LFG.HU

lethys
novellaCimkek

Eloszlanak a formák. Feloldódnak az alakok. Mindent elborít az idő átláthatatlan szürke köde. Az a köd, mely lezárja az ember előtt a jövőt és elmossa a múltat. S amin, mióta kitaláltuk az “időt” át szeretnénk látni. Sok-sok évvel előrébb vagyunk, vagy talán csak néhánnyal, a hely, mint mindig, most sem számít, talán Magyarország, talán nem. Talán már nincsenek is országok… lényegtelen.
A köd cseppfolyósodik, majd megszilárdul, hogy anyaggá legyen. Csempekövek, székek, falak, folyosók és emberek vállnak ki belőle. A csempe fehér, amit a falak seszínű meszelése csak még lehangolóbbá és semmitmondóbbá tesz. A hosszú folyosókat egyes helyeken üvegezett ajtók zárják le, amiken az “Idegeneknek belépni tilos” felirat piroslik.

Néhány ember hálóköpenyben álldogál, vagy ül a fal menti széksorok sárga műanyagszékének valamelyikén. Pár női alakon fehér kötényszerű ruha, és láthatunk férfiakat is ugyanilyen színű köpenyben. A levegőben mindenhol a fertőtlenítő nyomasztó szaga terjeng. Valahol az egyik folyosón, a fojtott beszélgetések, lépések és az élet jelenlétét jelző apró zajokhoz társul még egy, az én fekete cipőm ütemes kopogása a zöld padlókövön.

Mindig ilyenkor szoktam jönni, nyolc óra, a munkaidőm kezdete. Útközben a már unalomig ismert ajtók, feliratok: Lift, IV. emelet, WC, Vérvétel, Öltöző, Dr. Heim Laura, Dr. Bajazet al-Nasir és a többi kollega. Menetközben köszönök pár ápolónőnek, majd egy kanyar balra, és máris a rendelőm ajtaja előtt állok.
Ma csak papír-, és labormunka vár rám, beteg talán nem is lesz. Benyitok. Bent a megszokott látvány, bal oldalt a fogas, csap, és poharak, egy szék, valamint egy lift, ami a laborba visz le. Jobb oldalt az a fehér, vaslábas ágyszerű szörnyeteg, ami bármelyik pillanatban összedőlni látszik. Ez mondjuk a betegeket nem nagyon, zavarja, ők így is nyugodtan ráfekszenek, és egy félig nyitott ajtó, ami abba a szobába vezet, ahol a különböző gyógyszereket, papírokat, meg ilyesmit tárolunk.
Szemben az íróasztalom, rajta egy telefon, számítógép, és egy kolosszális mennyiségű papírhegy.

Elindulok az asztalomhoz, most látom, csak az ajtó mögül kiszűrődő fényt.
– Jó reggelt Rebeka! – köszönök hangosan az asszisztensemnek.
– Jó reggelt, de megijesztettél. Már megint nem vettem észre, hogy itt vagy.
Ki is jött a szobából, közben én már leültem az “hegy” mögé, hogy gyorsan átfussam. Felpillantottam. Épp leült a székre Rebeka. Emlékszem, mikor pár éve először jöttünk ide be, akkor is ezt az álmos arcot vágta, soha nem szeretett korán kelni. De még mindig egy csinos, kb. velem egy idős, magas, hosszú barna hajú nő volt, ugyanezekkel, a mosolygós kék szemekkel.
– Mikor jöttél be? – kérdeztem.
– Már hétre bent voltam.
– Sikerült tegnap elérni a bátyádat?
– Nem, nem adtak vonalat, visszautasították a kérvényemet. Nem tudnál valamit csinálni, már olyan rég beszéltem vele, úgyis te vagy a külsős ügyek vezetője.
– Meglátom, mit tehetek. Megpróbálom elintézni, de nem ígérhetek semmit.
Szegény lány, gondoltam magamban. A bátyja az egyetlen élő rokona, mióta meghaltak balesetben a szülei. Annyira szereti, hogy még arról is megfeledkezik, hogy kint van.
– Hoznak ma új lakót? – kérdem.
– Azt mondták csak hármat.
– Hol van az aktájuk?
– Ott van az orrod előtt, az aláíratlan kartonok alatt, a laborvizsgálatok eredményei után kell lenniük valahol.
– Istenem, ez a rengeteg papír, azért tarthatnál nagyobb rendet is itt. Azt hiszem ez az.
Egy villanyszerelő, 52 éves. Meg egy anya a kislányával. Azt mondják hely és ellátottság hiány miatt nem, küldenek az elkövetkező hetekben több “beteget”.
– Na, mintha rajtunk múlna! – mondta Rebeka, közben teátrálisan az égbe dobta a kezet és ugyanezzel a lendülettel fel is pattant a székről.
– Ha már úgy felálltál, nem mennél le a konyhára valami reggeliért nekem, szerintem egésznap úgyis csak ez lesz a gyomromban.
– De, persze.
– Ó igen, mielőtt elmennél, mikor jönnek az újak?
– Azt mondták délután négy körül, hozzák be őket. De ne aggódj, Marvin úgyis szól, ha itt lesznek.
– Múltkor is elfelejtette.

Válaszoltam már az üres szobának. Pár óra unalmas papírmunka után- hát igen, hiába az ultramodern, folyton rendszerhibás, unos-untalan bedöglő csúcsszámítógépek, az aláírásomat, és a jóváhagyásomat, még mindig nekem kell a lapra biggyesztenem-, amit mindig is utáltam, de valakinek, muszáj megcsinálni. Úgy döntöttem, hogy teszek egy kis beteglátogatást, mielőtt lemennék a laborba.
Rebeka, úgyis megtalál, ha van valami.
Elindultam az épület keleti szárnya felé, ahol az intenzív-, és a gyermekosztály van. A neon tompa, sárgás fénye csak egyhangúbbá tette az utat. Bele is felejtkezhettem a gondolataimba, mert egyszer csak egy ápolónő hangját hallottam valahol a tudatom peremén, amint az én nevemet ismételgeti.
– Doktor Úr! Doktor Úr!
Megfordultam, és megpillantottam a hang gazdáját. Helga volt az, egy német származású ápolónő, a maga nagymamás megjelenésével. Kissé molett alak, széles keretű, vastag, az orrára csúsztatott szemüveg. Valaha szőke, az idő által is erősen megfestett, kontyba fogott haj. Az intenzíven dolgozik.
– Igen, ne haragudjon Helga, kicsit elgondolkoztam.
– Semmi gond Doktor Úr. Csak azt szerettem volna mondani, hogy Ákoska üzeni Önnek, hogy már rég látta, és, hogy látogassa őt meg.
– Úgyis megyek megnézni a betegeket, majd hozzá is benézek. Köszönöm, hogy szólt Helga. Amúgy, hogy van?
– Köszönöm Doktor Úr, megvagyok.
– Na én, megyek, még biztosan találkozunk. Viszlát!
– Viszontlátásra Doktor Úr!

Ballagok tovább, míg meg nem látom a vidám feliratot: Gyermekosztály
Szeretek ide jönni, itt legalább vannak színek. A nyomasztó légkör, itt a gyerekek, a játékok és a színek hatására oldódni látszik, mintha a parányok el is felejtették volna, hogy ők betegek, mintha ez az egész csak egy rossz álom volna. Bárcsak mi felnőttek is felébrednénk egy napon, és megkönnyebbülten látnánk magunk körül, hogy ez az egész, csak álom volt, és most már vége…
Belépek az üvegezett ajtón. És máris köszönést váltok egy-két kedves ápolónővel, néhány kollegával.
Megyek egyenesen a gyerekhez. Bent játékok szétszórva mindenütt, tíz-tíz ágy egymással szemben, a falon képek, a gyerekek alkotásaival kiegészítve.
– Sziasztok!
– Csókolom Doktor bácsi!- hangzik a válasz húsz beteg kisgyerek ágyából.
Mindet végigkérdezem, hogy fáj-e még a hasa, feje, lába. Rosszul van-e még, nem unatkozik-e stb…
Gratiano, egy spanyol kisfiú megkérdezi, hogy mikor láthatja újra a szüleit.
“Még nem tudom. De szerintem, mihelyst meggyógyultál, érted fognak jönnek”
Utálok gyerekeknek hazudni. Gratianot a szülei hozták ide, és soha nem is jönnek érte vissza…
De, még csak kilenc éves, úgysem értené meg. Ákoskát is így hozták, ő is halálos beteg, és tudja.
Erről jut eszembe, majdnem elfelejtettem Ákost! Megyek is gyorsan, az intenzívre. Szegénynek csak ott jutott hely. Megint elöntenek mindent azok a silány színek. Fehér, zöld és matt.
Újabb udvarias szófordulatok. Útközben az ápolók, és orvosok közt látok egy cingár, kopaszodó, harmincas évei vége felé járó ismerős alakot -Marvin az. Megérdeklődöm tőle, mikor jönnek az újak, majd megbeszéljük, hogy a látogatásom után elkezdjük a labormunkát.
Végre meglátom azt a kórtermet, ahol Ákoska van. Belépek. Nem gyereknek való hely ez. De ő nem is hétköznapi gyerek, talán ezért is sajnálom annyira. Ákos rajzol, és Ákos kérdez.
Bent az idős Ági néni, épp alszik. Pierre, odaköszönök neki, érdeklődök, hogy van.
– Tudja helyzethez képest elég jól, már étvágyam is van.

Szerencséje volt, nem mindenki él túl egy ilyen súlyos vesemedence gyulladást.
Végre eljutok Ákoshoz. A szoba végén, a sarokban van az ágya. Egy tipikus kórházi ágy, benne egy törékeny, hullasápadt, 10 éves gyermeki test, középhosszú, barna hajjal. A gépekből és az infúzióból induló csövek, drótok kicsi gócpontja. Az EKG monoton, halk pityegését csak ütemes szuszogása teszi elviselhetőbbé. Körülötte a falakat mindenhol a képei borítják. Képek, olyanok, amiket csak egy gyerek tud rajzolni, és mégis, olyan alkotások ezek, amiket egy felnőtt készített, egy lélek, egy zseniális elme, akinek túl gyorsan kellett megöregednie. Tudom, ha egyszer meghal Ákos, márpedig ez elkerülhetetlen, akkor én is vele fogok halni egy kicsit.
Ébredezik. Kinyitja a szemeit. Imádom ezt a szempárt. Nagy, barna szemek, tele a körülöttünk zajló élet felismerésének súlyával, tele szomorúsággal.
– Bocs, hogy felkeltettelek.
– Semmi gond, örülök, hogy itt tetszik lenni – mondta ezt, még eléggé bágyadt hangon.
– Látom, csináltál egy új képet – mutattam az ágy fölötti újoncra.

Egy alkonyi mamutvárost ábrázolt, körülötte sivatag, a levegőben kis autók, aerotaxik. 600-800 emeletes felhőkarcolók törnek az égbe, szűk sikátorok, a földfelszín közelében, szinte átláthatatlan a sűrű szmog felhő. Az utcákon mindenütt dílerek, smasszerek, árulják az azonnal függővé tévő tuti anyagot, meg a legjobb, leghalálosabb fegyvereket, a különböző utcai bandáknak. Erőszak, mocsok mindenhol, természetesen a rendőrség tehetetlen, mint valami ócska akciófilmben. Bárhová néz az ember, a megavállalatok holoplakátjai. A város fölött újabb ionvihar van kitörőben. Épp most aktivizálják a pajzsgenerátort, ami pár percen belül védőburokkal látja el a metropoliszt.
– Igen. Miért van az, hogy ez lehet? – kérdezte, és mutatott az ujjával a képre.
– Mert az ember buta. Direkt csinálja magának a rosszat.
– De nem is mindenki ilyen. És a jó emberek? Mi van, ha csak azért vannak a rossz dolgok, hogy ne felejtsük el, mik a jók?
– Végül is, minden csak viszonyítás kérdése.
– Így van, és mivel minden relatív nincs is jó vagy rossz, csak olyan, amit megértünk, meg olyan, amit nem – mondta Ákos.
– Lehet. Tudod, amúgy az ember hajlamos rá, hogy, tönkretegye a környezetét, azt, ahol él, és ilyen sivatagot, meg városszörnyeteget csináljon belőle.
– Szerintem, ez azért van, mert az ember egyszer eldöntötte, nem lesz része a természetnek.
– Ne légy buta, akkor az ember egy nap eldöntötte, hogy bántja az embertársait, hogy kisajtolja őket, hogy nem törődik velük?
– Nem az ember eldöntötte, hogy lesz tulajdon, aztán a többi jött magától, de ennek így kellett lennie.
– Te kis filozófus, fogadjunk azt is, tudod mi az élet értelme.
– Annyira nem érzem magam fölöslegesnek, hogy ezen töprengjek, ez mindenkinek más. Úgy kell élni, hogyha meghalunk, ne keseregjünk semmin.
– És mi van azokkal az emberekkel, akik úgy élnek, hogy csak rosszat tesznek, és nem bánják meg?
– Nélkülük nem tudnánk mi a rossz, és nem tudnánk változtatni rajta, meg nem is fejlődnénk sehova. Én is meg fogok nemsoká halni, de legalább örülök, hogy rajzoltam, meg találkoztam a Doktor Úrral, meg a gyerekekkel.
– Mit gondolsz, lenne kedved ma este a színházba menni? – tereltem gyorsan másra a szót.
– Nagyon! – csillant végre egy kis boldogság azokban a szemekben.
– Ha pihensz, és nem lesz semmi gond, leviszlek, rendben?
– Rendben – válaszolta elhaló hangján.
– Na akkor én most megyek, este találkozunk.
Épp indultam volna el, mikor nyújtotta felém a kezei, hogy öleljem meg. Ahogy átöleltem, éreztem, hogy megint soványabb lett. Szegény, napról napra gyengébb lesz…
Elengedem.

Elindulok vissza a laborba. Benyitok a rendelőmbe, Rebeka már bent van. Épp a számítógépen dolgozik.
– Sikerült mindent elintézni? – kérdezi tőlem.
– Igen. Bocs, hogy itt hagytalak.
– Semmi gond. Ákos?
– A körülményekhez képest jól. Megígértem neki, hogy leviszem a színházba, ha nincs gond.
– Itt van az ebéded – mondta, majd az íróasztal mögül elővett egy dobozt.
– Köszönöm, de én reggeliért küldtelek le.
– Én meg ismerlek már. Amúgy Marvin lent vár.
Mosolyogtunk mindketten. Gyorsan megettem az ebédemet, valami leves volt. Aztán a liftnek vettem az irányt, és egyenesen be a laborba. A vörös kijelzőn pörögtek a számok 4, 3, 2, 1… egészen -6-ig.
Lent a szokásos procedúra, mindenhol lila biofény a steril körülmények fenntartásáért, a szokásos retina és hangvizsgálat után beadtam a biztonsági kódot a bal oldali kis panelbe, és máris kinyílt előttem az acél hermetikusan záródó, kétszárnyas ajtó.

Bent a szokásos látvány fogadott. A polcok tele formaldehides kísérleti eredményekkel, vegyszerekkel. 15-20 jól képzett kutató tett-vett ép. Elindultam a 9a-szektorba, a munkaterületemre: Biotechnológiai kutatások- végül is ez lenne szakmám.
Marvin már ott várt.
– Szia! Lehoztad az adatkristályt? – kérdeztem.
– Szia! Igen itt van. Kintről intézd el az új anyagok szállítását. A neurális implantátumok a teszteredmények szerint nem hozták meg a kívánt hatást. A célszemélyeknek gondot okoz a használata.
– De kár, hogy a Nanosoft embereit, még mindig nem lettek pár milliárddal gazdagabbak! – háborogtam.
– Tudom, hogy nem tetszik neked, hogy egy megavállalatnak dolgozunk, de e nélkül bezárhatnánk az egész kócerájt.
– Igazad van. De ettől boldogabb nem leszek. Tölts le a terveket az eredményekkel együtt a központi hyperterminálba, majd holnap nekiülünk. Most befejezzük a nanoszimbióták kiértékelését.
És a délután hátralévő részében itt dolgoztunk lent, a laborban.

Négy órakor kiszakadtam innét, hogy beiktassam az újonnan érkezetteket. Megtettem az utat, vissza a rendelőmbe, le az első emeletre. Itt már egy ápoló és egy ápolónő, George és Elza vártak engem, megtámogatva két marcona biztonságival. Sajnos sokan rosszul tűrik a környezetváltozást, még akkor is, ha jórészt szabad akaratukból jöttek ide.
Lent egy nagy aula fogadja a beérkezőket, a falakon ízléses tapéta, a padlókő szinte tükörként csillog. Oldalt néhány szék, kisebb asztalok körül, dohányzásra kijelölt területeken hamutállal kiegészítve. A bal oldali falon egy nagyméretű térkép az épületről. Jobb oldalt pár festmény.
Először az anyuka érkezett a lányával, felvettük az adataikat, név, születési hely DNS-minta, vércsoport stb. Egy-két magyarázó szó a létesítményről, kedves üdvözlő szavak. Elza elkíséri őket a lakosztályukba, aztán majd körbevezeti őket, elmagyarázza nekik hova mehetek, mi tiltott terület.
Egy idő után mindez már a rutin szürkeségével zajlik.

Következő az idős villanyszerelő. Hasonló procedúra, csupán annyi változik, hogy, neki nagy hasznát fogjuk venni, a lakórészeken történő javítások elvégzéséhez- hát igen, az ellátottság hiánya. Így felkérem a munka elvégzésére, amin ő természetesen kapva-kap, hiszen így itt bent is hasznos munkát végezhet. Ezek után George ugyancsak elviszi az új otthonába, majd sétálgat vele.
Miután ezzel végeztem, lemegyek a laborba, és befejezem Marvinnal a munkát. A rendelőben elköszönök Rebekától.
Este van. Vissza az intenzívre Ákoshoz. Helga már ott áll mellette, engem vár.
– Itt vagyok! – köszönök Ákosnak. Jó estét Helga!
– Jó estét Doktor Úr!
– Tudtam, hogy el tetszik jönni.
– Mit gondol Helga, mehetünk kultiválódni?
– Hát, nem volt semmi egész nap, de azért magukkal megyek, ha gond lenne, és viszem a gyógyszereket is.
– Ez csak természetes. Kérem, segítsen beletenni őt a tolószékbe.
Gyorsan mobillá tettük Ákost, kezébe vette az infúziót és nem is állt már semmi az utunkba.
– El is felejtettem, mit játszanak? – kérdi Helga
– Valami egy felvonásosat ad elő a színtársulat, nem tudom pontosan, de valami vicces mű. Jó lesz? – kérdem ezt már Ákoskától.
– Majd meglátjuk.

A lifttel lemegyünk a 3. szintre. Onnan kiszállva egy kis köztérbe érünk, ahonnan egyenesen megyünk a színházba. Nem túl nagy tömeg tolong itt, ha úgy vesszük nincs is tömeg. Az előadás ingyenes, csak amolyan L’art pour l’art. Találkozunk pár kollegával, kolleganővel, ismerős lakókkal.
A nyolcvan hely közül végül mindegyik megtelik. Elég mulatságos darabot ad elő a helyi társulat. Külön öröm nekem, hogy Ákost is látom nevetni. Az előadás után visszavisszük őt, szerencsére nem volt gond vele. Elköszönök Helgától is, majd hazaindulok, a 6. emeltre. Itt élnek az osztályvezetők. Én elég jó helyet kaptam, észak keleti fekvésű lakás.
Bemegyek. Felkapcsolom a villanyt, aztán leveszem a cipőt. Bal oldalt az amerikai konyha, teljes felszereléssel, nem mintha valaha is használnám. Egy gyors pillantás a hűtőre, de már nincs kedvem enni. Előttem az ülőgarnitúra, közepén asztal, rádobom a kulcsom, a cipőt leteszem a cipőtartó elé, majd holnap reggel megtisztítom. A szemben lévő falon hatalmas plazma TV. A szoba végén nyílik az ajtó a dolgozó- és hálószobába. A hálószobában, ami egyébként áll egy szekrényből, egy gardróbból és egy hatalmas franciaágyból, uralkodó szín itt a sötét lila. Innen nyílik a fürdő. Gyorsan beteszem a ruhámat a gardróbba, megzuhanyozom, majd pizsamát veszek és beülök a dolgozószobába.
A szoba elég kicsi, a másik oldalán van az íróasztalom, a falon a polcok rogyásig vannak tömve mindenféle könyvekkel. Az asztalhoz megyek, ami ott van az ablak alatt. Elhúzom a sötétítőt. Kint a szokásos esti fények, néhány aerotaxit, meg légkocsit látok. Örömmel tapasztalom, hogy a másfél napja dúló ionvihar kezd csendesedni, és nem hallom épp a lövöldözések zaját.

Leülök az íróasztalhoz és elkezdek írni a naplómba:
“Újabb nap. 3 új tag. Beteg ma nem volt. A kutatások haladnak. Ákoskát elvittem színházba, nagyon örült.
Hát igen, ilyen az élet itt. A világ olyan mérhetetlen dekadenciába süllyedt, hogy azokat, akik nem illenek bele ebbe az abnormális társadalomba, kiveszik belőle. Mint régen a bolondok háza, de most már a normálisokat kell kiszűrni. Kis kolóniákba élnek néhányan, mint ez. Fárasztó egy ilyen kolónia Külső ügyintézőjének, az aktákon kívül pedig a Biomechanikai osztály vezetőjének lenni, de ez van. Az óráscégektől kapjuk a pénzt, ha titkos laborokat működtetünk, ha nem tennénk, éhen halnánk. Bármennyire is próbálunk mentesülni a külvilág őrületétől, be kell engednünk ide is. Hát ide jutottunk, a technika hihetetlen mértékben fejlődik, de az emberi erkölcs nem. Talán igaza van egy haldokló kisfiúnak, kellenek a viszonyítási alapok.”

A köd újra eltakar mindent…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához