LFG.HU

Daoldin
novellaCimkek

Virágillatú tavasz volt, mikor dicső, friss és tettre kész harcosaink benyomultak a fervinek földjére, és nyirkos, sáros ősz lett, mikorra véresen és mocskosan elakadtunk a kopár erdőkben. Fekete, göcsörtös fák között hajtottuk álomra fejünket, nappal pedig örökösen köd ülte ingoványokban próbáltunk előre haladni, hogy felkutassuk a barbárok nyomorúságos falvait. Ha nagy nehezen rábukkantunk egyre, akkor a kunyhókat felgyújtottuk, az asszonyokat és gyerekeket szélnek eresztettük, a tizenhat nyárnál többet látott férfiakat pedig felkoncoltuk. Mindezt pedig oly fásultan és érzéketlenül, mint ahogyan hangyát tapos el az ember. Fáradtak voltunk, rémesen fáradtak.

Éjszaka csak nehezen bírtunk aludni, mert a fervinek harcosai bármikor rajtunk üthettek. Előbújtak az éjszakai sötétség, vagy a hajnali köd rejtekéből és gyilkoltak. Megöltek közülünk annyit, amennyit tudtak, majd amikor már látták, hogy felocsúdtunk, elillantak, de még ilyenkor is előfordult, hogy magukkal ragadták néhány sebesült, vagy legyengült társunkat. Őket később szörnyű állapotban találtuk meg. Láttam egy gyerekarcú, a déli tartományokból származó önkéntest, akinek a torkát fültől fülig felvágták, és a nyelvét, mint valami groteszk második szájon, kihúzták a nyíláson. Egy bajtársamat magam szedtem le egy fáról, ahova a lándzsáikkal szögezték fel. Volt belőlük vagy egy tucat, az egyik a száján keresztül fúródott be a fa törzsébe, egy-egy a kézfején és a lábfején, a többi pedig jobbára a hasa és a lágyéka környékén.

Az utánpótlás, mondanom se kell, akadozott, a mocsarakban talált nyálkás kígyókat és gyíkokat ettük, de volt olyan, hogy napokig nem jutottunk élelemhez. Ez a háborúnak se nevezhető nyomorúságos vesszőfutás értelmetlen volt, de már ezzel se törődtünk. Az átkozott Werzg papok persze megpróbáltak mindent, hogy lelket öntsenek belénk, szónokoltak, győzködtek, furmányos varázslatokkal keltették fel bennünk a küzdeni akarást, vagy büntettek, ám ez csak arra volt jó, hogy megnöveljék a dezertőrök számát. Hamar eljött az a nap, amikor a századom a harmadára csökkent, és ezen az estén látogatott meg Jerka, a hadnagyom, hogy rávegyen a szökésre, és ugyanezen az éjszakán láttam először azokat a különös álmokat.

Szakadozott sátramban üldögéltem, és egy elázott parancslevélből próbáltam kibogarászni az értelmet, amikor Jerka leült mellém. Kérés nélkül jött be, és én már ezen se akadtam fenn, örültem neki, hogy az embereim még úgy ahogy követik a parancsaimat. Pokolba kívántam minden előírást, mint ahogy rajtam kívül mindenki más.
Halk sóhajjal dobtam félre a papirost.
- Igen?
- A kornétásom elpatkolt. Az a nyílvessző mégis csak mérgezett volt.
Várakozóan néztem rá, valószínűleg nem ezért jött.
- Két újabb emberen mutatkoznak a genka-láz tünetei.
- A lényeget, Jerka, ha megkérhetlek, fáradt vagyok most ehhez.
- Tudom, és én is belefáradtam már. – Hangjában ingerültséget véltem kivenni, éreztem már, hogy valami komoly ügy miatt jött, és nem azt akarja elújságolni amit már amúgy is tudtam, hogy ha ez így folytatódik, nem lesz a seregből senki, hogy hazatérjen. – Belefáradtam ebbe a…
Kezeivel bágyadtan intett a sátor bejárata, a tábor, a mocsár, és úgy általában az egész elcseszett világ felé.
- Épp ezért úgy döntöttem, hogy nem csinálom tovább, és hazamegyek, amíg még megtehetem. Úgy gondoltam jobb, ha ezt te is tudod, és talán te is velem tartasz.
Nem emlékszem mit éreztem ekkor, talán semmit. Az otthon szó hallatán akkor már szinte semmi se jutott eszembe. Voltak valami távoli, ködös emlékeim egy házról, egy almafáról, lovakról, de olyanoknak tűntek, mintha csak valami képen láttam volna őket, valaha rég. Mintha nem is az én emlékeim lettek volna, hanem valakinek az elbeszéléséből ismerném. Nem értettem miért van ez, talán a fervinek titokzatos, mocsári boszorkányai átkoztak meg minket, hogy elfelejtsünk a múltunkból mindent, hogy aztán élő holtakként kóboroljunk körbe és körbe a mocsárban, addig, míg el nem rothadunk. De az is lehet, hogy a sok szörnyűség, amiket láttam, elvette az eszemet.

Jerka talán megérezhetett mindebből valamit, vagy csak egyszerűen túl bárgyú kifejezéssel nézhettem rá, mert belelendült a beszédbe.
- Nem mi lennénk az elsők, sem az utolsók, akik itt hagyják ezt az átkozott sereget. Mi értelme van tovább menni? Pár mocskos faluért?! Ugyan, a Birodalomnak semmi haszna belőle! Sőt, miközben mi itt döglünk meg a sárban, a császár meg a talpnyalói vígan mulatnak!
A császár említésekor résnyire szűkült a szeme, és olyan gyűlöletes vicsorba meredtek az arcvonásai, hogy rájöttem, nem csak én fogom elveszíteni az ép elmémet. Lassan eresztette ki a hirtelen beszorult levegőt, majd elsimultak a vonásai, és újra ugyanolyan fásult, és közönyös lett, mint a katonáim odakint, vagy mint én.
- Ezért én hajnalban lelépek. Megpróbálok hazavergődni, de több esélyem lenne, ha nem egyedül vágnék neki.

Közönyösen nézett rám, de láttam a szemén, hogy nagyon sokáig rágódott ezen, amíg be mert jönni a sátramba. Kedveltem őt, jó katona és igazi barát volt. Egyszer még az életemet is megmentette, még a hadjárat első heteiben, amikor a fervinek azokon a leírhatatlan szörnyeken lovagolva támadták meg a hadoszlopunkat, és én ezért akkor hálás voltam neki. Akkor ott, abban a sátorban, hálát már nem éreztem, csak valami kis szánalom félét, mert a szemeiben mást is láttam: könyörgést. Ekkor őrült gondolataim támadtak: lenéztem őt azért, hogy még vannak érzései. Hirtelen úgy gondoltam, hogy ez egy feladat, az istenek kiszemeltje vagyok, és csak akkor válok méltóvá a jutalomra, ha végighaladok ezen az úton. Az úton, aminek a végén már nem lesznek érzelmeim, nem lesznek emlékeim, nem érdekelnek az ilyen tökkelütöttek, akik még hiszik, hogy valahol boldogság vár rájuk, vagy bármi, ami biztonságos, és átalakulok majd valami magasabb rendűvé. Több leszek majd, mint ez az otthonáért síró hadnagyocska.
Újra a kezembe vettem hát a parancslevelet, és rá se nézve azt suttogtam:
- Takarodj.

Később, amikor már bebugyoláltam magam takaróimba, nagyon megijedtem az esti gondolataimon. Félelemmel töltött el, hogy mivé válhatok, ezért úgy döntöttem, hogy másnaptól jobban odafigyelek az érzéseimre, és gondolataimra. Nem akartam, hogy az embereim azért haljanak meg, mert a kapitányuk megőrült. Ma már szánalmasnak érzem ezeket a naiv fogadalmakat, de akkor nagyon büszke voltam magamra. Azt is eldöntöttem, hogy Jerka szökését nem fogom megakadályozni, ennyivel tartozom neki. Elégedetten hajthattam álomra a fejem.

Álmomban egy fervin kunyhót láttam. Apró kis dombra épült, körötte tüskés bozót, és néhány kékes vadvirág. Tapasztott sárból és nádból épült, a bejáratig pedig különböző tollakkal és csontokkal díszített botok jelezték az utat. A kunyhó oldalánál egy kecske tépkedte a növényzetet. Az alacsony ajtóból ekkor kilépett egy lány. Fiatalnak tűnt, egyszerű, mondhatni ócska zsákruha volt rajta, vörös haja gubancos. Elégedett, huncut mosollyal nézett körbe, csak a szemében volt valami, ami nem illett a külsejéhez. Bölcsességet és szomorúságot láttam azokban a szemekben. A lány elsétált a bokrokig, letépett egy virágot, s azt a hajába tűzte. Ránevetett a kecskére, és megsimogatta. Hirtelen iszonyatos vágy fogott el a kunyhó békéje és nyugalma után, de olyan mélyen, hogy felnyögtem álmomban. Soha még semmit nem akartam annyira, mint hogy én is ott lehessek, elheverjek a kunyhó árnyékában, és talán a lány rám is úgy nevetne, mint arra a koszos kis kecskére.
Ekkor a lány felpillantott és felém nézett, és bár reménykedtem, hogy mosolyogni fog, csalódnom kellett. Rémület ült ki az arcára, és felsikoltott. Egy sikolyra ébredtem én is.

Azonnal éber voltam, és felkaptam a kardom. Újabb sikolyt hallottam, artikulátlan férfisikolyt, valamint üvöltést és csatazajt. Magamra kaptam a sisakom, és kiugrottam a sátorból.
Ahogyan azt sejtettem, támadás ért bennünket. Őreim nyílvesszőkkel a torkukban a földön hevertek, a fák közül mindenhonnan állatias külsejű fervinek rohantak felénk, az embereim pedig rémülten kapkodták fel fegyvereiket. Az ellenség ránk rontott és öldökölni kezdett. A katonáim megpróbálták legyűrni fáradtságukat, vagy a fagyos hajnal dermesztő hidegét, és összeszorított foggal küzdöttek. Én magam üvöltöttem, és őrjöngve rohantam a harcolók közé.
Maga az iszonyat volt, ami ez után következett.

A félelem lett úrrá a seregen, és űzött, hajtott minket. Minden sátor mögül egy koponyadíszes fervin ugrott ránk, minden ködfoltból halált hozó nyílvessző száguldott felénk, hogy kiszúrja szemünket, vagy átjárja szívünket. Mintha az egész világ sikoltott és rikoltott volna, mintha ezernyi démon szakadt volna ránk, hogy felkorbácsolja, aztán behabzsolja az emberek elszabadult indulatait. A harcosok eszüket vesztve gyilkoltak, elcsúsztak szásszor is a vérrel kevert sárban, de felálltak újra, és futottak, és ész nélkül vagdalkoztak. Ellenség lett minden. A fű megmarkolta a lábad, a fák göcsörtös karjaikkal próbáltak feltartani, a sátrak és kötelek tébolyult hálója senkit sem akart ereszteni. A bokrokban fortélyos vadak lapultak, hogy megfojtsanak, lehúzzanak, és átvágják a torkodat. Nincs értelem, és nincs kegyelem ebben a harcban, nem számít senki, és nem számít semmi.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de amikor kitisztult elmémből a őrület, azon kaptam magam, hogy nyakig sárosan és véresen húzok, vonok egy magatehetetlen testet, kardommal pedig üvöltve csapkodom magam előtt a bokrokat. Lábamból kiszállt az erő, és térdre estem. Fura, természetellenes csend vett körül, csak a távolból hallatszott valami tompa moraj. Szürke bokrok, és fekete fák erdeje vett körbe, szinte megfojtottak közelségükkel. Halálosan kimerült voltam, és tele ezernyi kisebb nagyobb sebbel, de egyik sem volt vészes. Akit pedig magammal cipeltem abból a pokolból, Jerka volt. Nem emlékeztem, hogy találtam rá, sem arra, hogyan tudtam magammal vinni, de láttam, hogy az ő sérülése nagyon súlyos. Egy horgas végű vadászlándzsa akadt a medencecsontjába, csoda, hogy eddig kibírta.
- Hazaviszlek – hazudtam neki, és ő hálásan mosolygott rám.
Alkonyatig bírtam még, aztán a fáradtságtól elájultam.

Aznap éjjel ugyanazt az álmot láttam, de most tovább folytatódott. A lány újra felém nézett, és rémületében felsikoltott. A szívem is összeszorult a gondolatra, hogy esetleg én hozom rá a vészt, de sajnos tévedtem. Harcosok jelentek meg a látóteremben, a császár mocsokkal borított, átkozott katonái. Kiéhezett farkasokként vetették magukat a zsákmányra, elégedetten hörögve. A lány a kunyhóba rohant, a csontig soványodott, izzó szemű férfiak pedig utána. A saját dühös és tehetetlen kiáltásomra ébredtem.

Jerka reggelre halott volt. Eltemetni nem bírtam. Túl fáradt voltam hozzá. Behúztam egy bokor alá, hogy nehezebben fedezzék fel, de amikor felegyenesedtem, a bokron egy, az álmomból ismerős kék vadvirágot vettem észre. Nem tudom meddig álltam ott, a kis virágot bámulva, miközben éreztem, hogy kezd visszatérni belém valami erő. Valami, ami régen természetes része volt az életemnek, de ezalatt a hadjárat alatt elveszítettem. Most felmelegített és új erőt adott. A vadászlándzsára támaszkodva, másik kezemben a virágot szorongatva vánszorogtam tovább. Mentem előre, bal láb után a jobb, aztán megint a bal. Az erdőt szinte nem is láttam, szemem előtt a lány mosolya lebegett. Az a birtokló, és biztonságot sugárzó mosoly, amivel apró kis birodalmára, a kunyhóra, a kecskére, a virágokra mosolygott, és talán kicsit rám is. A köd gubancos hajának formáját vette fel, a fákban vékony, izmos alakját véltem felfedezni. Mentem előre, bal láb után a jobb, aztán megint a bal. Az irányt nem néztem, csak őt követtem. Így gyalogoltam egész nap, majd egész éjszaka is, mert elaludni nem mertem. Féltem az álmomtól, hátha ha az, amit ott látnék, újra elvenné a nehezen visszaszerzett életerőt.

Másnap reggelre megpillantottam a kunyhót, és előtte a lányt. Újabb madártollakkal ékes botocskát szúrt a földbe, miközben halkan dudorászott. Hajában koszorút viselt, amelyet a kis mocsári virágokból font. Hihetetlennek tűnt, hogy megtaláltam őt, pedig utam során eszembe se jutott, hogy mi van, ha csak egy ábrándképet követek. Jöttömre felnézett, és elmosolyodott. Ugyanaz a mosoly volt, amit álmomban láttam, amire annyira vágytam, hogy nekem ajándékozza. Nem volt rémült, inkább úgy nézett rám, mint egy rég nem látott ismerősre. Odabicegtem hozzá, de csak suttogni bírtam, erőtlen hangon.
- Most már biztonságban vagy. Vigyázok rád.
Ő azonban még szélesebben mosolygott, látni engedve apró, fehér fogait, és lágy hangon csak pár szót mondott, ám ettől a pár szótól is új erőre kaptam, felengedett izmaimból a dermedtség, és az elmém, a lelkem is kitisztult. Soha nem felejtem el azokat a szavakat, amiktől én, számtalan csatát túlélt férfiember, kisgyerekként könnyeztem:
- Nem, most már te vagy biztonságban.

(Scriptórium novella)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához