LFG.HU

Lendvai Ferenc
novellaCimkek

(A veszprémi szerepjáték találkozó egyik legjobb novellája)

- A falanx bármelyik pillanatban összeomolhat, sorait áttörik az orkok Sir.
- Küldjék a Rongyosokat! Tartanunk kell a hágót.
A futár gyorsan, katonásan tisztelgett, majd kisietett a sátorból. Odakinn kürtök harsantak, zászlók rebbentek az égre, az arelita talpasok pedig megindultak, hogy csatlakozzanak az alant harcolókhoz.

A hadvezér kettesben maradt a shadonival.
- Ugye tudod, hogy nem győzhetsz?
- Otlokir parancsa, hogy tartsam fel a dartonitákat, amíg ő és a fősereg megérkezik. Én pedig mindig teljesítem a parancsot.
- Eddig legalábbis így volt.
- Hagyjuk ezt. Tudod, hogy nem kell győznöm. Elég, ha napszálltáig kitartunk. Akkor még a fehér orkokat is visszahívják. Nincs sereg, amely éjjel hadakozna.

A Rongyosok futva közelítették meg a csatateret. Harci kedvük méterről méterre nőtt, ahogy parancsnokuk buzdító szavait hallgatták.
- Miénk lesz a dicsőség. Előre fiúk!
- A’frad!
A parancs szerint a falanx két oldalán, a sziklafal tövében szálltak harcba, hogy az ellenséges “katonák” – ezek a fehér szőrű, izzó szemű szörnyetegek – a pajzsfal hátába ne kerülhessenek.
Arel fanatikus harcosai, a magukat legyőzhetetlennek tartó talpasok rohamra indultak, hogy elsöpörjenek mindent, ami útjukba kerül. Mit sem törődtek az aszisz utasításokkal, melyek megfontoltságra intették őket. S nem érezték meg a halál leheletét sem, mely Darton szolgáit vette körül. Szegényes fegyverzetükből származó hátrányukat lelkesedéssel és létszámukkal ellensúlyozták. A harc első pillanataiban háromszoros túlerőben voltak az orkokkal szemben, ám az őrült roham megtörésekor már alig kétszer annyian. A nekik szánt feladatot azonban teljesítették. Rohamuk időt adott a falanxnak, hogy pár métert hátrálva rendezzék soraikat.

- Nézd! A lovagok még mindig nem mernek szembeszállni velünk.
- A hadvezér most is jó stratégának bizonyult. A hely nekünk kedvez.
- Az ám. Itt nem jutna át egy századnyi dartonita lovag sem.
- Estig már biztosan nem. Látod, ők is a napot figyelik.
- Csak így tovább, alakzatot tarts! – harsogta az őszülő halántékú tíznagy,
amikor az orkok sokadszor is nekiveselkedtek, hogy áttörjenek soraikon.

A hágó keleti oldalán, toporgó harci mének hátán Darton felszentelt lovagjai figyelték a harc kimenetelét. Sokuk éppoly idegesen várta ura parancsát, mint a vér szagától megvadult lovak.
- Angus Magonor, úgy érzem elérkezett az idő. A halottak száma immár mindkét oldalon jelentős. A nap pedig hamarosan lenyugszik.
- Azzal elég, ha én törődöm.
- Igen uram. Mégis úgy találom cselekednünk kéne.
- Rendben. Lássatok munkához!
A lovagok táborából kivált öt alak, s lassan megindult a harcolók felé. Nyakukban vérvörös fénnyel izzott fel szent szimbólumuk.

Ezt látva az orkok lassú hátrálásba kezdtek. A Rongyosok és a falanx fellelkesülve követte őket. A mai napot dicsőséges győzelemmel akarták megkoronázni. Hadvezérük parancsa túl későn érte utol őket. Teljesítésére, a megfontolt visszavonulásra már nem maradt idejük. Mire észbekaptak a szerte-szét heverő holttestek felemelkedtek. Előbb féltérdre, majd álló helyzetbe. Ezután kimért mozdulatokkal megindultak a megdöbbent katonák felé.
Azok, bár hamar átlátták a helyzetet nem sokat tehettek a minden felől érkező élőholtak ellen. A falanx gyűrűt alkotott, az areliták az orkok sorai felé törtek.
- Hálásak lehetünk az atyának, amiért áldását adta fegyvereinkre. Még akkor is, ha nem Arel szolgája.
A holtak meglehetősen lassúak voltak, a köztük való átjutás mégsem bizonyult egyszerűnek. A talpasok halottaik meggyalázásán dühöngve rontottak előre. Egykori társaik élettelen testét kaszabolva, megbocsátást kérő imákat mormolva verekedték előre magukat. Kiváló fegyverforgatók voltak, ám még így is csak nagy veszteségek árán érték el az őket váró, vigyorgó, vicsorgó orkokat. A küzdelem esélytelenségre ítélte a Rongyosokat. A falanx támogatása nélkül, a holtak elleni harctól végképp kimerülve nem győzhettek. Nem is ezért voltak itt. Bosszút akartak, s minél többet magukkal rántani ellenségeik közül. Utolsó vérükig harcoltak, ám az összecsapás így sem vett igénybe egy fertályóránál többet. Ez idő alatt Darton elé járult egy tucat fehérork, és vagy három tucat Rongyos.

A holtak idővel megpihentek, s a völgyben újra a falanx, és az ork légió nézett egymással farkasszemet. Mindkét alakulat erősen megfogyatkozott a délután folyamán. Kitartásuk azonban szemernyit sem változott. Mindannyian érezték merre billen a mérleg nyelve a Rongyosok tucatjai nélkül, most már csak az idő számított. A nap ugyanis lassan megközelítette a hegylánc peremét.

A fehér orkok ismét megrohamozták a pajzsfalat. Hiába vágtak azonban le egy katonát, ha helyébe azonnal ketten léptek.
- Nincsenek már sokan – morfondírozott Agga Rash miközben csatabárdjával kettéhasított egy pajzsot, az azt tartó kézzel együtt – de mára ennyi épp’ elég. Holnap pedig már lehet hogy késő. Airun a segítségünkre számít, mi meg itt vesztegetjük az időnket. Ma már a túlerő ellenére sem győzhetünk.
- Az idő ellenünk dolgozik. – morogta.

A futár sápadt volt, halálsápadt.
- Mi történt már megint? Beszélj!
- Nem tudom elmondani uram, ezt a saját szemeddel kell látnod.
A hadvezér kilépett a sátorból, a shadoni követte. Az odakint őrködő katonákra pillantott. Azok – a megszokott rendtől eltérően – nem tisztelegtek, és nem vágták vigyázba magukat. A szomszédos hegytetőt figyelték, már-már megbabonázva. Ő is feltekintett, és egy pillanatra a szíve megszűnt dobogni. A hegytetőn ugyanis egy gigászi alak állt. Három méteres termete, roppant izmai, fekete vértezetének tüskéi, vagy koponyát formáló sisakja mit sem számított. Vérüket nem ez dermesztette meg. Hanem a “lovag” acélkesztyűs keze. Az a vasmarok, melyben nem mást szorongatott, mint a lenyugodni készülő, izzó napkorongot.
- Egy Halálhozó. Darton leghatalmasabb angyala. – suttogta a shadoni.
- Hát így kell elbuknunk?
- Elrendeltetett.

A lovagok megsarkantyúzták lovaikat, és a döbbent asziszok közé rúgtattak. A pajzsfal összeomlott. A falanxharcosok kisebb csoportokba tömörültek. Reményvesztetten védekeztek. Nem gondoltak már a hágóra, a győzelemre, Otlokirra. Hiszen hogyan küzdhetnének egy isten ellen. Darton kimutatta akaratát; az ellenszegülőknek halniuk kell.
A csatamének vadul marcangolták a gyalogosokat, akik nem voltak elég fürgék, s az útjukba kerültek. Vasalt patkóik koponyákat, mellkasokat zúztak szét. A földre kerülőket könyörtelenül megtaposták.
Lovasaik sem tétlenkedtek, kardjaik érett dinnyeként szelték ketté az acélsisakos fejeket. Pillanatok alatt áttörtek, s meg sem álltak a vezéri sátorig. A hadvezér nem remélt könyörületet. Némán várta a halált.

Fertályóra múlva felharsant a fehér orkok diadalüvöltése. A hágón ismét a halál győzedelmeskedett. A dartoniták dübörögve vonultak át a vérrel megjelölt ösvényen. Immár senki sem állíthatta meg őket.

A Halálhozó útjára engedte a napot. Az árnyak azonmód eluralkodtak a tájon. Senki sem láthatta, ahogy az angyal – arcán elégedett mosollyal – a távolodó sereg után vágtatott.

Darton azt parancsolta, hogy segítse őket, míg Dawalon alá érnek.
Hát rajta nem fog múlni.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához