LFG.HU

Mladonyiczki Balázs
novella

A város lángolt. Narancsszín, örökké éhes szörnyeteg falta mindazt, ami az egykori Fővárosból megmaradt. Itt- ott még felismerhetők voltak az ősi épületek, a csavart tornyok, az oszlopokkal díszített, gyönyörű paloták, egy volt birodalom mementói. De mostanra a többség hamuvá lett, hófehér falaik maradványai feketére égtek. Védőrúnáikat levakarták, amelyik mégis megmaradt, az sem bírta már az iszonyatos hőt. Riadt állatokká vált emberek régi életük darabkái után kutatták a romokat, mindazt, amit a vörös pusztulás elkerült. Csak egy épület dacolt az elmúlással, csak ez az egy állt még szinte sértetlenül. Egy dombról tekintett le a haldokló városra, az ő városára. A Hercegi Palota volt az, egykor sürgő- forgó hivatalnokok és csillogó vértű harcosok életének színtere. Most azonban kihaltak voltak folyosói, a valaha nemegyszer zsúfolásig telt termek most ürességtől kongtak. Halott volt minden. Legalábbis annak tűnt.

A fenti termek egyikében egy alak állt, s az ablakból figyelte a pusztulást. Szürke szemei megfáradtan, szomorúan figyelték, hogy hamvad el minden. Hajába, itt- ott őszes tincsek vegyültek, melyekre sokak a tapasztalat, vagy a bölcsesség jeleként tekintettek. Köpenye vörös volt és a szakavatottak számára a szélén sorakozó furcsa jelek mutatták, hogy a ruha viselője a Láng Rendjébe tartozik, a város varázslóiskolája tíz rendjének egyikébe.
- Hát itt az idő – mormolta az orra alatt. – Nem gondoltam volna, hogy ily hamarosan.
A csuklyás a mögötte térdelő árnyra nézett, s kedvetlenül elmosolyodott. -Itt az idő, ifjú tanítvány, hogy mestered nyomdokaiba lépj.
- Ily hamar hát? – az ifjú megdöbbent. Régóta volt a mester novíciusa, és csaknem tíz éve már, hogy átlépte az iskola kapuját. Haja fekete volt, nem deresedett még a halántéka sem, mint a másiknak, mégis hirtelen öregebbnek érezte magát. A tűzvörös köpenyt alig két rúna díszítette. Egyik a Láng rúnája, iskolájának a szimbóluma, másik pedig -itt alig láthatóan elmosolyodott- a tanítványi rangé. Hamarosan lekerül majd róla a tanítványi öv, és felrajzolják a harmadik rúnát, a beavatotti hatalom jelképét. -Azt hittem, hogy próbákat kell majd teljesítenem, s csak azután érdemlem ki rangot.
- Hogy mikor érdemled ki, azt hadd döntsem el én. Sokat tanultál, és igen tehetséges voltál mindig. Meg aztán ki tudja, hogy meddig leszek még itt. – sóhajtott az égő városra sandítva. -Tudtommal én vagyok az utolsó mester a városban. Talán az egész birodalomban – tette hozzá magában. Ami pedig a próbákat illeti, a toronynál történtek minden kétségemtől megszabadítottak az alkalmasságodat illetően.

A torony. A fiú összerezzent. A néhány napja történtek még mindig ott éltek emlékezetében, mintha csak percekkel ezelőtt történt volna minden. Mintha csak most vesztette volna el a családját. Annál az átkozott toronynál. Még most is a fülében csengett anyja halálsikolya, amikor a nyílvessző belécsapódik, az apja csatakiáltása, melyet a tucatnyi haran üvöltése nyomott el. Az ezután történtekről csak képek összevisszasága maradt meg. Kezéből kicsapó lángok, életre kélő tűzvész, sikolyok. És düh. Vérvörös düh. Aztán már csak arra emlékszik, hogy sírva öleli szüleinek holttestét. A katonák későn értek oda. A mester is.
Oktatója közelebb lépett. Kezét a fiú homlokához érintette.
- Esküszöl, hogy betartod a Rend szabályzatát, hogy aszerint cselekszel mindig, és soha nem vétesz ellene?
- Esküszöm.
- Esküszöl, hogy soha ártatlanok vérét nem ontod se mágiával, se fegyverrel?
- Esküszöm.
- Akkor légy Rendünk tagjává! – A mágus keze körül kékes energia villódzott. Bár fenyegetőnek tűnt, a tanítvány mégis valami furcsa melegséget érzett, amikor mestere a homlokához ért. Hirtelen ismeretlen erő öntötte el, majd látta, hogy köpenyén megjelenik egy harmadik rúna.

* * *
Dar’en, a tanítványból lett varázsló most lassan sétált a kihalt épület folyosóin. Bár a beavatás inkább szimbolikus volt, erőt nem adott, a mesterét mégis kimerültnek látta. – Hagyj egyedü! l- mondta.- Öregszik tán? Ostobaság! – Felsóhajtott. Azóta az átkozott éjszaka óta minden megváltozott. Először a barátait vesztette el -a város ostromához parancsolták őket- , aztán a szüleit. A palota utolsó védői a pincékben lévő csata alatt estek el. Utolsó társaival a könyvtárat védte, de nem jött az ellenfél. -”Biztos félnek” -mondta barátja, Nar. Ó, te ostoba, minek kellett lemenned körülnézni a vízvarázslóval? Most már mindegy volt. Csak ő maradt mesterével az egész palotában. Kicsit furcsa, hogy egy ellenfél sincs sehol. Miután megvívták a kapunál az utolsó nagyobb ütközetet, az ellenfél akadálytalanul pusztította végig a kastélyt. Igen, például itt, ebben a szobában. Vér a falon, az ágyon holttest sehol. Szolga, őr, gyerek, nekik mindegy volt. Haranok. Legyen átkozott a nevük! Az éjfekete páncélos hódítók észak felől érkeztek. Hogy honnan? Ki tudja. A hegyek mögül. Minden tudós azt mondta, ott csak pusztaság van. Persze. Tévedtek. Mikor azt mondták, hogy a város falai kitartanak. Keserűen felnevetett. A páncélos szörnyeket nem érdekelte semmi. Csak pusztítottak, öltek. Démonfattyak, vagy ki tudja, miféle lények. Anya, apa, megbosszullak titeket. Esküszöm!

A varázsló egy oszlopokkal díszített folyosón haladt végig. Csend honolt, csak a város tüzeinek távoli ropogása hallatszott. Valahol a második emeleten járhatott. A folyosó egyik fele a belső kertre nyílt, a boltíveken át látta az érintetlen kertet. Ott nem volt harc. Mellette a könyvtár bejárata. Bemenjek? Nem, nem akarom látni. Továbbhaladt. Átment a körfolyosó másik részére. Szemből a könyvtár bejárata egészen aprónak tűnt. Két szobrot vett észre. Két női alak. Eddig nem is nézte meg őket alaposan. Igaz, nem is akarta. Ha beszélhetnének, vajon mit mondanának?
Ott egy kölyök, egy vörös köpenyes varázsló.”
“Alvadtvérszín köpenyű.”
Mint az anyja ruhája. A torony. Nem! Csak vörös. Igen. -A szobrok tekintete vádló- Vörös, mint a…a lány ruhája. Igen, azon a bálon. Akivel egész éjjel táncolt. Aki reggel a fülébe suttogott. Aki meghalt. -Elég!- Akit nem tudott megmenteni -Elég! Elfordult. Nem akarta látni a szobrok arcát. Ahogy őt nézik. Nem! Csak néznek. Ahogy megalkották őket. A Birodalom szobrászai. A Birodalom. Szép hely volt egykoron. Amíg tönkre nem tették. A haranok. Karcsú tornyok, boldog emberek világa. Ahol élvezett minden napot. És most mindörökre vége. Ezért megfizet nekik!

Lesétált a lépcsőkön. Le az alsóbb szintekre. Most az első emeleten volt, a fák a parkban kicsit ijesztőbbnek, az árnyékok nagyobbnak tűntek. Hirtelen egy sikolyt hallott. Egy női sikolyt. Ez nem lehet. Hisz mindenki meghalt! Rohant a hang forrása felé. Léptei szaporán kopogtak a folyosón, hallotta minden lélegzetét. Egy forduló balra. És meglátta őket. Négyen voltak. Három páncélos szörnyeteg, és egy lény díszes karddal. Az lehet a vezérük.
-
Eresszétek el -intett az egyikük szorításában vergődő lány felé. De fiatal. Mint én. Szolgáló lehet. Az öltözéke alapján legalábbis. A lények – néma fekete páncélos, sárgaszemű fajzatok- mintha mosolyogtak volna a sisak alatt. Vagy csak ő látta úgy. A vezér intett a karddal, mire az egyik teremtmény átvágta a lány torkát. Miért? Vér csurgott le a fehér ruhán, vér mocskolta be a szép gesztenyebarna haját. Miért? Hirtelen nyers düh öntötte el. Lángvirágok táncoltak körülötte. Gyilkosok! A lények rohamra indultak. De nem érték el soha. Két kurta szó, és tűzförgeteg kélt útra kinyújtott jobbjából. Azonnal elhamvasztotta a rohamozó haranokat. De a tűzfüggönyön egy alak rohant át. A vezér! A rúnák a páncélján megvédték! Épp annyi ideje maradt, hogy előrántsa tőrét. Nem volt túl gyakorlott harcos. A vívóleckéken bár mindig részt vett, a tőr használatában soha nem ért el olyan gyakorlottságot, mint a mestere, az a sodronyinges veterán. Varázslatra nincs idő! A vezér egyre hátrább szorította a folyosón. Két vágást kivédett -elvakulhatott a tűztől- , de egy szúrás felhasította a lábán a bőrt. Átok!

Ekkor azonban megsegítette a jószerencse, vagy csupán az istenek könyörültek meg rajta. Az ellenfele megcsúszott. Talán egy szikladarabra lépett rá, nem számított. Dar’en kihasználta ellenfele megingását és lángoló csóvát varázsolt ellenfelére. A rúnák ezt már nem bírták, s sisteregve mondták fel a szolgálatot. A páncélos összerogyott.

A fiatal varázsló mozdulatlanul állt legyőzött ellenfele fölött. Az arcukat úgysem látta még soha. A sisak, s a fej még ép! Odament és lefejtette róla a fejvédőt. Ekkor azonban kiejtette kezéből a sisakot. Az arc, az átkozott “szörnyeteg” arca egy emberi arc volt. Gesztenyeszín haj, kék szemek. Ember!
- Gra…gratulálok, harcos -nyögte erőtlenül.- Legyőztél.
- De..de..- Dar’en meg sem bírt szólalni.
- Hogy mit keres egy ember az oldalukon? -Felköhögött vére a padlóra hull.- Mert, mert nem mindenki szerette átkozott birodalmatokat. Hogy polgáraitok jól élnek, míg a peremvidékeken néha éheznünk kell. A családom is így halt meg…. -a vezér teste elernyedt.
- Én..én nem.. – azonnal ellökte magától a holttestet. Megfordult, el akart menekülni. Gyilkos! Rohant, keresztül a folyosókon. De tudta hogy a harcos szemei őt figyelik Legyőztél! Megöltél! Rohant abban az átkozott alvadtvérszín köpenyben, el a szobrok vádló pillantásai előtt. Gyilkos! Gyilkos! Elmenekült, le egy kis ablaktalan szoba magányába és halkan sírni kezdett. Tudta hogy azoktól a szemektől, azoktól a kék, élettelen szemektől soha nem szabadulhat.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához