LFG.HU

HammerTimeCafe
Bocsi Rajmund
novellaCimkek

Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
míg a lámpa rájaomló fényén roppant árnya száll,
s lelkem itt e lomha árnyból, mely padlón elöntve száll,
fel nem röppen, – soha már!
E. A. Poe: A holló

Nem messze, a városban, tizenkettőt ütött az óra. Olyan hangja volt, mint egy nagy, öreg harangnak. Tizenkét mély, öblös, szomorú kondulás. Mintha temetésre harangoznának.
A férfi egyedül ült házában, a szalonban, egy fekete bársonyhuzatú, kényelmes fotelben. Háta mögött a kandallóban már alig pislákolt a tűz, de a férfi nem mozdult, egyre csak a folyosó sötétjét fürkészte. A fotel mellett egy alacsony, mahagónifából készült dohányzó asztalka állt, amin egy bronz petróleumlámpa világított gyengén. A fény nem volt elégséges ahhoz, hogy átlásson a folyosó sötétjén, de úgy is tudta, mi vár, mi les ott rá.
Ajtó, szobor és madár.
A márványistennőn megtelepedő sötét árny ugyanúgy lehetett kitömött állat, mint élő.
Az árny nem mozdult, nem is lélegzett, de a férfi tudta, hogy élő. Vagy valami olyasmi. Még a sűrű sötétben is látta az éjfekete szemeket. Őt nézték.

A mahagóni asztalon a lámpáson kívül még két tárgy volt. Az egyik egy vörös bőrbe kötött, vastag könyv, kopott csattal az oldalán. Fedőlapján aranyszínű gót betűkkel a Biblia szó árasztotta magából a pislákoló fényben a hit láthatatlan világosságát. A másik tárgy egy pisztoly volt. Egy fekete, kopott markolatú, tömzsi és kegyetlen fegyver. Egy hatlövetű coltra hasonlított, de ennek csöve rövidebb volt, alig kisujjnyi.
A férfi végigsimított a Biblián, emlékei tengeréből egy arc merült fel egyetlen pillanatra. Egy nő arca.
Hirtelen valami koppant az ablaknál, a férfi megrezzent a váratlan zaj hallatán, és önkéntelenül is összehúzta magán barnaszínű, mintás bársonyköntösét.
Egész halk zaj volt, de a nagy, kegyetlen csendben oly hangosnak tetszett, mint egy harangkondulás.

A férfi felemelte a lámpást, és az ablak felé emelte, olyan messzire tolta magától, amennyire csak tudta. A lámpa megvilágította a legközelebbi ablakot.
A férfi a szeme sarkából látta az éjfekete szemeket, azután látta azt is, mi okozta a zajt. Nem egy madár volt, csak egy éjjeli lepke.
Visszatette a lámpást az asztalkára, fénykörében szúnyogok köröztek fáradhatatlanul.
A férfi hátradőlt foteljében, és ölébe vette a könyvet. Egy mozdulattal szétkapcsolta a csatot, és kinyitotta a Könyvek könyvét. Az első oldalon fekete tintával édesanyja gyöngybetűi sorakoztak: E….-nak. A férfi tovább lapozott, az oldalak gyorsan pörögtek a kezei között; a könyv szinte magától nyílt ki a kívánt helyen. Kedvenc sorai néztek vissza rá, mindennap elolvasta őket azóta, hogy…

Újra felrémlett az az arc.
” A félelem hajszol, az ellenség zaja és a gonoszok lármája megzavar. / Mert bajt hoznak rám, bőszülten támadnak. / A szívem remeg bensőmben, és halálfélelem környékez. / Félelem, aggódás, és borzalom tölt el…”
És a végén: “De én, Uram, tebenned bízom..”*
Ez az utolsó sor eleddig soha nem enyhítette fájdalmát, soha nem segítette leküzdeni a félelmet. De ez az éjszaka más volt, különleges.
Most nem félt. Teljes szívével bízott Istenben.
Szinte gúnyosan tekintett fel, bele a sötétségbe.
“Jó felejtés enyhe vár.”
Az éjfekete szemek könyörtelenül nézték, szinte kihívóan.
A férfi ölében hagyta a könyvet, és a pisztolyért nyúlt. Markába szorította, és maga felé fordította; ráharapott a csőre.

Szájíze azonnal keserűvé vált, de nem a hideg fém miatt, a halál íze mérgezte. Rátapasztotta nyelvét a cső végére, majd hirtelen elhúzta onnan.
Megrettent a fegyver forgótár-méhében rejtőző ólompiruláktól. Keze remegni kezdett, megállíthatatlanul; a fegyver csöve a fogához koccant. Nyála lecsorgott az állán, patakokban folyt róla a veríték. Szeméből könny csordult végig az arcán.
Lehunyta a szemét. “De én, Uram, tebenned bízom.”
“Jó felejtés enyhe vár.”
Hüvelykujjával felhúzta a kakast; ujjpercei egészen elfehéredtek. Nagyon nehéznek érezte a fegyvert, mintha mázsákat nyomott volna.

Mutatóujja a ravaszra tapadt. Úgy érezte, égeti ujját a hideg fém. Még egy mozdulat, és elérkezik a “jó felejtés” ideje.
Habozott, félt, remegett.
“De én, Uram, tebenned bízom.”
Összeszorította a szemét, fülében kalapált a vér.
Érezte, hogy az éjfekete szemek őt fürkészik.
Megfeszült, aztán…
…kivette szájából a pisztolyt, felsóhajtott, és kinyitotta a szemét.
Most azok az éjfekete szemek gúnyosak voltak.
A férfi letörölte a nyálat az álláról, majd megszólalt; a hangja rekedt volt.
- Nem kínzol többé! Soha már! – aztán villámgyorsan a szájába vette a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt.
Utoljára egy arcot látott maga előtt. Egy fiatal nő gyönyörű arcát.

Amikor elhalt a dörej, a folyosó sötétje megelevenedett. A márványistennőről egy árny repült fel. Méltóságteljesen körözött egyet a szobában, aztán leszállt a lámpás tetejére.
Egy roppant holló volt.
Éjfekete szeme a halott férfit fürkészte.
Vert egyet a szárnyával, a lámpás – mintegy varázsütésre – kialudt. A ház sötétbe borult.
Reggel, amikor a férfit megtalálták, már sehol sem volt a holló. Csak egyetlen, éjfekete toll hevert a férfi ölében, a véres Biblián.


Részletek Az üldözött imája című zsoltárból


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához