LFG.HU

Geiszt Zoltán
novellaCimkek

(A veszprémi szerepjáték találkozó egyik legjobb novellája)

1.

A nap ereje teljében ragyogott még odakint, de a kisfiú úgy érezte, valahogy az ittbenti hűvösséget még a hatalmas ablaktáblákon bekéredzkedő sugarak sem képesek igazán felmelegíteni, a templom mindig komoly – és komor – hely marad. Ezt az érzést pedig csak tovább fokozták benne a hosszúkás főhajó további megvilágítására használt gyertyák, melyek szabályos rendben követték egymást. A leghosszabbak már a túlvégen elhelyezkedő, Dreina úrasszony tiszteletére emelt oltáron álltak, ezüst tartóik gravírozása messze gyönyörűbb volt társaikénál, kiknek csupán az “egyszerű falon” jutott hely.
Az Ébredés Hava – gondolta a kisfiú mérgesen – és nekünk itt kell ácsorognunk majd egy órát a templomban… Ahelyett, hogy kint játszhatnánk a friss levegőn, vagy csupán heverészhetnénk a hatalmas fák árnyékában.

Valahogy természetellenesnek – zavarónak – érezte nem csupán a megvilágítást, hanem a szent hely egész hangulatát.
Ki akarok menni! Nem akarok itt benn lenni. Neeem… – mondta ki magában újra, meg újra. Aztán tekintete a kétoldalt, padokban ülő emberekre siklott, hátha lát köztük egy érdekes, új arcot – tudta, a falon lévő szent-képeket, az olajfa megannyi ábrázolását ráér bámulni később is. Különben is, azok vajmi keveset változhattak az előző napi istentisztelet óta.
Az Ezüst Toll kolostorának fiatal növendékei részt kellet, hogy vegyenek az összes istentiszteleten, míg városuk polgárai csupán ritkábban látogatták Dreina istenasszony templomát. Ám a hét ezen napján majd az összes hívő egybegyűlt, hogy Nirvilar atya szavait hallgassa. Noha mind a templom, mind az oktatással foglalkozó kolostor vezetője a tiszteletet érdemlő Saurem oderat volt, ő ritkán foglalkozott a misék lebonyolításával, inkább társaira hagyta – s bár nem volt köztudott, egyéb szakrális és világi feladatainak ellátása is mind több kívánnivalót hagyott maga mögött.

Eradine O`Duhann, a fakó üstökű, szürkébe olvadó kék pillantású kisfiú látta társai feje fölött, hogy már az emelvényen áll mindkét pap, köröttük a többi felkenttel. Ám szemei mégsem rajtuk akadtak meg – hisz’ látta már ezt a jelenetet elégszer -, sokkal inkább a közéjük lépő új jövevényen, a csillogó, ezüstös vasakba öltözött, medve termetű alakon, aki majd fél fejjel kimagasodott az őt kísérő négy helybeli Dreina-lovag közül. Sötétbarna, hosszú haját – melyet már őszülő szálak szőttek át – egyetlen vaskos fonatban viselte, mely úgy-ahogy letakarta hátán a bíborszín palástra hímzett jelképet. Eradine mégis felismerte az Aranykört – hiszen az égi panteon isteneinek jelképeit tanították meg nekik elsőként a kolostorban. A szimbólum tanúsága szerint a széllesvállú férfi Krad, a Tudományok Atyjának lovagja volt. Igaz, a szóbeszéd már szárnyrakapott az éjjel érkezett vándorról, jelenléte mégis megdöbbentette egy kicsit, s ha mást nem, némi érdekességet kínált a mise unalmas idejére.
A fecsegés szerint a tiszteletre méltó lovag nem másutt, mint az Égi Fény városában született, s ahogy a Tudományok Atyjának többi páncélba bújt felkentje, ő is régóta járta Ynevet, hogy ismereteit gyarapítsa. Ám most, ahogy Eradine szemügyre vette a férfi arcát, szálfatermetét, elcsodálkozott ezen, hisz’ egyáltalán nem a könyveket bújó tollforgatók arca mérte végig a növendékek kis csoportját, sokkal inkább egy száznyi harcot megjárt veteráné. Aztán a lovag elégedetten elmosolyodott, s Saurem oderathoz fordult, hogy néhány szót váltson vele még a mise kezdete előtt.

Vajon merre járt eddig? Ki mindenkivel találkozott? – jöttek sorra a kérdések a kisfiú fejében. – S legfőképp: miféle dicső tetteket hajtott végre? – Gondolatai tovaszaladtak hát ezen a szálon, míg pillantása megállapodott a vendégen s a mellette álló főpapon.
Igaz ugyan, hogy Erigow-t a pyarroni vallás északi fellegvárának tartják az írnokok, Sahirron poros városa mégsem büszkélkedhetett sok templommal. Ha az Aranyúrnő tanító-kolostora, az Ezüst Toll nem itt épült volna, csupán a település közepén emelkedő, Kyelnek szentelt épület fogadta volna a híveket. Valami csoda folytán az ittenieknek nem jutott, még csak egy aprócska Krad-szentély sem.
Régen Eradine is a sors istenének székesegyházát látogatta családjával – özvegy apjával és bátyjaival -, csupán mióta betöltötte hatodik életévét, küldte szülőatyja ide, a város szélén alapított kolostorba, hisz’ az oktatásban Dreina tanító-papjainak volt legjobb a híre. Úgy gondolta, ha már fiának az anyai gondoskodást, szeretetet születésétől nélkülöznie kell, legalább iskolája legyen kiváló. Ennek megfelelően az utolsó másfél évet Erraen itt élte le, a kolostor területét csupán nagyon ritkán hagyhatta el, s azóta apját is ritkán látta. Itt ébredt, itt aludt el, itt evett, itt vett részt az istentiszteleten és – ami a legfontosabb – itt tanult társaival együtt.

Tudta, a mise után ismét a betűvetés órái következnek, mégis szívesen túl lett volna már rajta, a kolostorban eltöltött idő múlásával egyre jobban unta a kötelező istentiszteleten való részvételt. Természetesen ezzel nem volt egyedül, főként idősebb társai között többen is akadtak, akik – a tanítók távollétében – gyakorta szóltak becsmérlően mind a papokról, mind a misékről. Egyszer, mikor apja különösen jó hangulatban volt, meg is említette neki, hogy miket hallott tőlük, ám amaz csak elnevette magát.
“A vallás ellen ódzkodókból lesznek a hit legerősebb bástyái” mondta neki, aztán arckifejezése komollyá vált, s hozzá fűzte még: “Remélem, te nem beszélsz hasonlókat.” Erre Eradine kicsit megrettent, hogy apja esetleg megharagudott rá, s egyből rázni kezdte a fejét. “El is várom, hogy ne tedd!” mondta amaz végül, a téma lezárásaként.

Közben megérkezett a többi növendékkel a számukra kijelölt helyre – szinte az oltár emelvénye elé -, s némi lökdösődés után ki is alakult az elvárt, szabályos négyszög-alakzat. Már éppen befejezték volna mocorgásukat, mikor újabb hullám támadt: a nap épp Eradine szemébe sütött, pókhasú szomszédja pedig semmiképp nem akart arrébb menni, így hát taszított egyet rajt. Eredményt mégsem ért el, próbálkozásaival csupán az egyik nevelő rosszallását vívta ki, annak villanó tekintete pedig fenyítést ígért, így Eradine jobbnak látta, ha nem küszködik tovább. A fény viszont továbbra is zavarta, végül, mire felcsendültek a mise kezdetét jelző csengők, a kisfiú már lehunyt szemmel állt társai között.
– Arenard Tanhwyr lovag, Krad urunk felkentje – mutatta be Saurem oderat a vendéget. – A mai misén ő is csatlakozik hozzánk, hisz` volt oly kegyes, hogy Dreina úrasszony kolostorát válassza rövid pihenőhelynek, szent barangolása egy állomásának…
Ezek a szavak még úgy-ahogy eljutottak Eradine tudatához, azután már kizárt onnan mindent, visszahívta érzékeit, így próbálva elviselni a kellemetlen helyzetet és az unalmat.
A világ valóságába egy erőteljes rántás, s dühtől sziszegő hang hozta vissza, cseppet sem kíméletes módon.
– Mit képzelsz?! – morogta halkan egyik nevelője, Leurem tanító. Arca egészen közel volt az övéhez, szemében a düh szikrái villogtak, marka rászorult a kisfiú felkarjára. – Fenyítést érdemelsz! De nem itt. Gyerünk, a többiek után!

Eradine csak ekkor vette észre, hogy az istentisztelet már véget ért, az emberek mindenfelé felkászálódtak ültükből, társai pedig őt jócskán elhagyva, félúton járnak a kolostor udvarára vezető ajtó felé, néha egy-egy kíváncsiskodó pillantást eresztve meg a válluk felett.
– Gyere! – morogta a férfi és húzni kezdte magával, Eradine pedig nem mert ellenkezni, leszegett fejjel követte.
Alig vette észre a melléjük lépő Kisrim tanítót, csupán annak hangja jelezte számára jelenlétét.
– Leurem tanító! Átengednéd nekem ezt a növendéket néhány percre? Beszédem lenne vele.
– Amint megkapta a büntetését, szót válthatsz vele, Kisrim tanító.
– Büntetés? Mit követett el?
– Előbb rendbontással zavarta a mise lebonyolítását, majd tovább folytatta illetlen viselkedését! Azt hiszem, ezentúl keményebb kézzel kell nevelnünk ezt az engedetlen bugrist!
– Hm – remegett meg Kisrim derat hangja. – Nekem mégis szót kellene váltanom vele.
– Amint túl lesz a fenyítésen.
– Mégis… – kezdte az. – Most kell beszélnem vele… fontos.
Leurem szemei összeszűkültek, ahogy furcsálkodva a nálánál néhány évvel fiatalabb férfi arcába nézett; a korai ráncok mélyebbre vástak ábrázatán. Eradine csak szeme sarkából mert felpillantani, onnan vizslatta a két nevelőt, kíváncsi volt, most vajon mi következik? Aztán megenyhült karján a szorítás, s Leurem beleegyező hangját hallotta.
– Rendben, vigyed. De egy fertályóra múlva legkésőbb legyen a szobám ajtaja előtt!
– Köszönöm, Leurem tanító! Fogadd hálám! – hadarta a fiatalabb férfi, aztán ujjait Eradine tenyerére fonta, s sietve indult meg vele a főbejárat – és az emberáradat felé.

A kisfiú a hátán érezte az idősebb nevelő szinte már bőrlyuggató tekintetét, ám érezte új vezetőjének idegességét is, az ujjait fogó kéz remegését, izzadtságát, s ez meglepte. Egyúttal el is terelte gondolatait Leurem tanítóról, egyszerre ébresztve benne kíváncsi és rémült kérdéseket.
A férfi csak erőszakkal volt képes lassabb léptekre bírni magát, mégis muszáj volt, hisz’ a hívek között nem tülekedhetett. Eradine mégis úgy érezte, bármelyik pillanatban arrébb taszíthatja valamelyik tisztes férfiút, vagy – Dreina mentse – egyenesen az egyik dogant. Kisrim mégsem tett semmi ilyesmit, ha nehezen is, de kivárta a sorát, hisz’ a nagy, duplaszárnyú kovácsoltvas sem tudott elegendő embert egyszerre átengedni a szabadba ahhoz, hogy igazán gyors lehessen a közlekedés. Ráadásul a bejárattól nem messze rengetegen le is álltak beszélgetni, tovább akadályozva a dolgukra igyekvőket.
Eradine már régen tette lábát a macskakövekkel kirakott térre, csupán a kolostor ablakaiból szemlélte tanonctársaival a várost, néhány idősebb szökött csak ki néhányszor, ám miután Dreina szigorú nevelő-papjai tetten érték és zárkára ítélték valamennyit, Eradine azon terve, hogy esetleg csatlakozik hozzájuk, szinte nyomtalanul szertefoszlott. Most viszont újra kint volt, emberek voltak körülötte mindenfele, a város levegőjét szívta – csak a nap ne sütött volna annyira erősen.

Ám ez sem zavarta már sokáig, nevelője a társalgásba bonyolódott párokat, csoportokat kerülgetve egy nagyobb bérház felé vette az irányt, s Eradine olyan ragyogó mosolyt látott szétterülni az arcán, hogy az még talán a délvidéki lovagnál is különösebb volt. Furcsán hatott ez a mosoly, talán épp Kisrim derat visszafogott személyisége miatt, hisz’ a kisfiú tudatában valahogy nem tudta összeegyeztetni a tőle megszokott arckifejezésekkel.
Aztán meglátta ő is a mosoly feltételezett kiváltóját, egy egyszerű, piszkos-szürke ruhába öltözött nőt, aki a bérház árnyékában állt. A meleg ellenére – vagy talán épp azért – fejére kendőt tekert, mely beárnyékolta az arcát, olyannyira, hogy Eradine inkább csak megsejtette, mintsem tudta nemét – talán a tartása, talán a nevelő átszellemült arca volt árulója.
– Üdvözöllek a kegyes Dreina nevében – mondta különösen kedves hangon Kisrim, ahogy a nő közelébe értek. – Hogy vagy ma?
A nő csupán halványan – talán bánatosan? – elmosolyodott, mintha azt kérdezné: “Ugyan, hogy lennék? Mi az, ami változott a sorsomban tegnap óta?”

Egyszerű teremtés – szögezte le magában Eradine, ahogy apjától hallotta, hisz’ az mindig így beszélt a földeken vagy a különböző műhelyekben dolgozó emberekről, akiket mások általában az evenel szóval illettek.
– Igazad van – mondta elkomorulva a férfi a néma válaszra. – Nem lehet öröm neked a mindennapok állandó gondja, de remélem a mai mise áldást hozott az életedbe. Nirvilar oderat ma különösen szép szavakkal beszélt; lassan már feledjük az utolsó zászlóháború borzalmait… Jaj, mit is beszélek! – akadt meg hirtelen, ahogy eszébe jutott, hogy a nő számára még nálánál is több szerencsétlenséget jelent a városállamokat feldúló, csak nem rég véget ért pusztítás. Immár a tizenharmadik.
Kisrim csupán néhány napja ismerte Nariant, a fiatal, megtört özvegyet, mégis minden eddiginél jobban átérezte keserű fájdalmát. Akkor kopogtatott először ajtaján, s a segítségét kérte, ő pedig, ahogy belenézett azokba, a bánat harmatos köreit formázó szemekbe, nem tudta ezt megtagadni tőle. A nő erőtlennek látszott, napok óta nem is ehetett már, az ételt mégis úgy kellett beletuszkolni.

Lassan nyílt csak meg előtte, lassan tárta csak fel bánatát, s minden egyes mondatával egyre jobban megmutatta számára azt. Beszélt arról, hogy a háború hogyan ragadta el tőle férjét, a nyakába szakítva birtokuk és alig hónapos gyermekük gondozását. Aztán férje halálhíre jött a csatatérről, pár napra rá pedig a zűrzavart kihasználó banditák előbb erőszakot tettek rajta, majd fejére gyújtották házát, akárcsak földjét. A legszörnyűbb mégsem ez volt: a tűz benne ugyan nem tett komolyabb kárt, de a kisgyermek ottveszett. Mire az őt rejtő szobáig vonszolta magát, már az ajtó sem volt a helyén, a helyiségben pedig már mindent a lángok uraltak, hörgő üvöltésükön kívül nem hallatszott semmi más.
Megértette, hogy az asszony akkor meg akart halni… Végül mégsem tette. Pedig elég lett volna, ha csupán fekve marad nem messze a gyermekét felfaló lángoktól, ahova a kétségbeesés döntötte. Nem mintha különösebb öröm maradt volna életében, az indok egy újabb szomorú esemény volt. Egy még régebbi keletű, mely már régóta mérgezte a nő amúgy sem könnyű életét.

Még fiatal, alig eladósorba került leányka volt, mikor egy vagyonos dogan, a frissen született kereskedő-arisztokrácia nem rég bevándorolt tagja szemet vetett rá. Természetesen nem érte be csupán pillantásokkal, kapcsolatukból hamarosan gyerek fogant az akkor még fiatal lány méhében; a házasság lehetősége viszont fel sem merült. Amíg kihordta fiukat, a férfi magához vette, ám a szülés után nem sokkal rútul az utcára tette, sorsára bízva, a gyereket viszont magánál tartotta. Az a gyerek volt az egyetlen dolog, ami még megmaradt a Nariannek, ő volt az, aki erőt adott neki, hogy kitámolyogjon az égő házból, és életben tartotta aztán is, majd pedig évek múltán ide, Sahirron városába vezette lépteit.
Kisrim derat pedig úgy érezte, Dreina neki szánta a feladatot, hogy rendet tegyen, amit lehet, helyreállítson Narian életében. Ujjai nyugtatólag simítottak akkor végig a nő arcán, s nem tiltakozott, mikor az az áhítat és a hála csókját lehelte kezére. Azt már maga sem tudta, hogy a második napi beszélgetés hogyan vezetett az ágyig, de nem is gondolt vele különösképp, az ölelés mindkettőjüknek örömet hozott, és úgy érezte, ezzel is enyhíti a másik szomorúságát…

Mikor Narian elárulta a férfi nevét, aki annak idején oly ocsmány módon bánt vele, Kisrim megdöbbent, hiszen a kereskedőt mindig tiszteletre méltó embernek látta. Így viszont gyanús dolgok ködlöttek fel az elmúlt évekből, a neves ember pedig elvesztette minden esetleges értékét a szemében. Fiára viszont annál kedvesebben nézett, hisz’ az már több mint egy év óta kolostoruk növendéke volt. Az ötlet pedig, hogy a gyermeket összeismertesse anyjával, szinte adta magát. – A mostani percet az örömnek kell szentelni, nem a múlt szomorú emlékeinek! – tört utat agyában a gondolat.
– Íme, elhoztam őt – mondta hát újra felcsillanó szemekkel. – Eradine O`Duhann, nagyszerű növendékünk – tette hozzá, hogy még egy kis örömet adjon az asszonynak, azzal, hogy dicséri fiát, miközben feléje tolta a csodálkozó gyereket.
– Köszönöm – szólalt meg lágyan a nő, s Eradine végre meghallotta hangját, mely oly selymesen cirógatta Kisrim fülét. Aztán az özvegy kinyúlt, és ujjai is hálásan végigsimítottak a férfi arcán, az pedig szemmel láthatóan beleremegett az érintésbe, mosolya – ha lehet – még szélesebb lett. Végül a nő lenézett a gyerekre; szemeiben valami visszafogott, kedves öröm táncolt, arca akár bármely dolgos fiatal anyáé.
– Szervusz – mondta gyengéden, és kezét nyújtotta. – Gyere, beszélgessünk egy kicsit. Nagyon sok érdekes… és fontos mondanivalóm van a számodra.
Eradine tétovázott – bár az asszonyt szinte már most kedvelte, a helyzet mégis olyan furcsa volt -, és végül a nevelőjére nézett útmutatásért. Kisrim viszont csak beleegyezően bólintott, így a kisfiú megfogta a felkínált, apró kezet, a nő pedig egy bátorító mosollyal nyugtázta cselekedetét kendője alól.
– Szeretném, ha magunkra maradhatnánk… lehet, ugye? – kérdezte aztán a tanító-papot, az pedig megértően bólintott.
– A kútnál leszek, ha kellenék – mondta, s egy végső mosollyal elindult az említett irányba, a tér közepe felé.

Az asszony néhány hosszú pillanatig nézett utána, aztán ismét a fiúcskához fordult.
– Na, gyere! – mondta. – Keressünk valami kellemesebb helyet!
Az egész jelenet, a különös és mégis kedves idegen nő teljesen felkavarta Eradine-t, nem is szólt, csak megindult az asszonnyal kézenfogva a legközelebbi árnyas utca felé.
Alig tettek meg húsz lépést az utcában – hisz’ a bérház még inkább a tér része volt, az utcácska utána kezdődött csupán -, mikor köpenyes férfi lépett eléjük egy kapualjból.
– Hova készülsz, hölgyem? Talán nem tudod, hogy az úrfinak tanórája van most? – kérdezte az, hangjában csupán annyi gúnnyal, hogy a nő igen, a kisfiú ne értse meg.
Eradine azt hitte, csupán egy túlzottan fontoskodó polgár az, ám a kezét alig észrevehetően eleresztő nő arcán láthatatlan felhő suhant át.
– Kisrim derat engedélyezte a sétát, uram – sietett a fiú eloszlatni a férfi kételyeit. – Ő maga is itt van a templom előtti téren…

A nő a kisfiú szavainak leplét használta ki: ajkai szinte némán, ujjai szinte alig mozdultak, előrelendülő hegyük mégis felszikrázott, s apró villámok csaptak belőlük a meglepett férfira. Az felüvöltött a fájdalomtól, de sikított Eradine is, ahogy az eddig szerény, csendes nő szemei hirtelen felparázslottak a kendő alatt, jobbjában pedig tőr villant, s az közvetlenül a tüzes szikrák második fészekalja után ért célt, vért fröcskölő sebet hagyva a fájdalomtól késve védekező férfi nyakán. Annak üvöltése gurgulázó hörgésbe fulladt, köpenye alól szabaduló kardja hangos csörrenéssel ért földet.
A kisfiú szinte lemerevedett, míg a térről izgatott kiáltások hallatszottak, és nem volt kétséges, hogy rövid időn belül újabb társaságot kapnak. A nő keze most majd` olyan keményen rántotta meg felkarjánál, mint tíz perccel ezelőtt Leurem tanítóé, ám hangja sokkal rosszabb sorsot ígért.
– Gyere, fiú! – sziszegte, s a gyereknek nem volt érkezése ellenkezni, már futottak is az árnyas, néptelen utcán.

Ám alig tettek meg néhány lépést, mikor újabb két alak vált el az árnyaktól, s kivont pengével, nyíltan felfedve magukat rohanni kezdtek irányukba. A nő megtorpant, de hátra nem kapta pillantását, anélkül is biztos volt benne, hogy már az igazság úrnőjének tartott istenség buzgó lovagjai is befelé csörömpölnek mögöttük az utcába. Eradine keze pedig újra szabaddá vált, és az asszonyszemély, kinek már csak öltözéke emlékeztetett a jámbor teremtésre, aki percekkel ezelőtt volt, kántálni kezdett: a különös szavak ezúttal erejük teljében gördültek le nyelvéről, mozdulatai is szélesebbek voltak, nem rejtegette őket – ahogy azt a megfoganó varázs meg is követelte.
Bal keze előrelendült, karcsú ujja pedig a termetesebb támadó lába előtt mutatott a földre: a képzeletbeli érintés nyomán a talaj mintha megrázta volna magát, tüzet és füstöt okádott a férfire, jócskán hátralökve. Ám a nő nem elégedett meg ennyivel, mutatóujja szinte azonnal a másik irányába lendült, amaz viszont tapasztaltabb, vagy csupán gyorsabb volt társánál: egyből ugrott. Már nagyon közel járt, Eradine pedig ösztönösen lehunyta szemeit félelmében, mégis maga előtt látta, ahogy a halált ígérő grimaszú férfi lesújt rá kardjával… A kisfiú veszedelmes elrablóját mégsem cselezhette ki, a harmadik lángnyelv vérarany színbe öltöztette azt is, igaz alig néhány lépésre céljától.

Eradine azon kapta magát, hogy ismét rohannak, s bár kíváncsi volt, hátrapillantani mégsem mert, valahogy érezte, a látványt valószínűleg sem szemei, sem gyomra nem fogadná készséggel. Ehelyett másvalamin akadt meg szürkéskék szeme: a különös támadók egyike talán mégis csak elérhette elrablóját, hisz’ annak ruhája egy helyütt felfeslett, és kendője sem volt már a fején, sötétszínű haja ide-oda csapódó, hullámos tengerként követte mozgását. Arcáról már lefoszlott a szerencsétlenségek gyötörte özvegy álarca, a küzdelem vadságával telített vonásai hibátlannak, szikrázó szemei nyári viharfellegeknek rémlettek.

De nem volt ideje elmerengeni ezen, a lába elé kellett néznie, ha nem akart elesni – a széparcú nő kemény iramot diktált, húzta magával. Aztán jobbról, egy szűk útkereszteződésben újabb férfi bukkant fel; kezeiben vércsatakos pengék, arcán az elszánás grimasza.
Eradine ezúttal képtelen volt behunyni a szemét, tekintete szinte megdelejezve meredt a frissen érkezőre, miközben tudata már várta a nő újabb ördögi varázslatát. Ám a finom kéz ezúttal a csuklójára kulcsolódva maradt, s elrablójának szája sem mágiával telített, ám a kisfiú számára majd` annyira érthetetlen szavakat vetett a férfi felé.
– Hol voltatok?! Szükségem lett volna rátok!
– Nekünk is meg volt a magunk baja! Az átkozottak rajtunk ütöttek, tudták hol keressenek minket! Két emberem ott is maradt. Jobban kell nekik a gyerek, mint hittem! – felelte amaz, szemeit egy végtelennek tűnő pillanatra Eradine-re szegezve. A kisfiú pedig úgy érezte, a hiúz-tekintet szemein keresztül bátorsága utolsó cseppjeiig hatol, és szét is oszlatja valamennyit. Már minden elhatározástól mentesnek érezte magát, mire elkapta arcát, s a földnek mutatta immár beletörődő, semleges vonásait.

A kezét markoló nő mindebből semmit sem vett észre, az ő arcán is minden eddiginél sötétebb felhő jelent, majd telepedett meg. Végül mégis csupán lemondóan legyintett.
– A harmadik társad?
– Hamarosan csatlakozik hozzánk.
– Rendben. Akkor most tedd, ami a feladatod: védelmezz és vezess!
A férfi szó nélkül fokozta az iramot, de nem csökkentette figyelmét; ha Eradine rá merte volna emelni pillantását, látta volna a vadász villogó tekintetét, aki ezúttal az ellenséges falka kiszemelt prédájává vált. Így azonban, hogy nézelődni nem mert, gondolatai kúsztak önkényesen elő, azok kötötték le zaklatott kérdéseikkel érzékei helyett. Mi történik vele? Mi ez az egész? És legfőképp: ki ez az egyszerre veszedelmes és gyönyörűséges nő mellette?

2.

- Wicca! – hörögte Arenard Tanhwyr, a messziről érkezett lovag. – Boszorkány! Egy véres körmű szajha!
Hangja kitöltötte a kicsiny, ám annál fényűzőbben berendezett helyiséget, Saurem oderat dolgozószobáját. A másik két benntartózkodó, Kisrim és a főpap szinte némán állva hallgatták dühkitörését.
A templom közeli csatározás, a temérdek halott, aztán pedig a helyszínre érkező két Dreina-hitű lovag levágása több mint megdöbbentő volt. Néhány tisztes polgár szerint, akik szemtanúi voltak az eseményeknek, azok egy nőt és egy férfit vontak kérdőre, akik egy kisfiúval sétáltak, akár egy pár, akinek kevesebb jutott az istenek rendelte gazdagságból. Álcájuk nem igazán volt tökéletes – a nő arca feltűnően szép, a férfi túlzottan szótlan volt -, mégis a paplovagok mögött késve érkező Kisrim derat árulta el őket, azzal, hogy hangosan a nő nevét kiáltotta.

Az addig csendesszavú, az istentisztelet nyugalmával elteltnek tűnő férfi szinte azonnal támadott, seszínű, por gyötörte köpenye alól kard röppent elő és hihetetlen fürgeséggel végzett az óvatlan lovaggal. Annak megmaradt társa nyomban védekező pozícióba helyezkedett, ám addigra a gyilkos másik kezébe is penge került – rövidebb és karcsúbb ugyan párjánál, de a gyilkolásra éppoly alkalmas. Ott álltak, néhány pillanatig elmerülve egymás bámulásában; mozdulatlanságuknak páncél csendülése vetett végett: tollatlan acélvessző csapódott a lovag nyakába, vértje peremén megpattanva – néhány pillanat alatt neki is vége volt. A nő pedig egyetlen szavával elküldte Kisrimet, az egyetlen megmaradt bámészkodót pedig egy, a közelében becsapódó nyílpuska-lövedék bírta távozásra.
Talán a toroni ikrek – gondolta az oderat, és ez sokkal inkább félelemmel, csupán kevésbé dühvel töltötte el; akaratgyenge személye nem igazán illett a templom vezetéséhez, sem a város irányítói közé. – De a déli lovag magáénak érzi az ügyet – folytatta a gondolatot – és igaza lehet: a nő pedig egy boszorkány!
– Ne káromold őt, uram! – szólt halkan Tanhwyr ellen Kisrim tanító furcsán gyenge hangja.
– Ugyan, miért ne?!
– Mert nem ismered őt, lovag! – jött a gyenge felelet. – Nem tudod, milyen szörnyűségek történtek vele… és milyen nagyszerű asszony!
– Az ő hazugsága ömlik a szádból! – ordított rá a lovag; hangjára összerezzent az idősödő főpap.
– Dehát már elmeséltem mi mindenen ment keresztül… – próbálta egyre inkább zavaros szavaival a nőt védeni Kisrim.
– Te is hazudsz vele együtt! – hördült a lovag. – Összejátszottál vele! Azzal a féreg perszónával, aki arra sem érdemes, hogy embernek nevezzem, csupán arra, hogy leköpjem!
– Hogy mered szidni, idegen?! – tört elő a fiatal tanító hangja is, s dühödten lökte kezeit a lovag mellvértjének, hogy hátrataszítsa. De dühe sem segítette eléggé, még egyensúlyából sem tudta kimozdítani a hatalmas termetű férfit, az pedig nem hagyta megtorlatlanul tettét. Vasba öltöztetett ökle hihetetlen sebesen lendült meg – hosszú évek gyakorlata és a harcos-ösztön lökte előre -, s a fiatal derat arcába sújtott. Hangos reccsenéssel roppant az orr és néhány fog – talán maga a koponya is -, a tanító pedig nyál- és vérmázas arccal zuhant hanyatt. – Átkozott – gurgulázta még fuldokolva a földről.
– Halj meg, megromlott eretnek! – üvöltött rá valahonnan fentről a délről jött lovag, és pallosa éles sikollyal szabadult hüvelyéből. Magasra emelte, onnan sújtott le vele a fiatal papra, akinek ugyan hangja gyenge, látása pedig homályos volt a fájdalomtól, kitágult pupillái mégis egyértelműen mutatták: a lefelé zúgó pengét tisztán érzékeli. Utolsó pillanatban előbújt sikolyát a pallos némította el hirtelen gyorsasággal, Kisrim pedig halott volt, mire az acél elhagyta testét.
Saurem oderat csak állt ott döbbenten, a dühtől lihegő lovag iszonyú művére meredt, szólni sem bírt. Az pedig megsejthette, mire gondol, és szemében visszafogva a veszett csillogást hozzá fordult.
– Eretnek volt; a boszorkány teljességgel megrontotta. Láthattad, ellenünk fordította.
– Igen, de… – talált rá hangjára az oderat, ám elegendő erélyt képtelen volt gyűjteni hozzá.
– A boszorkány tönkretette, a fajtáját pedig tűzzel-vassal írtja a szent inkvizíció. Eretnek – szögezte le még egyszer Tanhwyr. – Láttad az utóbbi időben, hogy az Aranyúrnőtől kapott hatalmát használta? Átérezted imái valódiságát? Nem, mert csak mímelte azokat! Ki tudja, mi óta ármánykodott csendben, most pedig segített azoknak az átkozott fattyaknak, akik megölték a hit két oszlopos védelmezőjét, és elrabolták egy neves kereskedő-család gyermekét egyenesen Dreina szent kolostorából! Ez személyes sértés az Égi Panteon irányába, de mifelénk is! És amíg itt szaporítjuk a szót, ők már rég a városon kívülre jutottak! Adj inkább mellém három igaz lovagot, és kézrekerítem az átkozottakat!

Az oderat horgonyát vesztett hajóként állt ott, gondolatai viharában, melyben a legkülönbözőbb irányból csapkodtak a villámok – a rangos déli lovag szavai -, egyszer összezúzással fenyegetve, máskor az irányt mutató fényt villantva fel. Majdhogynem kedvük szerint cibálták gyenge tudatát – s ezt ő csak valahol elméje legmélyén érezte -, egyedül annak szörnyű tettét és önnön önbecsülésének – mely rangjával kellett, hogy járjon – maradványait tudta szembeállítani a széllel; de hát mi végre tartott volna ki? Tanhwyr lovagnak igaza van: Kisrim eretnekké vált, templomát meggyalázták, ő pedig a dolgok megoldását kínálja.
– Nos? – kérdezte Arenard Tanhwyr. – Kezem alá adod lovagjaidat, hogy megbosszuljuk a sértést?! Vagy talán nem érzed át kellőképp annak súlyát?
A lovag látta, hogy akár eddig is elmehet, az oderat eléggé önállótlan ahhoz, hogy rábízza az intézkedést, és ne merjen ellene, a Szent Városban született, veterán lovag ellen szólni. A főpap gyenge akaratát mi sem jelezte jobban, minthogy Dreina papjai, akik máshol oly nagy szerephez jutottak a politikai ügyekben, Sahirronban hangjukat is alig hallatták. Tanhwyr pedig jól értékelt: az oderat végül komoran bólintott – talán így próbálta megőrizni önbecsülése morzsáit.
– Rendben. Dreina úrasszony három lovagját adom melléd! Kerítsétek kézre a latrokat, bűnhődniük kell becstelen tettükért és az egyház megaláztatásáért!


3.

Drayhirr Monhra, az Éjenjárók fejvadászának pengéi ezúttal hüvelyükben nyugodtak: mind a hosszabb lagoss, melyet jobbjával és a rövidebb pugoss, melyet baljával forgatott. De a fiú majd` oly élesnek érezte tekintetét, amit amaz rávetett, mint a kardokat az oldalán.
A fejvadász megpróbált rátalálni valamire a külsejében, ami különleges jelentőségét jelzi, valamiképp alátámasztja, megerősíti a nagyasszony hozzáfűzött reményeit, egyáltalán mutat belőlük valamit neki.
Igen – gondolta – a hóhajúak vére folyik benne. Elég csak rápillantani a fakó hajszálakra, és ha gyengén is, de a vonásai is valami hasonlót mutatnak. De ez kevés – szögezte le ismét magában – a famoroknak temérdek fattya akad a határokon belül és kívül egyaránt. Az ő vére pedig túl híg ahhoz, hogy bármi különösebb eredményt remélhessen tőle a nagyasszony. Valami más oknak kell lenni… Persze lehet, hogy az még előtte sem világos, talán valami homályos sugallatot vagy álmot kapott csupán…
Mindenesetre a fejvadász előtt sem világosodott meg az indok, így inkább felhagyott az elmélkedéssel – egyébként is, jobb volt nem beleütnie az orrát. Jobban tette, ha a jelen helyzettel foglalkozott, mely nem túl jó kilátásokat villantott fel előtte. A nap folyamán két társa hullott el mellőle a fiúért, és még azt sem tudta, kiknek a pengéjétől, hisz’ gyilkosaik névtelenül haltak meg, s irányítójuk is megmaradt ismeretlennek.

Most pedig gyalog lépdeltek a város környéki dombság szegényes erdejében. Lovaikat hasztalan is keresték volna, odaveszett valamennyi, az ellenük támadóknak gondja volt hátasaikra is. A városból lovakkal harc nélkül egyébként sem juthattak volna ki, Leihl, az Alkonyrózsa szekta boszorkánya – és szakrális beavatottja – pedig sürgette őket, s mivel ő irányított, kénytelenek voltak gyalog nekivágni az útnak, bízva a hekkák jóindulatában – a mortor címet kiérdemelt fejvadász ajkáról nem is késett a fohász a Csendet Vigyázóhoz, hogy az ezúttal haquitess-ét néma lepelként föléjük is terítse ki.
Leihl gyönyörű vonásai most kimerültségről árulkodtak, melyről Drayhirr pontosan tudta, hogy nem mímelt, mint a megtört özvegy fáradt ábrázata volt, azt a boszorkány a hozzá tartozó névvel – mely árulójuk lett – rég levedlette már. Ez most valódi fáradtság volt, és szinte biztos volt benne, hogy Leihl nem sokat lenne képes tenni, ha azok rájuk akadnának, erejét túlságosan is kiszívták a bűvigék, amiket felhasznált a városban. Egyedül Orphienre számíthatott, egyetlen megmaradt emberére, a biztos kezű lövészre, aki nyílpuskájával a fiatalisten elé küldte túlbuzgó lovagját, ahogy a maguk ura elé az előző támadók közül is néhányat. A gyerek pedig egyelőre holt teher, igaz szótlanságával nem sok vizet zavar – talán érzi már eljövendő szerepét.
Négyen maradtunk hát – küldte aggodalmait Ilho-mantarihoz. – Szerencsétlen szám…

Homlokára barázdát szántott rossz előérzete, de más jelét kifelé nem mutatta. Keskeny arca, éles vonásai, határozott orra, s vékony szemöldöke alól elővillanó hiúz-tekintete rémítőleg hatott fiatal útitársára, mégsem volt bennük semmi új, vagy különleges ezúttal sem – arcát, akárcsak lelkét számtalan küldetés emléke járta át meg át.
Eradine gondolataiba és emlékeibe menekült ezek elől a szörnyű emberek elől, kiket nem tudott hova sorolni, kiknek érthetetlen, idegen nyelvű beszéde olyan furcsa volt. Talán éppen ez vezette a következtetésig, hogy elrablói a szörnyű birodalom, Toron fogdmegjei, és ez a gondolat, mégha biztos nem is lehetett benne talán még a ragadozó tekintetű férfi látásánál is jobban megrémítette.
És most hurcolnak magukkal, visznek a szörny-istenük elé áldozatnak! – sikoltotta immár sokadszor agya, szája mégsem követte ez alkalommal sem. – De előtte még látnom kell iszonyú országukat, és a borzalmakat, ahogy nyugodt városainkat feldúlják!
Egyetlen fogódzója apja alakja volt, hisz’ mi másban reménykedhetett már? Megbecsült tanítója, egy derat lökte a szörnyű emberek karmai közé, akik aztán ártó praktikákkal és boszorkányos acéllal végeztek több férfival, többek között az Aranyúrnő felszentelt, nagyhírű lovagjaival. Nem maradt már más reménye, csak apja, minduntalan az ő felbukkanását várta, remélte, hogy fényes vértű zsoldosoktól kísérve lép eléjük, s látására még ezek a különös emberek is feladják őrült tervüket és elfogadják a nekik rendelt sorsot.

Mintha csak vágyait akarná alátámasztani, halkan erősödő dübörgést hallott, melyet reményei azonnal patadobogásként azonosítottak, apja és harcosai közeledéseként. Fülei pedig nem csalták meg: a ragadozó-tekintetű férfi érthetetlen parancsot – vagy csupán javaslatot? – mormolt, melynek hatására letértek haladási irányukról, s egy sűrű cserjésben kerestek búvóhelyet.
– Nem tudom kik ezek – morogta neki a széparcú nő erősebben ráfogva kezére. – De ha jót akarsz, csöndben maradsz! – A kisfiú nem válaszolt semmit, a boszorkány pedig elfogadásnak vette hallgatását – ugyan, mi más is lehetett volna? -, és maga is mellé kuporodott.
A zöldbe öltözött bokrok levelei már szürkésnek tűntek, ahogy az alkony kiterítette rájuk ritkás szövésű leplét, s ők csendben várakoztak az egyre erősödő dobogásra figyelve. Viszonylag jó kilátásuk volt a nyíltabb részre, ahol valószínűleg a lovasok elhaladnak majd, ám onnan igencsak bajos lett volna észrevenni őket; különösképp ha olyan sebes iramban haladnak, mint ahogy az előttük járó hang sejteti.

Aztán Eradine lélegzete egy pillanatra elakadt, ahogy a boszorkány keze szájára fonódott. Leihlnek elég volt egy pillantást vetnie a fejvadászra, hogy lássa arcán, nem egyszerű utazók, hanem nehézlovakon ülő emberek, ebből következően fegyveresek közelednek; kockáztatni pedig nem akart.
Aztán megjelentek a lovasok, ám Eradine várakozása nem vált valóra, apja nem volt a négy férfi között. Viszont hármuk Dreina úrasszony helyi lovagjainak megszokott öltözetét viselte, az élen pedig egy hatalmas termetű lovas rúgatott, Aranykör díszítette bíbor köpenye fellegként lebegett mögötte a levegőben. – A Szent Városból érkezett lovag! – kiáltotta Eradine tudata. – Ő képes lebírni ezeket az embereket! Ő megment engem!… De, nem… Nem vesznek észre minket! – sikoltotta riadtan tudata, ahogy a lovasok elhaladtak előttük és a megmenekülés lehetősége elsiklani látszott. A rá váró borzalmak pedig felpezsdítették vérében az ellenállást, s maga sem tudta mi vezette rá, de fogait a különös nő ujjaiba vájta, s hirtelen mozdulattal tört ki kezei közül.
– Itt vagyok! – kiáltotta, ahogy előfutott a recsegő bokorból. – Segítsetek! Itt vannak a gyilkosok!
Egyszerűen tette túl gyors és váratlan volt, hogy a két fejvadász időben reagáljon, fiatal hangja pedig utat talált a lovagokhoz.
– Dreinára! – kiáltotta az egyikük, ahogy megfordította lovát. – Ott a fiú!

A következő pillanatban nyílpuska-lövedék csattan páncélján, s figyelmét a bokor felé terelte: ott vannak a hit meggyalázói.
– Végezettek az átkozottakkal! – ordította a déli lovag. – Én biztonságba helyezem a gyereket! – s már rúgatott is a szaladó fiúcska irányába.
A Dreina-hitűeknek nem kellett kétszer mondani, páncélozott hátasaikat rohamra indították, hogy legázolják rendtársaik gyilkosait, akik a bokrok szegényes fedezékével próbálják takargatni magukat előlük. Egyedül a legidősebb mordulásában volt valami düh, ami nem csupán a gyerek-rablók, hanem a megnőtt hatáskörű déli lovag ellen is szólt, társai kiáltása tisztán szállt Dreinához – rohamukat megállíthatatlannak érezték.
A kántálást is csak a harmadik lovag hallotta – a boszorkány! – villant agyába, de időben szólni már nem maradt ideje. A föld a mágiának engedelmeskedve recsegve szélesre tátotta hirtelen hasadt száját, s óvatlan társa csak késve tudott reagálni. Lova lábát szegte, mikor nekicsapódott a másfél láb széles hasadék túlsó peremének, de irtózatos lendülete vitte tovább, s iszonyatos hanggal csúszott-pörgött a talajon maga alatt sodorva gazdáját. Az idős lovag fohászt mormolt érte, remélve, hogy nem esett komolyabb baja, de a szavak a torkán akadtak, mikor a repedés fölött ugrató, megmaradt társának vállemezei közé csengve nyílpuska köpte lövedék csapódott, s az megroggyant ültében.

Aztán már nem ért rá nézelődni, maga is túljutott a hasadékon, és felfedezte az ármányos nőszemélyt, aki azt lovaik lába elé idézte. A déli lovagot pillanatnyilag feledve, az ő ajkán is hangosan felzendült a kiáltás a gyilkosok elveszejtésére.
Cikázva érkezett az apró penge, amit a perszóna vetett rá, de ártalmatlanul pattant le vértjéről, egyedül egy mosoly volt, amit ki tudott vívni nála. Ám a fejvadászt, aki az oldalsó fáról vetette rá magát már csak későn vette észre, pajzsát már nem tudta kettejük közé emelni, s az magával sodorta, a megváltozott súlyeloszlás pedig hátasát sem kímélte.
De ő szerencsésebb volt társánál, erősen harákolt ugyan levegőért, de karjai használhatónak bizonyultak, csupán lova alól kirángatott lába rogyadozott alatta. Mélyet mordult, és meglendítette kardját, hogy távol tartsa magától átkozott támadóját, amíg egy kis erőt gyűjt, hisz’ lábon volt már az is – igaz jobb karja furcsa szögben lógott oldalánál, de baljával már a földről felkapott hosszabbik pengéjét markolta.
Orphien igazi fegyvere az íjpuska volt, a lagossal kevésbé jól bánt, a sebzett lovag pedig egyszerűen túl gyors volt, a lendülete túl nagy volt, s mikor lesújtott rá már érezte, hogy baljával – ügyetlenebbik kezével – képtelen megfelelően hárítani ezt a csapást. – Miért is nem dobtam el azt az átkos nyílpuskát?! – kérdezte magától, de már elkésett vele, a magasról lezúgó lovagkard védekezésre emelt pengéjén megcsúszva mélyen belevágott húsába válla és nyaka között. Majdnem lemetszette a karját is, de addig mégsem hatolt, beérte azzal, hogy a földre döntötte.

Orphiennek pedig nem voltak illúzió a folytatásról, a fájdalom, a kiömlő vér keltette remegés már most kezdett bekúszni épen maradt tagjaiba is, mégis összeszorított foggal a hátára gördült. A fiatalisten vasakba bújt harcosa ekkor fordult meg, ám Orphien tétovaságot, megingást vett észre mozdulatában és rájött: előző lövése jobban meggyengítette ellenfelét, mint hitte. Az nem is indult azonnal, hogy letiporja, talán előbb a maga fájdalmán kellett úrrá lennie, a haladék és a vérszag pedig tovább fűtötte a dacot a fiatal toroniban. Ép bal keze tapogatózva nyúlt ki oldalra, s halk sóhaj hagyta el ajkait, ahogy ujjai rátaláltak a lakkozott fára. Aztán a lovag felszegte fejét, látszott, nem várakoztatja tovább ellenfelét, a halál elébe vezeti.
Ám ő volt az, akinek lelke útnak indult a szférák felé: a Biztos Kezű Hölgy meghallgatta a fiatal fejvadász fohászát, s a tollatlan vessző utat talált a sisak szemnyílásán keresztül, a nemlétbe taszítva a lovagot. De hátasával már nem tudott mit kezdeni, az vágtatott tovább, s az alkony szürkéjébe öltözött tömeg átcsapott Orphien fölött.

Az idős lovag dühödten indult rohamra, remélte, sérült lába nem fogja cserbenhagyni. Talán az Aranyúrnő mosolygott rá, talán szívósságának köszönhette, de töretlen maradt lendülete, ellenfele azonban az utolsó pillanatban félrelépett, s bal kezében tartott pengéje ügyesen hárította az utánanyúló lovagkardot. Majd pedig rajta volt a támadás sora, s a Dreina-lovag csak vértjének köszönhette, hogy nem sikerült megsebesítenie.
Az idősebb férfi arcára grimasz tolult sisakja alatt, s agyán átfutott a gondolat: ellenfele tán bal kezes lenne? Aztán mégsem törődött ilyen jelentőségtelen dolgokkal, a végrehajtandó megtorlás volt az, ami számított. Pajzsát maga elé kapta, s úgy rontott az ismeretlenre, hogy puszta lendületével döntse fel; nem tanult előző kudarcából: a fejvadász villámgyorsan perdült ki útjából, s ő örülhetett, hogy pajzsát időben utána tudta emelni, így hárítva a lagoss támadását.
Valahol eszelős kacagás támadt, s a délről érkezett lovag hangjára ismert benne.
– Ostobák! – kiáltotta az, aztán már csak a patadobogástól kísért, egyre halkuló kacagás maradt.
Az átkozott déli cserbenhagyta őket! – villant agyába, s maga előtt látta a képet, amint amaz odahagyja az aznap délelőtti istentiszteletet valami ostobaságra hivatkozva. – Hitszegő! – kiáltotta még agya, de ez már semmin sem változtatott, ellenfele nem érte be az előző szúrással, nem hagyott neki időt a fellélegzésre, megtorpanás nélküli haláltáncba kezdett. Szeme villogott, akár a vadászó nagymacskáé, pengéje a legkülönbözőbb irányokból fenyegette a lovagot, s az hamarost úgy érezte, ellenfele valóban a nagymacska, aki áldozatával játszik, mielőtt leterítené. A hárításon kívül már semmire sem gondolt, de a dac megmaradt benne, fejében az Aranyúrnőhöz zengett a zsolozsma.

Aztán bekövetkezett: a lagoss ismét utat talált védelmén, s ezúttal már vértje sem mentette meg, néhány bőrszíjat átvágva beleszaladt vállgödrébe. Elég mélyre ugyan nem merülhetett, de a lovag számára minden másnál jobban jelezte a véget; már várta a fegyverméreg görcseit. Ehelyett azonban a lagoss következő szúrása érkezett, sérült lába pedig megadta magát: a föld rohamos sebességgel indult meg felé, miközben agya a déli hitszegő gúnyos kacagását visszhangozta.



4.


A medve- termetű lovag itt magasodik fölötte, zord arca oly magasról néz le rá, hogy teste majd` összerezzen. Aztán a délről érkezett férfi ajkai gúnyos mosolyra húzódnak, néma szavakat formál velük, s némán nevet fel újra. Lekanyarítja hátáról bíborszín köpenyét, és mintha azt ajánlgatná neki; végül pedig összegyűrve vágja oda a kelmét.
Tekintete az alant heverő gyűrött köpenyre hímzett Aranykörről – a tudományok istenének tartott entitás szimbólumáról – a férfi mellvértjén motozó Kígyószívre szalad. – Orwella! Az Átkok Asszonya!
A hamis Krad-hitű szája újra szellem-vigyort formál, keze ráfonódik valódi istenének jelképére, aztán széles legyintéssel fordít hátat neki, és éjfekete hajú társnője felé veszi az irányt. Annak arcát nem láthatja, csak sötétszín öltözékét és hosszú, fekete körmeit, melyek kedvtelve játszadoznak tőrével.
Közben a romos fal egyre közelebb araszol hozzá, s tekintete egy pillanatra végigvándorol a sarok repedezett kövei mentén a fellegek borította ég felé, aztán hirtelen-önálló villanással kukkant át a fal túlfelére. Kisebb-nagyobb kőhalmok, düledékek és a beférkőző gaz várja ott, igaz, akad még büszkén, egyenes háttal álló falszakasz is. Majd, ahogy átugrott, úgy rohan vissza a tekintet: a lovag közeledik ott némára tátott szájjal. Aztán a világ szerteszalad, mint a szétfröccsent folyadék, de ennek cseppjeit villámsebesen issza be az azelőtt láthatatlan háttér…

… a valóság maradéktalanul felszívta távoli társának képzeteit.
Leihl az idegen szemekkel való kémkedéstől még kissé zúgó fejjel pillantott Drayhirre, ajkai a gyűlöletes, visszataszító nevet formázták: Orwella!

A fejvadász komoran bólintott, talán nem is lepte meg igazán a dolog, szemei egyértelműen jelezték: a további információkat várja, nem a rettenet szavait. Leihlben pedig nem kellett csalódnia, nem várakoztatta soká, csak míg néhány levegővel végleg visszatérítette érzékeit és lényegét valódi testébe.
– Hárman vannak: a gyerek, a lovag, aki a városban az egyik fiatalisten hívének adta ki magát és egy nő, valószínűleg az átokverte istennő egy másik felkentje. Valamiféle romnál vannak, és nem úgy néznek ki, mint akik a közeljövőben tovább akarnak állni… Talán várnak valakiket, de azok egyelőre nem sok jelét mutatták közeledtüknek.
– Milyen messze vannak? – kérdezte a fejvadász.
– Nem eléggé – válaszolta a másik.
– Mégis…?
– Alábecsülsz – szakította szavát a boszorkány, rávillantva szilaj mosolyát. – Gyorsan ott leszünk!

Megindult a közeli magányos házacska felé, és intett a fejvadásznak, hogy kövesse, közben megismertette még néhány részlettel, amit fontosnak tartott a látottak közül. Az épület közelébe érve szemei összeszűkültek, ajkai pedig a mágia szavainak füzérét szőtték, végül bal mutatóujjának körme embermagas négyszöget rótt a falra: egy ajtót tépett ki a világ matériájából, mely kisvártatva feltárult előttük.
– Gyere – mondta Leihl az ajtó mögött nyíló, árnyak övezte és lakta folyosóba lépve.
Drayhirr Monhra elismerően bólintva indult utána: a boszorkány láthatólag feltöltötte belső energiáit a gyerek és Orphien elvesztésével járó összecsapás óta. A haldokló, eszméletét rég elvesztett társ emléke fájó volt, de nem engedhetett teret neki – az évek és küldetések folyamán jó páran dőltek ki már mellőle. A fiatalembert nem lehetett megmenteni, csupán hibájukat kiköszörülni és végrehajtani a küldetést.
A nyílpuska most már az ő köpenye alatt függött, lakkozott fája testének feszült, mérgezett vesszejei pedig ellenségeikre vártak… És ha a boszorkány nem rontott el valamit, hamarosan útjukra küldheti őket.
A sötétségből szőtt folyosó hosszát nem tudta megállapítani, a testetlen homályban egyetlen támpontja Leihl alakja volt. Remélte, hogy a nőnek maradtak még tartalékai az iménti varázslatok után; de ha nem, az se baj. Jobbját ugyan még nem tudta rendesen használni: igaz, a küzdelem után helyre tette vállát, de karja még mindig különösen viselkedett, és nem volt biztos abban, hogy nincs-e eltörve valahol. Mindegy, a nyílpuska és bal kezében a lagoss elegendő lesz.

Végül elérték a folyosó túlvégét, s óvatosan kiléptek a szabadba. Leihl felismerte a rom maradványait maguk körül, s ajkait halk sóhaj hagyta el, de ez nem varázslata sikerének szólt, sokkal inkább észrevétlenségüknek.
Jobb felé indult, amerre a gyereket sejtette, hisz’ az ott volt még a sarkon túl, mikor az ő szemein keresztül látta a világot – örült, hogy nem mulasztotta el rálehelni bélyegét, anélkül talán sohasem találnák meg. Óvatosan került a fal széléig, próbált a lehető legkisebb zajt keltve haladni a kisebb-nagyobb törmelékhalmok között.

A gyerek még mindig a falnak vetett háttal ült, pár lábra tőle, de már összekötötték kezeit és lábait is. A lovag nem látszott semerre, s hátasa sem volt ott, ahol emlékezett rá, a nő viszont még a helyén ült, arca élét mutatta felé, elégedettnek, önteltnek tűnt – mégis, legfőképp figyelmetlen volt.
Leihl agyát düh öntötte el, ahogy szemében felismerés szikrája csillant: a nő szektájának nagyhatalmú renegátja volt, aki Leihl annyi nővérét taszította a halálba – őrült volt, eszményi híve vált belőle a Kígyóhajúnak. Tudta, bármit is tervezzenek azok a fiúval, ha amaz a vesztét érzi, itt körben kész végezni mindenkivel, mégha az a gyerek halálát is jelenti, és ha Orwella csak egy kicsit is kegyes hozzá, könnyen sikerrel is járhat. Ha a fejvadász rosszul találja el, épp elég ideje marad, márpedig abból az irányból elég jól takarja egy kisebb kőkupac.
Tudatával üzent hát társának, csupán parancsait közölve, kímélve energiáit: - Veszélyes! Csak akkor lőj, ha a gyerek már biztonságban van, vagy ha észrevesz!
Majd lassan megindult a fiú felé: azok elhelyezkedése épp jó volt, ha nem mozdulnak, egyikük sem láthatja meg. A düh mérge lassan csöpögött benne, tudta, hogy a nő – akinek neve sem érdemes arra, hogy szájára vegye – volt az, aki a nyomukra vezette az álnok lovagot.

Még egy lépés, gondolta, mikor rezdülést vett észre a gyerek vállain, s nem késlekedett tovább: gyors mozdulattal lendült, bal tenyerét szájára, a jobbjában tartott tőrt a torkához szorította – még ha saját életét mentette volna meg vele, akkor sem öli meg a gyereket, de hirtelenjében a fegyver jelentette fenyegetés tűnt a legjobb megoldásnak, amivel meggátolhatja a kisfiú ostoba próbálkozásait.
Számítása bevált, a gyerek nem mert mozdulni, ám ő is lélegzetvisszafojtva megmerevedett, félt, hogy hirtelen tettének zaja felhívhatja rájuk az orwellánus figyelmét. De nem történt semmi, s Leihl lassan megnyugodott.
– Na, mi, vagy inkább ezek a fanatikus őrültek?! – súgta a gyerek fülébe. – Hidd el, jobb ha nem a rontások fattyú úrnőjét választod, akit a fiatalistenek is kitaszítottak maguk közül! Helyette inkább érd be velünk! – ám a szavai elakadtak, ahogy a renegát lassan felemelte fejét, aztán – talán a Kígyóhajú súgta meg neki? – hátranézett a válla felett, szemei elkerekedtek és az őrület fekete tüze lobbant bennük.
Te! – rikoltotta Leihlre. – Úrnőm poklának mélyére küldelek! – Aztán hirtelen mozdulattal lendült, ennek köszönhette, hogy a Drayhirr nyílpuskájából kiröppent lövedék egy ujjnyival elkerülte nyakát – talán ismét a Rontások Asszonya sugallta számára a szükséges mozdulatot? -, ám kántáló szavait az sem némította el, még az eszelős kifejezést sem tudta letörölni arcáról.
Leihl pedig az egyetlen dolgot tette, amit megcsappant energiái lehetővé tettek számára: nyelve gyorsan pörögve formálta meg a bűvige szavait. Néhány szívdobbanással utána az Alkonyrózsa szektájának renegátja is a maga varázslatának végére ért, bal mutatóujja a gyerek felett álló, néhai nővére irányába bökött.

Ám a varázslat halva született erre a világra, egysége még össze sem állt, mikor szétesett ismét, energiái kavarogva érték el a másik boszorkányt, s az magába nyelte valamennyit, testén keresztül vezette el: arca kínokról beszélt, de tudta, ha nem tett volna így, talán már sem ő sem a gyerek nem élne, s ezzel a gondolattal fejében hanyatlott a fiú nyakába. A következő pillanatban a renegát is megtántorodott, a fejvadász nyílpuskájának lövedéke nem sokkal válla mellett csapódott mellkasába.
Eradine sikoltott, ahogy a boszorkány teste maga alá temette, s mire úgy-ahogy sikerült kikecmeregnie alóla, a hiúz-tekintetű férfit látta, amint a kövek közt heverő Orwella-hitű felé lépdel, rászegezve nyílpuskáját. De abban már nem volt élet, a fejvadász pedig undorodva tépte le nyakából a Kígyószívet, s dobta valahova a törmelékhalmok közé.
Halkan kezdett mormolni, és Eradine valamiképp úgy érezte, talán elvesztett társait búcsúztatja ellensége holtteste felett. Halk szavait nem értette, a nyelv pedig idegen volt számára, mégis érezte a férfi eltökéltségét, mely tovább mondatta vele különös zsolozsmáját akkor is, mikor felhangzott a hitszegő lovag közeledtét jelző patadobogás.
– …Ilho-mantari! – rebbent el ajkáról hangosan, ereje teljében az utolsó szó, amit Eradine is tisztán hallott – nem úgy, mint előző társait. Valamiféle fohásznak vélte egy különös, hamis istenséghez.

A fejvadász kiegyenesedett, szembenézett a férfival, aki ellenségeinek vezetője volt, az ezeregyszer átkozott Orwella lovagjával, aki nyomukra vezette a fiatalisten híveit – mindhárom társának haláláért felelős volt, s talán a boszorkánynak is vége már. Célraemelte nyílpuskáját, de úgy látszik, a hekka nem hallgatta meg: a kiröppenő lövedék ártalmatlanul pattant tova a lovag páncéljáról. Nem is foglalkozott tovább a lőfegyverrel, eldobta, s kardot rántott, hiúz-szemei pedig egyre közelebb érő támadójának mozgását kutatták, keresve a döfésre legalkalmasabb, legvédtelenebb testrészt.
Aztán mintha mozgást látott volna a ló patái előtt, ami nem a feltört, tovaröppenő föld volt. A következő pillanatban az a valami vészes gyorsasággal feltekergett a ló lábaira, s összerántotta őket, a meglepett Orwella-hitű pedig bömbölve esett-ugrott le felbucskázó hátasáról.
Leihl még elmosolyodott ültében, ahogy látta a kígyóvá nemesített kötelet a négylábú lábaira tekeredni, aztán visszahullott a talajra, öntudata és ereje ismét elhagyta.
Drayhirr Monhra köszönetet mondott magában a boszorkánynak, tudta, ő egyenlítette ki az esélyeket, aztán ellenfelére rontott; kardja szomjazta már annak vérét. Ám támadása a karvason vásott el, s alig tudott félre szökkenni a viszonzásul meglendülő fekete pallos elől. Aztán a pengék egymásnak feszültek, de hiába próbált így ellenfeléhez férkőzni, a lovag túl erős volt hozzá, neki kellett meghátrálnia. Az pedig sisakja alatt szélesen elmosolyodva, nagy lendülettel vetette utána magát.

A pallos surrogva szelte a levegőt előtte, s ő nem érzett magában kellő erőt, hogy megállítsa, sem lehetőséget, hogy beszúrjon mellette. Pördült, szökkent, ahogy a hiúz tette volna az oroszlán előtt, és várta a lehetőséget, remélve, hogy előbb kezd fáradni a lovag, mint ő.
Nem kellett csalatkoznia, a pallos forgatása még a hatalmas férfi erejét is kikezdte, de az is pontosan tudatában volt ennek, még időben, lassan csökkentette az iramot – Drayhirr ugyan nem láthatta, de arcán a mosoly grimaszba fordult. Ahogy azt sem, amint ajkai a sisak rejtekében varázslat szavaiba kezdtek – valamiképp mégis megérezte. Támadott hát, hisz’ nem volt kedve megtapasztalni Orwella hatalmát. Kardja egy kígyó fürgeségével vágott be, elkerülve a hárításra emelt pallost, hegye pedig utat talált a vért lemezei között. A lovag hörögve lendítette meg súlyos fegyverét, hogy egyszerűen elkaszálja, de ő túl közel volt, annak mozdulata nem érhetett célt.
A lagoss ismét lecsapott, és a Dreina templomában Arenard Tanhwyrként ismert lovag megérezte közelgő végzetét; a nyakában függő Kígyószív is mintha megdobbant volna, gyengén, erőtlenül, jelezve számára, hogy lényét az Anyagi Síkhoz fűző szálak szakadoznak már.

5.

A fiú tágra nyílt szemekkel meredt rá, mikor végzett halk fohászával: ellenséges földön, társai nélkül, nyomában dühtől lihegő orwellánusokkal kijárt a szó az égieknek.
– Ő az istened? Ilomántári? – kérdezte a gyerek, valamiképp túllépve félelmén. Megint ezt a furcsa nevet hallotta, s most választ várva meredt a férfira, valamiképp érezte, hogy az érti szavait.

Ezúttal a fejvadászon volt a megdöbbenés sora, a gyerek eddig még egyszer sem szólt hozzá, és most egyből a hit dolgaival kezdi. – Talán mégiscsak megérintette az az eljövendő énje, ami oly fontos lehet a nagyasszonynak – gondolta. És ha már így állnak, miért is ne világosítsa fel?
– Nem, ő csak egy hekka, de ezt még nem értheted… – mondta, s Eradine elcsodálkozott rajta, milyen tisztán gördülnek le az erv szavak nyelvéről. – De hamarosan megérted majd. Magad mögött hagyod a gyenge fiatalisteneket, akiket eddig kellett tisztelned, ahogy a kolostort is, ahol hamis tudást vertek a fejedbe. Igazi hazádba vezetlek, mert ez az ország, ahol most vagyunk csak a sors fintoraként nevelt eddig, ellenségeink földje már ez régóta.

Tekintete elmélázva Leihl eszméletlen alakjára vándorolt. – Vajon mikor tér magához? – tette fel magának önkéntelenül a kérdést, ahogy szavai a jelen rossz vonásait említették. – És képes lesz-e újabb boszorkányos alagutat nyitni? – De választ nem kaphatott, tudta jól, tekintete pedig visszakanyarodott a fakó hajú gyerekre. Annak arcán félelem eresztett gyökeret, ám mégis előkívánkozott belőle a következő kérdés.
– Mégis, hova viszel?
– Toronba – jött a sejtett válasz, Eradine szíve pedig nagyot dobbant a “szörny-birodalom” említésére, mégis gyorsan úrrá lett magán. A fejvadász pedig elmosolyodott ott belül: tetszett neki a kölyök kitartása, hisz’ ki tudja milyen iszonyú ostobaságokkal traktálták eleddig?
– Ezután az Alkonyrózsa kolostora végzi majd a tanításod – folytatta, valamiképp ezúttal nem sajnálva a szavakat; a különös késztetés mintha nem is sajátja lett volna. – Ők pedig azt az úrnőt szolgálják az Anyagi Világban, akinek szolgálólánya Ilho-mantari is a szférák magasában. Az Úrasszony pedig kiválasztott magának téged is, és elküldte érted felszentelt farkasát – mutatott a boszorkányra, aki szakrális hatalomra is szert tett égi úrnője által -, az én és társaim feladata csupán a kísérés volt… Most mégis én beszélek veled, bár lehet, nem kellene – merengett el. Ám rá kellett ébrednie: valamiféle sugallat hatására cselekszik.
– Az út hosszú hazáig – folytatta aztán, ráérezve a szükséges ösvényre -, s már csak hárman vagyunk, de így legalább a számok mellettünk állnak. Igaz, ez könnyen kevésnek bizonyulhat most. Jobban teszed hát, ha fohászkodsz új úrnődhöz! – mondta, s mivel az ő imái is hozzá szálltak, hitt benne, hogy az Úrasszony valamiképp megsegíti őket, ha a fiú tényleg olyan fontos számára, mint hiszik.
– Sok néven ismerik őt – mondta végül a gyerek furcsálkodó tekintete láttán. – Ő a fényváltás és az álmok úrnője, Quassana, Az Árnyékból Visszatérő: Morgena.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához