LFG.HU

Bocsi Rajmund
novellaCimkek

A ház egy lankás dombon állt, nem messze az erdő szélétől. Két lépés széles földút vezetett keresztül a gizgazos mezőn, egészen a házig. A mező valamikor szántóföld lehetett, de látszott rajta, hogy már évek óta nem művelték.
Maga a ház sem volt jobb állapotban. Fagerendás, kétszintes kőház, melyet mintha csak az istenek áldása tartott volna vissza attól, hogy össze ne omoljon. A terméskövek között, amiből a falakat emelték, már több helyen ujjnyi repedések tátongtak, amelyekben zöld moha telepedett meg. Az épület északi falán, amit látni lehetett az erdőből, futórózsa kapaszkodott fel egészen a tetőig, de még nem nyíltak rajta virágok, csak apró bimbói voltak.
A tető beszakadt. Ha nem sötétedett volna, talán még a padlásra is beláthattak volna a széttöredezett zsindelyek között, azok, akiket erre a vidékre vetettek az istenek.

Alkonyodott. Kelet felől meg-megerősödő szél fújt. A nap már csak egy vérszín félgömb volt a nyugati horizonton, amikor az erdőből emberek bukkantak elő, legalább tucatnyian.
Lovasok.
Az első csak kantárszáron vezette hátasát. Ahogy kilépett a fák közül, elengedte a bőrszíjat, földre dobta botját, és leguggolt. Az egyre fogyó fényben alaposan szemügyre vette a földet, mogyoróbarna szemei körül megszaporodtak a ráncok, ahogy hunyorgott az alkonyatban.
Ahol más csak földet, követ, füvet és bokrokat látott, ő egész történeteket. Meséket emberekről, akik menekültek, és akiket végül mindig megtalált. Látta a földön és a fákon a félelmet és a kétségbeesést, a fájdalmat és a fáradtságot, az üldözött egész lényét. Úgy olvasott a nyomokban, mint a tudós papok a hatalmas kódexekben.
Nyomolvasó volt, és mégsem. Egyszer valaki garabonciásnak nevezte, aki varázserővel bír. Talán igaza volt, mert a férfi nem csak olvasta a nyomokat, hanem inkább kifaggatta őket.
Lement a nap, de a nyomolvasónak már nem volt szüksége a fényre.

A férfi maga előtt látta az áldozatát, egy fiatal, vonzó nőt. Egy tolvajt.
Ő is megállt ott, ahol most a férfi. Fáradt volt, holtfáradt. Lova még délelőtt kidőlt alóla, s most már ő is csak alig vonszolta magát. Nekidőlt egy fa törzsének, csak egy percnyi nyugalmat akart. Tudta, hogy követik… és gyanította, hogy Niílt küldik utána. Ez megrémítette, mert úgy hallotta egy csapszékben, a férfi még sohasem hibázott. Talán istenekkel, talán démonokkal cimborált, de egyszer sem tévedett.
Hiba volt a szökés, tudta jól. Nem is próbálta volna meg – és főleg a lopást nem -, de amikor a herceg – legutóbbi, és gyanította, az utolsó szeretője – megint megverte, úgy érezte, már nem bírja tovább. Menekülni akart, el Solanából, de nem üres kézzel. Zúzódásai nagyon fájtak, amikor kifeszítette a padlódeszkát. Alatta egy egész erszénynyi drágakő lapult. Úgy gondolta akkor, hogy megérdemli, megszolgált érte.
Majd` leragadt a szeme a fáradtságtól; nem aludt azóta, hogy elhagyta a várost, vagyis lassan már négy napja…
Megrázta a fejét. Nem, nem pihenhet.
Felnézett, és meglátta a házat. Talán…

Niíl résnyire szűkült szemmel nézett fel a házra, ami a dombon állt. Néha gyűlölte a munkáját. Máskor – mint most is – magát gyűlölte.
Megnyalta kiszáradt ajkait, baljával beletúrt rövidre nyírt kecskeszakállába, és a mögötte lévő katonára nézett, aki szemmel láthatólag türelmetlenül várakozott. Niíl egyátalán nem kedvelte Boronir kapitányt, a herceg becsvágyó unokaöccsét, és ezt nem is rejtette véka alá. Tudta, ez kölcsönös. Boronirt olyan embernek tartotta, aki minden problémát karddal és korbáccsal akar megoldani, még azokat is, ahol a simogatás és a meggyőzés megfelelőbb lenne. Nyilván most is csak szabad prédának tartja a lányt, akit nyugodtan megölhet, mert tudja, senki nem áll érte bosszút és nem ejt könnyeket. Niíl biztos volt benne, hogy a kapitány bele sem gondolt abba, hogy a lány nem vérbeli tolvaj, talán nem is bűnös, csak egy szegény szerencsétlen, ura újabb áldozata. Akit végül utolérnek, és akkor… Niíl csak remélni tudta, hogy valamelyik katona leteríti a menekülőt lándzsával, még mielőtt Boronir a kezei közé kaparintaná.
- Csökkentettük az előnyét. A nyomok még egyórásak sincsenek. A lány a ház felé tartott – mondta Niíl; mély, dörgő hangja volt.
- Ez nyilvánvaló – jegyezte meg kenetteljes hangon a kapitány. – Hova mehetne máshová?

Arcán oly torz mosoly futott végig, hogy a nyomolvasó hátán végigfutott a hideg. Boronir magához intette az embereit, és a ház felé mutatott, amely szinte már eltűnt az éjszaka fekete leple mögött.
A katonák – tizenkét jólképzett veterán – a nyomolvasó elébe vágtak, Boronir vezetésével. Egymás mögött lovagoltak végig a keskeny földúton a házig, ahol az ösvény egy kopár tisztásba torkollott.
Niíl meg sem próbálta beérni őket, tudta, úgyis megvárják. Senki sem lesz olyan ostoba, hogy őelőtte lépjen a házba; úgymond azért, nehogy eltiporják a nyomokat. Valójában azonban egyszerűen csak egyikük sem akart itt, orv kéz által, a bordák közé döfött, mérgezett tőrtől meghalni.
Niíl szinte hallotta a felé szálló, némán suttogott, vagy csak az agyakban átfutó néhány szót: Ha valakinek meg kell ma halnia, hát az a külhoni legyen!
Niíl nem hibáztatta őket, mindnek családja, gyerekei voltak. Ő pedig senkinek sem hiányzott volna, legfeljebb annak a kóbor ebnek, ami a csapszékből hazafelé menet mindig a nyomába szegődik, és aminek mindig odavet valamit.
Mindketten kivert kutyák vagyunk!

Niíl felkapaszkodott a domb hátán a sötét kőházig, jobbjával a szárat, baljával a göcsörtös, mellközépig érő botot markolva. A katonák és köztük a fiatal Boronir – ahogy előre sejtette – vártak rá.
A nyomolvasó kikötötte a lovát a veranda egyik faoszlopához, a többi hátas mellé. A hátasa egyik kevésbé szerencsés társának bőréből készült nyeregtáskából egy rézlámpást vett elő, és ellenőrizte, hogy van-e benne elég olaj. Csak pár pillanatig tartott, s máris világosság támadt körülötte. Megcsapta az orrát az égő halolaj kesernyés bűze. Végignézett az izzadt arcokon, melyeken nyugtalanság tükröződött, amit többé már nem rejtett el a sötétség néha jótékony, máskor nyomasztó leple.

Hideg volt, és mégis izzadtak. Nem csak néhány katona, hanem valamennyi. Boronir is. És ő is. Féltek valamitől, még ha nem is tudták, mitől. Talán a háztól, talán a sötétségtől, mint a kisgyerekek. Ok nélkül, ösztönösen.
Talán valami mástól rettentek meg. Ahogy Niíl végignézett a katonák sápadt arcán, önkéntelenül megborzongott. Érezte ő is azt a megmagyarázhatatlan nyugtalanságot, ami mintha a szíve legmélyéről bukkant volna elő. Már régóta nem érzett semmit, a gyűlöleten kívül. Most pedig újra félt.
A ház a sötétben határozottan vészjósló volt. Niíl sóhajtott egyet, hallgatózott pár pillanatig, hogy idegeit, melyek mintha egy lant megfeszített húrjai lettek volna, megnyugtassa; de nem járt sikerrel.
Csönd volt, halálos csönd, mint amit a csatamezőn lehet tapasztalni, órákkal a csata után. A győztesek már messze, köröskörül csak a temetetlen holtak, még a varjak is hangtalanul csipegetik az elesettek húsát. Idegen, természetellenes csönd.
Még az erdőből sem lehetett hallani az éjszakai állatok neszezését. A ház közelében mintha a szél is elcsendesedett volna; némán borzolta Niíl haját.
A nyomolvasó Boronirra nézett. A kapitány kerülte a tekintetét, a földet nézte a csizmája előtt. Nem sürgette Niílt, ahogyan bárhol máshol tette volna. Itt és most nem.

Niíl erősen megmarkolta a botját – ettől erősebbnek érezte magát -, és fellépett a verandára. Hangosan dobbantott a deszkapadlón, mely nem nyikorgott. Hallani akart valami zajt. A veranda padlójának rései közt szívós növények szárai törtek a magasba.
A nyomolvasó várt.
Nem történt semmi.
Niíl tett néhány lépést az ajtó felé, amely a Halál kapujának tűnt ebben a félhomályban. Tétova, szándékosan rövid lépések voltak, mégis azon kapta magát, hogy máris ott áll, közvetlenül a tölgyfaajtó előtt.
Hátranézett.
Két katona már összeszedte magát, és követte, a többi tanácstalanul álldogált – ujjaik egészen elfehéredtek a lándzsanyeleken, olyan erősen markolták – kapitányukra nézve. Boronir most a lovaknál állt, és éppen hátasa nyergének kápájáról akasztott le egy felajzott számszeríjat.
A nyílpuska kegyetlen, tömzsi vesszeje még egy talpig vasban lévő lovagot is megölt volna, átütve az acélvértet, a sodronyinget, bőrt, csontot, szívet.
Boronir a fegyvertől látszólag megnyugodott. Nagy léptekkel átvágott emberei közt, és Niíl mellé lépett. A számszeríjat az ajtó felé fordította.
Niíl akaratlanul is elismeréssel nézett a fiatal nemesre. Amikor a veterán katonák még mindig a félelmükkel viaskodtak, ez a fiatal, csatát sem látott férfi már megvívta első harcát a belsejét marcangoló rettegéssel. És győzelmet aratott. Kapitányukat látva a katonák is összeszedték magukat, és lándzsájukat erősen megmarkolva Boronir mögé tömörültek.

Niíl újra az ajtóra fordította figyelmét. Most vette csak észre, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Az alig arasznyi nyíláson keresztül semmit sem lehetett kivenni a ház belsejéből. Ahogy a nyomolvasó a rést figyelte, megakadt a szeme valamin. Az ajtófélfából, úgy vállmagasságban, egy szög hegyes vége állt ki. Ezen lógott egy valaha halványkék szövetdarab, ami talán egy ingből szakadthatott ki, amikor viselője beleakadt a szögbe.
Egy női ing darabja.
Niíl visszafordult, és fojtott hangon odaszólt az egyik katonának, hogy tartsa a lámpást. Felszabadult kezével tétován megérintette a szövetet. Selyem volt, méghozzá mestermunka. Olyasmi, amihez e környéken csak Solanában lehet hozzájutni, és ott sem akárkinek. Mondjuk a hercegnek. Vagy a szeretőjének.
Niíl megremegett.

Maga előtt látta a lányt, Levianát. Aztán hirtelen ő lett Leviana.
… A fáradtságtól már alig bírta vonszolni magát. Nem akart mást csak egy búvóhelyet, ahol egy órácskára lepihenhet. A ház kihaltnak tűnt. Itt talán elbújhat. Ereje maradékával végigvonszolta magát az ösvényen. Fájt minden tagja. Már nem számolt az üldözőivel. Ha Niíl csak egyszerű halandó, talán nem találja meg, ha nem az, futhat bármeddig, a férfi akkor is a nyomára akad.
Csak egy puha derékaljra tudott gondolni.
Fellépett a verandára, és megtorpant. Kiverte a hideg veríték. Kábultságát mintha elfújták volna. Érzékei, mint valami vadállatnak, kiélesedtek. Félelem markolt a szívébe.
Megrázta a fejét.
Csak képzelődsz, Leviana – korholta magát. – Nincs vesztenivalód.
Az ajtóhoz lépett.
Félretolta a reteszt, amely bár rozsdásnak tűnt, könnyedén járt. Remélte, hogy nincs belül egy másik, melyet csak onnan lehet kinyitni.
Meglökte az ajtót. Nehéz volt, meg sem mozdult.
- Vagy csak ennyire elgyöngültem? – kérdezte magától.
Könnyek szöktek a szemébe. Vállal feszült neki a nehéz, vasalt tölgyfaajtónak. Ahogy fordult, szakadás hangja hallatszott, pillanatnyi fájdalmat érzett a hátában.

Felsikoltott. Még mindig félt. A háta mögé nézett, és hullámokban tört rá a megkönnyebbülés.
- Csak egy szeg – mormolta.
A szög felhasította ingét, és kiszakított belőle egy darabot. A vége felkarcolta a bőrét. Megsimította a fájdalmas pontot a hátán, majd megnézte a tenyerét. A seb nem vérzett. Semmiség.
Újra nekiveselkedett az ajtónak, és végre belökte; nem araszról araszra, hanem úgy, ahogy egy gát szakad át. Hirtelen megszűnt minden ellenállás, és az ajtó halkan nyikorogva feltárult.
Megrettent. Aztán összeszedte minden bátorságát, minden kétségbeesését, minden fájdalmát és dühét; sikerült legyőznie a félelmét. A házban félhomály volt.
Belépett. Az ajtó csendben bezárult mögötte…
- Niíl? – hallatszott Boronir fojtott hangja.
A nyomolvasó újra összerezzent. Kitörölte a szeméből az izzadtságot, ami elhomályosította tekintetét. Két kézzel megmarkolta a vasalt végű botot, és csontrepesztő erővel lesújtott az ajtóra. Ha az ajtó helyén egy ember vagy más halandó lett volna, az most élettelenül, betört fejjel esett volna a földre. Az ajtó azonban csak egyszerűen kitárult, alig hallhatóan nyikorogva. Akár egy éhes száj…

Niíl visszakérte a rézlámpást, melynek fojtott lángja egyenletesen lobogott, árnyékok mozgását bűvölve a feltárult ajtó mögé. Három katona, akik közben már teljesen lerázták tehetetlenségüket, fáklyát gyújtott. A fáklyák közelében mintha hajnal köszöntött volna a tájra, az éjszaka, a mozgó árnyak visszahúzódtak. Niíl a lámpását magasra tartva maga előtt belépett a házba, nem minden bajsejtelem nélkül. Boronir és az emberei követték.
A ház egész földszintje egyetlen szobából állt, ez azonnal látszott, ahogy a fáklyák fénye elűzte a sötétséget. Balra egy kőből rakott lépcső vezetett fel az emeletre, de épeszű embernek eszébe sem jutott volna, hogy felhágjon ezeken a fokokon. A kövek széttöredeztek, a korlát csak hellyel-közzel maradt meg. Úgy tetszett, elég egyetlen apró fuvallat, egyetlen hangos szó, és az egész felépítmény hangos robajjal hull alá a mélybe, azzal együtt, aki ostoba módon a hátára merészkedett. Jobb oldalon egy kemence és egy tűzhely romjai árválkodtak. A sarkokban egykor parázstartók lehettek, de mára már csak néhány lyuk a padlóban árulkodott arról, hogy ott egykor kovácsoltvas alkalmatosságok álltak. A falon szúette polcok, néhány pedig a fal tövében hevert, miután évtizedes szolgálat után megadták magukat a szögek, melyekkel a falra erősítették azokat. Előttük állt a fából ácsolt, durván megmunkált asztal, a lócák összetörve hevertek alatta.

A ház valaha egy messzire vándorolt parasztcsaládé lehetett, akik itt, ezen az istenekháta mögötti “senki földjén” – amely valójában Solana örökös hercegének birtoka – telepedtek le, hogy az istenek ege alatt ezen a szűz földön boldoguljanak. Niílben egy pillanatban felmerült a kérdés, vajon miért hagyták akkor magára a házat, a földet.
Nem keresett rá választ – tudta, úgysem járna sikerrel, és már elmúlt az az idő, amikor még a veszett ügyek, a megoldhatatlan feladatok hozták lázba -, mert látni vélt valami oda nem illőt a romos házban. Az asztal mögött, a darabokban heverő lócák takarásában valami nagyobb – olyan ember nagyságú – tárgy hevert. A fény nem hatolt el odáig, így nem tudta kivenni, mi lehet az.
A katonák, évtizedes tapasztalataiknak és a bennük megbújó ragadozó ösztöneinek engedelmeskedve, szétrajzottak.
Boronir az asztalt kerülte meg; ő is észrevett ott valamit. Niíl követte. A kapitány lemondó sóhajjal guggolt le az asztal mögött.
Előtte feküdt Leviana. Holtan.
- Meghalt. – Olyan hangsúllyal ejtette ki ezt az egy szót, hogy Niíl komolyan megrémült tőle.
Boronir sziszegett, mint egy mérgeskígyó, akit megfosztottak a jogos zsákmányától.

Niíl megállt a lány holtteste felett. Igyekezett elfojtani szánakozását és az azt követő öngyűlöletet, de nem járt sikerrel. Ez is egy veszett ügy, leszámolni a lelkiismerettel. Mégis, mióta próbálkozol már? – kérdezte magától.
- Mi végezhetett vele? Penge nem érte – mondta a herceg unokaöccse; nem tudta leplezni a csalódottságát.
- Mágia – válaszolt Niíl, és igyekezett annyi undort préselni ebbe a szóba, amennyit csak lehetett. Ez nem volt veszett ügy.
Boronir kérdően nézett rá, aztán úgy könyvelte el magában a dolgot, hogy a külhoni a mágiától undorodik, nem pedig tőle.
Csak félig volt igaza.
A kapitány újra Levianára nézett, erre a bestiára, aki egyszer arcátlanul visszautasította.
- Megérdemelte, a szajha! – sziszegte.
- Ilyen halált senki sem érdemel… – Nem fejezte be a mondatot – …még te sem -, de tekintete nem hagyott kétséget afelől, hogy mire gondolhat.
Boronir nem törődött vele. Gyűlölték egymást, és a kapitány csak arra várt, hogy a nyomolvasó mikor követ el valami hibát, amiért a herceg megharagszik rá. Akkor jön el az ő ideje.
Niíl letérdelt Leviana mellé. Az arca maga volt a határtalan rettegés, de még az eltorzult vonások, az űzött, felakadt szemek sem rejthették el egykorvolt szépségét.

Niíl megértette a herceget, ebbe a nőbe könnyű volt beleszeretni. Túl könnyű. Megértette a dühét is; a férfi, akit soha senki nem kényszeríthetett arra, hogy láncra verve éljen, most önként láncolta magát a lányhoz a szerelem jegyében. Gyűlölte a láncait, és nemsokára már a lányt gyűlölte, aki ilyen helyzetbe hozta. Verte őt. Amikor pedig a lány megszökött, a herceg ráébredt, a láncai nem szakadhatnak el, amíg Leviana él. Igen, megértette a herceget, de a cselekedeteit nem tudta, és nem is akarta elfogadni. Most, itt, a lány holtteste felett, elhatározta, hogy otthagyja Solanát és a herceget. Bárcsak hazatérhetne…
A lány egyik szeme bevérzett. Szörnyű volt ez a vérvörös, rettegéssel teli szem. Niíl megérintette Leviana arcát, hogy lecsukja a szemeit. Amikor azonban a bőréhez ért – milyen bársonyos! -…
…rettegett.
Futott felfelé a lépcsőn, ezen az átkozott, végtelen lépcsőn, fülében kalapált a vér – ki innen, el ebből a szörnyű házból.
A lépcsőfokok mintha soha sem akartak volna elfogyni. Megint elesett. Lehorzsolta a tenyerét és a térdét, a fájdalom égető lehetett, de észre sem vette. Az erszény, amit az ingébe rejtett, kiesett.
Nem foglalkozott vele. Halott kövek. Ő most az életéért futott.
Egyre gyorsabban dobogott a szíve, dübörgött, mint a lovak patája a csatában.
Itt van, mindenhol. Az ellenség. Futott.
Újabb lépcsők.
Már látta maga előtt a pince ajtaját. Fájdalmat érzett a mellkasában. Erős fájdalmat, mintha valaki satuba szorította volna a szívét. Újra elesett. Arca eltorzult a kíntól és a félelemtől. A paták dobogása mintha egyetlen, folyamatos hanggá álltak volna össze; zakatolt a szíve.

A rettegés volt az, ami újra lábra kényszeríttette. Nem hitte, hogy lehet ennyire félni. Botorkált az ajtó felé.
Gyorsabban.
Végre kijutott.
A szeme elhomályosult; az egyik szemére teljesen megvakult, csak vörös ködöt látott, a másikon pedig mintha vízfüggönyön keresztül nézte volna a világot. Megtett még néhány lépést. A nyomás a mellkasában még erősebbé vált, nem bírta tovább, a földre zuhant az asztalnál.
Teljesen megvakult. Ott feküdt teljesen kiszolgáltatva az ellenségnek.
A fájdalom teljesen elviselhetetlenné vált.
Mielőtt meghalt, már csak gyűlöletet érzett. Ajkai néma átkot fogalmaztak. Átkot Niíl fejére, aki ebbe a szörnyű házba kergette…
…Niíl hátrazuhant. Rettegett, dőlt róla a verejték, fájdalmat érzett a mellkasában, és gyűlölte magát. Erősebben, mint eddig bármikor.
Boronir értetlen tekintettel nézett rá, aztán megvonta a vállát. Mindig is sejtette, hogy az idegen fejével nincs minden rendben. A katonák is csodálkozó arckifejezést vágtak.
Niíl nem törődött velük. Még mindig remegett a félelemtől… Soha nem érzett még ilyesmit. Arcából kifutott a vér, olyan volt a színe, mint Leviana arcának. Holtsápadt. Fogai össze-összekoccantak, mintha fázna.

Mindannyian őt nézték, az idegent, akit eddig még soha nem láttak ilyen tehetetlen állapotban…
…egyikük sem vette észre, hogy a ház ajtaja bezáródik. Most nem nyikorgott, mintha láthatatlan kezek láthatatlan olajjal kenték volna meg a zsanérokat.
Niíl feltápászkodott, a lámpását az asztalra tette, és két kézzel a botjára támaszkodott. Hirtelen jött remegése már elmúlt, bár a félelmet még érezte. Ez azonban nem az a mindent betöltő, az embert nyöszörgő szerencsétlenné alázó félelem volt, amit az előbb érzett. A mostani félelme segítő társa volt egész életében, segített neki életben maradni.
Hátrált néhány lépést, úgy érezte, nem tudja tovább elviselni a lány élettelen szemeinek – melyeket a látomása miatt nem tudott lecsukni – vádló pillantását, mely a szívéig hatolt.
- Hová mész? – kérdezte suttogva Boronir.
- Megvan a lány – válaszolta színtelen hangon Niíl, csontjaiban érezte a sürgetést, hogy minél előbb hagyja el ezt az istentelen házat.
- Nem csak miatta jöttünk.
Niíl szánakozva felsóhajtott. Ez a barom nyilván nem érzi ezt a szinte tapintható gonoszságot, ami a házból árad. Tudta, hogy igazságtalan a nemesi sarjjal. Boronir szemén látszott, hogy az ő lelkét is megérintette a félelem, de ő ki tudta zárni a tudatából.
- A drágakövek odalent vannak – mutatott a pincébe vezető ajtóra a nyomolvasó, mivel tudta, hogy a kapitány nem fog távozni, amíg a köveket vissza nem szerzi. A kis erszényben egy egész vagyon lapult, aminek hiányát még egy dúsgazdag ember is – amilyen a herceg – megérzi.
Bárhogy igyekezett, nem sikerült kiszűrnie a félelmet a hangjából.

Boronir ádáz vigyorral az arcán odalépett Niílhez, és szinte barátian a vállára csapott.
- Akkor menjünk – szólt, és kérdő tekintettel nézett az idősebb férfira.
Érezte, hogy most végre felébe kerekedhet a külhoninak, méghozzá a katonái előtt, ami mindennél többet jelentett számára, hiszen tisztában volt vele, hogy az emberei mennyire tisztelik Niílt a tudásáért és eddigi hidegvérűségéért.
Niíl tudta, hogy csapdába esett. Innen már csak maradék büszkesége feladásával távozhat, mert eldöntötte, hogy nem megy le a pincébe. Ott csak a halál vár mindenkire, az értelmetlen vég, melyet annyira gyűlölt. Negyven nyarával a második legidősebb volt a csapatban – egy Wirgilas nevű veterán néhány évvel öregebb volt nála -, de messze a legtapasztaltabb. Első pillantásra látta, hogy a lánnyal sötét mágia végzett, és már kölyökként megtanulta, az acél elvásik, ha mágiával csap össze.
Halálos komorsággal nézett a herceg unokaöcsére. Nem sokat tudott róla, és most mégis többet, mint Boronir maga. Tudta, hogy a kapitány hamarosan a halálát leli ott lenn, mert büszkesége nem engedi, hogy lehajtott fővel visszavonuljon a nálánál hatalmasabb ellenség elől.
- Én elvégeztem a feladatomat. – Minden egyes szót lassan ejtett ki. – Menj le te oda, és halj meg, ha meguntad az életed, mert én nem fogok.

Azzal lerázta a válláról a kapitány kezét, és két lépéssel odábblépett. A katonák szúrós szemekkel vizslatták; még soha nem látták megfutamodni.
- Gyáva féreg! – suttogta Boronir, és visszafordult a pincébe vezető ajtó felé. Az orra alatt morogva folytatta: – Ezért utálom a zsoldosokat. Soha nem tudni, mikor fogy el a bátorságuk és a hűségük…
Niíl meghallotta ebben a halotti csendben.
- Előbb árulod el te a herceget meggyőződésből, mint én kapzsiságból! – kiáltotta; az árulás vádja volt az, ami kihozta a sodrából.
Édes hazám, ha újra élhetném azt a napot…
Boronir megdöbbent, mind a hangos szótól, mind ettől a képtelen és sértő vádtól. A nyílpuskát önkéntelenül is a nyomolvasó felé fordította. Ha nem itt, nem ebben a házban lettek volna, talán elhúzza a kart…
Arca eltorzult a dühtől, aztán sebesen megfordult, és döngő léptekkel a pinceajtóhoz ment.
- Lemegyünk! – mondta hidegen; összeszűkült szemekkel nézett a habozó katonákra.
Niíl már elindult volna ki a szabadba, de aztán megtorpant; a bűntudat volt az, ami megállította. Annyi embert látott már meghalni anélkül, hogy segíthetett volna rajtuk, most nem mehetett el szó nélkül. Nem Boronirt sajnálta, azért a nyakas baromért egy könnyet sem ejtett volna, hanem a katonákat; legtöbbjüket azóta ismerte, hogy három éve elszegődött a herceghez. Néhány még a verekedésben is részt vett ellene, amikor Solanába érkeztekor nem akarta kifizetni a szemtelenül nagy kapuadót. Kedves emlékek. Nem egy ezek közül a veteránok közül hetekig viselte ökle és botja nyomát a testén.

Nem mehetett el csak így.
- A halálba küldöd az embereidet halott kövekért – szólt vissza. – A jó katona mindig tudja, mikor érdemes küzdenie, miért érdemes meghalnia. A jó kapitány ismeri az alázatot.
- Az embereimet is olyan gyávának tartod, mint amilyen te vagy? – kérdezte Boronir élesen; csak azt hallotta meg, amit akart.
Niíl látta rajta, hogy érvekkel nem fékezheti meg. Csak a büszkeségére alapozhat.
- Azok a kövek csak neked fontosak, Boronir. Hát menj értük! Vagy csak akkor vagy bátor, ha tucatnyi ember követ?
Boronir arca elvörösödött. Embertelen dühöt érzett, és tudta, hogy olyan csapdába esett, mint Niíl az imént. Nem táncolhat vissza, csak ha fejet hajt Niíl akarata előtt. Soha, inkább a halál!
- Legyen! – hörögte.
De erre nem maradt ideje. Épp visszafordult az ajtóhoz, hogy feltépje – pokolba a félelemmel! -, amikor tompa puffanást hallott a háta mögül, majd mély nyögést.
Niíl egy pillanatra megdermedt.

Leviana megmozdult, szája torz mosolyra húzódott, keze rákulcsolódott a mellette álló katona bokájára, és emberfeletti erővel megrántotta. A katona tehetetlenül zuhant a földre; ez okozta a puffanást.
A veteránok, akár az újoncok a csatamezőn, lebénultak a látványtól. Leviana felállt, és tőrét Wirgilas szívébe döfte, mielőtt a harcosok még felocsúdhattak volna. Az Öreg – ahogyan egymás közt nevezték – halk sóhajjal búcsúzott az életétől. Leviana gyorsan mozgott.
- Miattad – hörögte Niíl felé; nyoma sem volt már a csengő hangnak, ami a herceg udvarában oly nagy hírnévnek örvendett.
Leviana útjában még egy katona állt, és bár már megmozdult, nem volt elég gyors. Leviana félresöpörte a tőrével a lándzsát, és hatalmas erővel a férfi torkára ütött. Az ádámcsutka csontropogás kíséretében a gerincoszlopig tolódott, a katona fuldokolva hanyatlott a deszkapadlóra.
Szabaddá vált az út. Leviana Niílhez ugrott, véres pengéjű tőre szúrásra emelkedett…
A nyomolvasó botja villámgyors körívet írt le, és hatalmas erővel csapódott a lány vádlijának. Leviana felbukott, és bár az ütés erős volt, nem mutatta fájdalom jelét.

Fel akart tápászkodni. Niíl botja a torkának csapódott, a nyomolvasó hallotta a gégefő roppanását. Hátralépett, és leeresztette a botot.
Leviana még nem adta fel. Éppen újra fel akart állni, amikor három lándzsa járta át a testét, teljesen a padlóhoz szegezték; a katonák feleszméltek.
Néhányan épp a két halott társukhoz térdeltek le – közben a másik is kiszenvedett -, amikor Leviana újra megmozdult. Rángatózott a lándzsák alatt, mint a pók hálójában vergődő légy. Keze keményen rámarkolt az egyik lándzsa szárára, és kirántotta.
Iszonyatos fájdalmat kellett volna éreznie. Ordítania kellett volna, de nem tette. Fekete vér ömlött a sebeiből, de nem spriccelt.
- Te – hörögte Niíl felé.
A második lándzsáért nyúlt. Pendülés hallatszott, majd hangos reccsenés. Leviana fejét szinte kettéhasította a nyílpuskavessző. A lövedék a bal szemgödrébe fúródott.
De még mindig mozgott. Kirántotta a második lándzsát. A harmadik következett.

Niíl felordított.
- Dhal! Wirgilas kardját!
Az Öreg mellett térdelő katona felkapta a fejét. Ahogy meglátta a halálos sebekkel is mozgó lányt, a tömzsi vesszőt a fejében, majdnem elhányta magát. Nem értette ugyan, de teljesítette Niíl parancsát. Kihúzta Wirgilas pengéjét, amely ugyanolyan volt, mint a többi katonáé.
Niílnek dobta. A nyomolvasó keze a levegőben szálló kard markolata felé lendült. Akkor kapta el, amikor Leviana maga mellé dobta a harmadik lándzsát. Újra fel akart állni.
Niíl lecsapott. Leviana feje elvált a törzsétől. A test lehanyatlott, és nem mozdult többet.
Néma csend telepedett közéjük.
Végül Dhal törte meg, miután lecsillapította háborgó gyomrát.
- Mi volt ez? Melyik démon szállta meg, hogy eddig bírta?
- Egy Nyugtalan – felelte csendesen Niíl.
Még mindig a kezében tartotta a kardot. Bár a pengéje vérmocskos volt, rá nem fröccsent vér, pedig ez elkerülhetetlen, ha lecsapja valakinek a fejét. Leviana törzséből a fekete, sűrű, idegen vér nem szökőkútszerűen, hanem hömpölygő folyóként távozott el a valaha életet hordozó folyadék.

Boronir és a katonák kérdően néztek a nyomolvasóra, aki egyik kezében karddal, másikban a göcsörtös bottal, előtte a fejetlen testtel úgy nézett ki, mint a régidők egyik névtelen hérosza egy ősi domborművön.
- Hazámban, a tábortüzek mellett, az énekmondók és bárdok néha különös mesékbe kezdenek – kezdte. – Hangszereikből panaszos dallamokat csalnak elő, miközben szájuk és szívük a Nyugtalanokról dalol. A Nyugtalanok nem emberek, bár egykor mind halandók voltak. Áldozatok és szörnyetegek egyszerre. Olyanok, akiket elárultak, akiket a halálba küldtek, akiket a legsötétebb gyűlöletre kényszeríttettek, amit halandó csak érezni képes. A gyűlöletük olyan erős, hogy amikor az istenek magukhoz szólítják őket, megtagadják a parancsot. Testük meghal, de ők nem hagyják el. Gyűlöletükből mágia fakad, vérük beszennyeződik, ami mozgásra bírja a hideg és érzéketlen végtagokat. Egyetlen cél vezérli őket. Elpusztítani azt, aki szerintük felelős a halálukért. Elpusztítani mindenáron. Amikor Leviana meghalt, ő is Nyugtalanná vált. Nem érezte a fájdalmat, nem számított többé, milyen sebeket szerez, őt a gyűlölete tartotta meg ebben a torz létben. Amikor a fekete mágia végzett vele – a históriák szerint az ilyen áldozatokból könnyebben válik Nyugtalan -, úgy érezte, én vagyok az, aki felelős a haláláért.

Újra csend telepedett a házra. A katonák szemében újra ott csillogott a félelem. Gyanakvóan pillantottak olykor-olykor a fejetlen testre és az elgurult, átlőtt fejre.
- De ha… ha nem pusztul el a sebeitől, te hogyan ölted meg? – kérdezte az egyik katona száraz hangon.
- A Nyugtalanokat nem fogják az evilági pengék, csak a mágikus fegyverek győzhetik le őket. Wirgilas egyszer elmesélte nekem, hogy soha nem indul el sehová úgy, hogy előtte meg ne áldatná a pappal a fegyverét; erre sohase sajnálta a pénzt. Ő mentette meg az életünket. Ha nincs a szentelt penge, a Nyugtalan mindannyiunkat lemészárol – válaszolta Niíl, és hangjában megfoghatatlan szomorúság bujkált.
Sajnálta az elesetteket.
Sajnálta magát.

De legfőképp ezt a szerencsétlen leányt sajnálta, akinek még a bosszú sem adatott meg. Lehajtotta a fejét, és behunyta a szemét, hogy ne lássa a kivérzett, fejetlen hullát. Nyugalmat akart, minden vívódás nélkül. Csak egy pillanatra.
- Menjünk innen! Elegen haltak meg már – szólt, amikor újra felnézett; egyenesen Boronir szemébe.
A kapitány, kezében a kilőtt nyílpuskával, még mindig a pinceajtó előtt állt. Most nem tudta, mit tegyen. Semmi kedve nem volt lemenni a drágakövekért, de nem tudta, mit mondjon majd a hercegnek.
A katonák a válaszára vártak, magán érezte a tekintetüket. Nézték őt, egyre dühösebb pillantásokkal. Mintha egy acsargó mordulást is hallott volna, de lehet, hogy csak a füle tréfálta meg.
Mit képzelnek ezek? Hogy merészelik így nézni őt? Milyen jogon akarják őt befolyásolni?
Érezte, ahogy szétárad ereiben a düh. Keze összeszorult a nyílpuskán, aztán…

Odakint a lovak idegesen mozgolódni kezdtek. Szagok, furcsa, veszélyes szagok jutottak el hozzájuk. Nyerítettek, hogy figyelmeztessék gazdáikat, valami közeledik, ami veszélyt, halált hordoz. A szagok alapján még messze volt az ellenség, de gyorsan közeledett…
A lovak a fejüket rázták, idegesen nyerítettek, és megpróbáltak megszabadulni a kantáraktól, amely akadályozta őket…

…felmordult.
Niíl gyűlölte őket. Nem magát, őket. Őmiattuk került ide, miattuk jött ide ez a lány, ahol csak a halált lelte meg, pedig ezerszer többet, ezerszer jobbat érdemelt volna. Legszívesebben kiontotta volna a belüket. Közelebb lépett az egyik katonához, és akkor a döbbenettől majdnem lemerevedett.
A katonák vicsorogtak, mint a vadállatok. Fröcsögött a nyáluk, szemükben az őrület tüze égett. Mindegyik erősen markolta a fegyverét.
Niíl nem értette. Nem értett semmit, és nem volt ideje gondolkodni. Nem is akart, csak ölni, de valami visszatartotta. Egy arc, egy női arc még otthonról…
- Soha ne ölj, ha nem tiszta a fejed, Niíl! Ne légy olyan, mint az apád…
Az emlékezésből egy suhanó hang rántotta vissza. Egy katona lándzsája száguldott felé, látta a lándzsa szárának finom erezetét, látta a mögötte álló férfi eltorzult arcát. Érezte saját gyűlöletét, ami azt súgta neki, öljön.

Hallotta az anyját! Villámgyorsan oldalra és előre lépett, el a lándzsa mellett…
…ölj…
…felemelte a kardot…
…soha…
…a penge suhanva csapott le a lándzsa nyelére, a göcsörtös bot pedig csontrepesztő erővel vágódott a katona mellkasának. A katona lehanyatlott.
Niíl felnézett. A ház csatatérré változott. Két katona egymást nyársalta fel, egyként üvöltöttek, miközben kiomló beleik egymásra borultak. Egy másik, karddal a kezében, éppen fejét vette egy társának, aki lándzsáját húzta ki egy hullából.
Nem volt ideje nézelődnie, mert megint rátámadtak. Félreütötte a feléje sújtó kardot, és gondolatai ellenére…
…ölj…
…sem ütött akkorát a bottal, hogy az halálos legyen. Mindenki más megbolondult körülötte. Irtották egymást, mintha egész életükben halálos ellenségek lettek volna.
De mégse. Nem mindenki vesztette el az eszét.

Niíl látta, ahogy Boronir kardjával hárít egy szúró lándzsát, látta a kapitány őrült szemét. Aztán Boronir nyílpuskájának a tusa vágódott a támadó gyomrába, nem pedig az éles penge. A kard hatalmasat pendülve esett a padlóra, Boronir önként dobta el.
Látszott rajta, hogy ölni szeretne, de küzdött a késztetés ellen. Niíl Boronir felé indult, a kapitány látszott csak normálisnak ebben a rémálomban.
Egy vágást kapott a bal combjára, egy lándzsa pedig kiütötte kezéből a botot. Az egyik katonát – akit előzőleg már megpróbált lenyugtatni egy ütéssel – orrba vágta a markolattal, a másikkal már nem kellett törődnie, mert egy harmadik kardja éppen akkor bukkant elő a támadója mellkasából, amikor feléfordult.

Niíl felugrott az asztalra, és fejbe rúgta az egyik katonát. Egy másik – aki Niíl előző ellenfelét is leszúrta – azonnal átvágta a lehanyatló torkát. Vicsorogva támadt a nyomolvasóra. Dhal volt az.
A kardok egymáson csattantak. Niíl ökle szájon találta a katonát. Érezte, ahogy fogak törnek ki az ütés nyomán. Dhal lehanyatlott.
Niíl gyorsan körbenézett, de Boroniron kívül nem látott más talponlévőt. Boronir morgott, a nyílpuskát maga elé tartotta, és gyűlölettel eltelve kuporgott a pince ajtaja előtt. De nem támadott, küzdött a gondolat ellen.
…öld meg…
Niíl is érezte ezt a furcsa, idegen gyűlöletet, amilyet még soha nem érzett. Még magát sem gyűlölte ennyire soha. Ha anyja szavai nem tartják vissza…

…horkantás, fülsiketítő nyihogás. A paták hangosan doboltak a földön. A hátasok a fejüket rázták, és egyre erősebben rángatták az erős bőrszíjakat, melyek a veranda egyik tartóoszlopához láncolták őket. A zabla belevágott a szájukba, vér serkent, mégsem hagyták abba.
Teljes erejükkel rángatták a kantárokat, de azok kitartottak. Hanem a tartóoszlop megreccsent. Az ellenség, melyből csak úgy áradt az a szag, közeledett.
Erősebben rángatták a szíjakat.
Az oszlop újra reccsent egyet, és mintha meg is mozdult volna. A vér már patakokban folyt a lovak szájából, de nem törődtek vele; rettegtek.
A következő rántást már nem bírta el a tartóoszlop, melyet évtizedek óta rágott a szú. A belülről elrohadt fadarab hangos reccsenéssel hasadt ketté. A kiszabadult lovak vágtatva menekültek el az ellenség elől, melynek szagát az orrukban érezték.
A veranda tetejének a súlyát nem bírta el a több oszlop, egymás után adták meg magukat. A tető összeroskadt. Ez mintha jeladás lett volna. A ház, melyet ez idáig csak az istenek kegye tartott egyben, most a bennlévők fejére omlott…

… Niíl csak most hallotta meg azt a lelkettépő nyihogást, melyet a lovak hallattak odakinn. Már előbb is meghallotta volna, ha a harc zaja el nem nyomja. Hallotta a hangos reccsenést, a paták dobogását, a robajt. A falak megremegtek, emberfej méretű terméskövek hullottak alá. Az egyik gerenda kettétört, és pontosan felé esett. Leszakadt az emelet, a lépcső mintha sosem létezett volna
Niílnek csak az utolsó pillanatban sikerült leugornia az asztalról, amit pozdorjává zúzott a kétfelé tört gerenda.

Kétségbeesetten kereste a kiutat. Látta, hogy az ajtót már nem érné el. Csak a pincébe menekülhetett, be a nyitott ajtón – Boronir nyitotta ki, ő már lerohant a lépcsőn -, oda, ahol valami
(az ellenség)
él, ami megölte azt a szerencsétlen lányt.
Egy kisebb kődarab eltalálta a hátán, amitől a földre zuhant. Felugrott, és bevetette magát a pincébe vezető ajtón. A kardot azért nem dobta el.
Mögötte összeomlott a ház, a kövek, zsindelydarabok szétzúzták a pince ajtaját is, és zúdultak lefelé, akár a megáradt folyó, a lépcsőn.
Niíl végiggurult a lépcsőfokokon, zúzódásai egyre-másra szaporodtak. A kardot kiejtette a kezéből. Végül leért. A törmelékfolyam lassult, és a lépcső aljánál megállt.
Egy kósza terméskő – olyan ökölnyi méretű – azonban fejen találta Niílt, és átsegítette az önkívületbe.

Álmot látott…
Egy hatalmas csatát egy homorú üvegen át…
Harcosok kavarogtak hatalmas összevisszaságban egy völgyben, messzebb füstcsíkok szennyezték a kék eget. Sárkánygyíkok szelték a levegőt, hátukon lovasok, akik lándzsáikkal száguldottak egy távoli domb felé. A dombon néhány alak sziluettje látszott csak.
Hirtelen az első sárkánygyíkba hatalmas villám csapódott, lovasa ordítva zuhant alá a mélybe. A gyík félelmetes hangon felüvöltött, aztán elcsendesedett, zuhant, és a földbe csapódott, számos harcost maga alá temetve. A többi gyíkra nyílvesszők záporoztak, de ők megállíthatatlanul közeledtek a domb felé.
Lentről üdvrivalgás hallatszott, ahogy odanézett, látta, ahogy az egyik zászló a porba hullik, hogy aztán vérmocskos katonák tiporjanak rajta végig.
A sárkánygyíkok és lovasaik felüvöltöttek, ahogy pusztító lángvihar rohant végig rajtuk. Égett csontok, olvadt lándzsák zuhantak le a magasból. A távoli dombon álló mágus most elüvöltötte magát. Hangjának embertelen ereje volt.

A kézitusában álló fegyveresek egy pillanatra mind abbahagyták a harcot – kezüket a fülükre szorították -, hogy aztán még veszettebbül rontsanak egymásnak.
A domb felett egy hatalmas tűzgömb jelent meg. Egyre duzzadt, kavargott benne a tűz, mintha folyékony lenne. Majd hihetetlen sebességgel szelte át a völgyet.
Felé tartott.
- Öld meg nekem, és szabad vagy! – hallotta egy középkorú nő rekedtes hangját.
Ismeretlen nyelven beszélt, de mégis értette. Ám ami ezután következett, az egy még idegenebb nyelv volt. Nem értette, csak annyit érzett, hogy ez a nyelv hatalmat gyakorol felette. A nő kényszeríti őt, hogy engedelmeskedjék.
Hirtelen eltűnt előle az üveg, a torz látvány helyreállt, mintha egy palackból repült volna ki.
Suhant a völgy felett, és örült. Lenézett az alant kaszaboló harcosokra, és megvetést érzett ezek iránt a haladók iránt, akik a férgekhez hasonlatosak, ha magához viszonyítja őket.
Miközben a domb felé repült, ahol mágus valami újabb mágiát készített elő, szórakozásképp behatolt a lentiek agyába – oly könnyedén sikerült -, és öngyűlöletet csöpögtetett a lelkükbe.

Lenyűgöző látvány volt, ahogy az ostobábbja, az erőtlenebbje szíven, torkon döfi magát, vagy belerohan ellenfele pengéjébe. Egy íjász megkarcolta kézfejét a mérgezett nyílvesszővel, majd miközben a méreg belülről rágta, átvágta a torkát egy késsel. Egy varázshasználó – pedig neki erősnek kellett volna lennie – villámokat lőtt az ujjaiból – a saját szeme közé. Szétégett fejjel zuhant a véres földre.
A mágus felé ért, aki még mindig nem vette észre. Ez is csak egy féreg. Hatalmas, de akkor is féreg. A mágus keze furcsa táncot járt, izzó rúnákat hasított a levegőbe.
Megvetette ezt a mágust is. És örült, hogy a pusztulásba küldheti. Behatolt az agyába. Átszivárgott a védfalakon, kikerülte a csapdákat, a vészjelzőket, és feltárult előtte a csupasz, védtelen elme. Félelmet, iszonyatos, szívbénító félelmet küldött rá.
A mágus összerándult, szemébe olyan csillogás költözött, ami a rettegés sajátja.
A tűzgolyó szertefoszlott. Megzavarta a készülő varázslatot is, kárörvendően nézett a mágusra, aki már remegett. Aztán valami duruzsolást hallott, nem értette, de beszéd volt. Azon az idegen nyelven. A mágus szeméből eltűnt a rettegés, helyette kegyetlen összpontosítás látszott benne. Fogott valamit a kezében.

Érezte, hogy ereszkedik lefelé. Akarata ellenére. Valami szívta magába. A tárgy, amit a mágus tartott.
Ellenkezett. A mágus duruzsolt.
Gyűlölte őt, minden gyűlöletével. Ordított volna, ha lett volna szája. A mágus mellett egy tanonc holtan bukott fel, ahogy megérezte pusztító dühét.
Lefelé.
Bele a tárgyba.
Vakság…
- Soha többé nem látod a napot, nem hallod a hangot, nem is létezel – hallotta a mágus hangját.
Aztán a csend. Aztán az üresség.
Aztán a semmi…

Niíl iszonyatos fejfájásra eszmélt. Megtapogatta a fejét, ahol a terméskő eltalálta. Ahogy megmozdult, fájdalom nyilallt minden tagjába. Felnyögött. A fején valami ragacsos anyagot érzett, a saját megalvadt vérét.
Kinyitotta a szemét, de nem látott semmit. Sötét volt, nem voltak csillagok, nem volt semmi fény. Hát persze, ránk omlott a ház, élve eltemetett. Csak én úsztam meg és Boronir. Hol lehet?
Valami halk duruzsolást hallott, ami nyomasztó érzéseket hozott elő, és gyűlöletet egy mágus iránt. Nem értette ezt az álmot, ilyen valószerű álmot még soha nem látott.

A duruzsolás felhangosodott. Boronir hangja volt, ahogy valamit összefüggéstelenül nyöszörgött. Niíl a hang felé kúszott. Nem érzett elég erőt magában ahhoz, hogy lábra álljon.
Tapogatózó ujjai végül Boronir lábára akadtak. Most már értette a motyogás egy részét.
-… csend… üresség… magány… újra kint… bosszú…
Semmi értelme nem volt annak, amit mondott. Megfeszült, rángatózott a teste, miközben aludt. Niíl érezte, ahogy Boronir kapkodva veszi a levegőt.
Nem tudta, melyik isten neheztel rá, hogy ilyen helyzetbe hozza. Boronirral együtt kell meghalnia idelent. Durván meglökte a kapitányt.
- Ébredj fel, te rohadék. Ha nem húzzuk itt az időt, mindenki életben lenne. Ébredj – ordította, és megrázta Boronir testét.
A kapitány üvöltve ébredt.
- Megöllek titeket! – sziszegte, aztán kapkodva szedte a levegőt.
Egy fertályóráig is eltartott, amíg megnyugodott, légzése egyenletessé vált.

Niíl kivárta. Nem akart ezzel az alakkal beszélni, de végül mégis megtette.
- Fény kellene – mondta halkan.
- Niíl? – kérdezte Boronir, a félelem mintha visszalopózott volna a hangjába.
A nyomolvasó nem tudott örülni ennek.
- Én vagyok – válaszolta.
Csend. Aztán halk motoszkálás.
- Van nálam egy fáklya, de a kova nincs meg – morogta a kapitány.
- Add ide!
Boronir szó nélkül előrenyomta a fáklyát, majdnem orrba vágta vele Niílt. A nyomolvasó elvette, majd kitapogatta erszényét – szerencsére nem szakadt le, amikor végiggurult a lépcsőn -, és elővette a kovát. A kovával és vadászkésének acéljával végre fényt gyújtott.
Újra látott. De nem töltötte el örömmel, ami a szeme elé tárult. A pincelejáratot teljesen betemették a ház romjai. Az egész lépcső – ami pedig zúzódásainak számából ítélve tekintélyes hosszúságú lehetett – eltűnt a törmelék alatt. Csapdába kerültek.
Körülnézett. A pince folyosóján voltak, ami tőlük néhány lépésnyire elkanyarodott. A falon karok voltak a fáklyáknak, de egyikben sem volt világítóeszköz. Boronir mellette hevert, és sokkal jobb állapotban volt, mint ő. Már az első robajra behúzódott a pincébe, és az egészet megúszta. Odalökte neki a fáklyát.

Megkísérelte számba venni sebeit, de az első tíz után abbahagyta. A legveszélyesebbnek a combján lévő vágást ítélte – be is kötözte egy ingjéből leszakított anyagdarabbal -, de nem igazán törődött vele. Kételkedett abban, hogy a sebének lesz ideje elfertőződni – az ellenség hamarabb lemészárolja őket -, vagy ha mégis, az majd csak sietteti a halált, amit élve eltemetve amúgy is el kell szenvedniük.
Újra társára pillantott. Boronir mellett ott hevert kilőtt nyílpuskája, oldalán ott volt az üres kardhüvely. Ölében pedig egy kicsiny bársonyerszény, amire Niíl egyre növekvő dühvel nézett.
- Az mi? – kérdezte gyanakodva.
- A drágakövek – felelte Boronir színtelen hangon, nem vette észre, milyen szemeket mereszt rá a nyomolvasó.
Teljes letargiába zuhant, amikor meglátta az eltömődött lépcsőfeljárót.
- Azok a rohadt, istenekverte kövek – ordította magából kikelve Niíl.
Felkapta a fekete erszényt – Boronir fáradtan nézett rá, de nem tiltakozott -, és teljes erejéből a falhoz vágta.

Az erszény repülés közben kinyílt, és az apró gyémántok, smaragdok és zafírok, valamint a két mogyorónyi rubin a törmelék közé hullott. Niíl felpattant – most nem is érezte a fájdalmát -, és belerúgott az egyik terméskőbe.
- Legyek átkozott, hogy valaha is a Solanába vezető útra fordultam! – kiáltotta, majd fáradtan rogyott le a fal tövébe.
Halk szöszmötölés hallatszott a folyosókanyarulatból. Niíl azonnal felpattant, és kést rántott. Lábával meglökte Boronirt, aki meg sem rezzent a zajra, talán nem is hallotta.
- Felkelni! – sziszegte a nyomolvasó. – A számszeríjat!
Boronir máskor életét vette volna annak, aki parancsolgatni mert volna neki, de most szó nélkül cselekedett. Az üveges tekintet, a mély letargia, amibe süllyedt, eltűnt.
Visszaadta a fáklyát Niílnek, majd a fogát csikorgatva, lábát a kengyelbe akasztva, felhúzta a nyílpuskát. A fegyvert csatamezőre szánták, ezért nem csak szuronyt szereltek rá, hanem az aljára egy tartalék nyílvesszőt is erősítettek arra az esetre, ha a számszeríjász elhagyná a tegezét. Boronir ezt a tömzsi lövedéket rakta a vájatba, majd habozás nélkül megindult a folyosón a nyomolvasó után, aki a fáklyát előre tartva lassan lépkedett, készenlétbe tartva kését.

Igyekeztek hangtalanul haladni. A kőpadló megkönnyítette ezt számukra, bár Niíl a sérült lábával, ami kezdett elzsibbadni, nehézkesen haladt.
Újabb motozás hallatszott. Közelről.
A kanyar előtt Niíl megállt. Boronir mellélépett, és mutatta, hogy majd ő megy előre. Keményen markolta a nyílpuskát, kövér izzadtságcsepp gurult végig az arcán.
Szája, mintha egy kés pengéje lett volna, amikor befordult a kanyarba. Niíl egy pillanattal később követte.

Halk sivítás hallatszott, majd egy piciny alakot láttak eltűnni a fáklya lobogó fényétől felkavarodó árnyakban. Boronir megkönnyebbülten engedte le a fegyvert, és megtörölte izzadtságtól fénylő homlokát.
- Csak egy patkány volt. Egy rohadt patkány – suttogta.
A nyomolvasóra nézett. Niíl arca, mintha egy gránitszobor faragott vonásai lettek volna. Mereven tekintett előre a folyosó vége felé. Kést tartó balja egészen elfehéredett, olyan erősen markolta a nyelét. A kés pengéje alig láthatóan remegett.
Boronir a folyosóra emelte tekintetét. Az még legalább ötvenlépésnyi távolságig tartott, két oldalán ajtók, hatalmas lakatokkal elzárva a kíváncsi tekintetek elől. A folyosó egy hatalmas terembe torkollott. Boronir nem látott tisztán, de egyből észrevette, hogy társa mitől olyan ideges.
A teremből fény szűrődött ki. Egyenletes, aranysárga fény. Nem ugráltak körülötte az árnyak, ezért fáklya fénye nem lehetett.

Boronir lelke mélyén megbúvó vadember arra ösztönözte, hogy meneküljön. A mágia ilyen megnyilvánulása megrémítette. Akaratlanul is az álma jutott eszébe…
…bosszú…megöllek titeket…
Kérdőn nézett Niílre. Magának is nehezére esett bevallani, de most rájött, hogy minden ellenérzése dacára, a nyomolvasó tudásában és tapasztalatában soha nem kételkedett. Most is csak benne bízott.
Csak az adott erőt neki, hogy Niíl már rengeteg helyen járt, és sok mindent látott, sok mindent hallott. Nyugtalanokról, varázslókról, mágiáról…
Csak ebben bízhatott. Más nem maradt. Megvetette magát azért, hogy ilyen gyenge, de nem volt ereje a büszkeségre.
- Mit tegyünk? – kérdezte fojtott hangon.
- Az egész házon a halál uralkodik – szólt Niíl. – Soha életemben nem adtam fel. Menekültem, ha esély adódott rá, de ha nem, akkor összeszorítottam a fogamat, és küzdöttem az életemért. Ha muszáj, akkor szembeszállok mindennel, még a démonokkal is.

Niíl elindult a folyosón, most gyorsan haladt, amennyire a lába engedte. Boronir követte. Végre megértette az idegen gondolkodását, és megdöbbentette a tudat, hogy mennyire hasonló az övéhez.
Itt pusztulnak, ez szinte biztos. De addig is, küzdenek.
A folyosóról nyíló ajtók hatalmasak voltak és feketék. A keresztfa tenyérnyi nagyságú lakatosremekekkel volt az ajtóhoz és a falhoz bilincselve. Még egy faltörő kossal és egy szakasz katonával is nehézkes lett volna betörni.
Niíl azt hitte, egy parasztcsalád lakott valaha a házban, de most már kételkedett benne. A pince inkább emlékeztetett börtönre, mintsem élelem-, szerszám- és borraktárra.
Megrázta a fejét. Nem fontos, hogy mi volt ez a ház régen… Most a Halál lakozik benne.
Egy közelebb értek a világos teremhez. Niíl a falhoz nyomta a fáklyát. Már rendesen lehetett látni. Erősen markolta a kését, bár tudta, ezt a csatát késsel nem lehet megnyerni.

Az ellenség nem fog megmutatkozni. Úgy öli meg őket.
Lelassultak a léptei. Öngyűlölete, eddigi élete, vándorlásai, szenvedései ellenére sem akart megválni az életétől. Küzdeni fog érte, amíg lehet. És ha eljön az ideje, emelt fővel távozik.
Rájött még valamire. Boronir olyan, mint ő volt fiatal korában. Kegyetlen és lázadozó. Talán, ha ezt túléli, jobb emberré válik. Ő maga is akkor változott meg, amikor oda kellett hagynia hazáját.
A terem! Ahol újra kezdődött minden…
Úgy léptek be a világos helyiségbe, mint a sírrablók egy gazdag pap kriptájába, ami talán kincseket, talán halált rejt. Kíváncsian, de ugyanakkor félelemmel teli szívvel.
Niíl biztosra vette, hogy számukra kincseket nem teremtettek az istenek. Egyetlen értéküket – életüket – is mérlegre tették, hogy eldöntsék, visszavegyék-e, amit annak idején édesanyáik fájdalommal és izzadtsággal váltottak meg.

A terem első látásra hatalmasnak tetszett, de aztán Niíl rájött, hogy az aranysárga fény nagyítja a teret. Ahogy jobban megfigyelte, már nem egy csarnok, hanem csak egy átlagos nagyságú terem tárult a szeme elé. A fény a pincehelyiség négy sarkában elhelyezett, ezüst állványon nyugvó, ököl méretű kristálygömbökből áradt.
Ami először a szemükbe ötlött, az a holttest volt. Egy teljesen átlagos kinézetű férfi, fehér hajjal, de ránctalan arccal. Nyitott szemmel meredt az élők világába: smaragdzöld, üveges szemekkel. Hosszú, bíborszín köpenyt viselt, hosszú haját ezüst homlokpánt szorította le. Az arca mágikus jelekkel volt festve. Egy krétával rajzolt pentagrammában feküdt, ami majdnem az egész helyiséget kitöltötte. A vonalak kereszteződéseinél valaha gyertyák állhattak, mára megdermedt viasztócsákká váltak, pedig – a viasz mennyiségéből ítélve – karnyi vastagságúak lehettek, amikor felállították őket.

Régóta lehet halott, mégsem kezdett el bomlani,
jutott Niíl eszébe, ahogy a holttestet figyelte.
A test mellett egy kettétört, faragott bot hevert. A különös mintákkal díszített bot tetején egy rubin volt aranyba foglalva. Niíl gyanította, hogy amíg gazdája élt, ez nem halott kő volt. Most már nem csillogott, elvesztette erejét.
Egy varázsló, aki elszabadította a rettenetet… Megidézett valamit, ami ellen nem bírt megállni.
Megrohanták a kétségek. Hogyan is harcolhatna ő az ellenség ellen, hogyha a vajákos, aki erejében bízva merte megidézni, elbukott?
A vajákos mellett még egy tárgy hevert, egy vaskos, fekete-fehér csíkos bőrbe kötött könyv, amelynek lapjai szénné égtek.
A terem végében számtalan limlom hevert. Egy roskatag pad, amire bilincseket rögzítettek, egy apró gránitszobor, ami egy sárkányt ábrázolt, törött állványok, fekete vasak, székek, néhány rozsdás fegyver, széttörött korsók, cserepek.
Boronir lejjebb eresztette a fegyvert, és gyanakodva nézett körül. Vihar előtti csend.

Niíl a hulla felé indult, de Boronir megfogta a vállát.
- Lehet, hogy ez is egy… – kezdte.
- Egy Nyugtalan? Lehet. Az biztos, hogy feketemágia végzett vele is. Az ellenség, amit ő szabadított el. De ha ő is élőhalott, akkor itt a vége. A szentelt kard a törmelék alatt van. Ha pedig nem az, akkor megtudom tőle, amit akarok.
Niíl átlépett a pentagrammán. Ha volt is valami ereje a körnek, elvesztette. Boronir várt. ő is hallott már pletykákat Niíl varázserejéről, de eddig soha nem hitt benne. De ahogy visszagondolt arra, amikor Niíl halálra rémült attól, hogy megérintette Leviana testét…

Niíl leguggolt a vajákos mellett. A kést a földre dobta.
Ki vagy te, fehérhajú? Ki az ellenség, és hogyan lehet őt megölni?
Előre félt a válaszoktól, de attól még inkább, hogy erre az utolsó kérdésre nem létezik válasz. Megtörölte gyöngyöző homlokát, aztán hirtelen – mint aki attól fél, hogy egy pillanattal később elillan minden bátorsága – megérintette a fehérhajú homlokát…
…a bor édes volt, bár asztaltársának nyilvánvalóan nem ízlett, holott az övét még egy kis különlegességgel is megédesítette. A szemben lévő férfi a torkát markolászta, krákogott, szájából zöldes hab fojt ki.
Aztán vége lett.
Elégedetten csettintett a nyelvével. A méreg jó munkát végzett, nem hiába vesződött annyit a recept megszerzésével. Felmarkolta és a tarisznyájába rejtette a csomagot, amit ez a sírrabló eladásra szánt, és felállt az asztaltól.
Végre megszerezte. Ez hatalmassá teszi.

Megigazította magán poros köpönyegét, megmarkolta a botot, és kilépett a jobb sorsra érdemes kalyibából, ahová a találkozót megbeszélték. Kint két másik sírrabló várakozott a vezetőjükre, nem sokan maradtak azokból, akiket megbízott a csomag megszerzésére.
Megállt, balját a sírrablók felé emelte, és elmormogott néhány igét. Azok csak meglepetten bámultak rá, amikor a tenyeréből kicsapó tűz elérte őket. A láng szinte azonnal végzett velük.
Az egyik szabad lóhoz sétált, néhány szóval megnyugtatta a hátast, majd nyeregbe szállt. Ha jól kilép, egy héten belül a régi Solanas-rend házához érhet, amit egy emberöltővel ezelőtt pusztítottak el a riválisai.
A hely megfelelő lesz a mágikus szertartáshoz.
Elvágtatott.

A ház, ahogy remélte, elhagyatottan állt. Milyen zseniális is volt a Solanas-rendtől, hogy egy egyszerű parasztháznak álcázták az egyik titkos műhelyüket. Persze amikor a rivális varázstudók és csatlósaik megjelentek, az álca már nem védte meg a rendet, sem itt, sem a többi műhelyükben. Álcának elég volt a ház, erődnek már kevés, hiába a sok erő, a mágia és a csapdák. Mindenkit lemészároltak, a rendnek bealkonyult.
Csak a pincére volt szüksége. Az a helyiség, ami a mágikus erők láthatatlan hálózatának egy nagyobb csomópontján állt. Az a hely pont olyan, mint amilyennek lennie kell. Kellően erős és kellően elhagyatott.
Tizenkét órával később már felkészült arra, hogy megidézze az entitást, hogy az a hatalom új távlatait nyissa meg előtte. A pentagram, a gyertyák, a tárgy, amiben az entitás lakozik – mind a helyén volt. A bot és könyv, ami megvédi őt, és szolgálatra hajtja azt az őserőt, amit megidézni készült.

A pentagramban térdelt, szemeit a tárgyra vetette, kezei szorosan markolták a rubinnal ékes botot. Monoton hangok törtek elő a szájából – mint mindig -, most is úgy érezte, mintha csak szemtanúja lenne az eseményeknek, és nem cselekvő résztvevője.
A gyertyák fellobbantak. A pentagram rúnái felszikráztak. A tárgy megremegett.
Ébredezett az entitás…
Érezte, ahogy kiemelkedik testéből, ami odalent maradt, hogy kántáljon, és így – szellemalakban – már látta, miféle aura veszi körül a tárgyat. Most először mardosták kétségek. Ki ő, hogy ilyen hatalommal dacolni merjen, mi több megpróbálja uralma alá hajtani.
A tárgyból láthatatlan füst szállott fel, lelkébe idegen gondolatok furakodtak…
- …végre!
- Igaz Nevednél fogva hatalmam van fölötted, bár egykor síkúr voltál – kezdte ő. – Engedelmeskedj, s egy nap visszakapod a szabadságod…

Lelkébe idegen képek martak. Magát látta százszor, ezerféleképpen meghalni. Majd mintha örömet érzett volna, az entitás örömét.
Mi ez?
Kétségek.
A füstből egy arc formálódott, a ködajkak szóra nyíltak.
- Látom az ősi könyvet a tested mellett, érzem a hatalmadat, amit a tieid közt tán erőnek neveznek. Mondd hát Igaz Nevemet, te pondró!
Kimondta.

Ködmosoly, majd a lelkében felcsendülő kárörvendő nevetés.
- Te féreg! Szánalmas irományod, mely igazi erővel kecsegtetett, csak hibás Névvel ajándékozott meg. A mázolmányod nem véd meg, sem az a törékeny karó. – A bot kettétört, a könyvet láthatatlan tűz emésztette el – Szólamodban csak egy igazság lakozik… visszakaptam a szabadságom. Nagy szolgálatot tettél nekem, amiért jogosan várhatnál hálát. Ismerem a hála érzését, de nem gyakorlom. Pusztulj hát!
Érezte, ahogy visszasodródik a testébe, és máris rettegett. Szíve oly iramban pumpált, hogy ő már nem bírta elviselni.
Neeeeeee! – ordította, amikor erei elpattantak. Véres ködön keresztül még látta, hogy a tárgy, ami az entitás még mindig sebezhető része, kiemelkedik a pentagramból, és a limlomok közé hullik.
Amit érzett, az a vegytiszta rettegés volt…

…Niíl hátrazuhant. Rettegett, dőlt róla a verejték, fájdalmat érzett mellkasában, és keserű kudarcérzet töltötte el. Boronir felsegítette a remegő nyomolvasót, már meg sem lepte, hogy ilyen állapotban látja.
- Mit láttál? – kérdezte.
Niíl nem válaszolt, szeme sarkából a limlomokat fürkészte a sarokban. Meglátta, amit keresett. Próbálta lerázni magáról a félelem béklyóit, mert tudta, nincs sok ideje már. Az entitás azt akarta, hogy lássa a fehérhajú emlékeit, mielőtt meghal.
Nemsokára lépni fog…
Niíl a sarokba sétált és felkapott egy világító kristálygömböt.
- Minek az? – kérdezte a kapitány.
- Légy erős! – sziszegte Niíl, kitépte Boronir kezéből a nyílpuskát, és nekiiramodott. Szeme sarkából látta, ahogy Boronir arca eltorzul a gyűlölettől, ahogy villámgyorsan lehajol a késért, és a nyomába ered.

Niíl a sebesült lába miatt lassabban haladt. Ajtók, lihegés a háta mögött. Egyre közelebbről. A félelem a szívében. A halált hozó félelem, ami végzett a fehérhajúval és Levianával.
Egyedül a félelem az, amitől félni kell. Ha úgy élsz, fiam, hogy nincs vesztenivalód, a félelem soha nem győzhet le! A nagyapja hangját hallotta a fülében. Mindig becsülte és szerette az öreg nyargalót.
- Nem győzhet le! – ordította.
Erőt vett magán, és fájdalmával mit sem törődve fokozta a tempót. Boronir már majdnem beérte.

Gyűlölte ezt a férget, amiért ilyen erőtlen. Késztetést érzett, hogy megforduljon, és keresztüllője. Soha ne ölj, ha nem tiszta a fejed! Édesanyja.
Futott tovább. A kanyarulat. Valami suhant mögötte. Megperdült, és alig tudta elkapni a fejét a kés elől. A penge csak a levegőt hasította végig, de Boronir máris újra támadott.
Niíl a nyílpuskával védekezett. Ahogy lecsapott rá a kés, úgy érezte, mintha tornádó csavarná ki kezéből a fegyvert. A kapitánynak démoni ereje volt. Boronir a baljával Niíl arcába csapott, vér fröccsent. Niíl hátraugrott, majdnem elesett.
A kapitány újra támadott, a kés felhasította Niíl zekéjét, és véres csíkot rajzolt a húsába. Niíl egyre hátrált, minden lépéssel közelebb került a leomlott lépcsőhöz.
Aztán elbotlott egy terméskőben, talán abban, amelyik korábban fejbe vágta. Boronir támadott. A nyomolvasó végső kétségbeesésében a kristálygömböt vágta a kapitányhoz, amit eddig a kezében szorongatott. A gömb fejen találta Boronirt, de meg sem rezdült.

A gömb a földre hullott, és onnan áraszotta az aranysárga ragyogást. Boronir Niíl felett állt, a kés döfésre lendült.
- Soha ne ölj, ha nem tiszta fejed! – ordította a nyomolvasó. – Küzdd le, te vagy az erősebb. Használd a büszkeséged, ne hagyd, hogy parancsoljon neked!
Boronir keze megtorpant a levegőben. Remegett. Niíl hatalmas vívódást látott Boronir szemében. Egy pillanatra eltűnt belőlük az izzó gyűlölet, hogy aztán újra feltámadjon. De ez másfajta gyűlölet volt, Niíl jól ismerte. Olyan érzés, amit az ember magának tart fenn.
Boronir maga ellen fordította a kést.
- Ne! – kiáltotta Niíl, és minden erejét összeszedve kirúgta Boronir lábát. A kapitány a földre zuhant, de a kés nem esett ki a kezéből. Szíven akarta szúrni magát.
Niíl felpattant, felkapott egy követ, és Boronirra vetette magát. Egyik kezével elkapta Boronir kést tartó jobbját, és a kővel fejbe verte a kapitányt. Boronir teste elernyedt, de még élt, és pillanatnyilag biztonságban volt az entitástól.

A nyomolvasó feltápászkodott, és magához vette a nyílpuskát. A gömb fényénél a szétszórt drágaköveket kereste.
A legtöbb csak halott kő. Némelyik azonban maga a megtestesült mágia. Csak remélni tudta, hogy ilyen is akad a romok közt, mert ez volt az egyetlen esélyük.
Kereste a köveket. Tudta, ha meglát egy élőt, azt rögtön érezni fogja.
Aztán megtalálta. Egy aprócska gyémánt volt, alig körömhegynyi. De élt, szikrázott benne az erő.
A követ a nyílpuskalövedék végébe helyezte. Az acél olyan puhán engedett, mint az olvadt viasz. Kész.
Az entitás ekkor támadott újra. Néhány kisebb terméskő a levegőbe emelkedett, és felé száguldott. Az egyik alig kerülte el a fejét, egy másik a hátán találta el.
Újabb kövek. Niíl alig bírta elkerülni őket. Futni kezdett visszafelé.

Boronir hirtelen észhez tért, és elkapta a bokáját. Niíl a földre zuhant, feje felett ökölnyi kövek suhantak el. Niíl a nyílpuskával fejbe csapta a kapitányt, kitépte bokáját a markából, és rohant tovább.
Egy távolabb került a kövektől. Futott. Kanyar. Ajtók.
Az ajtók remegni kezdtek, majd a lakatok széttörtek. Az ajtók kivágódtak, az egyik Niílnek csapódott.
Egy pillanatra elhomályosult előtte minden. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt.
Soha ne add fel! Ez az ő hangja volt, a saját bölcsessége.
Felállt. Az egyik lakat darabjai felé suhantak. Félrekapta a fejét, így csak az egyik vasdarab találta el: a vállába fúródott.
Felordított, és futott tovább. Előtte volt a világos terem, ott benn pedig az entitás hordozótárgya, a gránitsárkány. Lázasan kerülgette a kivágódó ajtókat. Aztán egy pillanatra megtorpant.
Előtte a levegőben két rozsdás kard lebegett. Felésuhantak.
- Az istenekre! – kiáltotta.
Az egyik elől elkapta a fejét, a másikat a számszeríjjal védte ki. A rozsdás kard darabokra hullott, ahogy a nyílpuskának csattant. A másik penge újra támadott.
Niíl hátraugrott, és a számszeríj szuronyaival védte a csapást. Egy csavarintás, és a két szurony között lévő penge kettétört.
Tovább. Belépett a terembe.

Tárgyak lebegtek a levegőben, köztük a gránitszobor – a sárkány -, amibe az ősi időkben az entitást börtönözték.
A hatalmas kínzópad Niíl felé lendült. A nyomolvasó a földre vetette magát. A pad a folyosó falának csapódott a háta mögött. Próbálta megcélozni a szobrot.
Mindig is gyűlölte a számszeríjakat. Népe az íj művészetében jeleskedett, és most szívesebben vette volna, ha a nyargalók egyik visszacsapóíját tarthatná a kezében, mintsem ezt az ormótlan fegyvert. Nagyapja nyargaló vére benne élt tovább, szelleme most az ő kezét segítette.
Egy pillanatra eltűntek a szeme elől a zavaró tárgyak, csak a gránitszobrot látta, a célt. Elhúzta a kart, és a nyílvessző kiröppent. Nagyapja szelleme segítette a lövedéket a célra.
A gyémánt kékesen izzott a végén.
A szobor felsikított, ahogy a lövedék beléhatolt. A gránit porrá omlott, és a sikoly elhalt.
A lebegő tárgyak a földre zuhantak.
Vége, gondolta.
Aztán csak feküdt, nem tudta, meddig.
Végül felállt, hogy kiutat keressen. Bízott benne, hogy az istenek nem lehetnek olyannyira kegyetlenek, hogy nem adnak egy kevés esélyt sem.
Boronir zúgó fejjel ébredt. Az első tiszta pillanatában érezte, hogy ez a hely megváltozott. Megtisztult. Érezte, hogy Niíl legyőzte az ellenséget, bármi is volt az.
Feltápászkodott, majd megfogta a falat. Nagyon szédelgett.
- Niíl! – kiáltotta volna, de csak suttogás tört elő az ajkai közül.
Megköszörülte a torkát.
- Niíl!
- Erre – hangzott a válasz.
A hang az egyik – nem régiben még lelakatolt – ajtó mögül jött.
Niíl ruhája szánalmasan nézett ki. Vérmocskos, szétfoszladozott rongyok. Arca azonban minden fájdalma ellenére vidám volt.

A pince plafonját nézte.
- Ha idehozzuk a kínzóasztalt, és kiszélesítjük azt a szellőzőnyílást – mutatott fel -, akkor kijuthatunk egy napon belül.
Boronir felnézett, és látta, hogy a nyomolvasónak igaza van. A kövek már nem olyan erősek, ki tudják bontani őket. És akkor felkapaszkodhatnak a kürtőn keresztül.
- És aztán? – kérdezte.
- Te visszatérsz Solanába, én pedig máshová. Ideje továbbállnom. Majd mondd meg a hercegnek, hogy én tévedtem. A drágakövek között igazi kincs lapult.
- Ha visszatérnél velem, hős lehetnél. Belegondolni is szörnyű lenne abba, mi történt volna, ha az ellenség odatalál.
- Legyél te a hős, viseld el te! Én már voltam hős, és el kellett hagynom a hazámat miatta – válaszolta Niíl.
- Miért?
- Egyszer majd elmondom. Egyszer még visszatérek Solanába. Na segíts idehozni a padot – felelte a nyomolvasó, és kilépett az ajtón.
Boronir követte. Megváltozott. Büszke volt arra, hogy ismeri a Niíl nevű, hazátlan nyomolvasót, aki városról városra jár, és soha nem nyugodhat idegen földön.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához