LFG.HU

HammerTimeCafe
garw
novellaCimkek

Sz. V. Attilának boldog, irigylésre méltó gyermekkora volt, szülei szerették, figyeltek rá és komoly figyelmet szenteltek személyisége fejlődésének. Mindennel igyekeztek megismertetni. Humánus szellemben nevelték, az élet, a tudomány és az emberek tiszteletére. Tanulmányait is úgy alakították, hogy mindenbe belepillanthasson, így lehetőséget kapott maga megtalálni helyét a világban. Az átlagosnál jobb tanuló volt, de nem sokkal, viszont sokkal öntudatosabb volt társainál, képes volt kezelni a körülötte felmerülő problémákat. Mindenki láthatta, hogy milyen találékony és felelősségteljes ez az Atti gyerek.

A főiskolán katasztrófa-menedzsmentet tanult. 2020-ban diplomázott, majd tűzoltónak állt. Szülei ekkor már jelentős befolyással bírtak céges berkekben, és a legjobbat akarták fiuknak. A legjobb állások skáláját állították össze fiuknak. De Attila nem akarta, hogy ilyen áron jusson előbbre, ekkor történt az első komoly nézeteltérése szüleivel. Hátrahagyta a szegedi üzlet-orientált klímát, és Budapestre költözött.

A változás hatalmas volt, és sokkal elborzasztóbb, mint amire számított. A szegedi diplomáciai és kormányzati negyedek óvatos logikája, és lakosok biztonság-igénye totális ellentétben állt a nagyvállalatok gátlástalanságával és a hatóságok önámító hozzáállásával. Nem beszélve a budapesti polgárok önpusztító életmódjával, ami egyenes következménye ennek a rendszernek.

Ebbe az átláthatatlan dzsungel-világba csöppent bele Attila. Első útja a tűzoltósághoz vezetett. Azonnal felvették, egyből kocsiparancsnoknak. Eleinte furcsállta fellengzős társait, akik fegyverrel jártak és csak pár hónapot akartak itt lehúzni, amíg anyagilag egyenesbe jönnek. Részint jól fizettek, részint 12-14 óra volt az ügyeleti idő, persze ha volt esemény akkor kevesebb, és esemény az mindig volt. Ilyen munkatempó mellett pedig az embernek nem sok ideje maradt szórakozni és elverni a pénzt, ez a spórolókat vonzotta. A pénzt persze rövid idő alatt is el lehet cseszni, drogokra, kurvákra, menő cuccokra, de akinek ilyen életvitelre volt igénye, az nem itt keresett munkát. A tűzoltóságnál jobbára “becsületes” emberek dolgoztak. Rajtuk kívül, mindig volt néhány közmunkára ítélt is; kocsimosás, tömlőhajtogatás, meg ilyesmik.

Attila arra számított, hogy itt majd megtalálja azt a logikát, ami átláthatóvá teszi a rendszert és túlélhetővé a várost. Nem kellett soká várnia, egy raktártűznél fizetett zsoldosok tüzet nyitottak a tűzoltókra. Valami biztosítási csalás állt a háttérben, és a szólóknak kellett biztosítani, hogy idő előtt senki ne jusson be az épületbe. Attila súlyosan megsebesült, három társa meghalt.

Itt volt az első törés az életében, az első meghatározó lövöldözés. Rájött, hogy nem sokat ér amit eddig hitt. Az emberek nem érik meg a törődést, saját céljaikért, vagy egyszerűen csak maguk helyett, bárkit készek feláldozni. Meghatározó logika pedig nincs, csak az állati ösztönök.

Nem megvilágosodás volt ez, csak egy mentség, mondván, nem érthető meg, ezért nem tudta megérteni. Visszament dolgozni, de tiszta fejjel nem tudta megemészteni, hogy minden nap megtörténnek ugyanazok a szörnyűségek. Inni kezdett, később drogozni is, ez egy idő után nagyon meglátszott teljesítőképességén, és a fején is. Azonnali hatállyal elbocsátották, diploma ide vagy oda.

Próbált másik állást szerezni, de azonnal látták rajta, hogy mi az ábra. Az anyag viszont kellett, úgyhogy kockáztatott. Leütött egy-két dílert, de aztán elkapták. Lehetőséget ajánlottak neki. Az életéért cserébe meg kellett ölnie valakit. Elvállalta. Meghalni ment azon az éjjelen, de szerencséje volt.

Győzött, és megkapta jutalmát; egy logikát, egy részt a világból, amit végre megért, ahol egyértelműek a szabályok. Mindent elvállalt, amit a jól bevált gengszter-bérencek nem vállaltak. Nem félt, egyre jobban alkalmazta a logikát; “ölj vagy halj meg”, egyszerű. Nem a drog hajtotta, nem is a tehetetlenség, hanem valamiféle céltalanság, hogy bármit megtehet, csak nincs rá különösebb oka, hogy megtegye. A drogról is ezért nem akart leszokni, nem volt miért. Saját logikája szerint szabad volt, és ez sokkal súlyosabb momentum, mint maga a drogprobléma vagy a gyilkosságok.

Egy mámoros éjszakán történt életének második meghatározó lövöldözése. A jól végzett munka eredményét, két Glock-ot az áldozattól és hat kis zacskót fizetségképp, szorongatott éppen egy tűzcsap tövében, a vérében csak némi alkohol és gyorsítók voltak. Egy tévés közvetítőkocsi fékezett mellette, oldalán “Duna TV” felirattal. Az ütött-kopott oldalajtó kivágódott, és emberek indultak a földön kuporgó Attila felé. Három alak bontakozott ki a világot körülölelő ködből, egy riporter mikrofonnal, egy operatőr kamerával és valami testőr-féleség fegyverrel az oldalán. A riporternő valósággal boldog volt, hogy ilyen szép példányt találtak a drogosokról szóló műsorukhoz, majd megkérdezte Attilától, hogy miért is drogozik. Attila végiggondolta, több dolgot is mondhatott volna. Akár azt, hogy mit keresett, és mit talált helyette. Vagy azt, hogy miért hiányzik a cél az ember életéből. De végül csak addig jutott, hogy az emberek kihasználják egymást, egymás tehetetlenségét, szenvedéseit. A riporternő tehát válasz helyett három golyót kapott a torkába. A testőr szintén, bár ő már rámozdult fegyverére. A kameraman ledobta felszerelését és a furgon felé iramodott. Attila felállt és a furgon felé tüzelt tovább, a két pisztolyából összesen hat golyót lőtt ki másodpercenként, a kameraman elesett, a kocsi oldalából fröcsköltek a fémforgácsok. A vezetőülés felől nyikorgás és kapkodás zaja hallatszott, majd indítózás. Attila arrafelé irányította a tűzívet. A furgon nem mozdult. A két Glock-ban 18-18 darab lőszer volt, az egész hat másodpercig tartott.

Attila feje kitisztult, egyszerre rájött, hogy szabadsága csak a gátlástalanságából fakad. És már a logikája is csak egy újabb függőség. Egy újabb önámítás, amitől célok nélkül nem tud megszabadulni. Akkor és ott megfogadta, hogy jobb ember lesz, és nem okoz több fájdalmat másoknak. Megnézte áldozatait, látta, hogy a sofőr, egy fiatal srác, még életben van. Kórházba vitte, ahol azt mondták neki, túléli. Bólintott, majd lelépett, boldog volt, hogy valakit megmenthetett.

Egy év telt el. Le akart szokni a drogról, egy darabig sikerült is, de látta, hogy érzéseit nem ez befolyásolta. Benne volt valami, ami nem hagyta nyugodni. Bár ő mindent kipróbált, keresett rendes munkát, barátnőt, olvasott, de egyik sem jött össze. Nem voltak elég jó célok, nem volt érdemes küzdeni értük. Amikor megkeresték volt “munkaadói”, örömmel vágott bele ismét, mert ez volt az egyetlen, ami igazán felpörgette. Újból régi logikájának rabja lett.

A harmadik fontos lövöldözés nem tartott sokáig. Az első hat perc volt, a második hat másodperc, a harmadik csupán egyetlen lövés, sima meló, egy felkapaszkodott infókereskedő. Ahogy felfelé tartott a mocskos lépcsőházban, elkezdett félni, félni attól, hogy sohasem lesz vége. Mert a halál is lehet cél, és ő elébe is megy mindig, de nem éri el, még csak a közelségét sem érzi. Mire fölért, úgy döntött, hogy most jött el az idő. Azért jött most ide, amiért az egészet elkezdte, hogy meghaljon. Akkor az életéért cserébe meg kellett ölnie valakit, most magával kell végeznie, a saját életéért. Berúgta az ajtót és várt. Egy lövés dördült, Attila kiejtette pisztolyát a kezéből és eldőlt, fejéből lassan csordogált a vér. Egy barázdált arcú, huszonéves srác bújt elő az ajtófélfa mögül, és óvatosan méregette a lassuló szuszogású óriást, hitetlenkedve ismerte fel benne “drogos harcos”-t, ahogy a sajtó nevezte a másfél évvel ezelőtti híradós-gyilkosság ismeretlen tettesét, aki kinyírta a srác által furikázott TV-stábot, majd őt, az egyetlen túlélőt, kórházba vitte.

Mentőt hívott, és bement vele a kórházba. A zsaruknak azt mondta, hogy egy harmadik személy volt a támadó, aki elmenekült. Ezt utólag kicsit problémás lesz kimagyarázni, de ha kivitte volna a folyosóra, akkor meg a ballisztikusok buktatják meg a meséjét. Amúgy sem ez az első eset, azután az éjszaka után is hazudott, amikor azt mondta, nem látta a támadó arcát.

Attila rendbe jött, megismerkedett Zolival az infódílerrel, elmondta neki a történetét, mindazzal együtt, amiket akkor gondolt. Elmondta, hogyan határozta el magát, hogy nem bánt többé senkit, és hogyan csúszott újra vissza. Zoli értette, mire gondol, és még a segítségét is felajánlotta, de felhívta Attila figyelmét, egy lényeges dologra; hogy van valaki a városban, aki a halálát akarja, és holtan nem tud segíteni. Attila, miután felépült, megölte régi munkaadóit, a két nagyfőnököt, és a kisfőnököket. De többet senkit. Azóta boldog.

Zoli átvette a dílerek helyét, és azóta egy visszafogott, ésszerű nyereséggel operáló bűnszervezetet üzemeltet, több-kevesebb sikerrel. Látszólag jó barátja Attilának, a véletlen szülte furcsa kapcsolatukat, amit ebben a világban jobb híján barátságnak kell nevezni. A látszólagos barátság abból adódik, hogy Zoli szemében többet érne egy gyakorló pszichopata, mint az, aki még kapaszkodik valamiféle normarendszerbe. Idővel talán ez is elmúlik.

Ami az Attilában kialakult pszichopátiát, mint antiszociális viselkedészavart illeti, nyugvópontra került. A látszat ellenére mégsem a világ tette ezt Attilával. Erre a világra egyszerűen nem működött a szülőktől kapott “normális” szocializációs minta. A káros szociális környezet, a krónikus stressz, a veszély keresése csak elősegítették a már meglévő betegség tüneteinek fokozatos megjelenését. Gyermekkorában sokat vártak el tőle. Ezt soha nem mondták ki, a kitűzött feladatok megvoltak, a teljesítés mértékét pedig kisfiukra bízták, aki lelkiismeretétől vezérelve minél jobban akarta teljesíteni azokat. Legbelül tiltakozott ez ellen, de látta, hogy szülei boldogok, ha mindent megtanul, amit kijelölnek számára. Csak azt nem tudatták vele, hogy hol van az a szint, ahol valóban elégedettek vele. Ezt ők maguk sem tudták, a dicséretek illetve az ajándékok sohasem voltak összhangban – a kisfiú megítélése szerint – a befektetett energiával. Attila elveszett a bizonytalan elvárások tengerében. Ekkor dőlt el, hogy sohasem fogja megtalálni a helyét, csak ezt senki nem látta. A kis bizonytalanságokat látták csak, de mire elkezdtek volna aggódni, a gyerek látszólag “felengedett”. Valójában ekkor következett a visszafordíthatatlan fázis. Látszólag újra boldog volt, könnyed, már nem volt meg benne az a visszafogottság, amivel a felnőttekre bízza a dolgokat. Ő is teljes értékű problémamegoldóvá vált – eleinte csak a család keretein belül, később az iskolában is. Valóban kitűnt a többiek közül. Szülei nagyon büszkék voltak rá.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához