LFG.HU

Matzi
novellaCimkek

A nap lehunyt. Csendes őszi nap volt. Az út kövei egyenetlenek voltak, felületükön csillogott a mécsesek fénye. Egyszerű mécsesek voltak, már órák óta égtek. Semmi nem zavarta nyugalmukat. Még az emberek rakták oda, elhelyezték az út mellett. Sorban, a virágok előtt. Sárga fényük bevilágította az egyenetlen kőkockák alkotta utat. A virágok a mécsesek mögött hevertek, az emlékezés jegyében kerültek oda. Minden virág egy élet végének emlékét hordozta. Az út egyik végén egyhatalmas vas kapu zárta ki az utcát. Az utcát, ahol az élet folyt, a világot, melynek fakó emlékeinek maradványai a kerítésen belülre szorultak. A másik oldalon egy kőépület állt. Nem olyan mint egy lakóház, inkább templom. Egy ravatalozó. Minden köve életek végéhez kötődik.

Az este fényei halvány megvilágítást adtak a teremnek. A csillagok fényei beszűrődtek az ablakon, a telihold fakó fehérsége szomorúan tekintett az éji alakra. Megfordult. Körbenézett. És újra körbetekintett. Egyedül volt. Úgy érezte még sosem volt ilyen egyedül. A terem berendezése kopár volt, az ajtó résnyire nyílt. Egy koraőszi fuvallat végigfutott a termen. Az alak megfordult, elindult óvatosan az ajtó felé. Kinyitotta, arcát megcsapta a virágok illata. A virágoké, és még valamié. Valami furcsa, a nedves földre emlékeztető szag.

A mécses fényei csak pislákoltak, sokuk már ki is aludt. A fehér alak felállt, felemelte arcát a tenyereiből. Arcán apró gyémántokként gurultak végig az igazi fájdalom könnyei. Már órák óta emlékeiben kutatott, felidézte szerettei emlékét. Felismerte mi történt, felmérte a veszteséget. Az emlékek szívébe markolóan fájdalmasak voltak, szinte tegnap történetek, de mégis csupán távoli lidércfényként táncoltak tudata peremén. Más értelmet nyert számára az élet. A telihold fenn kúszott az égbolt tetején, szomorú arca a magányos alakot nézte. Csillag könnyei csak érte hulltak.

Az alak megtörölte szemét, kiszorította tudatából a múlt fájdalmas szilánkjait. Körbe tekintett, meglátta a virágokat. Hervadó szirmaik a földön hevertek, elkornyadtak, az emlékezés és a gyász jelképei voltak. Ugyanúgy elmúltak, mint az élet. Bennrekedtek a kerítés belső felén. Kövek. Kövek és föld. A köveken nevek, számok, szelíd imák és kedves emlékmondatok. Némelyikről arcok köszöntek vissza. Megannyi elfeledett élet, számos régi történet. Most csak szürke márvány, az elmúlás csarnokának legfényesebb ékkövei. Újabb szellő fújt végig a sorok között, a kerítés mellet a fák lombjai, az élet utolsó bástyái e szorító vasbilincsben, megborzongtak. Az alak arcát végigsimította, a jeges őszies fuvallat mégis kellemes érzéseket hozott. Elült a vihar, a lidérc egy pontra szegezte tekintetét. Egy földbe vájt árok, frissen hányt föld. Nem ember számára készült. Ember nem kerül így a földbe. Senki nem zárhatja a nedves sötétbe az embert. Nem az embernek, hanem a testnek ásták. A test magával ragadja a fájdalmat, az elmúlás kínját. Az ember megmarad. Azok emlékezetében, akik emlékeznek rá, azok szívében akik szerették őket. Ha már senki nem emlékszik rá, és senki nem szereti, akkor nincs miért léteznie. Meghal a többiekkel együtt.

Igen, a test holnap be fog kerülni a földbe. Pontosan tudta, neki semmi keresnivalója itt, itt nincs senki aki emlékezne rá. Itt csak egy név lesz egy szürke kövön. A neve alá szelíd imák és kedves emlékmondatok kerülnek majd.

Elindult a kapu felé, hátrahagyva a keserűséget, a magányt és a fájó létezést. Egy utolsó pillantás a testére. Olyan törékenyen feküdt a ravatalon. Lehuny szem és holdfehér ábrázat. Esendő emberi test, a pusztulással elnyeri tökéletességét. A hibákat is eltemetik a fölbe. A lidérc megfordult és elindult a kapu felé. A hold fakó képe mosolyra húzta az arcát. Egy újabb megbékélt lélek, aki megértette a halál igazi szerepét.

Az alak felkészült a távozásra még egy pillantás körbe, majd kilép az élők közé, hogy megkeresse azokat akiknek az emlékeiben fog élni.

A hold lement, átvette az ég birodalmát az élők örök császára, a nap. Emberek léptek be a temetőbe, feketébe ötözött alakok egytől egyig. Mind szomorúak, a temetésre jöttek. Csak akik igazán szerették, és tiszta szívből emlékeznek a holdfény alakra, azok érthetik meg, hogy nincs értelme szomorkodni. Itt valójában nincs semmi, csak halott kövek és hervadó virágok….


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához