LFG.HU

HammerTimeCafe
Hanna
novellaCimkek

Anyám gyermek- s felnőttkora magányos volt, mert a zseni nem választ magának barátot és társat a körülötte nyüzsgő lelkes állatok közül. Szerette az embereket, ahogy a kiskutyákat vagy a csimpánzokat szokás szeretni; de nem tudott beszélni velük. Érdeklődve s egy kicsit irigykedve figyelte őket, de valahol a szíve mélyén érezhette, hogy más fajtához tartozik, mert valahányszor közéjük ment, mintha csak egy isten lépett volna le a hegyről az értetlen tömegbe.
Ha nincsen pontosan tisztában betegsége jellegével – melynek neve magas intelligencia volt – talán egy pszichiátriai díványon tölti életének jelentős hányadát, de mivel pontosan tudta, kicsoda, s hogy a saját lelkéről senki nem tud neki újat mondani, inkább eltemette magát a lakásába, akár egy tudást faló nagy hernyó, amely nem képes begubózni, hogy valami mássá változzon.

Az embereknek abba a kategóriájába tartozott, akiket az IQ tesztek 160+ néven jelölnek. Tizenkét évesen belekezdett az egyetemi tananyagba, és feltaláló akart lenni. Tizenöt évesen randevúzni kezdett, majd rájött, hogy még a legérettebb fiúk is szánalmasan gyerekesek, és inkább a könyvtár mellett döntött. Halott gondolkozókkal kezdett el flörtölni, mert azok nem engedték meg a vitát, s így legalább fölényük illúziója megmaradt.
Tizenkilenc évesen megkísérelte megölni magát. Megmentették, s az élmény annyira kellemetlen volt, hogy teljesen letett a további próbálkozásról. Bízott benne, hogy a sors még felvillant előtte valami célt, ami értelmet ad az életének.

Aztán jöttem én. Alighanem apám volt az anyám életében az egyetlen, aki okosabb volt nála, s alighanem ez volt fő vonzereje is. Az, hogy fogantatásom után pár órával visszatért oda, ahová való volt – mivel felkelt a nap -, olyan titokzatos és felejthetetlen emlékké tette az éjszakát, hogy anyám talán még mindig róla álmodik.
Anyám zseni volt, és így elkerülhetetlen volt, hogy eszét és sorsát örököljem. A gyermekkorom tehát nekem is magányos volt – egyedül éltünk, alig találkoztunk valakivel, a többi gyerek vagy ostoba volt, vagy túl idős ahhoz, hogy a hozzám hasonló pelenkásokkal törődjön. Emlékszem anyám lyukkártyás számítógépeire és a monitor fényére, a könyvek halmazaira, melyek mindig változtak, ahogy anyám átrágta magát rajtuk. Ezek tették ki korai életemet, ezek alkották a birodalmamat.
Azonban még a zsenik is követnek el hibákat. Engem az anyai szeretet és felnőttek nehézkes ostobaságának illúziója tévesztett meg. Óvatlanná váltam, s anyám hamar felfedezte az erőmet.

Annyira nem temetkezett el a tudományba, hogy teljesen leírja magában a természetfelettit, és eléggé vallásos nevelést kapott ahhoz, hogy felismerjen, s összekösse fogantatásomat a jóképű, magas idegennel, aki hajnalhasadtakor elpárolgott az ágyából.
Figyelni kezdett. Nagy kár, hogy soha nem érdekeltek a munkanaplói, amiket a Kvantummechanikai Intézetben végzett kísérleteiről vezetett. Játéknak tartottam a kutatásait, mint ahogy azok is voltak – ki ismerhetné ki az Ő gondolatait? Pedig jobban tettem volna, ha én is kíváncsi kölyökként viselkedem, mint a többi gyerek az utcánkban, és feltúrom anyám fiókjait és szekrényeit. Ha akkor megtalálom a rólam nyitott pontos és száraz naplót, talán minden másként alakul.

Bár ő sem tudhatott mindent rólam, hiszen legtöbb szárnypróbálgatásomat a legteljesebb titokban végeztem, távoli játszótereken és sötét utcákban, azonban még így is épp eleget tudhatott rólam ahhoz, hogy lassan, de biztosan nekilásson a tervének: hogy meghiúsítsa apám elképzeléseit a világ jövőjét illetően.
Gyermekkorom úgy telt, hogy mit sem tudtam arról, hogy mit forgat anyám a fejében. Ha nem születik zseninek, alighanem pompás színésznő vált volna belőle, mert egy szóval vagy tettel sem árulta el soha, hogy úgy vizsgál engem, mint valami csimpánzot, mielőtt lobotómiát hajtana végre rajta. Továbbra is tanított, süteményt sütött nekem, elbeszélgetett velem a munkájáról – utóbb azt gondolom, azért, hogy végleg megutáltassa velem a kvantumok világát, s eszembe ne jusson kutakodni a holmija között. Olyan volt, mint minden anya – szerető, gondos, aggodalmaskodó.
Annak is tartottam: egyszerű anyának. Megfeledkeztem arról, hogy ő nem csak anya, mint ahogy én sem csak fiú voltam a számára, hanem a végítélet hírnöke.
Apám álmaimban meglátogatott, suttogó hangja a fülemben duruzsolt, amint lehunytam a szemem. Tanított, s érdekesebb dolgokra, mint az anyám.

Lassan egyre erősebb lettem. A kóbor kutyák egy kiáltásomra kifolyt agyvelővel estek össze a sikátorokban. Az utcakölykök egy érintésemre előkapták pillangókéseiket, és egymás torkának ugrottak, miközben én fütyörészve tovább sétáltam. Ha ránéztem a galambokra, azok az őket etető nénik arcába repültek, s belevájták apró csőreiket a puha, ráncos bőrbe. Pitiáner gonoszságok voltak ezek, de várnom kellett a megjövendölt jelre, amikor az apám szólít, és egy toppantásomra kitör a háború.
Anyámtól eltérően a pubertásom után én nem kerültem az embereket, hanem épp ellenkezőleg, közéjük vetetem magamat. Nagyon jól tudtam színlelni, hogy olyan vagyok, mint ők, egyszerű kis véglény, kicsinyes vágyakkal. Utamat oszladozó hullák és kapcsolatok szegélyezték, többszörös árulással mérgeztem meg a szerelmeket. Erős voltam, és nem volt hozzám fogható. Egyedül voltam, egy felnövekvő isten, aki nem vár és nem ad kíméletet senkitől és senkinek.
Egyszerre rejtőzködtem, s mutattam meg karmaimat a világnak. Mintha két lény lettem volna: egyik anyuka engedelmes fiacskája, a zsebzseni, a másik pedig tomboló őrült. Könnyen váltottam át egyik állapotból a másikba, mert én – a valódi háborodottaktól eltérően – tudatosan voltam gonosz.
S anyám otthon ült, és a világhálón lassan szövögette terveit, akár egy pók, amely bármely pillanatban felfalhatja a fiát.

Már akkor elkezdhette a keresgélést, amikor először látta, hogy az utcánkban a kutyák ez én intésemre esnek a gyerekek torkának, akik az iskolából igyekeznek hazafelé. Nem volt veszíteni való ideje. Amint felismert, elkezdte keresni azt az egyetlen embert, aki meg tud állítani még a végítélet előtt.
Napokat, heteket töltött a számítógép előtt, csak annyi időre kelve fel, hogy egyen és könnyítsen magán. Feltűnés nélkül megtehette – én akkoriban egyik buliból a másikba jártam, a káosz magvait hintve szerteszét. A világháló lett a szeme, a füle, és sebészi pontossággal feltett kérdéseire lassan megérkeztek a válaszok.
Valahol, a Föld másik pontján egy kamasz nevelkedett, velem egyidős, akinek a távolság és elszigeteltsége miatt soha nem lett volna ideje találkoznia velem, mielőtt a trón rám szállna. Egy kicsi és jelentéktelen afrikai országban éldegélt, ahol állandóan dúlt a polgárháború, és ahol a lányok ára tizenöt marha volt. Ő csak öt marhát ért, mert bolondnak tartották, holott csak annyi volt a baja, hogy ő is okosnak született.
Amikor tizenhét éves voltam, s erőm már majdnem kiteljesedett, anyám elkezdte megmozgatni a hosszú évek során kiépített szálakat. Nem figyeltem rá, mert engem megmámorosított a hatalom, s lassan már az egész ország életére befolyásom volt. Gyülekeztek a viharfelhők, s már-már a markomban éreztem a világ gyeplőjét.
A Megzabolázott Villám és a Láthatatlan Halál korszakának lassan leáldozott. Az új kor előszele söpört át a világon.

A gépezet, amelynek felépítésére anyám egész életét szentelte, lassan, csikorogva működésbe lendült. Természetesen egyszerűen fizethetett is volna valami bérencnek, hogy magánrepülővel menjen el a lányért, de azzal felkeltette volna a figyelmemet, s ezt mindenáron szerette volna elkerülni.
A lány egyetemre jelentkezett, majd egy hirdetés alapján megpályázott egy külföldi ösztöndíjat Hollandiába. Azt nem kapta meg, de helyette a mi egyetemünk ajánlott fel neki egy helyet.
S lassan közeledett az idő…
Már nem ügyeltem arra, hogy mit teszek. Minden az enyém volt, vagy az lett volna hamarosan, nem kellett hát törődnöm a következményekkel. S amikor az öt marhát érő lány megérkezett az egyetemünkre színes szárijában, anyám kilépett a lakásunk ajtaján, és évek óta először nyakába vette a várost.
Követni kezdett. Ha gyilkoltam, ő volt az első, aki a helyszínen termett, s otthoni, szertedobált holmijaim közül ott hagyott valamit. Anyám mindig kivette mosás előtt a nadrágzsebekből a használt zsebkendőket. A véres pengéket is ilyesmikbe szokás törölni.

Óvatos volt, hiszen tudta, hogy mire vagyok képes. De jól számított: ruháimba, könyveimbe annyira beleitta magát a bőrének illata, hogy nem éreztem meg, amikor a nyomomban járt. Nem láttam soha – vaku nélküli, néma fényképezőt használt.
Még így sem ért volna el ezzel semmit, mert már az emberek gondolatai is a birtokomban voltak, úgy formáltam őket, akár a lágy agyagot. Azonban türelmes volt – és szorgalmasan munkálkodott tovább.
Esténként – vagy hajnalban -, ha hazamentem, mindig otthon találtam, betettem a szennyest a ládába, mint egy jó fiú, megpusziltam, és lefeküdtem. Egyszer éjjel arra riadtam, hogy felettem áll, s mikor ráförmedtem, hogy mit keres a szobámban, elsírta magát, és azt mondta, hogy szeret, az ő kicsi fiát.
Mogorván elfordultam tőle, és arra gondoltam, milyen gyenge és szánalmas lény az ember, s hogy milyen különös és undorító dolog, hogy az Antikrisztusnak is van édesanyja.
Tévedtem. Anyám akkor nagyon is erős volt, s miután elindította az utolsó lavinát, bejött, hogy még utoljára elaltassa a gyanúmat.

Másnap péntek volt, ittunk egy kávét – emlékszem, szokatlanul erős és keserű volt -, és elmentünk bevásárolni. Az egyetem melletti áruházba indultunk, mert anyám még be akart nézni az egyik professzorához. Miután végeztünk, ő elrohant, engem meg otthagyott, hogy vigyem haza a csomagokat.
A kocsikulcs el volt görbülve. Míg kiegyenesítettem, egy lányra lettem figyelmes, aki a parkolón át egyenesen felém jött. Bőre sötét volt, mint az éjszaka, s borotvált fejét mintha holdfény ragyogta volna körbe. Nagyon vékony volt, akár egy kísértet, de ezt furcsamód vonzónak találtam. Amikor elment mellettem, megszólítottam, s a tekintetünk összeakadt.
Akkor, igen, akkor gyanakodnom kellett volna, de a lány szép volt, és a forróságnak, ami elöntött, egészen prózai okai voltak. Eldöntöttem, hogy megszerzem.

Hazakísért, s közben végig engem méregetett. Különös volt a tekintete, de mivel nem tudtam arról, hogy létezne ellenségem, nem ismertem fel.
Csak mikor már otthon voltunk, akkor kezdett bennem motoszkálni a gyanú.
A nappaliban ültem a padlón, amikor halkan, meztelenül visszajött a fürdőszobából. A kellemes mosoly eltűnt az arcáról. Ébenfekete bőre alatt valami izzás forrongott, s egyre erősödött, ahogy lassan közelebb jött.
Megéreztem a veszélyt, s felugrottam. Ekkor már tudtam, kicsoda. Kapkodva az erőm forrásához nyúltam, de a villámaim még erőtlenek voltak, s lepattantak róla.
Elmosolyodott. Odalépett hozzám, és megölelt, miközben én hiába próbáltam megmozdítani a karomat. Átfont, most másodszor, s lehúzott maga mellé. Fölém térdelt, s ellopta a hatalmamat. Ahol hozzám ért, ott kialudt bennem a tűz, s mire végzett, fázósan reszkettem. Nem a hideg miatt – az rémített meg, hogy most olyan lettem én is, mint egy közönséges ember.
Összenéztem a lánnyal. Ő is elvesztette a hatalmát, amikor kioltotta az enyémet, s feje fölül eltűnt a halvány dicsfény. Emberek voltunk, s meztelenek a hideg padlón.

Ekkor zörrent a zár, s anyám lépett be két rendőrrel.
A börtönben engedélyezett látogatáson azt mondta, nagyon sajnálja a dolgot, és sírt. A lányról makacsul hallgatott, s mindig csak azt ismételgette, hogy el kellett árulnia engem, meg kellett tennie az ő kicsi fiáért, mielőtt elemészti a gonosz.
Ez volt az ő jutalomjátéka, dehogy gondolta ő komolyan! Mindenestre megtapsoltam.
Mint már mondtam, anyám zseni volt. Én pedig egy zseni gyereke. És esküszöm, hogy azzal nem számolt, hogy milyen következményei lehetnek a hatalmam kioltásának. Hol van az öt marhát érő lány? Vajon mit gondol, miért nem védekeztem teljes erőmből? A hatalmam kiapadt, de miért nem öltem meg egy konyhakéssel, vagy törtem el azt a vékony nyakát?
Ő is ember lett, mint én. Ember, és anya. A méhében a magzat, akinek nem lesz ellenfele egy isten háta mögötti zugban. Aki egyedül ül a trónra.
Anyám sok mindent tudott, de sosem vette a fáradtságot, hogy megismerje a teljes próféciát.
Annyi erőm pedig még maradt, hogy egy kölyök álmaiba beleférkőzzek.
Átveszem apám szerepét.
Akkor aztán kösd fel a gatyád, nagyanyó!


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához