ellenben azt igen, hogy „tudása és képességei legjava szerint a segítségünkre lesz”. [Ezért a húzásomért -1 Becsület jár.] Miközben társaim az összecsapásra készülnek, én visszavonulok, és elkészítem iskolám titkos italait, melyekbe különféle varázslatokat zárok. Ezeket társaim veszik magukhoz. A falu lakói közül előkerül egy öreg, aki a kolostor több emberöltővel ezelőtti építésének az egyetlen túlélője – természetesen ő is Agasu kezétől nyerte el „gyógyulását”. Az öreg még emlékszik egy titkos alagútra, amin keresztül talán elég közel férkőzhetünk ellenségünkhöz…

Mikor útnak indulunk, nyirkos köd telepszik a tájra, test és lélek erejét egyaránt elapasztó. A renegát előtt egy tucatnyi „falusi” botladozik, akik fáradhatatlanul takarítják el előlünk az éjjeli dzsungel szövedékét. Egy ízben áthatolhatatlanul sűrű, mágikus növényfal állja utunk – miközben a többiek az áruló kétes segítségére várnak, addig én felverekszem magam a fák lombjába, és keresztülmászom a torlaszon. A szél már tépi, cibálja az erdőt, s a fák magasából tisztán látom, ahogy az éji égen a sziget felé rohanó fellegekből gigászi sárkánypofa formálódik, melynek tátott szájában villámok csapkodnak. Eközben odalent Agasu elevenen eltemet egy embert a növények falánál, és életerejét felhasználva elsorvasztja az erdőt [a többiek „jutalma” ezért -4 Becsület pont]. Kisvártatva baljós földre érünk, ódon csontok roppannak csizmáink alatt, ahogy letűnt idők gigászainak maradványai között haladunk – itt az elmúlás és a melankólia az úr, mely súlyosan telepszik ránk, és kevés híján örök maradásra bír mindnyájunkat. A másvilági temetőt végül magunk mögött hagyva egész éjjel menetelünk, mikor hajnaltájt háromtucat élőholt ront ránk az erdő homályából. A küzdelem gyors és heves: a gömbökbe zárt naftaláng óriási pusztítást végez a holtak soraiban, amit pedig a tűz meghagyott, azzal a jáde bevonatú fegyverek végeznek.

Végül elérjük a bambuszligetet, ám a virradat dacára az ég már szinte tintafekete, a növények pedig a földig hajolva görnyedeznek az orkánszerű szélben. A Hangeyokai a közelben bömböl, ordítása egyre csak ingerli Yamato-sant. Sietve ereszkedünk le egy ódon kúton át a föld színe alá, s az elfalazott alagutat a föld egy szelleme nyitja meg előttünk – a kami azt is elárulja, hogy előttünk, a folyosókon éber álmot alvó holtak pihennek. A legnagyobb óvatossággal haladunk a csontkamrákban, melyekben régmúlt idők bekötött szemű szerzetesei pihennek a hideg kövön – mire azonban a Hida jelenlétét megneszelik, átjutunk a katakombákon. Végül rozsdás csapórács állja utunk, s a kénkőszagtól terhes fuvallat baljós kántálás hangjai sodorja felénk… a rítus megkezdődött!

 

Végjáték (19. játékülés: 2014.08.18. hétfő)

Míg a társaim a vasrács eltávolításával bajlódnak, újabb kérdéseket szegezek az áruló Kuninak: miért kellett nekik valójában Ochiba-chan, és miért vagyunk mi itt? A renegát arcát fürkészve egyszerre világossá lesz, hogy sokkal többet tud annál, mint amit eddig megosztott velünk. Agasu konokul hallgat, s még lelki üdvéről is lemondana, ám sikerül benne feléleszteni a büszkeség és becsület szikráját – hisz nem mindegy, ki hogyan távozik a földi életből, a karma mérlegén minden tett számít.  A férfi leszegett fejjel beszélni kezd: nem a démonidézés Sunjay valódi célja, ennél ő sokkal nagyra vágyóbb, mivel ő Semmi szolgája, a Hatalomé, mely még a Nap és a Hold előtt létezett. A megidézett oni csali, mely csupán arra szolgál, hogy a Tenger Úrnőt a szigethez csalogassa, ahol a gaijin mágus majd a népe által istenként tisztelt Hangeyokai, vagy másik nevén rakshasa testébe zárja őt. [Sunjay, a gaijin az Elefántcsont Királyságból származik, amely nagyjából India rokugani megfelelője.] Sunjay erre a rítusra készül már hosszú-hosszú esztendők óta: ha sikerrel jár, és bebörtönzi, majd pedig megöli az entitást, az halála előtt még teljesíti egy kívánságát – és vajon milyen óhajt ne tudna teljesíteni egy lény, minek testébe egy istent börtönöztek?

seppuku

A kapun átlépve óvatosan nyomulunk előre, a folyosó végén nyíló csarnok felé, mikor vibrálni kezd a levegő…

…és a pompás sátor tükréből jóképű, puhány udvaronc néz vissza Yamato-sanra, ványadt mellén császári nyaklánc, mely előtt még a daimyok is leborulnak. Otomo Maszasige elégedetten simogatja szakállát, miközben fiatal ágyasai öltöztetik őt – eközben Hida Yamato öntudata pislákolva kihuny benne, mintha a Rák szamuráj élete múló álom lett volna csupán. Ím, elérkezett Otomo nagy napja, mikor terve működésbe lendül: hű tanácsadói hamarosan megérkeznek, hogy beszámoljanak eredményeikről…! Belépvén a sátorba uram Agasu Kuniként üdvözöl. Másik tanácsadója, a gaijin már jelen van – a bronzbőrű külhoni alak szemei mélyén egy szívdobbanásnyi időre megpillantom Jiro-san lelkét, ám a Darázs tehetetlen megfigyelő csupán. Beszélni kezdek, s megdöbbenve hallom saját beszámolóm a Maszk hollétéről, s arról, hogyan fogom azt megszerezni Otomo-sama dicsőségére. Sunjay elégedetten bólint, és biztosítja urát, hogy az ereklye segítségével szert tehet majd végre a hőn áhított varázserőre! Elmondja azt is, hogy a rítushoz szüksége lesz még négy égtáj négy gyermekére, majd arról is beszámol, hogy az elsőt már meg is lelte, s hamarosan felkeresi otthonában – ő vezeti majd el a másik háromhoz. [A szóban forgó gyermek nem más, mint Jiro-san, a majdani Darázs szamuráj, kinek szüleivel a Maho mágus végzett.] Az idegen testben vendégeskedve ráébredek, hogy ekkor még sem Otomo, sem pedig Agasu nem tudta, hogy a gaijin kijátssza őket: a négy gyermek mindegyike jelhordozó, s a Maszkkal együtt ők, azaz mi is annak a roppant varázslatnak a kellékei vagyunk, mellyel Sunjay képes lesz egy istent evilági testbe börtönözni és szolgálatra kényszeríteni! Ezután újabb látogató, Adzu Matahachi, a Teknőc daimyo lép be a sátorba – egyedül én ismerek rá a benne szunnyadó Hano-san lelkére. Matahachi-sama átadja ajándékát, egy jáde kőből faragott tigrist, majd figyelmesen hallgatja Otomo mondandóját a küszöbön álló terv részleteiről. Mikor eleget hallott, kézjelére tucatnyi fegyveres ront be, és egy szempillantás alatt foglyok vagyunk mindhárman. A tömlöcök már várnak, a vád pedig árulás…

A víziónak vége szakad, ahogyan kibotorkálunk a folyosóról, melyben a nagy erejű mágia ablakot nyitott múlt a múltra, és néhány pillanat erejéig összefonta azt a jelennel. Ám a látottakon töprengeni nincs időnk, mert a központi oltár mögött ott áll a rítust celebráló Sunjay; előtte a kőre kiterítve az öreg Otomo Maszasige hever, míg a Róka lányt bilincsek láncolják az egyik oszlophoz. Tüstént jáde hegyű nyilak röppennek a mágusra, ám testét erős földmágia óvja a fegyverek hegyétől. Az oszlop árnyai közül tucatnyi, harci vértbe bújt élőholt szamuráj lép elő, s egy szemvillanás alatt öldöklő kézitusa veszi kezdetét. Hano­-san és Jiro-san is komolyan megsebesül a rohamban, Hida Yamato tetsubocsapásai azonban tartják a frontot. Az egyik Kunit legyűrik a holtak, ám halála előtt még elszabadítja az utolsó gömbbe zárt sárkánylángot, mely elemészti gyilkosait. Míg társaim távol tartják tőlem a gyilkos pengék árját, leghatalmasabb és legnehezebb varázslatom szövésébe kezdek [Tomb of Jade, Föld 4, TN 40], s végül legerősebb Gyűrűm, a Föld erejével szemben Sunjay elveszíti a párharcot – felsikolt, mikor a legtisztább jáde kami szállja meg rontással fertőzött testét. Yamato-san ezt a pillanatot használja ki: áttör a szamurájokon és halálos ütlegek árját zúdítja a lassan jáde szoborrá szilárduló ellenségünkre. Ahogy a gaijin kileheli lelkét, úgy rogynak össze katonái is, mi pedig a lánnyal együtt menekülünk ki az összeomló templomból.

Odakint még fel sem ocsúdunk, mikor felbömböl a Hengeyokai: hangja legyűri Yamato-san akaratának maradékát, s a Hida őrjöngve, üvöltve ront a harcba. A lény rohamát varázslattal töröm meg [Earth’s Stagnation, Föld 2], majd Jiro-san ezüst nyílvesszei ütnek sistergő lyukakat a bundáján. Az alakváltót roppant sziklamarok szorítja össze [Grasp of Earth, Föld 2], s bár lerázza magáról, a két Ráknak ennyi idő is elég ahhoz, hogy a földre sújtsák. Bár a fegyvereik ütötte sebek szinte azonnal hegedni kezdenek az irháján, a Rákok módszeres mészáros munkába fognak, s többé nem engedik a bestiát talpra állni. A lény egyetlen egyszer sem támad rájuk vissza, hanem minden erejével egyre csak Ochiba-chan felé törekszik. A lány zokogva rimánkodik: ne pusztítsuk el, csak űzzük vissza a szellemet saját világára – hisz ígéretet tettünk! [ Itt a vérgőzös Hida csak Becsület-dobással képes visszanyerni önuralmát.] Míg társaim magatehetetlenségre kárhoztatják a lényt, én a rakshasa gyökér füstjét belélegezve megszövöm s felerősítem varázslatom, majd a tigris testéből kiszakított szellemet visszaparancsolom saját világára [Bonds of Ningen-Do, Föld 3]. Ahogy az ige megfogan, a nagyhatalmú lény előbb alkut ajánl, majd acsarogva fenyegetőzik – ám hiába akarja magáénak Ochiba-chant, nem kapja meg. Ahogy visszakényszerül az örökké hullámzó füves puszták világára, még óva inti engem és leendő sarjaim a tigrisektől…

A démoni fenyegetés elmúltával a fellegek felszakadoznak az égen, s a viharral a hatalmas sárkány is elvonul a sziget fölül. A templom lépcsőinél találunk rá az áruló Agasura: derékig lecsupaszítva térdepel, rituális öngyilkossághoz készülvén. Jiro-san vállalja el a segéd szerepét, s lesújtó kardja nem hibáz. Ezzel vége. Mindhárom áruló halott, a Maszkot visszaszereztük, földjeink megmenekültek. Teljesítettük a kötelességünk.

hangeyokai 

A Krónikás utószava

Hálátlan feladat a Krónikásé, aki szavakba akarja önteni, amit nem lehet, és elmesélni, amiről csupán feltételezés van, ám bizonyosság nincs. Mégis próbát teszek vele.

A négy mindig bűvös szám. Négy elem. Négy égtáj. Négy szél. Négy végtag.

Négy Sárkány.

S hogy mi lett velük ezek után?

Hida Yamato és Hiruma Hano visszatértek őseik földjére, az Ács Falához, ahol haláluk napjáig nagy megbecsülés övezte őket. A nagyhírű harcosok és világlátott utazók történeteit mindenki ámulattal hallgatta, tanácsukat a náluk bölcsebbek is kikérték. Yamato egy apró, pajkos szemű lánykával élte le az életét, aki a rossznyelvek szerint valaha állítólag egy fürdőházban dolgozott. Hano kitartott sérült asszonya mellett, akit csak a Kunik félelmetes mágiája tudott meggyógyítani – s végül, oly’ sok szenvedés után egymáséi lehettek.

Itakagi Jiro még évekig hajszolta könyörtelen szigorral a bűnözőket, de többé már nem hajtotta őt a bosszúvágy; a tudat, hogy bosszút állt szülei gyilkosán, nyugodt álmot hozott neki.

A shugenja, Agasha Daichi beutazta egész Rokugant, látott, tanult és tapasztalt. Végül Ochibát vette feleségül, a Róka Klán messzi földeket is bejárt követét, ki társa volt a bajban és a szép évek lassú folyásában egyaránt. Utódaik – úgy beszélik – mind bírták a mágia és a bőreváltás adományát, s messze földön híresek voltak éles eszükről.

Így tartja a legenda. Ám arról már kevesen tudnak, hogy éltük alkonyán ők négyen még egyszer összegyűltek, hogy egy utolsó, közös vállalkozásba kezdjenek, s visszavigyék az elátkozott porcelán Maszkot az Árnyékföldek szívébe, ahonnan az előkerült.

S hogy sikerrel jártak-e…?

Az alábbi haiku a Négy Sárkány legendájának része – egyesek szerint a renegát Kuni boszorkányvadász halálverse, mások szerint prófécia, mely ellenségeik bukását jövendöli. Vagy talán azét a korét, melyben négyüknek élnie adatott, s melyre erőfeszítéseiknek köszönhetően még néhány emberöltőnyi viszonylagos béke és nyugalom köszöntött.

„Könnyű nyári fű,
harcosok nagy álmai.
Így végzik csupán”


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához