LFG.HU

Marvin
novellaCimkek

Darabról darabra szedtem össze, persze nem a kukákból, aki ott turkál, ott is marad, hanem a használtcumós boltokból. A múlt századi műanyagfelületek egyenszíne, az a fura mindenhol jelenvaló bézs, meg a modernebb, kúl fekete gépdarabok tömbjei beterítették az asztalt, lépésről lépésre az alsó lapokat, a végén a fél szobát, a kábelnek a szekrényen át fúrtam lukat. A porszemek az ablakrés előtt, az éjjeli lámpafény pászmájában kevertek, letettem a fúrógépet, és az egész tetejére odaillesztettem egy Akai monitort. A hatás kedvéért, egen, külön helyről megy majd, és úgysem mutat majd semmit, csak azt a menő minimalista örökmozgót a képernyővédőn.
Két nappal azután szállt meg a nagy munkakedv, hogy vele találkozhattam. A régi céges vidékeken történt, éppen Van Kong szolgálatában generáltam a látogatottságot. A tárhelyek ára ekkoriban nem verte az eget, de nyakkendőék azért még meggondolták, kivágják-e az egészet, csak mert a kedvenc partnerük jött a fél ponttal magasabb verziószámú topmodellel. Némely kereső is elég primitíven kattogott ahhoz, hogy össz-vissz a regisztrált látogatások alapján köpje ki a reklámfelületek árát. Nem nézték, az ügyfél hány pillanatig lesi mondjuk a Plantaflex 6000 csodáit, csak azt, hogy hányan teszik, a magamfajta lúzerek tehát a látogatottságot felnyomandó tetvészkednek egy lépést fel, egyet le a rácspontokon. Unalom, de legalább apróért, és magadnak kellett csinálnod. Nem tudom, hogyan, de a vállalati nagygépek, azok a lélekzabáló batárok ki tudták szúrni az élő netlakót, és simán megkülönböztették mondjuk egy progitól, amit netán fel-alá rohangálásra lőttél be.
Én voltam tehát az egyik élő, lucskos lélek, izzadt biover egy iszonyúan tré szériából, aki az elektródák végén igazolta a belépéseket. Erre még jó. A négyezredik regisztráció környékén jártam, egen, amikor megtörtént. A rácshálózat valahogy felgyűrődött.
A nagy hullám hozott el téged.
Huppantam egyet, a lökés feljebb dobott, hülye érzés támaszték után kapkodni a nem-térben. Körülnéztem, azaz max elgondoltam, hogy körülnézek, leszokhattam volna már az ilyenekről. A kezem alatt homokot találtam. Körben a háló sehol, a rács józan hálózata helyett romokkal teli szigetféle. Élethű, legalább a talajra nagy gondot fordítottak, bár a láthatár gyanúsan rövid. Szédít, kellemetlen az efféle, mint a hurok a fej körül. A pálmafák csonkjai kormosak, a falakra nyomi firkálók fekete, emberi árnyakat festettek eltérő pózokban. Istenem, de eredeti. A türelem vagy a pénz a bunkerek táján fújhatott ki, felfedeztem, hogy mind ugyanolyan, és csak egy oldaluk van, akárhonnan nézem.
A megkerülhetetlen betonfalak árnyékot azért vetettek. És az egyik homályában, egy örök pillanatra megmoccant ő. Szürke libbenés, egy arc, vagy az arc emlékének helye, és a mosoly, minden elmúlt meg hátralévő mosolyok összege. Némán bíztatott, azt hiszem, de a pillanat elmúlt, a libbenés eltűnt. Őrültem tekerten körbe és körbe, hiába, órákig, amíg a távoli nyilallás eszembe nem jutatta az alantas hústestet, messze odakint. A belépési pontot se találtam, szóval mást nem tehettem, újraindítottam az egészet és kicsatlakoztam. Az agyamat viszont nem rezetelhettem ily könnyedén. Az ő mosolya töltött be mindent.

Szóval, akkoriban fejeztem be az új gépet, az otthonit. Végzetszerű idő, nem lehetett véletlen, hogy egy Toxibreez procit süllyesztettem bele, az ilyenek ugyanis komplett szimstimeket le tudnak játszani. A régi Lakótelepen túl kóvályogtam, és azon szenvedtem, mivel adhatnám tudtára, mi lenne az illő keret. Hogyan mondhatnám el, ha megtörténik a csoda, és a mátrix hulláma megint odavet az ő betonfalaira
A ló tek könyvtárat a sok papírral felforgatták a kölykök. Mellette mentem el. Sárga meg szürke, repedezett lapokat kevert a szél, de a cetlik a hontalanoknak sem kellettek, úgy hallottam, panaszkodnak, túl száraz. Pár taknyos éppen nyomott gyalázórituáléba kezdett egy oszlop csonkjára vetett könyv felett. Aztán hirtelen szétrebbentek, ha jól vettem ki, azért, mert kezdődik a Dominatrix. Visításuk hangját a szél hozta vissza.
Odaslattyogtam, kézbe vettem az áldozati malacot. Egész olvasható, bár se a szerző, se a cím nem látszik, a gerincen három betű maradt, J, L, és B. Versek, tekertem előre és hátra a lapokon, jólesett a sok direkt impulzus meg kattintgatás után, és egyszer csak elém került. A vers, nem ő, bár ebben ekkora már nem lehettem annyira biztos, a bekattantság elkeni a határokat.
A hasztalan hajnal egy kihalt utcasarkon talál: túléltem az éjszakát.
Íme, az első sor, nagy ég, pontosan, ami kell. Így ment tovább, egyre kápráztatóbban, és mire a hetedikig jutottam, megszületett az ötlet. Mert a hetedik így hangzott:
Szavak, bármilyen szavak, a nevetésed és te magad, pimaszul és szüntelenül gyönyörű.
Szimstimbe foglalom az egészet, a verset, és elviszem neki. Lejátszom. Több nem kell, egyszerűen az ő csökevényes szavak és még csökevényesebb gondolatok felett álló, tiszta és digitális nyelvén csinálom meg a klipet. A kellő kétségbeesés megvan, a költői kifejezőerő ettől a halott hárombetűstől szintén, csak a kódolási tudományom hiányzott. Asszem, csak egyvalaki jöhet szóba, és még meg kell találnom. Loeb, a munkaadóm. Loeb tudna fogja, mi az irány.

A Délutáni Polikróm közönsége az alumíniumoszlopok hajlataiba vette be magát. Különös, ám kint, az aszfalton éppen semmi sem csillant nyálkafénnyel, bent is csak a tonik foltjai a plasztikutánzat asztalokon. A vendégkörről a belterjes kis rajongótáborok csendes őrülete áradt, csak az övék kóbor sorozatgyilkosok vagy krómrokkerek helyett irodalmi alapokon nyugodott. William, a nagy Gé ősrégi regényein. Gátlástalanul pózolt az egész bagázs az utolsó emberig, éjjel és nappal, jobbára önmagának. Glatz, a csapos odáig ment a rajongásban, hogy a karjára idióta, szükségtelen ruszki kézprotézis másolatát csavarta, és besárgította a fogait. Ha rosszul mérte fel a távolságot, a műkéz széles, nagyúri mozdulataival poharak tucatjait söpörte le a pultról. Fizetésnapokon csekkcsipjének jelentős hányada erre ment el.
Amint beléptem, rögtön balra mutatott. A sima, szőrös, másik kezével, és közben igyekezett úgy tenni, mint egy vesztes úriember. Loeb a sarokban ült. Az utolsó előtti asztalnál girhes, görnyedt posztkamasz mellett vitt el az utam, pólóján a mester drótkeretes arcképével. Felkészültem az idézetre.
- Huszonnyolc sok év egy konzolkovbojnak…
- Ja. – köptem vissza. – Egy állástalan takarítónak meg pláne. Tudom, mi a te gondod, öreg, képtelen vagy menedzselni magad. Vannak rá jó csipjeim, holt olcsón, most nyúltam a Paragon Ázsiától…
- Hö! Céges szarság!
A lázadó undorral fordult el. Loeb, Van Kong samesza és alkalmi munkaadóm eggyel odébb fáradtan emelte rám tekintetét, de félúton feladta. Bökött egyet a napszemüvegén, zöttyenjek le.
- Egek, a művész. Hogy állunk, he? Megvan a nyolcezer?
- Hamar, haver, hamarosan, a jövő héten itt lesz, a kintlevőségek, ugye…
- A belépéseid, te félhülye. Nyolcezer regisztrált látogató, nem a pénz. Egyszer persze majd az is, de a főnök nem néz el mindent.
- Haladok. Hanem van itt valami, valami fura… Izé, akad egy kis időd? Lenne?
- Nincs. Mondd csak.
Előadtam neki mindent. A végén sóhajtott, összenézett a poharával. Most tűnt csak fel, piája jégkockájába egy rozsdás anyacsavart fagyasztottak.
- Ha jól értem, Romleó, félrekapcsoltak. Összefutottál ezzel a villanófény ábrándmacával…
- Igen!
- És most ezzel a verssel vennéd le a lábáról, vagy a vers szimstimjével, amit a könyvben találtál. Papíron.
- Ehe…
- És mire kellek ehhez én? Éppen ittam, ha nem látnád.
- A helyzet az, Loeb, hogy a programozói csipjeim lejártak. Nem fejlesztettem magam, na, és attól félek, ha én kódolnám, nem lenne elég kifejező. Az ilyen effektekhez te értesz. Te értesz igazán. Na, ráérsz?
- Ne tegye már magát, művész. Ne mondja, hogy egyedül nem megy… az ihlet e szárnyaló lovagjának, a féktelen individualistának…
- Magányos vagyok, te farokarc, nem individualista. Nagy különbség. És nem a nem értek a szimstimekhez. Na?
- A főnököddel beszélsz. Megnyerted a kilencezret, nagypofájú. Kilencezer regisztrált belépés. És most tűnés.
- Kétszer annyit dolgozok, ha kell. Háromszor…
- Istenem. Nincs rosszabb egy újrakezdő kocogónál, mondja a költő. Mikor végzel?

A vázzal hamar elkészültem, a szubrutinok elágazásaitól fogva meg Loeb akasztotta oda a vers sorait leképező effekteket. Hol a padláson, hol a vesztes úriemberek közt voltunk a Polikrómban, és néha, amikor akadt idő átnézni a válla felett, csak pislogtam. A dekkhez nemigen ért, közvetlen agyi csatlakozóval csinálta az egészet. Azért nem mulasztotta el, hogy közben kétségeket támasszon fáradt fejemben, ha adódott valami.
Az utolsó tesztek után is, amikor a megrekedt napkelte homályában ültünk megint az asztalnál. A plasztikutánzatra tettem a laptopot, valami kapcsot próbáltam összehozni a Plantaflex felé, hogy ledolgozzam a hátrányomat. Az ő mindenütt jelenvaló mosolya nélkül max az örök hétfő hajnalok távlatai libegtek volna be elém, így kicsit vigyorogtam is. A pozőrök a tévé köré gyűltek, a pult mellett a Veszettek egy tagja, műbőr jakója hátán logójuk, a habzó pofájú ellenőr. Loeb lecuppantotta homlokáról a kábel végét.
- A ti fajtátok mindig ugyanaz, művész. Sose változik…
- Na, milyen? Átjön?
Odakaptam a netszemüveghez, belenéztem. Csodás tükrök vettek körül, mindenfelől, és egytől egyig mindben elvillanó tekintetek homálylottak Egy percig levegőt se kaptam.
- “Rejtett tekinteted, valódi mosolyod kell – magányos, pajkos mosolyod, melyet csak hideg tükröd ismer…”
- Ahogy mondod. Kösz, ne hálálkodj, semmi nyalás. Ha ettől se gerjed be az ábrándmacád, igazán nem tudom, mitől gerjedhetne. Már ha létezik egyáltalán. Hanem amit elkezdtem a te pattanásos fajtádról…
- Pattanásos?
- Átvitt értelemben. Azelőtt még nem voltak ilyen menő bőrápolók, biocuccok, miegymás. Zsokénak mindig ezek a púpos, nyeszlett, suli hülyéje kölykök mentek. Szellem a test fölött, ja, minden, úgy utálták a bőrzsákjukat, mint más hátralékát a budikagylóban. Többnyire minden okuk meg is volt rá.
- Hé! Ne hasonlíts már…
- Te is a plafont vered itt az agyaddal, öcsi. Nagyra vagy vele. Észre se veszed, ha az elnyomott test visszaüt. A hormonok, egen, meg az undorító ösztönök. A szomorú igazság, hogy centivel se érsz Virtuálviki farokgyúró hülyegyerek közönsége fölé. Persze, neked ábrándjaid vannak, nem csak a…
- Nem, te nem láttad őt… Nem tudhatod.
- Gondolom. Egyszerűen kicsivel álomszerűbbre vették a környezetet, nem érted? Regényes, nyálas, homályos, hogy a te romantikus agyad is beleakadjon.
- Fogalmad sincs semmiről, te gyík. A lélek tényleg, tényleg fölötte áll…
- Minek? Á, ez a túlfejlett netagyú duma, unom már, rohadtul! Ha ennyire nem érdekel a nyálkás bőröd, majd szólok annak a habzópofának, magyarázza el, mi az a hústest. Kicsit fájni fog…
Neve hallatán a Veszett mocorgott párat a pultnál. Megfordult, hálásan vigyorgott, és felénk küldött egy használt rágót.
- Hö! Kapd el!
- Téged kapjon el a retró limbóláz… – morogta Loeb. – Ami a lényeg, öcsi, hogy szerintem átvernek. Azt mondod, a sziget valami atomblaszter gyakorlóterepre hasonlít. Talán a katonai kiképzők hagyták ott, vagy a paintballos gyerekek. És az az egy szál mosoly, amitől bekkattantál, istenem! Tudod, miből áll egy olyat odaakasztani?
- Nem lehetett más.
- Mi? Meg egyáltalán hogyan jutsz vissza, he? Azzal az egy alkalommal is félrekapcsoltak, nem?
- Beengedett… És beenged majd most is.
- Nyilván. Tudod, én csak a kiesés miatt aggódom. Van Kong neheztel, és összesen tizenhatezer belépés van a számládon. Szóval tekerj. Találkozunk még.

Az utolsó estén, a padláson eltűntek a csótányok. Állandóan mocorogtam, ez zavarhatta őket, és éles, világoskék volt a neon fénye. A szeméthalmokban meg a padló réseiben maradtak a dögök, a szimstim pedig kész. A háttértáron ül itt, a belső zsebemben. Pár sor még rám maradt, mert Loeb végül besokallt, és beállt a pozőrök közé.
Elhagyom, megtalálom, elmondom a kóbor kutyáknak és a kóbor csillagoknak ezen a hajnalon.
A csillagok hamar mentek, azt hiszem, a leghatásosabb, ha egyszerűnek, csillagszerűnek hagyjuk meg őket, apró, fényes koordináták, lassan fordulnak körbe a látómező felső felén. A kutyákat egy neoromantikus klipből nyúltam, farkasok voltak eredetileg, valami fekete fátylas, tragikus nagyasszony kíséretében loholtak. Kicsit simítottam a körvonalaikon, és visszavettem az agyarakból, tessék, nagyjából kutyák.
Neked adhatom magányosságomat, sötétségemet, szívem éhét.
Az aljzat táján matattam a csatlakozóval. Nem futotta még a bátorságomból, de pár perc, és a kétségnek, reménynek ugyanúgy vége szakad. Becsatlakozom. Visszatérek a háló rejtélyes pontjára, ahol felkapott a hullám, és a kormos homok partjára vetett. A kábel végét óvatosan közelebb húztam. Odakint felkelt a hold.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához