LFG.HU

Zeld
novellaCimkek

“Domvik szent városában, Shadonban, a világmegváltó ötlet születésének napján, egy sejtelmes éjjelen, egy bizonyára jó hírű kocsmában…”

A felhőtlen kék ég kacagva hirdette Domvik nagyszerűségét, ragyogó fénnyel öntözve Shadon népes utcáit. Csak enyhe szél cirógatta az angyal szobrok kényes, szépen csiszolt testét. Hatalmas horderejű ötlet született, melyről a világnak még nem volt fogalma, és annak sem igazán, aki kitalálta. Halvány sejtelemként motoszkált fejében, munkára fogva az agysejteket. De valami hátráltatta az agy munkáját. Ez a valami egy üres pálinkásüveggel állt kapcsolatban. Az elme tulajdonosa, bizonyos Gordon, éppen egy asztallapon feküdt, félig öntudatlanul. Vele szemben két másik férfi ült, szintén sokat ígérő állapotban. Ők fogják megváltani a világot. Erről fog szólni az alábbi történet. Sajnálattal közlöm, hogy se sárkányok, se királykisasszonyok nem lesznek benne, de ezen alapvető hiányosságokat igyekszem majd pótolni a három férfiú hihetetlen érdemeivel, erényeivel. Rengeteg történet szól róluk, és már életükben legendákat zengtek róluk. Ezeket már csak azért sem írom le, mert természetesen nem igazak. De ettől függetlenül hőseink igazi lovagok (shadoni zsoldosok), akik egy szép szempárért minden bizonnyal életüket adnák, feltéve, hogy a szempár tulajdonosa egy boszorkány, és kellőképp nagy hatalmú ahhoz, hogy a zsoldosokat befolyásolja. Na térjünk a lényegre!

Tehát, hőseink egy shadoni kocsmában tartózkodnak, és már harmadszor ünneplik meg, hogy elvégezték a shadoni zsoldos képzőt. Negyedik megünneplés már nem valószínű, mert hőseink már most is szépnek látják a kocsmárosnét, aki egyébként csak egy kicsit kancsal, és állítása szerint még csak 25 éves, de egyes rossznyelvek szerint már 70 – en is túl van, de az ilyen rosszindulatú pletykáknak természetesen nem szabad hinni, még akkor sem, ha egyszer a hölgynek már az összes foga kihullott, és a haja is “halvány szőke”. Egyébként fedhetetlen életet élő hőseinknek már nem telne következő körre. Ha eddig nem tettem volna, most bemutatnám a három úri embert. Elsőként Gordont mutatom be: nem túl magas, nehézkes mozgású fickó, barna haj keretezi szögletes fejét, és arcszőrzete olyannyira fejlett, hogy elég nehéz azonosítani orrát, és száját. Eme csodálatos szőrtömegből kék szemek merednek ádázan a világra, melyeket most ádázul igyekszik nyitva tartani. Vele szemben Bandu, a daliás ül. Ez a figyelemre méltó egyén 163 cm, és 59 kiló. Szőke haját hátul kontyban összefogva viseli, barna szemei kedvesen, ártatlanul pislognak a világba. Kevésbé ártatlan a hátára szíjazott kard, ami majdnem, hogy nagyobb tulajdonosánál. Majd végül bemutatom Skordot. Ez az úr magas, erőtől duzzadó alak, bár egész megjelenése kicsit esetlen, és szánalmas. Skordot szintén barna hajjal áldotta meg Domvik, szeme pedig kékesszürke színben pompázik. Arcát semmilyen szőrzet sem dúsítja.

A világmegváltó ötlet Gordon szesztől homályos agyában született meg, de úgy döntött, megvárja, amíg Gordon magához tér valamelyest. Bólintott, majd kényelmesen elfészkelte magát Gordon tudatalattijában. A három bajnok, egy pár óra múlva arra ébredt, hogy a kocsma melletti szemétkupacon henteregnek. Shadonnak minden fénye ellenére volt némi gondja a szemételhordással, és azt a nem túl higiénikus elvet alkalmazták, hogy mindenki a maga szemétkupacán az úr, ezért hát minden ház mellett állt egy takaros kis halom, kivételt csak Domvik templomai, és a nemesi kastélyok képeztek, amik szemetét mások házai elé hordtak a gondos munkások. Térjünk vissza a három ébredő alakra, akik nagyot nyújtózkodtak, majd fészkelődni kezdtek a szeméten, és ha Yneven ismerték volna az aszpirint, akkor ez a három férfiú bizony elment volna a sarki patikába egy kilóért. Ezen siránkozni persze nincs értelme, mert egyébként sem volt egy árva rézpénze se a dicső társaságnak. És ekkor váratlanul elhatározásra jutott a világmegváltó ötlet, és neonlámpaként világolt fel Gordon kusza gondolatainak tökéletes káoszában.

A még változatlanul kissé ittas Gordon, pedig egy böffentés kíséretében tudtára adta társainak a világmegváltó ötletet. Az pedig egy kedélyes kézrázás után bemutatkozott:
– Hé fiúk, oszt mit gondótok, mi lönne, ha alapítanánk egy oan izét? Kérdezte magától értetődően Gordon, és Skord hasonlóan intellektuálisan válaszolt:
– Oszt miféle izére gondolsz?
– Tényleg miféle izére – vakarta meg a fülét, a legendás trió harmadik tagja, miközben lesöpört magáról néhány bizonytalan jellegű tárgyat.
– Egy oan izére, amibe vannak a lovagok – igyekezett magyarázattal szolgálni Gordon értetlen társainak.
– Páncélra gondolsz? Érdeklődött Skord.
– Vagy kastélyra – próbált találgatni Bandu is.
– Há tuggyátok lovagrendet kéne alapítanunk – nyögte ki végre Gordon.
– Alapíccsunk – rikkantotta diadalmasan Bandu, majd visszahanyatlott a szemétbe, és hamarosan csak ütemes horkantásokat hallatott.
– Skord minden bizonnyal hasonlóan lelkesen válaszolt volna, ha nem aludt volna el ő is. De így már csak biztatóan szuszogott.
Gordon pedig a helyeslésen felbuzdulva csatlakozott társaihoz.
A világmegváltó ötlet pedig bizonyosan mosolygott volna, ha képes lett volna rá.

A legendás trió végre végleg feleszmélt. És valami csoda folytán még emlékeztek a világmegváltó ötletre. És természetesen megvalósíthatónak tartották. Csak néhány apró dolog hiányzott a megvalósításhoz.
Nevezzük hát néven ezeket: egy vár, a lovagrend székhelye, ezen kívül minden valamire való lovagrendnek van valami ereklyéje, és az sem árthat, ha a lovagrend nem három főből áll. De hát ez a néhány probléma igazán nem zavarta őket. Kezdésnek úgy gondolták, szereznek egy ereklyét. Bár az kicsit hátráltatta őket, hogy honnan az abyssból szerezzenek ilyet. Nem illik valami bolhapiacon szerzett vacakot helyezni a relikvia tartóba. Végül megegyeztek abban, hogy egy hirdetményt helyeznek el a főtéren. A hirdetmény így szólt:

Tiszteletre méltó polgárok, katonák, lovagok, átutazók, papok, haramiák, kalandozók, vándor mutatványosok, kémek, besúgók, főurak, és hölgyek!
Mi (Gordon a Nagyszerű, Skord a Troll ölő, és Bandu a Rettenetes) szent cél érdekében kérnénk segítségüket. Domvik (tiszteltessék, mindörökké) akaratából egy lovagrendet hoznánk létre, melynek célja a hon védelme, a gyengék védelme, vagyonuk védelme, Domvik hitének védelme, jószágaik védelme, stb.
De eme nagyszerű tervet nem valósíthatjuk meg egy isteni ereklye nélkül. Így hát önökhöz fordulunk, atyáink, testvéreink, anyáink, nagyszüleink, és barátaink.
Bárki, aki segítségünkre siet, Domvik áldja meg, és jutalma nem marad el. Aki segítségünkre siet, keressen fel bennünket, a Domvik áldásához címzett fogadóban.

Örök lekötelezettjeik: Gordon, Skord, és Bandu

Megjegyzés: a hirdetmény szövegének megfejtéséhez minimum 15 – ös intelligencia, és mesterfokú írás/olvasás szükségeltetik.

Túlzás lenne azt állítani, hogy hőseinknek jobbnál – jobb ajánlatok közül kellett volna mazsolázniuk. Ennek oka talán az lehet, hogy aki ismerte Gordonékat, az elbírta képzelni a nagyszerű jutalmat, meg hát egyeseknek (értsd, majdnem mindenkinek) elolvasnia sem sikerült a hirdetményt. A három jó barát épp a kocsmában üldögélt, és azon tanakodott, hogy le kéne szedni a felhívást, mert Shadon lakosai nem túl segítőkészek, amikor egy szürke ruhás félelf lépett asztalukhoz. És így szólt:
– Jó napot urak, a hirdetmény miatt jöttem.
Ha most azt mondanám Gordonék majd hanyatt vágták magukat a meglepetéstől, akkor nem túloznék.
– Nos, van a birtokában valamiféle ereklye? Tudakolta Gordon felvéve leghivatalosabb arcát, de kár volt próbálkoznia, mert a szőrtől úgy sem lehetett kivenni semmit se.
Skord, és Bandu kíváncsian tekintgettek a jövevényre.
– Nem, sajnos nincs birtokomban semmiféle ereklye, de ismerek egy helyet, ahol egy ősi relikvia található – válaszolta a félelf.
– És hol lenne ez az ereklye – érdeklődött Gordon, forrón remélve, hogy nem az Elátkozott Vidék közepén, mert bár állítása szerint rengetegszer járt már ott, most épp nem lett volna kedve a veszett hírű vadonba utazni.
– Shadontól délnyugatra van egy tó, és a tó közepén van egy sziget. A szigeten egy erőd áll, ebben az erődben található egy mágikus hatalommal bíró lobogó.
– Értem – bólintott Gordon, és mivel tudnánk rávenni, hogy kísérjen el addig minket?
– Semmivel, jövök magamtól – felelte a félelf.
Megint csak kevés lenne, ha azt mondanám, hogy hőseink boldogok voltak, kedvük lett volna körbetáncolni a félelfet, de végül nem tették, hát igen a felnőtté válás átka.
– Had mutatkozzam be, Szolvír a becsületes nevem – nyújtotta kezét a félelf.
– Én Gordon vagyok, ezek pedig a társaim, Bandu, és Skord, felelte Gordon, és keményen megszorította a felé nyújtott jobbot. A világmegváltó ötlet majd kiugrott a bőréből, csak sajnos bőrrel sem áldotta meg az ég.

Az alku megkötetett. Szolvír elkíséri őket a lobogóhoz. Már megkezdődtek az előkészületek, Szolvír kerített egy szekeret, és beszerezte a szükséges felszerelést, a harcosok pedig elbúcsúztak hozzátartozóiktól, és élesre fenték pengéik. A világmegváltó ötlet pedig várakozóan dörzsölte volna össze kezeit, ha lettek volna kezei.

“Három nap múlva, egy felhős, ködös reggelen, Shadon szent városának déli városkapujánál…”

– Ó, hogy ez a Ranagol verte köd, nem lehet semmit se látni tőle – mérgelődött Bandu.
– Istened nevét hiába… kezdte Szolvír – majd meggondolta magát, amit igen bölcsen tett.
– Mennyit vacakolnak még ezek a kapuőrök, én ennyi idő alatt már háromszor átnéztem volna a szekeret, és kinyitottam volna a kaput – jegyezte meg Skord, és ezt természetesen még ő sem gondolta komolyan.
Gordon hallgatagon álldogált, és ádázul törölgette le dzsungelt idéző arcszőrzetéről a reggeli maradványait.
Majd végre elhangzott a már alig várt “mehetnek” szócska, és a nem túl rózsás hangulatban leledző társaság kibaktatott a kitárt kapun, maguk után vonszolva az ökrök által húzott szekeret. Lassan poroszkáltak az úton, majd az őrök árgusan figyelő tekintete elől a ködbe burkolóztak.
Az idő lassacskán még rosszabbra fordult, megnyíltak az ég csatornái, és megörvendeztették vele a négy szerencsétlent.
– Domvik, mutass utat a legközelebbi kocsmához – nyögött fel Gordon.
– Ha megfelel neked az én útmutatásom, ismerek valakit, aki itt lakik a közelben egy kis vadászlakban – szólt Szolvír.
– Áldott legyen a neved – sóhajtott Skord.
– És miféle ember az – érdeklődött Bandu.
– Hát, amolyan remete típus – kezdte Szolvír, a szépek népéből való, de az elfek valamiért száműzték az erdeikből, de előre szólok, nem szereti, ha kérdezősködnek felőle, eléggé hirtelen haragú.
– Kit érdekel, ha valami nem tetszik neki, összecsókolózhat a pengémmel – húzta ki magát fenyegető 163 centis magasságában Bandu.
– Azért csak vigyázzatok vele – figyelmeztette őket Szolvír, nem egy könnyű eset.

Szolvír vezetésével nemsokára megtalálták a remete házát. A ház ajtaja előtt egy borjú nagyságú kutya heverészett, lustán felbámult az érkezőkre, majd átfordult a másik oldalára, és többé nem vett tudomást róluk. Szolvír nyugodtan átlépte a kutyát, és bekopogott az ajtón. Odabentről egy hang sem hallatszódott. Szolvír ezt igennek vette, kinyitotta az ajtót, és belépett, a többiek kicsit aggályosan követték, Skord igen elővigyázatosan lépte át az ebet, véleménye szerint nem értékelte volna, ha átesik rajta, ki tudja, lehet, hogy igaza volt.

Szolvírt odabent sötétség fogadta, életnek semmi jele, kialudt parázs a kandallóban. A kis vadászlaknak szegényes berendezése egy egyszemélyes ágyból, egy asztalkából, két székből, és egy karosszékből állt, ami a kandallóval szemben foglalt helyet. Az egyik sarokban, egy kis kamrában szárított hús, és fűszerek, és egy kötegnyi rőzse hevert. A házigazda sehol. Szolvír látszólag nem zavartatta magát, a szekérről behozott két takarót, az egyiket leterítette a kandalló mellé, fekhely gyanánt, a másikkal pedig betakarta magát, és miután ilyen kényelmesen elvackolta magát odavakkantotta társainak: – helyezzétek kényelembe magatokat, lehet, hogy csak hetek múlva tér vissza. Majd elaludt. A három bajtárs megrökönyödve bámulta az édesdeden szunyókáló Szolvírt, majd megegyeztek abban, hogy nem ártana őrködni, és kétóránkénti váltást rendeltek el, majd amennyire lehetett kényelembe helyezték magukat.

Skord őrködött másodiknak. Az ajtóval szembefordította a karosszéket, és elfészkelte magát benne. Nem bölcs dolog ülve őrködni, mert nagyon könnyű így elaludni, de Skordnak nem jutott rá ideje. Nem sokkal a váltás után a kutya ugatni kezdett. Skordnak eszébe jutott, hogy fel kéne keltenie társait, de mielőtt felállhatott volna a székből, egy sötét alak surrant be az ajtón, és a kezében termő hosszú keskeny pengét az ijedt harcos torkának nyomta.
– Jó estét – mondta az idegen, minek köszönhetem megtisztelő látogatásukat?
– Hát mi csak izé, esett az eső, és Szolvír azt mondta, hogy…
– Szolvírt mondtál? Érdeklődött az idegen
– Igen – nyögte Skord.
– És ez a Szolvír, hol van most – kérdezte az idegen
– Ott alszik a kandallónál – sietett válaszolni a megszeppent harcos.
– Köszönöm – suttogta az idegen, kár lenne fel ébreszteni, és fölösleges őrködnöd, majd Skord érezte, hogy a hűvös penge eltűnik a torkáról, hallotta, amint megnyikordul az ajtó, majd csak a társai egyenletes lélegzése törte meg a csendet. Fázósan összébb húzta magát, és elaludt.

Másnap Szolvír keltette a társaságot. Odakint elállt az eső, de változatlanul nem sokat ígérő sötét felhők koronázták az eget. Miután elköltötték reggelijüket, a szekér, és az állatok után néztek. A szekér rendben volt, és az állatok is kibírták valahogy az estét, bár elég rendesen megáztak. A fák némi védelmet nyújtottak ugyan, de közel sem eleget. Skord hallgatott esti élményéről. Meglepő csendben ettek, még a nagyhangú Bandu is hallgatott. Végül Szolvír törte meg a csendet: – beszéltem házigazdánkkal, a szállásért cserébe azt kérte, hogy velünk jöhessen.
Skord fuldokolni kezdett a bejelentés után, társai nem igazán tudták eldönteni, hogy most örülniük kéne e.
– És mikor óhajtja megmutatni magát nagylelkű szállásadónk? Érdeklődött Gordon.
– Amikor felkészültetek rá – mondta Szolvír.
– Ugyan mire kéne felkészülnünk – horkantott Bandu.
– A legtöbben, akik látnak, kissé megijednek – szólt egy hang Bandu mellett.
Bandu felugrott helyéről, és kardja markolatán tartva kezét a falhoz hátrált.
Gordon, és Skord némán bámulta az elfet, aki tőlük nem messze a földön ült, eddig észre sem vették. Az elfből megdöbbentő erő sugárzott, szemei zöld smaragdként szikráztak, haja éjsötét. A legfurcsább azonban a halott fehér bőre volt. Homlokán egy vörös vágás húzódott (nem villám!). – Ail Den Sol a nevem, mutatkozott be a furcsa elf.
– Mondja csak uram, hol sikerült szert tennie arra a remek sebhelyre – érdeklődött Gordon. -Remélem, megbocsátja kíváncsiságom, de érdekelne.
– Nem tartozik önre – mosolyodott el az elf, de erre a mosolyra kilelte a hideg a zsoldost.
– Igazán nem akarok senkit se sürgetni, de lassan mennünk kéne – lépett közéjük Szolvír.
– Ahogy óhajtod hűbéruram, hajolt meg Gordon, azért élek, hogy szolgáljalak.
– Erre inkább nem mondok semmit, de most már tényleg induljunk – szólt Szolvír.
Miután sikerült befogni az ökröket a szekér elé a már öt főre gyarapodott társaság elindult. Most nyilván azt kéne, írnom, hogy a rettenthetetlen hősök egész álló nap, és éjszaka gyalogoltak, menet közben azért talán ettek valamit, mert bár mindenki tudja, hogy a hősöknek ilyenre nincs szükségük, azért a látszat kedvéért harapnak valamit, ami egy moszatnak sem lenne elég.

De itt most nem egészen ez volt a helyzet, részletesebben kifejtve a három zsoldos legszívesebben félóránként pihenőt tartott volna, de végül kiegyeztek a kétóránkénti pihenőbe. Bár persze igazat kell, hogy adjak nekik, ki az a marha, aki nem áll meg kétóránként, ha egyszer nem hajtja a wakrara. De Szolvír (ki tudja miért) sürgette társait, ahogy tellett tőle. Ennek eredményeként estére eljutottak a (nem túl nagy) erdő közepéig. És esett az eső. (csakazértis) de fel a fejjel, a kedves kalandmester mindig gondoskodik szegény játékosairól, nem méltó halál egy hőshöz a tüdőgyulladás, annál azért egy kezdő is jobbat tud kitalálni dédelgetett partija számára. Éppen ezért a megfáradt, megázott utazók egy régi romkastélyra bukkantak, és a kirakott “bemenni életveszélyes” tábla ellenére beléptek. Ezt persze minden épeszű játékos tudja, hogy ha esik az eső, és pont az utatokba kerül valami ősi rom, vagy barlang, akkor oda nem szerencsés bemenni, de ha meg nem megy be, akkor esetleg, véletlenül, netalántán, egy villám téríti jobb belátásra (azaz ha őt már nem is, de társait minden bizonnyal). De ezek a sok veszély által edzett harcosok, akik karddal a kezükben bújtak elő anyjuk méhéből, nem féltek semmitől. A világmegváltó ötlet pedig elkezdett azon gondolkozni, hogy nem pont ezekkel a pancserekkel kellett volna társulnia, de most már késő bánat. Tehát hőseink beléptek a rom belsejébe.

“Shadontól délnyugatra, egy erdőben, egy vámpír kastélyában…”

A rom belül is igen biztatónak ígérkezett, pókhálók, patkányok, dögszag, meg ami kell (vérfagyasztó zene). Penész lepte a falakat, és víz csorgott a nyirkos falakról. Ha valamit lefelejtettem volna, azt az olvasó képzelje hozzá. A kalandozók megálltak, és felmérték a terepet. Fáklyáik fénye elől apró repedésekbe menekültek a patkányok. Denevérek is lehetnek, de az már kicsit ósdi, meg egyébként is, most egy tp – ért… Végül hőseink úgy döntöttek, hogy ennél nem mennek beljebb, és itt várják meg, míg az eső eláll. Ja, és egy monológ Ail Den Sol úr részéről: – érzek valamit, amit nem éreztem, mióta… Most valamelyik szereplőnek nyilván azt kéne mondania, hogy rossz előérzetem van, ezt a helyet átitatják a sötét hatalmak, meg ilyesmik, de ezt most kihagyom, akinek hiányzik, képzelje hozzá.

Hőseink egy folyosón telepedtek le. Beosztották az őrséget, és aludni tértek. Eddig még nem történt szinte semmi, nem halt meg senki, egy szál orkot nem mészároltak le, de még egy csapat farkas sem támadta meg őket, és azért valaminek illik történnie (a tradicionális kocsmai verekedés bevezetőt ezúttal mellőztem, de akinek hiányzik…) Elsőnek Szolvír őrködött, őrködését nem zavarta meg semmi. Utána Ail őrködött, de vele sem történt semmi, sőt az utána következő Gordonnal sem történt semmi, igen ám, de az utána következő Skord, őt megcsípte egy pók (nem, nem halálos a mérge, csak viszket, és kellemetlen). Bandu került sorra utoljára. Hősünk (azaz nem hős, mert az nem halhat meg, csak hősi halállal, arra pedig nem tellett) a folyosó falának dőlve kémlelte a sötétséget, és igyekezett nem elaludni. Ez még sikerült is neki, igen ám, de egyszer csak valami igen érdekes történt. Elölről valami közeledett. Bandu összeráncolta szemöldökét, és kardja markolatáért nyúlt (ha tudta volna, mi következik, inkább toll, és papír után nyúlkált volna) Elől egy magas alak tűnt fel, intett Bandunak, mire ő elindult a vámpír felé. Egy gyors csapás, a vér perverz mintát rajzolt a falra. Bandu ájultan rogyott a földre, de jobban is járt így, már nem érezhette, amikor az éles fogak a torkába martak. Mikor másnap a társaság felébredt, már csak Bandu holttestét találták meg. Átkutatták a kastélyt, de hiába, nem találták meg társuk gyilkosát. Más választásuk nem lévén továbbindultak, miután eltemették társukat, Domvik emelje magához lelkét. Szolvír állítása szerint már egészen közel jártak a zászlóhoz.

Egészen közel a zászlóhoz, Shadontól délnyugatra, nyomukban két fejvadásszal…

Másnap a felkelő Nap már úton találta az immár csak négyfős csapatot. Szomorkás, esős volt az idő (mint mindig, ha meghal valaki a könyvben/filmben) bőrig ázásra kárhoztatva a csapatot. A két megmaradt zsoldosban csak most tudatosult, hogy akár meg is halhatnak. És ez az újdonság nem volt ínyükre. Mindig nehéz, ha először szembesülsz halandóságod tudatával, úgy gondolod a halál olyan valami, ami veled nem történhet meg. Sajnos ez nem igaz, senkit nem szeretnék elkeseríteni, de aki megszületik az meg is hal (általában). Ezzel együtt, kezdtek hozzá szokni a kalandozó élet nehézségeihez (ezután már csak háromóránként álltak meg pihenni). A hosszú poros földút, melyen haladtak, most cuppogó sártengerré változott az eső nyomán. Már jócskán benne voltak a dagonyázásban, amikor észre vették, hogy ketten közelednek feléjük.

A csapat naivabb tagjai örültek a dolognak (azaz Skord, és Gordon), Ail mindig is kissé gyanakodó természetű volt, és nem bízott a kalandmesterben, ezért hát kardja markolatán tartotta kezét, és serényen tekintgetett a közeledők irányába. Ami meg Szolvírt illeti, elbírta képzelni, hogy kik lehetnek azok. Már lelőttem a poént, de azért majd, tessék szépen meglepődni, amikor felfedem a közeledők kilétét. Pár perc múlva, mikor már csak egy pár méter választotta el őket a társaságtól, megálltak, és fölényesen Szolvírra mosolyogtak. Mindketten magas, vékony férfiak voltak, talpig feketében, oldalukon hullámos pengéjű kardok (nem lángkard, és nem is kígyókard, csak a hatás kedvéért hullámos). Nagyon hasonlítottak egymásra, még a vak is láthatta, hogy ikrek. Egyikük, a kék szemű, fekete hajú egyén így szólt:
– Jó napot urak, sajnálattal jelentem be, de maguknak most meg kell halniuk.
– Nem valami olyasmit kéne mondanotok, hogy “pénzt, vagy életet”? Kérdezte zavartan Gordon, mert ugyan nincs pénzünk, de az etikett kedvéért megkérdezhetnétek.
– Nincs szükségünk pénzre, most pedig harcoljatok az életetekért, még ha fölösleges is – mondta zordon fejjel a másik fekete ruhás, akinek szintén kék szeme, és fekete haja volt. (az egyszerűség kedvéért az első számút Maxnak, a másikat pedig Mexnek fogom nevezni)
– Hé ti, nem lenne kedvetek fogadni? Érdeklődött Skord.
– Fogadni, miben? Lepődött meg Max.
– Abban, hogy hány perc alatt öltök meg minket. Ha például én azt mondom, hogy egy perc alatt megöltök minket, akkor fizettek nekünk három aranyat, de ha a te tipped közelebbi, akkor te kapsz három aranyat, megegyeztünk? Dörzsölgette kezeit Skord.
– De uram, hisz épp az elébb mondta, hogy egy árva garasa sincs – vágott értetlenkedő fejet Mex.
– Na, és? Majd akkor ledolgozzuk maguknak valahogy, mondjuk szakácsként, oldotta meg a problémát a lángeszű Gordon.

Az ikrek arrébb vonultak, és pár percnyi sugdolódzás után nagy büszkén rávágta Max, hogy fél perc alatt fogják lemészárolni őket. Miután ebben megegyeztek, az ikrek kardot rántottak, és valami nagyon francos harci állásba helyezkedtek. Szolvír előkotort táskájából egy homokórát (a jó kalandozó minden helyzetre felkészült), és árgus szemekkel figyelte a lepergő homokot. Skord, és Gordon pedig félelmetes csatakiáltással az ellenre vetette magát, Ail pedig szép békésen leült Szolvír mellé, és egy ággal rajzolgatni kezdett a porba. Lássuk csak, a csata első öt másodpercének eseményei:
Skord a földön, Gordon a földön, Max, és Mex sértetlen.

A csata tizedik másodpercében:
Skord változatlanul a földön, fegyver nélkül, kissé összevagdalva, Gordon, szintén a földön, vagy tíz méterrel hátrébb, fegyvere valahol keze ügyében (akarom mondani a kezébe állítva). Max, és Mex még mindig sértetlen.
A csata tizenötödik másodpercében:
Skord még mindig a földön, feje körül rózsaszín madárkák repkednek, Gordon talpon van (nehéz elhinni ugye?), kicsit kótyagos állapotban, kardját sikerült kioperálnia a karjából (vesztére, mert utána a lábára ejtette). Max, sértetlen, Mexnek megfájdult a keze, amikor állcsúcson vágta Skordot.
A csata huszadik másodperce:
Gordon elájult, Skord elájult, Max sértetlen, Mex halott, Ail kissé rosszul lett Mex vérétől, egyébként semmi baja (ja, és a kardja beleszorult Mexbe)
Fél perc: (!)
Maxnak egy vágás dekorálja a kardját, Ailnek a lába sérült.
Harmincöt perc:
Max halott, Ail kapott egy fej ütést, és a “bemegy a sáskaharcos az ivóba, és kér egy korsó sört” kezdetű dalt dúdolgatja.

A csatának vége, a fogadást egyik fél sem nyerte meg, de hát nehéz az élet. Szolvír alaposan átkutatta a két holttestet, és vagy harminc aranyat talált. (amiről természetesen a többieknek nem szólt) Körülbelül négy óra múlva föléledtek a sebesültek. Ail ez idő alatt gyűjtött néhány gyógyfüvet, és úgy – ahogy ellátta társai sebeit. Aztán Gordon neki szegezte a kérdést Szolvírnak, hogy nem tudja e véletlenül, hogy ezek kik voltak. A válasz természetesen a jól ismert “fogalmam sincs, biztos csak egyszerű útonállók”. Kedves naiv Gordonunk meg persze elhitte. De volt valaki a csapatban, akit nem lehetett ilyen könnyen átejteni. Egy este Ail félrehívta Szolvírt:
– Kedves barátom, nem szándékozod elmesélni nekem, hogy a két fekete ruhás alak miért akart megölni minket?
– Ail, kérdezz valami könnyebbet!
– Rendben, mi Arel szent állata?
– A sólyom!
– Csodálatos!
– Nem hagyom magam becsapni – hunyorított ravaszkásan Ail, te el akartad terelni a figyelmem a témáról, ez azt jelenti, hogy nem akarod elmondani, hogy kik voltak azok, és azt sem akarod elmondani, miért kísérgeted ezt a két balféket.
– Na jó – sóhajtott fel Szolvír, neked elmondom, de Gordonéknek ne említsd lehetőleg. A lobogó egy tolvaj klán tulajdonában van, és szintén a tulajdonukban van egy irat, amelyen szerepel a céhünk összes beépített kémének a neve, ez persze kódolva van, de előbb, vagy utóbb megfejtik, és ezelőtt még vissza kéne szereznem. Amíg ez a két balek a zászlót hajkurássza, addig én szép csendben elemelem ezt a kis iratot.
– Á, értem – bólintott komolyan Ail, természetesen segítek, ha módomban áll.
– Tudtam, hogy számíthatok rád – mosolyodott el Szolvír, most pedig akár indulhatunk is.

“Céljuktól mindössze egy napi járásra, egy várakozással teli hajnalon, a világmegváltó ötlet pedig a költözésen gondolkozik”

A táj teljesen idilli volt, madarak énekeltek, köszöntve az új nap születését, mindenki tettre készen vakarta ki szeméből a csipát. Így tett négy hősünk is.
– Szép jó reggelt urak – köszönt Szolvír, örömmel jelentem be, hogy megérkeztünk, mutatott egy közeli tóra, melynek közepén, egy szigeten a keresett erőd állt.
– Ebben az épületben található a szent lobogó? Érdeklődött Skord
– És lakik valaki ebben az erődben? Kérdezte kíváncsian Gordon (a kérdés természetesen fölösleges, mert ha nem lenne benne ellenség, vagy minimum egy tucatnyi csapda, és szörny, hova lenne a játék élvezete, de hát fő az optimizmus)
– Nem tudom biztosan – felelte Szolvír, de ha jól látom, néhány őr posztol a falakon.
– És vajon önként oda fogják adni nekünk a zászlót – kérdezte Skord (ez megint csak hülye kérdés volt, naná, hogy nem)
– Nem tartom valószínűnek – szólt Ail, szerintem erővel kell majd elvennetek tőlük a zászlót
– Elvennetek? Visszhangozta Gordon, nem inkább elvennünk?
– Sajnálom, de kettőtöknek kell megszereznetek, mi nem segíthetünk, egy ősi prófécia szól arról, hogy a zászlót két harcos fogja megszerezni, ha mi is veletek mennénk, nem sikerülhetne – magyarázta Szolvír.
– Aha, értem – bólintott Skord, de ezen kijelentését bamba arckifejezése erősen cáfolta.
– Hát akkor mi mentünk is – szólt Ail, sok sikert, örülök, hogy megismerhettelek titeket, a vadászlakban leszünk Szolvírral, ha bevégeztétek a küldetéseteket, ott fogunk várni rátok.
– Domvik áldjon meg titeket – rázta meg kezüket Skord
– Angyalok egyengessék utatok – búcsúzott Gordon is.
Szolvír, és Ail hátat fordítottak a két zsoldosnak, és bevették magukat a fák közé, majd mikor úgy ítélték meg, hogy már nem láthatja őket a két balek, megálltak, és megvárták, amíg Gordonék elindulnak az erőd felé, mire ők a fák takarásban megkerülték az erődöt, hogy a másik oldalról törjenek be.
A legendás trió megmaradt két tagja természetesen a frontális megoldással próbálkozott, elvégre arra biztos nem gondolt a kalandmester, így fel se készülhetett rendesen a fogadásukra.
A parton találtak egy csónakot, beszálltak, és elindultak az erőd felé.

Eközben, Szolvír, és Ail megkerülték a várat, elvégre biztos van hátul is kapu, és úgy döntöttek (miután megállapították, hogy a km szenilis, és elfelejtett szörnyeket csempészni a várárokba), hogy beúsznak az erődhöz, és hátul bemennek. Hát sajnos a km mégsem volt annyira szenilis…

Gordon, és Skord egész egyszerűen átevezett a vár kikötőjéhez, majd ott partra szálltak, és a kapuhoz siettek. Az őrök először lőttek, aztán megkérdezték, hogy segíthetnek e valamiben, de válasz nem érkezett. Skord, és Gordon hullája egy tűpárnát is megszégyenített volna.

Jancsi (Skord): Pali, mi az, hogy kinyírtad a karakteremet?
Petike (Gordon): Ha nem támasztod fel Gordont most rögtön…
A km, mint aki jól végezte dolgát (ami igaz is), nyújtózkodott, majd egy könyvet leemelt a polcról, már csak pár oldal volt hátra belőle. Jó kis könyv, na lássuk csak mi a vége.
A két játékos már ökleit dörzsölgette, mikor a km elmosolyodott: – miért is ne?

És ekkor egy másik dimenzióban, Ynev veszélyekkel teli kontinensén, Skord, és Gordon lelke visszatért testébe, de valami megváltozott. Gordon felkelt a földről, testét vörös aura ölelte körbe, Skordot halovány derengés övezte. Szemükben éteri fény lobogott, ahogy a kapu felé közelítettek, az őrök nyílpuskáikkal próbálták feltartóztatni őket, hiába. Fegyver nem árthatott nekik. Mellettük a levegő kavarogni kezdett, majd a kavargás közepéből egy ismerős alak zuhant a földre: Bandu. Teste körül árny, és homály, fekete köpenye az éjszakát idézte. Gordon a kapu felé nyújtotta karját, vörös energia nyaláb csapott az ajtóba, ami szilánkokra robbant. A három félisten besétált az udvarra, a bennük lakozók tomboltak, csak kevesen voltak olyan bolondok, hogy megpróbálják megállítani őket, de azok is hamar Darton előtt találták magukat. A zászlót minden nehézség nélkül megtalálták, egy asztalon pihent, kék bársonyból szőtték rég elporladt mesterek, a bársonyba rúnákat véstek, melyek emelt fővel állták az idő rohamát. Gordon megragadta a zászlót, végre! Két társával kisétált a várból, csak bámuló tekinteteket hagyva maguk mögött.

“Egy órával később, útban Shadon felé…”

A három hős lassan BANDUkolt az úton, mióta a bennük lakozók magukra hagyták őket, egy szót se szóltak. Végül Skord nem bírta tovább, és megszólalt:
– Mondjátok csak, most akkor sikerült?
– Sikerült? De mi – vágott értetlenkedő fejet Bandu.
– Hát akkor most már meg tudjuk alapítani a lovagrendet, vagy sem – kérdezősködött tovább Skord.
– Az ereklye már megvan, most már csak rendház kell, meg emberek, de majd megoldjuk valahogy – mondta magabiztosan Gordon.
– Háát -csóválta a fejét Bandu, majd meglátjuk, de először térjünk vissza Shadonba.
A világmegváltó ötlet boldog volt, végül is jól döntött, de hát ki látott már egy világmegváltó ötletet tévedni?


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához