LFG.HU

Edorn
novellaCimkek

Sötét volt. Sötét és hideg. A fejem fájt, a kezemet és lábamat szorította valami. A falnak támaszkodva ültem a hideg földön. Kezeim, lábaim összekötözték. Ahogy lassan, zavartan körülnéztem, láttam, hogy egy kis, szinte teljesen üres szoba egyik sarkában ülök. Csupán egy kis éjjeliszekrény volt a helységben. Ablakot nem, csupán egy ajtót láttam, mely résnyire nyitva volt, minek köszönhetően némi fény szivárgott be, megvilágítva környezetem. Csend volt. Szokatlanul nagy csend, legalábbis a számomra, hisz én állandó zajban éltem. Lassan megmoccantam, miután felmértem környezetem, és megpróbáltam kiszabadítani kezemet, de elég erősen megkötözték. Jó pár percnyi próbálkozás után beletörődtem, hogy így nem tudok kiszabadulni; felhagytam a küszködéssel. A csuklómon a bőr a dörzsölődéstől kisebesedett, így elkezdtem mocorogni, hogy ne kelljen ránehézkednem. Ekkor éreztem meg valami ismerős nyomást az övem táján. Az nem lehet – gondoltam magamban – nem lehetnek ekkora marhák. Újból elkezdtem fészkelődni úgy, hogy elérjem a testemhez nyomódó tárgyat. Kis idő múlva sikerült is kitapintanom és megkönnyebbülten sóhajtottam föl. Ekkora marhákat! A késemmel együtt kötöztek meg. Lassan, óvatosan elkezdtem kihúzni pillangókésem, a nadrágom övére erősített tokjából. Még jó, hogy mindig magamnál hordom. Mosolyodtam el magamban. Persze helyzetem még így sem volt derűsnek mondható. Már majdnem teljesen sikerült kihúznom, mikor zajra lettem figyelmes.

Léptek zaja. Valaki közeledett. A kést gyorsan visszadugtam, ami persze sokkal könnyebb volt, mint előhúzni. Fejem lehajtottam, úgy tettem, mintha még mindig nem lennék eszméletemnél, de fél szemmel az ajtó felé sandítottam, figyelve ki lép be. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy azt sem tudom ki ütött le. Hirtelen emlékek törtek elő elmém rejtett zugaiból. Hazafelé tartottam, ebben biztos voltam. Befordultam egy sikátorszerű sötét, kivilágítatlan utcába, hogy lerövidítsem az utat, csakúgy, mint minden este. Utána történtekről viszont már nem voltak tiszta emlékeim. Mintha találkoztam volna valakivel, beszélgettünk volna valamiről, aztán minden elsötétült. Elsötétült. Az egész szoba elsötétült, ahogy az ajtóhoz lépő, testével eltakarta a rést, megakadályozva, hogy fény jusson a szobába. Majd hirtelen kitárult az ajtó és fényárba borult a helység. Olyan erős volt a fény, és oly hirtelen jött, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott. Testem összerándult a hirtelen ingerre, szememet szorosan összezártam. Csak reménykedhettem benne, hogy az ajtón belépő alak nem vette észre. A fény még pár pillanatig bevilágította a szobát, majd amilyen gyorsan jött, elenyészett is. Lassan résnyire nyitottam a szemem.

Az idegen előttem guggolt a földön. Mögötte az ajtó csakúgy, mint érkezése előtt; résnyire nyitva. Ő hallgatott. Amint hozzászokott a szemem a hirtelen jött világosság után ugyan csak hirtelen beköszöntő sötétséghez, lassan végigmértem fogvatartómat, remélve, hogy nem veszi – vagy vette már – észre, hogy ébren vagyok. Testes fickó volt, kicsit túlsúlyos. Vastag nyak, vaskos kar, kis pocak. Kerek, pufók arc. Harminc, negyven körüli lehetett. Erősen kopaszodott és arcán már jó néhány ránc megjelent. Kötött pulcsit és sötét szövetnadrágot viselt. Egyáltalán nem volt ellenséges kinézetű, inkább mintha valami barátságos portás lett volna. Mellette volt valami a földön, amit eddig nem láttam. Nem tudtam kivenni, mi lehet az, de úgy nézett ki, mint valami poroltó; fémpalack, melyből valami hajlékony cső vezet ki. Voltak rajta kijelzők is, de a férfi árnyékában volt, így akkor még nem igazán bírtam kivenni mi is lehet az.
- Ébren vagy? – kérdezte egy mély, barátságos hang.

Gyorsan behunytam a szemem. De a hang hallatán azonnal kétely ébredt bennem. Ez nem lehet a fogvatartóm. Lehet, hogy tényleg csak valami barátságos portás, aki rám talált. De kételyeim ellenére nem nyitottam ki a szemem, inkább vártam mi történik.
- Ébren vagy. – jelentette ki, majd várt egy kicsit. Talán azt gondolta megmozdulok, kinyitom a szemem, de nem tettem. – Tudom hogy ébren vagy… Mindegy, ha hallgatni akarsz, akkor hallgass csak.
Újabb várakozás, majd egyszer csak megmozdult és elkezdte piszkálni azt a poroltószerű tárgyat. Legalábbis a hangok alapján, mivel a szemem még most sem nyitottam ki. Pár pillanat múlva ismerős hang ütötte meg a fülem. Hegesztőpisztoly. Egy hegesztőpisztoly? Mit akarhat vele?
- Hát akkor kezdjünk is hozzá. – Mondta.
Majd a lángot az arcomra irányította. Üvöltöttem. Üvöltöttem, ahogy csak bírtam.

***

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mióta elvesztettem eszméletem a hegesztőpisztoly okozta kínoktól. Az arcomat szinte már nem is éreztem a fájdalomtól. A bal szememmel nem láttam, és az egész testem izzadt volt, illetve véres, azaz mindkettő. Mikor körülnéztem, hogy újra megvizsgáljam magam és környezetem, vettem észre, hogy vékony csíkban csurgott le a vér az arcomról, az ingemre. Vékony csíkban, viszont a lecsöpögött vér az egész mellkasom beborította. Még mindig a falnak támaszkodva ültem, és még mindig nyomott a késem. Gyorsan összeszedtem minden akaraterőmet. Elnyomtam magamban a fájdalmat és a félelmet, majd hallgatózni kezdtem. Csend. Semmi mozgás. Lassan újra elkezdtem előhúzni a kést. Sokáig tartott, de sikerült. A pengét a kötélnek nyomtam, majd elkezdtem mozgatni rajta. Nem úgy ment, mint a filmekben; nem pattant el pillanatok alatt. Igaz a késem sem valami drága darab, csak egy egyszerű pillangókés, jól kiélesítve. Semmi monoszálas penge, vagy hasonló méregdrága ínyencségek. A kötél ezzel szemben viszont nem volt átlagos; elég sokáig tartott, mire elvágtam. A lábamat már gyorsabban ki tudtam szabadítani. Felkeltem. Illetve megpróbáltam felkelni. A végtagjaim teljesen el voltak gémberedve. A kezeim, még úgy ahogy használhatóak voltak, viszont a lábaimat még mozgatni is alig tudtam. Jó pár értékes percembe beletelt, mire kinyújtóztattam és kimasszíroztam belőlük a merevséget. Ideje lelépni. Felálltam és a még mindig résnyire nyitva hagyott ajtóhoz lopództam.

Hallgatóztam, majd kilestem rajta. Odakinn egy jól megvilágított, ámde eléggé lepusztult folyosó látványa fogadott. A földön szemét, a falakon ismeretlen eredetű kisebb nagyobb foltok. Némelyik akár még valakinek a vére is lehetett valaha. A falakból és a plafonból helyenként vezetékek és csövek lógtak ki tépetten. Hallgatóztam; semmi. Késem szorongatva lassan kiléptem, ügyelve nehogy zajt csapjak. Ám valószínű túlzott koncentrációmban majdnem felrúgtam az ajtó mellett elárvultan ücsörgő hegesztőpisztolyt. Lábam lökésétől megbillent, de nem dőlt el, csupán néhányat pördült talpán, majd megállapodott. A hang, amit ezzel keltett, szinte fülsiketítőnek tűnt az eddigi csend után. Még a lélegzetem is visszatartva figyeltem. Annyira megijedtem, hogy fogvatartóm meghallott, hogy nem is olyan rövid idő múlva a levegőhiány térített magamhoz. De még ezután is vártam pár pillanatot, mire levegőt mertem venni.

Lehajoltam a hegesztőpisztolyhoz és gyorsan ellenőriztem, hogy kiürült-e már, de még félig volt a mutató szerint, így hát késemet elrakva, magamhoz vettem új fegyverem. Jófajta, Imperial, GHC-termék volt. Nem a legújabb gyártmány, de ez a márka mindig is strapabírásáról volt híres. Gyorsan átállítottam, hogy a lehető legmesszebb, és legszélesebb sávban terítse majd be az előttem lévő területet, ha szükség lesz rá. Aztán félelmem legyűrve elindultam. Két oldalt bezárt ajtók sorakoztak, a folyosó vége pedig egy lépcsőbe torkollott, mely lefelé vezetett. Az ajtókkal nem is próbálkoztam, hisz valószínű az emeleten vagyok, így előbb le kell jutnom, hogy aztán a szabadsághoz vezető ajtót kereshessem. Lépcsőfokról lépcsőfokra araszoltam lefelé. Sok időbe tellett mire leértem és elindulhattam előre. Előre, a szabadság reményével kecsegtető vasráccsal borított, üvegezett kijárati ajtó felé, mely egy sötét, keskeny utcácskára nyílt, mely a belső környezettel összhangban, tele volt szeméttel. A falakat grafiti fedte, alatta sötéten szürkéllett az alsóvárosi épület fala. Az alsóváros, ez csak az alsóváros lehet. Gondoltam magamban, de mit sem változtat ez azon, hogy már itt vagyok a szabadulásom kapujában; már csak pár lépés, és kinn vagyok.
- Hová, hová? – Hangzik mögülem egy ismerős, rosszalló hang.
Megpördülök, és Ő ott áll közvetlenül előttem, majd mielőtt bármit is tehetnék, újra elsötétül minden.

***

És megint csak a megszokott pozícióban tértem magamhoz. Viszont most Ő is ott guggolt előttem. Mögötte egy erősfényű lámpa világított, így arcát nem, csupán alakjának körvonalait láttam. Mellette, a hegesztőpisztoly helyén egy régi, kopottas szerszámosláda hevert. Másik oldalán kötszerek, fertőtlenítő spray-k, HEM-tapaszok, és egyéb, gyors orvosi ellátáshoz szükséges kellékek.
- Á, magához tért. – szólalt meg barátságos hangon fogvatartóm – Akkor talán kezdjünk is hozzá.
- Mihez? Mit akar velem csinálni? – kérdeztem rémülten, és pillantottam ijedten szinte egy időben a szerszámosládára.
- Csupán azt, amit a maga cége is tett a fiammal, és a feleségemmel. – válaszolta továbbra is kedves hangon, miközben kinyitotta a ládát, és elkezdett benne kotorászni.
- Miért? Én nem tettem semmit…
- Hát persze. Mind ezt mondja. – szakított félbe – És talán még el is hiszik. De én nem. Én nem hiszek a cégeknek, én nem követem őket vakon. Most már nem.
- De én nem tettem semmit. Én még sose…
- Dehogynem. Mindig is. Minden tettével. Hisz ön is csak egy apró fogaskerék a hatalmas gépezetben. – megtalálta amit keresett; egy jókora, majd alkarnyi csavarhúzót emelt ki beszéd közben a ládából – Talán nem tudta, hogy mivel, de minden tettével a céget segítette. Sosem látta sem a kezdetet, sem a véget. Ön csak megtette, amit mondtak. Ártatlan munkának tűnhetett, úgy gondolhatta, senkinek sem árt vele. De attól még, hogy a szem nem tudja meghúzni a ravaszt, attól még ő segíti a célzást, vagy a láb viszi az áldozathoz a gyilkost. Maga is egy gyilkos része volt, eddig. Egy gyilkosé, aki nem csak embereket ölt és öl meg jelen pillanatban is, hanem lelkek ezreit.

És mindvégig nyugodt, barátságos hangon beszélt, mintha csak egy bárban ülnénk valahol a 012-es szektorban, és egy-egy sör mellett beszélgetnénk. Már épp ellenkeztem volna, mikor egy hírtelen mozdulattal rászorította tenyerét a számra, majd a magasba lendítette a csavarhúzót, és lesújtott. Egyenesen a térdembe. A hatalmas csavarhúzó hegye mélyen belefúródott a térdkalácsom alatti részbe. Ordítani próbáltam, de keze a számon, így csak tompítva hallottam saját hörgésemet. Elengedte a lábamba állított szerszámot és valahová a háta mögé nyúlt, mint pár pillanat múlva kiderült egy gombolyag gézért, és egy tekercs szikszalagért, amikkel betömte, majd beragasztotta a számat.
- Ezek a repeszek… – csóválta meg fejét – Szinte darabokra szaggatják az embert, de sokszor nem ölik meg azonnal. Mint ahogy a tűz sem, a gyújtóbombák pokoli lángja sem, amikkel megszórták a Ternius síkságot, miközben a fiam, és légiója erősítésre várva védték utolsó leheletükig a Darius fegyvergyárat.
A Darius fegyvergyár. Ekkor emlékek törtek föl, emlékek, nagyon mélyről, egy elfeledett, elzárt helyről. És sírva fakadtam. Szinte nem is láttam, nem is éreztem, ahogy elővett egy vékony pengéjű kést, és belém vágta. A gyomromba.
- Várták a segítséget. Bíztak a cégben, de a cég elárulta őket. A gyárról már a támadás előtt lemondtak. Már a támadás előtt. Elárulták őket, nem szóltak nekik, hogy vonuljanak vissza. Még a gyárat is kiürítették. Csak nekik nem szóltak. Esélyük sem volt a túlélésre.

***

Újra ébredtem. Ugyanott, ahol eddig, ugyanúgy, ahogy eddig. Az arcom már nem is éreztem. Az egész testem égett a fájdalomtól. A térdemből még mindig ott állt ki a csavarhúzó, de a többi sebemet bekötözte. Ezernyi kisebb-nagyobb vágás borította a felsőtestemet. Alattam egy hatalmas vértócsa. Iszonyatosan sok vért vesztettem, de valamivel pótolhatta, hisz még éltem. Nem sokra emlékeztem az első néhány szúrás és vágás után történtekre.

Sokáig csak ültem és meredtem magam elé. Majd egy idő múlva észrevettem, hogy nincs megkötözve a lábam. Ekkor támad fel bennem újra az akaraterőm. Nem halhatok meg itt! Nem halhatok meg így! Elkezdtem mozgolódni, a késem után tapogatóztam, de persze nem találtam. Miért nem kötözte meg a lábam? Aztán megakadt a szemem a térdemből kiálló szerszámon. Hát persze. Biztos azt gondolta, hogy ilyen lábbal nem próbálok meg felkelni és elmenekülni. De én megpróbáltam. Az álkapcsom oly erővel szorítottam össze, miközben megpróbáltam felállni, hogy félúton sem tartottam, mikor a számban reccsent valami. De érezni nem éreztem semmit. Az egész arcomat nem éreztem, és mint utóbb észrevettem, a szájüregem is hasonló sorsra jutott. Végül hosszú kínlódások során, csak talpra kecmeregtem, amit nem csak az ezernyi seb, és megkötözött kezeim, de a lábamból kiálló csavarhúzó is nehezített. Mivel mikor belém vágta az az eszelős, őrült “portás”, be volt hajlítva, így most fél lábon egyensúlyozva álltam, a falnak támaszkodva. A falnak dörzsölve arcom, próbáltam leszedni számról a ragasztószalagot, ami némi bőrdarabbal együtt pár perc múlva át is ragadt a falra. Gyorsan kifújtam magam, majd jelentősen nagyobb zajt csapva, ugráltam ki a folyosóra. Most nem álltam meg hallgatózni, de jól figyeltem mi kerül az utamba. Szerencsére most sem hegesztőpisztoly, sem szerelőláda nem akadályozta előrehaladásomat. Így amilyen gyorsan csak tudtam, leugráltam a lépcsőn. A szabadulás már csak pár lépésre volt. Fél úton még megfordultam, nehogy újra leüssön fogvatartóm. Ha kitérni nem is tudok csapása elől, talán még segítségért kiálthatok. Megfordultam, és ő ott állt mögöttem. De nem ütött. Én viszont kihasználtam ezt.
- Segítség, Segítség… – ordítottam.
- Nem hall senki. Ez az épület teljesen hangszigetelt. – Mondta nyugodt hangon. – Az ajtó zárva, a kulcsok pedig nálam vannak. Az ajtón lévő üveg golyóálló, és csak kifelé látni rajta.
- Miért teszi ezt velem? Miért? – kérdem könnyező szemekkel, miközben térdre rogyok, minek következtében a csavarhúzó még mélyebbre merül térdembe, szinte már kibírhatatlan fájdalmat okozva. De nem érdekel. Már nem.
- A Terniusi síkságon történtek miatt, az ott feláldozott emberek miatt. – válaszolta.
- Az én menyasszonyom is ott volt. A gyárban. – felelem beletörődve sorsomba, nem is gondolva át, mit is mondok – Nem ürítették ki a gyárat. Legalábbis a dolgozókat, a munkásokat, szerelőket nem menekítették ki. Az igazgató persze kijutott. Tudom, hisz most ő a 082-es szektorban lévő fegyvergyár igazgatója. Ő túlélte, de a menyasszonyom nem. Csakúgy, ahogy a szíve alatt hordott gyermekünk sem. Két hét múlva lett volna az esküvőnk.

Sokáig térdeltem mozdulatlanul fogvatartóm előtt. Nagyon sokáig, mígnem egyszer csak meg nem éreztem vállamon kezének szorítását. Felnéztem és láttam, ahogy könnyes szemekkel, együtt érzőn néz le rám. Majd lassan előhúzott a zsebéből egy kulcsot, és a kezembe nyomta. Majd megfordult, és elindult a lépcső irányába. Én még egy ideig döbbenten térdeltem, majd odakúsztam az ajtóhoz és belepróbáltam a kulcsot a zárba. Illett bele.

***

- Hogy megy a munka? – kérdezi Ő. Még mindig ugyanolyan barátságosan, ahogy csak Ő tud az emberhez szólni. Most is az a pulcsi van rajta, amit akkor viselt. Egy kávézóban ülünk, előttünk egy-egy csésze tea és beszélgetünk, ahogy minden csütörtök délelőtt szoktunk. Az arcom már majdnem rendbe hozattam; a bal szememmel is látok már. Csak azokat az égési sérüléseket nem akarom eltüntetni. Nem is tudom miért… Talán, hogy valami mindig emlékeztessen az akkor történtekre.
- Jól. Itt teljesen más, mint az Imperial-nál. Igaz, hogy névleg mi is ő alájuk tartozunk, de ez teljesen más. Itt nem csupán eszközként, hanem emberként néznek rám. Megtanították, hogyan nézzek másképp a világra. Itt teljesen más. Neked is látnod kéne.
- Talán majd egyszer. – Mosolyodik el, majd a mögöttem lévő falon lévő órára pillant. – Lassan indulnunk kéne. Mindkettőnknek sok a dolga.

Felállunk, és fizetés nélkül távozunk; hisz már törzsvendégek vagyunk itt, van egy számlánk, amit havonta rendezünk. Sosem gondoltam volna, hogy ezt is megérem. Majd elvállunk. Én megyek új munkahelyemre, Ő pedig ki tudja hova. Persze sejtem. Néha látom is, ahogy valamelyik sötétebb, félreesőbb sikátorban várakozik. Néha Ő is észrevesz. Csak biccentünk, de nem szólunk egymáshoz. Én megyek a dolgomra, Ő várakozik tovább. Pár nap múlva egy brutális, kegyetlen gyilkosságról írnak az újságok.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához