LFG.HU

Horus
novellaCimkek

Kezemben a fegyverrel, várok.
Nem tudom mióta tart, de mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy elkezdődött.
Második napja nem alszom. Várok valamire. Igazából, mindennap várok valamire.
Azt hiszem, talán egy jelre.
Közben vívom a saját háborúmat, azokkal, akiket megöltem.
Katona vagyok. Én nem gyilkolok, nem vagyok gyilkos. Védem a hazámat. Azok pedig nem áldozatok, hanem az ellenség.
Most mégis kinek hazudok?
Eddig jutok gondolatban, amikor közbevág egy gépfegyver sorozat, aztán még egy és még egy. Néhány robbanás. A felismerhetetlen romok között, füst száll fel az ég felé. Az ellenség támadni készül. A tüzérségi előkészítés is erre utal. Ez a roham lesz az utolsó. Egyedül maradtam.

Egy kiégett tank mögött, húztam meg magam, már alig van töltényem. Meggyújtom az utolsó cigarettám. Kinézek a fedezékem mögül, semmi. Nem sietik el, ők sem ma akarnak meghalni. A csatát úgysem mi nyerjük meg, hanem a hadvezér. A történelem ránk egyáltalán nem fog visszaemlékezni. Ha mégis benne leszünk a könyvekben, akkor így: Ennyi és ennyi ember, aki elesett, ott, annál a helynél. Egy sorban elférünk akár egymilliónyian is.

Még nevünk sem marad.
Mennyire távolinak tűnik minden, minden ami eddig fontos volt. Egy élet munkája. Most ezt is odaadnám, egyetlen jó ebédért. Eldobom a cigarettám. Igazán rendes volt tőlük, hogy megvárták, amíg elszívom. Bár a halálraítéltnek, még járna egy utolsó kívánság is.
Valami mozgolódás támad a túloldalon. A sivító hang már itt szól a tank előtt, hallom a robbanásokat. Egy – kettő. Aztán a rohanó léptek. Megindult a támadás. Én felkészültem. Felhangzik az első kiáltás. Vaktában lövök, de már tudom, elkéstem. Fülsiketítőek az éles dörejek. Fájdalom hasít belém. Hatalmas erő taszít hátra, amitől a földre zuhanok. A fejem hangosan koppan a kemény törmeléken.
Eltaláltak.

Elborít a kín. Hangokat hallok, de az értelmük valahogy nem jut el hozzám.
Fázom. Egyre kevésbé érzékelem a külvilágot. A szívem dobogása fülemben felerősödik és elnyom minden mást. Egyre halkabban ver. Ahogy fekszem a földön, felfelé fordult tekintettel, észreveszem, hogy a felhők mintha valami ismerős alakzatot formálnának a kék égre fölöttem. Egyenruhás alak guggol le mellém eltakarva a látványt. Mond valamit, csak a szájmozgásából tudom. A fájdalmat felváltja valami tompa zsibbadás.
Haldoklom.

Egyre többször homályosul el a tekintetem. Szeretném látni az eget és megtudni, mit akarnak mondani a felhők. Szólni próbálok. Kérni, hadd nézzem meg még egyszer utoljára, de csak bugyborékoló hang tör fel torkomból a vérrel együtt.
Látni akarom!
Ezt már csak magamban kiáltom. Az egyenruhás végre feláll, és továbbrohan. Átvillan rajtam a gondolat,
Hát persze! Ma még meg kell ölnie néhány embert!
Erőltetem a szemem. Egy rövid pillanatra még kitisztul a látásom. Megpillantom, ahogy a játékos felhők lassacskán egy szárnyat bontó galambot formáznak.
A jel! Ez a jel! Milyen szép. Hát nem látjátok?
Már nagyon távol vagyok, a körülöttem lévő világ fokozatosan eltűnik. Súlytalanul lebegek, emelkedem felfelé, nem érzem a testem. Egy galamb. Becsukom a szemem és eltűnik a vér, a vádló tekintetek. Mosolygok. Határtalan nyugalom jár át. Elmentek. Végre elmentek. Sóhajtok. Nincsenek többé.

A helyüket egy hófehér galamb foglalja el.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához