LFG.HU

HammerTimeCafe
Péteri Gábor
novellaCimkek

A liftben találkozunk. Te a hetedikre mész, én a tizenharmadikra. Próbállak nem bámulni, megfordulok – egyenesen a tükörbe nézek. Összeakad a tekintetünk. Éppen megszólalnék, mikor hangos zökkenéssel megáll a lift. A lámpák villódzni kezdenek, tömör-fekete műanyag-füst száll fel az ajtószárnyak közötti résből. Némi sikoltozás és dörömbölés után elájulunk.

Egy fehér szobában ébredünk fel, egy csúcstechnológiával felszerelt kórteremben. Csak a fejünket tudjuk mozdítani. Kérdezgetjük egymástól, hogy mi történt, próbáljuk összerakni az emlékeket. Félünk. Hangos, egyre hangosabb üvöltés közeledik felénk, ezernyi mondat, ezernyi kép. A kórterem ajtaja kinyílik, egy szkafanderes alak lép be rajta. A káosz tetőfokára hág, a hangzavar elviselhetetlen – ismét elájulunk.

Valamiféle üveg- vagy plexitartályban vagyunk, átlátszó folyadékban lebegünk. Nem tudunk levegőt venni, mégsem fuldoklunk – beszélgetünk. Képekkel, gondolatokkal. Egymásban vagyunk – egymás agyában. Megmutatom neked az életemet: látod, ahogy leesek a hintáról gyerekkoromban, ahogy az első pofont kapom. Látod az első ügyetlen-esetlen szeretkezésemet. És én is látom, ahogy… de hiszen tudod. Emlékeket, gondolatokat csereberélünk a tartályban lebegve; órákon, napokon át. Nem fázunk, nem éhezünk, nem alszunk. Van testünk, érzékelünk, de nincsenek testi igényeink – mintha meghaltunk volna. Talán meghaltunk?

Nem, biztosan nem haltunk meg – mozogni is tudunk. Táncolunk, könnyedén, lebegve keringőzünk a tartályban, szinte tökéletesen: én a zenére emlékszem, te a lépésekre… Telnek a napok, a hetek, a hónapok – talán az évek is? Már teljesen ismerjük egymást, minden gondolatunkat ezerszer megrágtuk, mindent tisztába tettünk. Információkat akarunk, újabb benyomásokat, újabb tudást. Hallgatózunk kifelé – a külvilágot keressük gondolatainkkal. Először néma csend. Aztán ködpamacs-szerű gondolatfoszlányokat érzünk. Még jobban figyelünk. Emlékszel?

“…és azt a piros szoknyát is meg kéne venni, amit abba a nagyoncsicsás boltba láttam, le volt árazva. Annyi pénzem tán még van is, ha az orvos nem kér túl sokat. Jól néznék ki benne, mindenki bámulna. Megveszem, a fenébe is! Befejezem itt a felmosást, és megveszem, aztán irány a Malacka bár…”

Döbbenetes élmény valaki más gondolatait figyelni. Napokig, hetekig hallgatjuk Ann-t, a takarítónőt: a vágyait, az álmait, a problémáit. Emlékszel arra a nagyon vicces “kalandjára” – tudod, utána egész nap az járt a fejében: “… isten az égben, hogy többet nem iszom! Soha! Egy kortyot sem, soha, soha többet…” Mintha imádkozna. Persze nem tartotta be – és valljuk meg, ezért hálásak vagyunk neki.

Közben rájövünk arra is, hogy hol vagyunk: egy titkos katonai bázis raktárában. Ann csak úgy hívja: “a hullakamra”. Fémfalak mögött, egy zsilipszerű ajtóval elzárva. Raktárban, ahová Ann szerint “nem megy be a büdös életbe senki”, és “biztos valami döglött földönkívülit tartanak bent”. Ezen elgondolkozunk, de nem, nem vagyunk ufók – emberek vagyunk, ugyanolyan emberek, mint Ann – mi is láttuk az E.T.-t moziban, mi is ugyanúgy ettünk-ittunk, szeretkeztünk. Na jó, azt Ann kicsit durvábban csinálja…

Elemezzük a helyzetünket: gondolatolvasó élőhalottak vagyunk egy tartályban, tökéletesen elzárva a külvilágtól. Talán megfigyelés alatt? A terem, ahol vagyunk, teljesen üresnek tűnik – persze ez nem jelent semmit. A gépeknek nincsenek gondolataik, nem vennénk észre egyetlen rejtett szenzort, egyetlen mikrofont, egyetlen kamerát sem.

Elhatározzuk, hogy Ann-el üzenünk a külvilágnak. Gondolatokat küldünk neki, mikor felmos az ajtó előtt. “Ann, beszélni akarunk a bázis parancsnokával. Ann, hívj ide valakit!” Ann zokogni kezd, a gondolatai szinte üvöltenek, összeomlik, elájul. “Ann, térj magadhoz! Ann, figyelj!” Semmi válasz – az elméje teljesen kikapcsolt. Egy egész napon át fekszik az ajtó előtt. Rájövünk, hogy nincs felkészülve az ilyen kommunikációra, és nem küldünk neki több üzenetet.

Ann lassan magához tér. Nagyon rémült és zavart. “Istenem, megőrültem. Hangokat hallok. El kell mennem orvoshoz.” Megijedünk, hogy elmegyógyintézetbe csukják, gyorsan megszólítjuk: “Ann, nem vagy őrült!” Megint elájul. Figyelünk. Hallgatózunk. Várunk. Semmi. Napokig semmi. Néma csend. Azt gondoljuk, hogy talán megöltük Ann-t.

Aztán egyszercsak újra halljuk a gondolatait. Nagyon tompák és puhák, mintha be lenne rúgva. “Istenem, itt mindenki megőrült! Az orvosok is, meg a parancsnok is. Szédülök. Nem akarok ide jönni! Minek kell ide jönni? Ide küldtek. Mindjárt összeesek! Mért küldtek ide? Az az őrült parancsnok, meg a pszihológus, az is bolond! Ann, menj vissza, menj vissza az ajtó elé, és hallgasd meg, mit mondanak a hangok! Nyugtatót kapsz, hogy ne félj.” Visszaküldték! Átadta az üzenetet, és visszaküldték, hogy beszéljen velünk! Megszólítjuk. “Ann, mi vagyunk, a raktárból!” Menetrendszerű ájulás. Türelmetlenül várjuk, hogy magához térjen.

Emlékszel az első kérdésére? Tudom, hogy igen. “Ki vagy? A sátán?” “Nem Ann, emberek vagyunk – vagy legalábbis azok voltunk.” “És most mik vagytok? Kísértetek?” “Nem vagyunk kísértetek.” Azért a kérdéssel megfogott minket, nemigaz? “Egy tartályban vagyunk, Ann, benn a raktárban, amit hullakamrának hívsz. Nem eszünk és nem iszunk, de tudunk mozogni – és halljuk a gondolatokat.” “Nem hiszek nektek, ez őrültség! Megőrültem, őrült vagyok, komplett dilis vagyok…” “Állj le, Ann! Nem vagy őrült.” Látjuk, hogy nagyon kifáradt. “Menj el, Ann. Mára elég lesz. Holnap találkozunk.” Elrohan.

Végiggondoljuk, hogy mit is akarunk Ann-tól. Hogy mit is akarunk a külvilágtól. Testi igényeink nincsenek, csak a szellemünk követelőzik éhesen. Információkat akarunk, amit megrághatunk, amivel foglalkozhatunk. Tanulni akarunk, látni akarunk. Izgatottan várjuk Ann visszatértét. És Ann megérkezik. “Bolond vagyok, mindenki megbolondult, mindenki őrült, megszállt az ördög, mindenki teljesen bolond!” “Ann, figyelj!” “Nem, te figyelj, ti figyeljetek! Nem, nem, nem bírom! Azt mondták, kérdezzem meg, hogy mozogni tudtok-e, és hogy látni láttok-e?” “Hiszen már mondtuk Ann – tudunkmozogni. És látunk is.” Ann elszalad megint. “Várj!” “Nem, hagyjatok, elég, nem értitek, nem értitek, hagyjatok, elég, elég…” Szó szerint megőrjítettük Ann-t. Megszakad az egyetlen kapcsolatunk a külvilággal. Kétségbeesünk. Újra és újra visszajátszzuk a történteket. Elemezzük, feldaraboljuk, összerakjuk az emlékeinket. Nem találunk kiutat. El vagyunk zárva – tökéletesen.

És akkor szétnyílik a fal: egy képernyő jelenik meg. Sima, sötét felület. Átjár minket az izgalom, várunk, figyelünk. Betűk tűnnek elő, szavak, mondatok. Valaki beszél hozzánk:

Baleset történt az irodaházatok melletti kutatóintézetben. Egy ismeretlen anyag szabadult el egy kísérlet során. Tízezrek haltak meg egy pillanat alatt, egy egész városrésznyi ember. Ti túléltétek. Talán a lift fémfalai miatt. Viszont a sugárzástól rendellenességek léptek fel a szervezetetekben. Nem tudjuk, hogyan és miért, de telepatikus képességeitek lettek. Ez a képességetek veszélyes. A tűzoltók és mentők, akik kihoztak benneteket, mind megőrültek. Az orvos, aki kezelt benneteket, meghalt. Ezért kellett elkülöníteni benneteket, és ezért nem jöhettek ki, soha.

És ez még nem minden. A sejtjeitek is átalakultak. Nem értjük, hogyan, de nincsen szükségük táplálékra, és nem öregszenek. Úgy tűnik, hogy nem fogtok természetes halállal meghalni. Halhatatlanok vagytok.

Ezt természetesen nem tudhatják meg az emberek. Nincsenek rá felkészülve.

Nem tudjuk, mihez kezdjünk veletek. Meg kellene semmisítenünk benneteket. Van valami ötletetek?

Tartályunk fedele szétnyílik, és leereszkedik egy billentyűzet. A második hatalmas döbbenet tíz percen belül. De mi már nem vagyunk igazán emberek. Gyorsan, nagyon gyorsan gondolkodunk. Tudjuk a megoldást. Leírjuk. Egyetértenek.

Űrhajó.

Felderítők vagyunk, halhatatlan felderítők, kik örökké bolyonganak az űr tengerén. Többszáz évbe telik, míg elérjük a legközelebbi Nap-típusú csillagot. Még elmeséljük egymásnak párszor – végtelenszer – elindulásunk történetét. Egyedül vagyunk, csak mi ketten, a csillagok között.
A liftben találkoztunk. Ilyen messzire lift még senkit se vitt.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához