LFG.HU

wyquin
novellaCimkek

A futam kezdete előtt néhány perccel Crois is megérkezett.
- Hát nem sokat sikerült kiszednem az emberekből – morogta. – A tegnap este történtek híre olyan gyorsan terjed, mint a latrina szaga és zsoldfizetés napja. Nemigen vannak, akik hajlandóak tippeket adni Vabig ellenségeinek. De azért néhány barátom még akadt.
- Valami használható? – kérdezte az Inkvizítor.
- A negyedik futamban Tüskést ajánlották, aztán az arénamester segédje egy aranyért elárulta, hogy a hetedik esélyese, Aranyláb tegnap óta kicsit húzza a bal lábát. És a tizedik futam már el van rendezve, de arra nem fogadhatunk úgy, hogy gyanús ne legyen.
- Közvetítőn keresztül se?
- Hmm – Crois töprengve vakargatta az orra tövét. – Esetleg. De nagyon óvatosan kell csinálnunk.
- Biztosan tudsz addigra szerezni valakit – veregette meg az öreg vállát Valhel. – De most kezdődik az első futam!

Valóban, ekkor harsant fel a verseny kezdetét jelző kürt. A rajtvonalnál felsorakozott hat gwuff nekilendült. Fejüket hátra csapva, mellső mancsaikat a testükhöz szorítva, szinte vízszintesen előre dőlve ugrottak. Az ugrások íve hihetetlenül lapos volt, már-már a földhöz lapultak. És gyorsak voltak, pokoli gyorsak. A pálya nagyjából háromszáz öl hosszú volt, a verseny három körig tartott. A zsokék együtt mozogtak az állatokkal, szinte eggyé váltak velük. Szó sem volt a lovaglásnál megszokott mozdulatokról, a kis fickók egyetlen feladata az volt, hogy minél szorosabban a gwuff hátára simuljanak, irányítsanak. No meg persze, hogy zavarják az ellenfelet. Az egyik kezükben szorongatott pálcát általában nem a saját hátasuk ösztökélésére használták, hanem hogy megriasszák a mellettük lévőt, embert, állatot egyaránt.
Ebben a futamban is sikerült az egyik zsokénak orrba vágnia ellenfelét, s az a második kör közepén lebucskázott a gwuffjáról. A szabályok értelmében veszített, mert csak a zsokéval együtt célba érő gwuff számított befutónak.

Végül a futamot egy szinte teljesen ismeretlen gwuff nyerte, amelyiket gazdája nemrég hozta a szomszéd városok egyikéből. Valhel elégedetten bólogatott, Kleeros úgy látta, teljesen magával ragadta a verseny. Bágyadtan tapsolt néhányat, de képtelen volt elengedni magát.
A negyedik futamra Valhel, előzetes tervétől eltérően, fogadott. A befutót viszont meglehetősen mogorva képpel szemlélte, s ebből Kleeros arra következtetett, hogy veszített, bár az Inkvizítor egy szót sem volt hajlandó szólni. Az ötödik futam előtt pár sort írt egy ív pergamenre, majd odaintett egy fiatal fiút, aki ott téblábolt néhányadmagával a pálya körül, s elszalajtotta valahova. Crois rendszerint csak pillanatokra tűnt fel, pár nevet és futamszámot mondott, aztán eltűnt megint. Kleeros viszont teljesen feleslegesnek érezte magát, s olyan feszült volt, hogy néhány, magát tálcán kínáló erszényt is tulajdonosa zsebében hagyott.

A hetedik verseny közben visszajött a fiú, akit Valhel az üzenettel elküldött. Csupán néhány szót, s egy levelet hozott válaszként, ám az Inkvizítort ettől kezdve, mintha kicserélték volna. Széles mosollyal figyelte a futam végét, aztán Kleeros vállára csapott, aki kis híján átesett a pályát határoló korláton a váratlan gesztustól.
- Most jön a mi időnk, barátom! – suttogta Valhel a fülébe, s ettől kezdve valóban felgyorsultak az események.
- Ötven aranyat Tűzkarikára, aztán húszat Pajkosra – mondta a fogadó bódék felett lévő hatalmas palatáblát tanulmányozva. – az esélyek alapján, s ha az istenek velünk vannak, ezzel a kombinációval nem veszthetünk.
- Honnan van pénzed?
- Hát zálogba csaptam pár gyöngyöt – vigyorgott vállat vonva Valhel. – Nem számít, úgyis nyerünk, úgyhogy estére visszaszerzem őket. Aztán tegyünk még harmincat Dereshátúra…
- Aha – Kleeros kényszeredett mosollyal elfordult. Olyan sokszor hallotta ezeket a szavakat, hogy valahányszor kimondta őket valaki, máris azt a bűzt érezte az orrában, amit az aréna körül alamizsnáért könyörgő koldusok árasztottak. Ők is így kezdték. Szúrósan rápillantott egy közelben őgyelgő fickóra, akiben a Céh egyik zsebmetszőjére ismert. A férfi, mikor a szemük találkozott, lesunyta a fejét és sebesen elkotródott.

A továbbiakban Valhel el sem mozdult a helyéről, még a futamokat sem nézte végig. A fel-feldobott kőként visszatérő Crois minden verseny előtt adott pár tippet, bár hogy kitől sikerült szereznie immáron majd féltucat alkalommal, az örökre rejtély maradt. Kleeros előtt továbbra is homályban maradt az egész folyamat, de a feszültség azért kezdett alábbhagyni benne. Az utolsó három futam alatt azzal múlatta az időt, hogy megpróbálta kitalálni, Valhel melyik gwuffra mennyit fog tenni. Egyszer sem találta el.
Már késő délutánra járt az idő, a felhős ég alatt egyre sötétebb lett, bár a nap még nem ment le egészen. Az utolsó futam kezdete előtt Crois visszatért, s megrázta a fejét, s az Inkvizítor kezébe nyomott egy pénzes zacskót.
- Jól van, erre számítottunk – vont vállat Valhel. – Melyikükhöz?
- Ott, a második lejárattól jobbra, a legfelső sorban – mutatott fel a homályban Crois.
- Biztos?
- Hát persze!
- Beavatnátok engem is? – kérdezte Kleeros megunva a kirekesztettséget. – Eddig egész jól viseltem, de most már azért szeretném tudni, mit is csinálunk?!
- Nos – Valhel egészen halkra fogta a hangját, s elindult a felső padsor felé. – az a helyzet, hogy eszem ágában sincs Vabiggal találkozni, és neki adni át a pénzt, amit nyertünk. Amúgy egész szép napot zártunk, hatezerháromszáz aranyat sikerült nyernünk.
Kleeros egy pillanatra levegő után kapott.
- De hát… – motyogta, de Valhel közbevágott.
- Ami azt illeti, ez nem a hasznunk. A hasznunk ötezer-százharminc, ugyanis a többit megvesztegetésre, kenőpénznek, s a hírek csatornáinak megolajozására költöttem. Nehogy azt hidd, hogy a játékok tiszták, egyszerűen a mai versenyek túl érdektelenek voltak, hogy a nagyhalakat is érdekeljék, így tehát ma mi voltunk a legzsírosabb falat a haszonlesőknek!

Kleerosnak erősen fülelnie kellett, hogy minden szót értsen, mert Valhel közben jobbra-balra tekintgetett, s komótos tempóban ballagott oda, ahová Crois mutatott.
- Régi szabály, sokat nyerni csak sok pénzzel lehet. Ha idejövök ötven arannyal, bármennyire jól ismerem az állatokat és a versenyt, biztos, hogy végül üres zsebbel megyek el. Ez nem a gwuffokról, hanem a taktikáról és a jól értesültségről szól. Tudnod kell, ki ellen fogadsz, milyen érdekek húzódnak meg a háttérben, melyik városbéli Klán száll be a játékba és mikor.
- Sosem érdekeltek a versenyek – vont vállat Kleeros. – A kérdés az, hogy mit csinálunk most?
- Most rátesszük az egész nyereményünket a legesélytelenebb gwuffra ebben a futamban, akinek ellenfeleit háromszáz arany súlya lassítja majd. Hat az egyhez tesszük meg. Így aztán a nyereményünk harmincezer arany lenne. Mivel azonban a fickó Vabig embere, sosem kapnánk meg. Mi viszont nem is akarjuk majd megkapni, mert addigra rég a városkapun túl leszünk! Most várjatok itt!

Az Inkvizítor egyedül lépett a gyors fogadásoktól eltekintve magányosan üldögélő alakhoz. Kleeros és Crois hallótávolságon kívül álldogált. A tömzsi, mosolygós fickó vigyora előbb egyre szélesedett, ahogy Valhel beszélt, majd varázsos hirtelenséggel fagyott le arcáról a jókedv. Rémülten pillantott körül, aztán többször megrázta a fejét. Végül azonban kényszeredetten bólintott, s elvette Valheltől a tömött erszényt. Ebben nem kis szerepe volt annak az arasznyi tőrnek, amivel Valhel látszólag szórakozottan piszkálta a csizmája talpát. Végezetül mondott még valamit a reszkető szájú szerencsétlennek, majd felpattant. Egy pillanattal később, hogy az Inkvizítor felállt, a fickó úgy eltűnt, hogy Kleeros hitetlenkedve felhorkant. Embert ritkán látott ilyen gyorsan mozogni.
- No, most majd megpróbálja a futamot megbundázni – vigyorgott Valhel. – Persze elkésett.
Ahogy kimondta, felharsant a verseny kezdetét jelző kürt, amitől Kleerosnak lassanként a feje is megfájdult.
- Mit mondtál neki a végén? – kérdezte sajgó halántékát masszírozva.
- Azt mondtam, hogy ne vesztegesse az idejét a hátunk mögött lapuló pribékekre, inkább siessen, hátha még el tudja csalni a futamot – nevetett Valhel. – De most ideje indulni, mielőtt még észbe kap.
Aztán, Crois és Kleeros értetlen tekintetétől kísérve, elindult lefelé és az aréna északi vége irányába, amerre a karámok voltak. A két férfi összenézett, aztán vállat vonva az Inkvizítor után eredtek.

Két sárga csillanású kézfogás árán egyedül maradhattak az egyik üres, szalmával felszórt ketrecben. Az istállófiú ugyan nem értette a dolgot, de nem kérdezősködött. Valhel odalépett a falon függő mécseshez, s elfújta. Nyomban szinte teljes sötétség borult rájuk.
- Most kénytelenek lesztek megbízni bennem – mondta az Inkvizítor hangján a sötétség.
- Mintha eddig nem ezt tettük volna – sóhajtott Kleeros.
- Helyes – mondta Valhel.- Akkor most csukjátok be a szemeteket, és fogjátok meg a kezem. És úgy szorítsátok, mintha az életetek függne tőle!
Kleeros szeme kezdett hozzászokni a sötétséghez, megragadta hát a felé nyújtott kart, s közben megérett benne a bizonyosság a másik hangja alapján, hogy most valóban az életük múlik a szorításukon.

A következő pillanatban olyan rántást érzett, hogy úgy érezte, valami tőből kitép a karját. Talán kiáltott, de hallani nem hallott semmit, mert mindent elnyomott a leghangosabb zaj, amit valaha is hallott; a süket csend ordítása.
Térdre zuhant, s csak kapkodta a levegőt. Könnyező szemmel felnézett. Egyik társa sem volt jobb állapotban. Crois partra vetett halként tátogott, Valhel pedig a falnak tántorodott, s még mindig görcsösen szorította a karjukat. Csakhogy a fal, aminek támaszkodott, nem az Aréna karámja volt, hanem egy házfal.
- Hol… vagyunk? – nyögte ki Kleeros nagy nehezen. A nyelve nem nagyon akart engedelmeskedni.
- A városkapu melletti zálogház mögött – válaszolta Valhel, s lassan elengedte őket. – Teremtőim, ezt nem szívesen próbálnám meg újra!
- Mi kínkeserves kórság volt ez? – Crois is kezdett magához térni, s ennek rögtön hangot is adott. Kleeros és Valhel egymásra pillantottak. Egyszerre vigyorodtak el, mindkettejük fejében az járt, vajon mi mást is mondhatott volna az öreg?
- Árnyékút – válaszolt Valhel. – majd később elmondom, de most sürgősen vissza kell szereznem a gyöngyöt, amit ideküldtem, aztán mehetünk. Nincs sok időnk.

Megkerülték a házat. Az első koppantásra kinyílt az ajtó, s egy alacsony, vékonydongájú, vaksin hunyorgó figura nézett ki rajta, mécsessel a kezében.
- Mi tetszik? – kérdezte mogorván.
- A gyöngyért jöttünk, te lókötő – vakkantotta Crois, és előrébb lépett, hogy a hunyorgó fény megvilágítsa. Ettől kezdve Kleeros úgy érezte, mintha valami mesébe csöppent volna. A fickó, mint akit kicseréltek, nyájas és előzékeny lett. Beinvitálta őket, hellyel kínálta, frissítővel, s mikor egyiket sem fogadták el, szinte futólépésben hozta a két gyöngyöt. Hajlongva köszönetet mondott az urak nagylekűségéért, örökké tartó hálájáról biztosította őket, egészen, míg ki nem léptek az ajtón.
- Ez mi volt? – kérdezte Kleeros elképedve, miután elindultak a városkapu felé. Valhel és Crois összenevettek.
- Ez a kis patkány a gyöngyök mellé egy nevet és egy futamot is kapott. Igazából a gyöngyöket csak azért küldtem, hogy legyen ürügyem. Az egyik futamban egy biztos befutó volt, de én nem tehettem meg nagyobb összeggel. Viszont a zálogba csapott gyöngyökért kapott pénzzel tovább játszhattam. És mellesleg a derék mester, ha már úgy is az Arénába jött, miért ne fogadhatott volna, elvégre nagy kedvű, ám pocsék játékos hírében áll.
- De hiszen nem is találkoztunk vele.
- Ti nem, csak én – válaszolt Crois. – Aztán tovább küldtem a pénzt a fiúval nektek, nem mintha szükségünk lett volna rá!
- Szóval a negyedik futamban az a fogadás csak ürügy volt, hogy úgy csinálj, mintha nem lenne több pénzed? – Kleerost az a kínos érzés kerítette hatalmába, ami olyankor szokta meglátogatni, ha valami nagyon nyilvánvaló kerüli el a figyelmét. – Igazán szólhattatok volna.
- Nem sok érdeklődést mutattál a versenyek iránt – csóválta fejét Valhel. Közben odaértek a Kapuhoz. Az Inkvizítor három aranyat számolt le az egyik őr kezébe, s aztán átsétáltak Vabig birodalmának határán. Valhel csak azután folytatta. – Te valami mélyen gyökerező utálattal viseltetsz a gwuff-versenyek iránt. Nem mintha ez akkora baj lenne. De azért…

Elnéző mosollyal sandított Kleerosra, aki csak legyintett.
- És most hogyan tovább?
- Nem messze innen van egy fogadószerűség, ahol lehet lovakat venni – mutatott a folyó felé Valhel. – Nem akartam ezt a városban kockáztatni. Így valamivel drágább lesz, de megéri. De ma éjszaka lovagolunk, mert itt túl közel vagyunk a városhoz és Vabighoz.

Folyt. köv.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához