LFG.HU

Meloran
novellaCimkek

” Fagyos az éj, süvít a szél, fut a vízen egy fénylő hajó,
Örök a tél, hol partot ér, szól egy távoli bús harangszó,
Két szótlan árnyki partra száll, jött, hogy folytassa ősi harcát,
Mögöttük holt évmilliók őrzik küzdelmük régi titkát”

A fa tetején feszülten figyelő nő megborzongott, ahogy kivette a lombok rejtette vitorlások alakját. Lehetetlennek tűnt, hogy ilyen hajók így megjelenjenek ott, szinte egyszerre, szinte teljesen egymással szemben, de ugyanígy lehetetlennek tűntek az előzmények is. Mikor reggel felkúszott a fára, hogy szemügyre vegye a sziget környékét, a folyó két partját, még csak egy-egy szokatlan formájú mélyedést látott a két parton, a vizet szegélyező dús növényzetben. Azért tűnt fel, mert mióta a társaság erre az erdővel benőtt kis földdarabra érkezett, hogy megkeressen egy mágikus fókuszpontot, ő időnként felkúszott az egyik legmagasabb fa tetejére, ellenőrizni, jön-e látogatójuk.

Eddig nyugalom és békesség volt, semmi nem háborította őket, az egyetlen szokatlan dolgot ma reggel észlelte, amikor a korábban egyenletesen dús növényzetben mind a két parton, szinte tökéletesen szemben egymással, egy-egy bemélyedést vett észre, mintha valakik ott kivágták, megritkították volna a bokrokat, fákat. Ezek a területek időről-időre növekedtek, pedig semmi jele nem volt, hogy bárki dolgozna ott, majd miután elérték jelenlegi méretüket, megállt a növekedés, és a következő alkalommal már valamiféle sötét árnyfoltokat is látott a lombok óvta kis öblökben. A foltok pedig lassacskán határozott formát öltöttek, és most, amikor újra felkúszott, már két, szinte tökéletesen egyforma kis egyárbocos ringott a vízen. A hajók még nem tűntek késznek, de ahogy hosszabban szemlélte, látni vélte – a távolság miatt nem lehetett benne biztos, hiába erőltette szemeit – amint kialakulnak az egyes apróbb részek, megjelenek a semmiből a kötelek-csigák.

Úgy döntött, eleget látott egyenlőre, lemászik, hogy elmesélje társainak a legújabb fejleményeket, de még egyszer feljön majd naplemente előtt, megnézni, hogyan alakulnak a hajók, és ott is marad, míg lesz elég fény, hogy lásson valamit. Gyorsan lekúszott a fa törzsén, annyiszor tette már meg ezt az utat az elmúlt napokban, hogy akár csukott szemmel is boldogult volna, tudta mikor, merre talál keze-lába kapaszkodót. Társai türelmetlenül várták lent. Társai, akik nem csak Krad egyházában voltak testvérek, de egy apa, egy anya szülte őket, akik testvérként tekintettek rá is, holott apjuk csak örökbe fogadta őt, mikor fáradtan, kiéhezve rálelt egy kikötői sikátorban.

Magához vette a vadóc kislányt, családot, életet adott neki, felnevelte… illetve nevelni próbálta, mert azért akadt egy-két dolog, amiben Lyana nem tudott elszakadni a múltjától. Ennek a múltnak már többször jó hasznát vette, testvérei biztosan nem tudtak volna így felmászni a faóriásra, és szemei is élesebbek voltak, könnyebben észrevette a fontos apróságokat.
- Lyana, mit láttál fentről? – kérdezte Roner, fogadott bátyja. Ő volt az idősebb volt a testvérek közül, így ő játszotta a társaság vezetőjének szerepét, már gyerekkoruk óta.
- Mik azok a foltok, változtak valamit? – kérdezett most a lány is. Feszülten várták válaszát, aggódtak a sohasem látott jelenség miatt. A férfin ez nem látszott, hatalmas alakja, melyet legtöbbször páncél takart, mindig nyugodtnak, rendíthetetlennek tűnt, csak arca árulkodott, de húga jobb keze, ahogy aggódva markolta a nyakában lógó szimbólumot, egyértelműen mutatta idegességét.

Lyana kísértést érzett, hogy egy kicsit húzza az időt, ne számoljon be rögtön mindenről, de úgy döntött, most nem érdemes játszadozni, bosszantani testvéreit. Bár szerette ezt a játékot, de ez most nem a megfelelő idő lett volna.
- Igen, változtak. Nem növekedtek, de most már egyértelműen látszik, micsodák. Egy-egy hajó, kis egyárbocosok, pont megfelelőek ezekre a vizekre… és szinte teljesen egyformák
- Hajó? Úgy érted, azok a sötét foltok hajóvá változtak? – Kerea, a húg annyira meglepődött, hogy még idegessége is eltűnt. Mint a tudás istenének papnője, nagyon intelligens nő volt, rengeteg mindenről tudott, hallott már, de ilyesmivel még nem találkozott.
- Igen, teljesen úgy látszik. Ha hosszabban nézed, látod, ahogyan, formát öltenek. Bár elég messze van, de ha jó a szemed, láthatod, ahogy a semmiből kialakul a kötélzetük. Eléggé készen vannak már, ha így folytatódik, hamarosan el is indulhatnak… bár arra kíváncsi lennék, a matrózok hogyan alakulnak ki rajtuk – Lyana elnevette magát, majd Roner rosszalló tekintete láttán újra elkomolyodott. – Az is lehet, hogy egy ilyen mágia szülte hajónak nincs szüksége matrózokra. Nem is beszélve arról, hogy hátborzongató, mennyire egyformák, mennyire egyszerre alakulnak, öltenek formát.
- Még soha nem hallottam ilyenről – mondta a férfi, majd a Kereára pillantott – de gondolom, te sem.

A papnő megrázta a fejét. Nem kellett sokat gondolkodnia
- Én sem hallottam semmi ilyesmiről, még hasonlóról sem. Nem is ismerek olyan mágiát, ami így működne. De ha a matrózok is hasonlóképpen jelennek meg rajtuk, az sötét mágiára utal. Kóbor lelkeket használni matrózoknak, ha valaki képes egyáltalán erre, az isteni rendelések ellen való dolog. Mert emberek, hús-vér emberek nem jelenhetnek meg így. Persze nem feltétlenül szükségesek a matrózok, az a mágia, amely a semmiből szül így hajót, irányíthatja is azt, azokat.
- Ez hamarosan kiderül – mondta Lyana. Most már tudjátok, mi jöhet… illetve tudjátok, hogy jöhet valami, mert hogy mi, arról még fogalmunk sincs. De most visszamászom, figyelek tovább, ti pedig nézzetek körül itt lent, készüljetek, ahogy gondoljátok. Hogyha olyat látok – felemelt kezével intette csendre megszólalni készülő bátyját – ha olyat látok, ami nagy változást jelent, még több hajót, tengeri hadigályát, vagy számszeríjász századot valamelyik a fedélzetén, azonnal lejövök, és szólok. Jövök akkor is, ha már úgy besötétedett, hogy nem látok semmit… bár most elég erős fényük lesz a holdaknak.
- Menj – bólintott egyetértően a férfi. – Menj és nagyon figyelj, mi pedig körülnézünk itt lent, megpróbálunk felkészülni ezekre a hajókra, ha idejönnek, bármik is legyenek, bárkit is hozzanak.

Lyana újból nekiveselkedett és felkúszott a fára, Roner és Kerea pedig körüljárták táborhelyüket, megvizsgálták a környező ösvényeket, a hajdanvolt utak maradványait; a sziget arra a partra néző részét, honnan jöhetnek az érkezők, ha lesznek, merre menekülhetnek ok, ha kell. Sok esélyt nem adtak maguknak. Ha bármelyik hajóval egy akkora csapat érkezik, ami elférhet rajta, akkor itt hosszú ideig nem tudnak megbújni előlük, főleg akkor nem, ha tudnak róluk, értük jönnek. Bár ennek nem volt sok valószínűsége, bármilyen ellenségük is akadt a múltban, bárkinek is hiúsították meg sötét szándékait, egyiküknek sem volt olyan hatalma, hogy ilyen varázslatot hozzon létre, és nem is nagyon éltek ilyen módszerekkel.

Az ő terepük inkább a város volt, eszközeik pedig jórészt méreg, hideg penge vagy fojtóhurok, a varázslatok terén pedig villámok, tűz, betegségek. Ha mégis itt akarnak rájuk törni, legfeljebb bérelnek egy bárkát, ahogy ők tették, amikor a szigetre jöttek, azt megtöltik saját embereikkel, vagy bérbe vehető fegyveresekkel. Nem volt olyan hatalma egyik sarlatánnak, alvilági gazembernek sem, akit a törvény kezére adtak, akikkel ujjat húztak, hogy a semmiből hozzon létre akárcsak egy ilyen hajót. Ha pedig mégis, ekkora mágikus erőt ők másképp használtak volna fel, inkább az egész szigetet elpusztító tornádót, emésztő lángvihart kavartak volna, ami jobban illik a stílusokhoz, jobban mutatja embereik, ellenfeleik vagy szövetségeseik előtt erejüket.

Valószínűleg nem az tartotta vissza őket ezektől az eszközöktől, hogy nem akartak kárt tenni a szigeten rejtőző ősi romokban, a hozzájuk hasonlókat még egy emberek lakta halászfalu sem akadályozná meg egy ekkora pusztításban, legfeljebb annyira, hogy elgondolkoznának, nem érné-e meg jobban kifosztani a települést és rabszolgaként eladni az itt élőket. Az, hogy az itteni kövek több tízezer éve viselik el a természet csapásait, őrzik az itt élt emberek emlékét, mesélhetnek erről a kíváncsi hozzáértőknek, kevés fontossággal bírt volna az ő szemükben.
Kereát és társait pedig nagyon érdekelte a múlt, nagy volt az örömük, amikor rábukkantak a romokra a mágikus fókuszpont körül. Magát a fókuszt is, ami egész útjuk célja volt, ősi, dúsan faragott kőlap jelölte, talán valamiféle szentély központja volt akkoriban, ki tudja, miféle szertartásokra vették igénybe. Az ő dolguk is titokzatos volt, egy obszidiánból csiszolt, repülő oroszlánon ülő emberi alakot ábrázoló szobrot kellett idehozniuk. Tettüknek eddig még nem akadt látható hatása, bár a tény, hogy érkezésük óta Lyana egyre többet álmodott a szoborral, a rajta ülő emberformájú, de nem emberi lénnyel, aki dallamos, de érthetetlen nyelven beszélt hozzá, egy kissé aggodalommal töltötte el őket.

Emellett már csak kis ráadás volt, hogy éppen ma tűntek fel a hajók, a napforduló idején. Ezt a napot, mint ahogy a téli napfordulót, és a napéj-egyenlőségek idejét sok vallás, sok sötét szekta fontos időpontként tisztelte, és ünnepelte változatos módon, karneváltól kezdve az emberáldozatokig. Roner elképzelhetőnek tartotta, hogy emiatt jönnek ide, illetve elképzelhető lett volna, hogy ezért jönnek, ha rendes hajók, emberekkel a fedélzetükön, nem pedig ilyen mágia szülte valamik. Erről így még nem tudott véleményt mondani, de tartott attól, hogy meg fogja tudni, mi is ez az egész. Talán inkább nem is attól tartott, hogy megtudja, ő is, ahogy a húga, nagyon kíváncsi természet volt, inkább attól tartott, mit fog megtudni, jó lesz-e, hogy ilyesmit is megismer, és megéri-e, hogy beszélhessen róla valakinek. Attól még, hogy nem rosszakaróik küldik a hajókat – miért is küldenének kettőt, két oldalról, mikor egy is bőven elég lehet – még hordozhatnak veszélyt, halálos veszélyt magukkal.

Ahogy annyira besötétedett, hogy már nem láttak rendesen, ismét a kilátóként használt fa tövébe gyűltek. Lyana még nem mászott le róla, talán a holdak fényében tisztán látta a hajókat, őt nem akadályozta a fák árnyéka. Halkan megvitatták, amit eddig láttak, amilyen ötleteik támadtak, ügyesen megtalálták a másik elgondolásainak gyenge pontjait, de megegyezniük még nem sikerült, amikor húguk közéjük pottyant a lombok közül.
- Semmi különös változás nincs. – kezdte – Azok a bárkák már teljesen kialakultak, minden apró részletig, de mióta ez befejeződött, azóta semmi nem történik. Matrózok nincsenek rajta, és a környékén sincs semmi olyan mozgás, ami arra utalna, hogy utasai érkeznének. Elég unalmas dolog ezeket a mozdulatlan tákolmányokat nézegetni, így, hogy már elkészültek. Bár van valami érdekes is. Igaz, hogy teljesen egyformák a külsejüket nézve, mégis, mintha valami nem látható dologban különböznének, mintha teljesen mások lennének. Ez szemmel nem látszik, valami furcsa érzés inkább. Bár – mosolyodott el – lehet, hogy csak fáradt vagyok, és olyasmit látok, sejtek, ami nincs is. Ti mire jutottatok?
- Alaposan megnéztünk mindent még egyszer, de eddig még nem jutottunk dűlőre abban, mit is tegyünk – válaszolt a férfi.
- Megint a szokásos vita? – kérdezte Lyana – Látjátok a másik tervének hibáit, de nincs jobb ötlet? Nincs olyasmi, amit mind a ketten elfogadnátok? Döntsek megint én?
- Igen, – nevette el magát Kerea is – akkor majd téged hibáztathatunk utána. Bár lehet – komorodott el gyorsan – hogy most nem lesz utána.

Biztos sikerrel kecsegtető tervben hárman sem tudtak megegyezni, ami mellett végül döntöttek, csak a legkevésbé rossz, a legkevésbé kockázatos volt az összes közül. Hivatásos famászójuk még kétszer kapaszkodott fel a lombok közé, de mindig csak ugyanarról tudott beszámolni, a hajók nem mozdultak, nincs változás. Így hát várakoztak, a fa tövénél ültek, a törzsének vetett háttal, és a további, holnapi, holnaputáni teendőikről beszélgettek, erőt akartak meríteni a jövő reményéből az éj további részére. A testvérpár egy idő után arra figyelt fel, hogy legkisebb húguk már nem vitázik velük, hátrabillent fejjel alszik, talán kifárasztotta a sok famászás. Csendesebb hangra váltottak hát, de ugyanolyan lelkesen, hevesen vitáztak tovább.

Lyana nem magától aludt el. Egyik pillanatban még hallgatta a testvéreit, majd, szemei lecsukódtak, és egy ismerős, egyhangúan zöld mezőn találta magát. Ezt a tájat látta mindig, amikor a szoborral álmodott, és most sem kellett sokat várnia, feltűnt a láthatáron a repülő oroszlánon lovagló alak. A megszokottól eltérően most nem ráérősen, körözve érkezett, egyenesen a lány felé repült, szemkápráztató sebességgel. A közelében a nagymacska erős szárnycsapásokkal fékezett, lovasa pedig meg sem várta, hogy földet érjenek, leugrott, és a Lyana felé sietett. A megszokott alak volt, könnyű, kecses páncélban, furcsa formájú kardokkal az oldalán, de fekete bőrű arca, smaragdzöld szemei most feszültségről árulkodtak. A lány visszarettent, ahogy a lovas hirtelen mozdulattal felé nyújtotta kezét, sürgető szóáradattal kísérve, majd annak kérlelő arcát látva, engedve a dallamos, most esdeklő hangzású szavaknak ismét előrelépett, és megfogta a sötét ujjakat. Ahogy bőrük egymáshoz ért, megérezte, megértette a másik gondolatait.
- Bocsásd meg, úrnőm – hangzott egy bársonyos hang a fejében – bocsásd meg, hogy így iderángattalak magamhoz, de végre megtaláltam a módját, hogy megértsük egymást, és fontos dologra szeretnélek kérni.

A lány fejében tucatnyi kérdés fogalmazódott meg egy pillanat alatt, amire választ szeretett volna a lovastól, de a meglepetéstől nem tudott megszólalni sem. A sötét arcú lovag elmosolyodott.
- Sok kérdés, szép hölgy, mindegyikre nem is tudok most válaszolni, mert bár itt másként múlik az idő, tengernyi azért nincs belőle. Egy másik világ szülötte vagyok, egy ellenségem változtatott ilyen szoborrá, börtönzött kőbe, ha már elpusztítani nem volt hatalma. Ideküldött, a ti világotokba, hogy ha megszabadulnék, akkor se árthassak neki, de nem volt szerencséje. A nálatok töltött idő során sokat tanultam, mert így szobor formában is képes vagyok érzékelni a környezetemet, kommunikálni a csiszolt elmékkel. Ideérkezésem után a világotokban sok mindennel találkoztam, voltam egyszerű népek bálványa, gazdag nemesasszony szobadísze, ékszertartója, és varázslók féltett kincse. A körülöttem sürgölődő, engem vizsgálgató emberek elméjét megérintve tanultam világotokat, kutattam a szabadulás, visszajutás módját, és úgy tűnik, végre sikerrel jártam, nem múltak el hiába az évek. Ez a hely, ahol most vagytok, ahova hoztatok egy sugallat hatására, amit testvérhúgod rendfőnökének gondolataiban helyeztem el, ez a hely valaha egy kis város volt, egy szent hely. Az a faragott kőlap nem messze innen volt a főszentély központja, egy mágikus gócpont, ahogy te is tudod. Ha engem odateszel a kőre, ma éjjel elég erőt, hatalmat gyűjthetek magamba, hogy végre megszabaduljak. Nem kérek mást, csak tégy oda, és hagyd, hogy végre, sokezer év után, kitörhessek ebből a kőbörtönből és hazatérhessek. Ha megteszed, örökre lekötelezel… és bár nagyon sietnék, előtte teljesítem egy kérésedet, legyen bármi. Eredeti formámban rengeteg dolgot hatalmamban áll megtenni. Csak arra vigyázz, hogy mikor visszaváltozom, ne legyetek nagyon közel hozzám.
- Mi az a nagyon közel? – jutott végre szóhoz, azaz inkább gondolathoz a lány – Miért ne legyünk nagyon közel?
- Amikor visszaváltozom, kicsit meg fog változni a méretem. Jobb, ha nem vagytok közel, nehogy bajotok essék.
- Ennyire meg fogsz nőni majd? Mekkorára? Azért tudunk majd veled beszélni utána? Kérdezhetnek tőled testvéreim is? – Lyana észbekapott, elhallgatott, hogy választ is kaphasson.

A lovas elnevette magát.
- Álljatok majd olyan hat lépésnyire, annyi helyre szükségem lesz. Utána szívesen beszélek, vagy mondjuk inkább úgy, hogy cserélek gondolatot veletek, de nem múlhat el sokkal Éjközép, hogy erős legyen még a mágia, elég erős legyen ahhoz is, hogy kaput nyissak a világomra.
Lyana úgy érezte, hogy valami húzni kezdi hátulról, és gyorsan eltávolodott a férfitől. Még hallotta a gondolatait:
- A testvéreid nagyon fel akarnak ébreszteni, úgyhogy nem tartalak fel tovább. Ne feledd amit kértem, segíts, hogy végre megszabadulhassak!

Lyana kinyitotta a szemét, és bátyja arcát pillantotta meg maga előtt, ahogy bocsánatkérően néz rá:
- Ne haragudj, hogy felébresztettünk, de meg kellene tudnunk, hogy mi történik a hajókkal. Hamarosan Éjközép lesz, ami nagyon megfelelő időpont bármilyen mágiához, főleg most, napfordulókor, úgyhogy mindenképpen figyelned kellene.
A lány gyorsan magához tért, felállt, a fát szemügyre véve nyújtózott egyet, majd Ronerhez fordult.
- Mielőtt másznék, még egy dolog. Ismét a szoborral álmodtam, azt kérte, hogy tegyük a kőlapra, hogy erőt kaphasson és kiszabadulhasson. Elég vadul hangzik, tudom, de kérlek, tegyétek meg. Ha nem történik semmi, akkor is érdekes kísérlet volt, de ha tényleg kiszabadul, vagy átváltozik…
- Igen, az érdekes lenne. Nem csak ezek a hajók, ha jön, de még egy szárnyas oroszlánon lovagló ember is, ha ugyan ember. Kicsit sok lenne egy estére- a férfi megrázta a fejét. – Talán halasszuk inkább későbbre.
- Nem lehet később, azt mondta. Ma van a napforduló éjszakája, ma kell meglennie. Jószándékú lény, és azt mondta, ha megszabadul teljesíti egy kérésemet, sőt, mesél a világáról, ahonnan idekerült. Sokat hallhatunk, tanulhatunk tőle. Kérlek, Roner, tedd meg! Ha nem teszed meg, nem mászom! – toppantott egyet álságos haraggal, majd bátyja beletörődő arcát, Kerea bólintását látva a fa felé fordult és mászni kezdett felfelé.

Ahogy feljebb került, még visszakiáltott.
- A közepére tegyétek, és azt mondta, ne álljatok túl közel hozzá!
Gyors mozdulatokkal kapaszkodott fel a fára. Bár próbálta győzködni magát, hogy nem kell sietni, úgysem változott semmi, de ettől függetlenül tudásához mérten a lehető legnagyobb sebességre törekedett, valahogy magát mindig is nehezen tudta meggyőzni, ha sikerült egyáltalán. Ahogy felért, látta, hogy érdemes volt sietnie, mindkét hajó elindult kis öbléből, és szinte tökéletesen egyszerre tartottak a sziget felé. Ráadásul, ami a legvadabb volt az egészben, bár egymással szemben haladtak, de mindkét vitorlázat nyugodt, erős hátszéltől dagadt. Lyana borzongva figyelte a közeledő vitorlásokat, szinte látni vélte a körülöttük kavargó, szikrázó mágiát, majd amint azok eltűntek szeme elől a sziget partját szegélyező fák takarásában, azonnal elkezdett lefelé mászni. A kapkodásban többször majdnem elvétette az unalomig ismert kapaszkodókat, de épségben sikerült testvéreihez érnie, akik zajos, sietős mászását hallva már a megszokott érkezési helye körül toporogtak.
- Találgassatok, mi lehet! – kezdte, ahogy biztos talajt érzett a lába alatt, de nem igazán várt választ, mert rögtön folytatta – A hajók elindultak, mindkettő szépen, egyenletes iramban a sziget felé tart. Nem kell sok idő, hogy kikössenek, és a legszebb az egészben, hogy mi pont a két hajó között vagyunk, ha nem lenne itt a sziget, rajtunk keresztülvágva ütköznének egymással… talán pont itt.
- Igen, pont itt lenne – bólintott bátyja. – Itt, ahol az a kőlap van, ahol az a szentély állt régebben. Ha ezek rendes hajók lennének, elképzelhetőnek tartanám, hogy a környék lakói, valami ősi rítusra emlékezve, annak hagyományait követve idejönnek, hogy egy ünnepséget tartsanak, áldozatot mutassanak be az ősök szellemének, vagy valami általuk tisztelt erőnek. Igen, tudom – nézett most vér szerinti húgára, a papnőre – tudom, hogy ők is Pyarron isteneit tisztelik, elméletileg, de te is tudod, hogy egyes helyeken , amelyek elég messze vannak a papoktól, s amelyek elég elnéző vagy hagyománytisztelő nemesek birtokához tartoznak, egészen különleges dolgokra bukkanhat az ember, a régi idők vallásaira, szokásaira, bár szerencsére jórészt ártalmatlan formában. Ha ezek rendes hajók lennének, talán a környéken lakó falvak vezetői, javasemberei jönnének ide, valami régi szokást követve, de ezek a hajók nem tudom, mit hozhatnak, mi érkezhet velük.
- Bármi, bárki is lesz, felkészülten kell várnunk. – bólintott Kerea – Rendezzünk el mindent, ahogy terveztük!

Gyorsan hozzáláttak, hogy a hevenyészett terveknek megfelelően előkészítsenek mindent. Elhelyezték takaróikat a tűz körül, megpróbálták a felszerelések felhasználásával olyan formára rendezni, mintha ők is alatta feküdnének, majd, mikor úgy érezték már, nincs több idejük, a hajók utasai partra szállhattak, a tisztást övező bokrok közé húzódtak, tehetségükhöz mérten megpróbáltak láthatatlanná válni. Ez Lyanának könnyen ment, de testvérei még az ő segítségével sem boldogultak igazán, a lány tudta, hogy igazán csak akkor van esélyük, ha az érkezők nem tapasztalt felderítők, és nem őket keresik… és ha elhiszik, hogy a tűz körül fekvő alakok ők. Akkor van rá lehetőség, hogy az esetleg agresszíven fellépő érkezőket meglephessék, vagy óvatosan felszívódjanak a sötétben, ha azok túl sokan lennének, bár ez csak időleges megoldást jelentene.

A szigetet nemigen hagyhatják el, ha el is kötik valamelyik hajót az érkezők mögé kerülve – amennyiben nem őrzi senki, és el lehet kötni egy mágiával létrehozott hajót – akkor is csak a jó szerencséjükben bízhatnak, hogy a másikkal nem érik őket utol, vagy nem futnak rá valami sziklára, farönkre. Ráadásul testvérei úszni sem tudtak, így ez a menekülési lehetőség is kiesett, bár bátyja valószínűleg amúgy sem menekült volna páncélját hátrahagyva. Lyana csak abban bízott, hogy a hajók nem értük jönnek, és ha az érkezők meg is találják őket, nem valami titkos szekta tagjai lesznek, akik valami sötét szertartásra jönnek a szigetre, és nem akarnak szemtanút hagyni.

A szobrot hosszas vita után szintén elhelyezték a sziklalapon. Bár a testvérek aggódtak, hogy mi lesz, ha az érkezők szintén a fókuszponthoz jönnek, és esetleg magukkal akarják vinni az obszidián alakot, ha meglátják, de engedniük kellett fogadott húguknak, olyan hévvel érvelt amellett, hogy azt ma este, még Éjközép előtt oda kell tenniük. A szobor kicsi, mondta a lány, ha nem ide jönnek, nem veszik észre. Ha pedig mégis, nem valószínű, hogy érdekelni fogja őket, aki, akik mágiával hoznak létre hajót maguknak, hogy idejöjjenek, nemigen fogják magukat zavartatni egy ilyen apróságtól. Bár nemigen értettek egyet vele, de tudták, úgysem lehet meggyőzni, amikor ilyen, nem hallgat az észérvekre. Odatették hát az oroszlánlovast, a szobor pedig, ahogy elengedték., láthatatlanná vált. Lyana meglepett kiáltással kapott utána, ahogy eltűnt, majd amikor az ujjai megérezték, elnevette magát.
- Látjátok? – mosolygott diadalmasan a másik kettőre. – Mondtam, hogy idetehetjük!
- Mondtad, és igazad volt. Előfordul néha. – bólintott bátyja majd elmosolyodott ő is. – Most menjünk, hamarosan itt lehetnek.

Türelmetlen várakozással telt az idő, a hajó utasai, ha ide tartottak, nem siették el a dolgot. A Éjközép beálltakor beköszöntő sötétség még a néptelen tisztásra tekintett le, a szinte láthatatlanul lapuló lány szemei kétségbeesett erőfeszítéssel próbáltak valamit megpillantani, így csaknem felkiáltott meglepetésében, amikor az újra feltűnő hold szelíd fényénél két alak bontakozott ki a sötétségből. A hajók felől érkeztek, nyugodt, egyenletes léptekkel tartottak a kőlap, a tisztás közepe felé. Bár nem látszott rajtuk semmi rendkívüli, a figyelők mégis megborzongtak, valami különleges érzetet keltett bennük a két magányos érkező.

Egyikük egyszerű, szerzetesi ruhát viselő idősebb férfi volt, hosszú botjára támaszkodva állt meg a kő peremén, a másik – stílusa alapján délvidéki szerencsevadászt sejthetett benne az ember – köpenyét meglebbentve elegánsan hajolt meg felé, ahogy a másik oldalra ért.
- Üdvözöllek, Chireen, nagytiszteletű mester. – hangjában csak egy árnyalatnyi gúny érződött – Kellemes utad volt?
- Üdv néked is, Costelliano, sötétség katonája – bólintott a másik is. – Olyan, mint mindig. Egy ilyen nehéz év után, mint a mostani, amit megint neked köszönhetek, kész pihenés.
- Igen – mosolyodott el a sötét köpenyes, miközben lassan előhúzta kardját – ez évben jól sikerültek a dolgaim. Remélem, most is így folytatódik. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de kicsit unlak már, kíváncsi lennék az utódodra.
- Az elmúlt ötven évben ezt majd mindig elmondtad. Sőt, mondták ezt az elődeid is.
- Igen, szerintem te is látod, hogy túl régóta csinálod, túl régóta küzdesz. Megpihenhetnél már… mondhatnánk úgy is, nyugodj békében!
Costelliano tisztelgett a kardjával, majd olajozottan mozdult az idősebb férfi felé, aki apró mozdulattal csusszant félre a szúrás irányából. Még két támadás elől tért ki, mire visszatámadott a bottal, de ellenfele szintén könnyedén hárított.
- Eddig semmi – lépett hátrébb a délvidéki – nézzünk mást. Ha már ilyen kíváncsiak…

Az idősebb háta mögé, a sötétbe rejtőző bozótosra pillantott, és egy kurta kézmozdulat kíséretében pár halk szót mondott.
- A mágiád rám nem hat, tudhatnád már – mondta Chieren, de rosszat sejtve azért körülnézett. Legalább annyira meglepődött a tisztásra kilépő Lyana láttán, mint az eddig csendben, meglepve lapuló testvérei.
- Nem teheted! Nem keverhetsz bele egyszerű embereket!
- Én nem akartam, de ők itt vannak. Egyébként is, emlékszem egy támadásra tavasszal Shadlekben. Azok is egyszerű emberek voltak, szegény, halálraszánt emberek… és még csak meg sem izzasztottak.
- Pokolfajzat vagy! – nézett a kardforgatóra izzó tekintettel a szerzetes. – Nem én küldtem őket, tudhatnád! Neked is vannak követőid, akik az én életemre törnek! Az az ő saját választásuk, de ezek az emberek nem tudtak rólunk, nem azért jöttek!
- Ezt nem tudhatod, jóságos barátom. De tessék, mentsd meg, próbáld meg megtörni a varázslatom!
- Hogy közben végezhess velem? Nem, te sötét teremtmény, nem osztom meg ennyire a figyelmemet. De tűz ellen tűzzel!

Hátra sem pillantva ő is kurta szót mormolt, és Kerea arra riadt, hogy bátyja szintén felkel mellőle, és a tisztásra siet. A férfi kardot húzott, ahogy elindult, és lendületesen sújtott Lyanára, amint a közelébe ért, a lány alig bírt félregurulni a támadás elöl.
- Ok ketten, mi ketten – a szerzetes szinte vicsorgott. – Lássuk Costelliano, mit tudsz, van-e még trükköd!
- És még rád mondják, hogy a “jó oldal”! Amikor ugyanazt műveled, amit én, egy “egyszerű embert” használsz eszközként! Csalódtam benned, Chieren atya! – nevette el magát a sötét ruhás férfi, majd újra ellenfele irányába indult, kezében halálos táncot járt a kard és a párjának használt tőr.

Kerea döbbenten figyelte testvéreit. Fogadott húga állhatatosan, ravasznál ravaszabb trükköket bevetve próbált az újra harcoló két jövevény közelébe kerülni, szemlátomást a bottal vívó idősebb, Chierennek nevezett alak volt a célja. Bátyja ezt igyekezett megakadályozni, folyamatosan támadta a lányt, akinek, ha nem akarta hideg acéllal a testében, vagy fej nélkül végezni, mindig ki kellett térnie, le kellett mondania a szerzetes ellen tervezett szándékáról, bármi is volt az.

Mikor a papnő nagy erőfeszítéssel végre rávette magát, hogy higgadtan figyelje a helyzetet, hátha talál valami megoldást, észrevette, hogy már nem annyira veszélyes a helyzet, mint először gondolta. Bár a két testvér továbbra is egymással harcolt, az összecsapásaikban nem volt meg az a gyilkos szenvedély és erő, mióta a másik kettő is jobban belemelegedett a küzdelembe. Úgy érződött, hogy bár nem bírják abbahagyni a harcot, azért valamelyest mégis urai önmaguknak, és talán nem fognak azonnal végezni a másikkal, ha kínálkozó lehetőség adódik; összecsapásuk kezdett hasonlatossá válni az időnként gyakorlásként vívott küzdelmekhez. Ettől függetlenül tudta, hogy véget kell vetnie ennek, amint valamilyen lehetőséget lát rá.

A pillanat nem úgy jött el, ahogy várta, a helyzet váratlanul nagyon összezavarodott. A fordulatot Roner hozta el, aki egy váratlan pillanatban nem az újra félreugró húga után fordult, hanem – valószínűleg a szerzetes akaratának engedelmeskedve – a szorongatott helyzetbe került kardvívót rohanta le. Bár szépen kivitelezett, hatalmas erejű vágását az két pengével hárította, ezzel kiszolgáltatottá vált és Chieren nem habozott kihasználni a lehetőséget. Lehetetlen erejű csapása az oldalán érte Costelliano-t és a tisztás szélén őrt álló fák egyikének röpítette. Lyana térdre roskadt, ahogy megszabadult az idegen akarat uralma alól, döbbent arccal figyelte a fa tövében odavetett rongyként heverő alakot, aki még ezek után is felemelte fejét és ránézett.
- Ne! – kiáltott fel a szerzetes – Fordítsd el a fejed!

A lány azonban nem hallotta. A férfit nézte, csak sötét szemeit látta, minden más eltűnt szeme elől, csak a két szem, amely szinte mintha izzani kezdene… Nem látta már a hozzáugró szerzetest, aki mellé térdelt, és két halántékára helyezte ujjait, nem látta már, hogy a halálosan sebzett kardforgató még felemeli kicsavarodott kezét – amelyből egy mély, túlvilági hördülés után kiröppen rövidebb penge – majd sötét vigyorral lehanyatlik. A tőr, amelyet biztosan mágia vezérelt, hiszen így egy sebesült nem hajíthatta, emberfeletti erővel és pontossággal találta el a szerzetest. Az nem védekezett, valószínűleg minden figyelmét, erejét lekötötte, amit Lyanával művelt, de bármi is volt az, be nem fejezhette. Mire Kerea, aki a sötét ruhás elestével azonnal kiszaladt rejtekhelyéről, odaért hozzájuk, már testvére mellett feküdt, sápadt arccal figyelte a fölé hajoló papnőt.
- Ha segíteni akarsz a lányon – mormolta alig hallható, gyenge hangon – ha esélyt akarsz, nyújtsd a kezed, és ne ellenkezz!

Kerea mellé térdelt, megfogta a kezét, a szemébe nézett, majd feneketlen sötétségbe zuhant.

Roner döbbent arccal állt a tisztáson, egy darabig tanácstalanul nézte a fekvő alakokat, majd magához térve a húgai felé indult, hogy segítsen rajtuk, ha tud. Ha fogékonyabb a mágiára, ha látott volna a valós világon túl is, láthatta volna a két halott ellenfél körül ragyogó energiákat, a belőlük távozó, fényből szőtt, még most is egymás körül keringő alakokat… a két leszakadó foszlányt, amik húgai testébe költöztek. Így csak azt látta, hogy a két lány között fekvő alak finom hamuvá omlik, ahogy a fa tövében heverő másik is, ő pedig a halódó tűz fényénél megpróbált mindent megtenni, ami szerény gyógyító tudásától telt, hogy eszméletre térítse testvéreit. Csak addig jutott, hogy vizet hozott a lányokhoz, amivel talán életre locsolgathatja őket, amikor újabb baljós jel vonta magára a figyelmét. Már teljesen el is feledkezett a szoborról, de most feltűnt neki a kőlapot övező sárgás ragyogás. Kardját megragadva indult a fény, a fókuszpont felé, és bízott benne, hogy ha a szobor változott vissza, igaza lesz Lyanának, és valóban jószándékú lesz.

Óvatosan közelített, nehogy a megjelenő hatalmas alak összenyomja, csak akkor gyorsított kicsit, amikor a ragyogás megszűnt, és semmi látható változás nem volt. Ahogy odaért, megdöbbenve látta, hogy a szobor nem változott, azaz változott, talán feléledt, mert mintha mozgott volna, de nem nőtt meg.
- Ne álljunk közel, mi? Hat lépés, mert kell a hely! Na, te is jó nagyra nőttél! – mormolta magában. A parányi alak felpillantott, és Roner meghallotta fejében a hangot, amiről a lány beszélt.
- Igen, nem mondtam teljesen igazat, de ennyi helyet akartam, hogy legyen időm cselekedni, ha kell. De látom, hogy nem kell tőled tartanom… sőt, ha jól érzékeltem, ami történt, nektek van szükségetek a segítségemre.
- Igen – bólintott a férfi – ha nagyobb lennél, és értenél a gyógyításhoz, hasznod látnám. De így?
- Nem a nagyság számít… nem az, hogy kívül mekkora vagy, hanem, hogy mi lakik benned. Megnézem őket!

A kis lény felpattant repülő jószágára – a férfi vonakodott már attól, hogy oroszlánként gondoljon rá, de a macskát mégiscsak sértőnek érezte – és az egymás mellett fekvő lányokhoz röppent. Nem vizsgálódott sokáig, de Roner így is gondterheltnek érezte a gondolatait.
- Nem segíthetek rajtuk, ez meghaladja az erőm, még az én erőm is. Ők a te világod részei, már sokkal inkább, mint eddig valaha… amit tudok tenni, hogy lassítom a változásukat, de megoldást nektek kell találnotok. Ha magukhoz térnek, nem lesz majd bajuk, a gond csak később jelentkezhet. Mondd meg nekik, hogy legyenek erősek, maradjanak önmaguk, bármilyen erős is a csábítás, úgy időt nyerhetnek… és talán találtok megoldást is.
- Ezt hogy érted? – kérdezte döbbenten a férfi.
- Bonyolult lenne elmondani, nekem pedig alig van már időm. Érteni fogjátok. Legyenek veletek az isteneitek! Bár ezek után már…
A kis lény megcsóválta a fejét, majd mielőtt még Roner újra kérdezhetett volna, három rövid szót mondott, és eltűnt. A férfi halk, válogatott szitkokat mormolt és a lányokhoz hajolt.
- Ébredj – rázogatta Kereát – Jó lenne, ha felkelnél, talán te érted majd.

II.

A papnő idegesen nézett ki az ablakon.
- Még mindig nem ért vissza. Lassan hajnalodik, és még mindig nem jött haza. Biztos vagyok benne, hogy megint valamelyik játékbarlangban kártyázik.
Bátyja megnyugtatóan tette vállára a kezét.
- Ne idegeskedj. Nem esik baja úgysem, annál ügyesebb.
- Igen, nagyon ügyes. Túlságosan is. Ő nem tud ennyire kártyázni. Tegnap is majd húsz aranyat nyert, csoda, hogy nem fojtották meg utána valami sötét helyen. Ez nem ő. Enged annak a másiknak, egyre inkább enged neki, csak az érdekli, hogy egyre ügyesebben játszik, egyre jobban bánik a tőrrel… Mikor is győztél utoljára ellene? – perdült hirtelen a bátyja felé.
- Tegnap. Tegnapelőtt is. Le tudom győzni, nem ügyes annyira… bár abban igazad, van, hogy egyre jobb, és már nem kell sok ahhoz, hogy egyszer ő győzzön. De…
- Nem! – emelte fel hangját húga. – Nincs de! Ha így folytatódik, el fog veszni, úrrá lesz rajta az a másik. Ki kell találnunk valamit!

Roner megcsóválta a fejét. Igen, húgának igaza van, valamit ki kell találni, kell, hogy legyen valami megoldás. Mióta visszatértek a szigetről, minden megváltozott. Álmokkal kezdődött, álmokkal, melyekben képeket láttak a múltból, mások életéből, de úgy, mintha ők lettek volna a szereplők. Utána jöttek az emlékek, emlékek a múltból, egészen különleges életekből, egészen távoli múltból. Az emlékekkel együtt járt a tudás, Kerea azóta már három nyelven beszélt, és részletes ismeretekkel bírt a kyr birodalom történetéről, Godon bukásáról, Pyarron megalakításáról; nem is beszélve más helyekről, olyan országokról, amelyeket még csak behatárolni sem tudtak, fogalmuk sem volt, mikor, merre létezhettek.

Hasonló tudással Lyana is bírt, de ő jobban élvezte ismereteinek azt a részét, amelyet testvéreit komoly fenntartással kezeltek. Mesterien bánt már a kártyával – erre a tudásra is alig pár hét alatt tett szert – a gyakorlóvívások közben pedig egyre inkább megszorongatta bátyját párban forgatott tőreivel. A férfi, bár nem volt igazán járatos a könnyebb fegyverek területén, mégis felismerni vélte stílusában az aszisz fegyveriskolák jegyeit, amit a lány soha nem tanult, nem tanulhatott.

Szerencsére a tudásuk változása nem járt együtt személyiségük változásával, nem kezdték ellenségként kezelni egymást. Roner úgy vélte, ez lehetett az, amit az apró macskalovas említett neki távozása előtt, talán neki köszönhető az, hogy testvérei nem váltak ennek a valaminek, valamiknek a bábjává. Bár nyugtalanító volt, hogy a kezdeti ijedség után Lyana egyre szívesebben, nyitottabban fogadott minden új ismeretet, tudást, a férfi gyakran érezte úgy, hogy a lány egy lejtőn szalad egyre gyorsulva valami olyasmi felé, amire jobb nem gondolni. Bár az igazat megvallva Kerea is hasonló utat járhat be, csak nála a másik személyiség, a szerzetesé kezd jelentkezni. Ez, mivel közelebb állt a lány igazi természetéhez, nem volt annyira feltűnő, eddig is csendes, visszafogott volt, eddig is rengeteget tudott, de a testvére érezte, hogy valami nála is elkezdődött. A változás, az út végén pedig a sziget állt, a régi szentély kőlapjával, a harccal.

Lyana halkan dúdolgatva sétált hazafelé. A hely, ahol ma este kártyázott, közel volt szállásukhoz, így nem ült lóra – bár a sziget óta egyre ügyesebben lovagolt, és ezt nagyon élvezte – gyalogszerrel kereste fel a fogadót. A különteremben a város szerencsejátékosainak, nemeseinek vagyonosabb része verte el pénzét, az előkelő társaság nagyon tetszett a lánynak, nem beszélve az összegről, amivel a végén távozott. Eddigi nyereményei közül a legnagyobb volt, hosszú, élvezetes játszmák után jutott hozzá, ráadásul egyik ellenfele a város legjobbjai közé tartozott. Legalábbis erre utaltak a róla korábban hallott pletykák, mert biztos információkkal még nem rendelkezett a város éjszakai életéről, egyenlőre. Úgy vélte azonban, ez nem tart majd sokáig, valamilyen módon ezeket az ismereteit is bővítenie kell, ismernie kell a vadászterületét.

Bár talán már késő – bukkant fel fejében a gondolat, amikor megpillantott nem sokkal maga előtt két csendben várakozó alakot, és meghallotta a harmadik sietős lépteit a háta mögött.
- Jó estét, kisasszony – köszöntötte az egyik ácsorgó, miközben kicsit ellépett társa mellől. A hátulról érkezővel így már szabályos körbe fogták a lányt.
- Jó estét, urak – köszönt vissza, minden mindegy alapon. Talán csak beszélgetni akarnak – amellett persze, hogy elveszik a pénzét – talán meg nem ölik.
- Kegyed egy nagyobb összeget nyert nem is olyan régen – folytatta a férfi, ő lehetett a főnök a társaságban. – Ezt szeretnénk elkérni, hogy a város szegényeit támogathassuk belőle
- A város szegényeinek sorsát magam is szívemen viselem, – felelt Lyana – szívesen járulok hozzá helyzetük javításához. De a teljes összeg…
- Igen – bólintott az udvarias rabló – a teljes összeg. Most. – keményedett meg a hangja.
A lány lehangoltan húzta elő ruhája belsejébe vart zsebéből a pénzt. Határozottan könnyebbnek érezte magát így, de nem örült a dolognak.

A baloldalt álló, eddig csendes rabló átvette a nehéz zsákocskát, majd meglepetésszerűen megütötte a lányt, aki térdre roskadt.
- Meg ne lássunk arrafelé még egyszer, te szuka! – sziszegte.
Lyana felemelte szédülő fejét, és a fölé tornyosuló alakokra nézett. Lángoló düh robbant benne.
- Nem fogtok! – szinte kiáltott, majd elkapta a rúgni készülő vadállat lábát, és megperdülve kisöpörte alóla a másikat. Mire az összeszedte magát és talpra kászálódott, ő már mindkét tőrével a kezében állt szemben velük.
- Tegyétek le a pénzem! – emberfeletti erőfeszítésébe került, hogy visszatartsa a testében tomboló valamit – Tegyétek le, és csendben tűnjetek el!
- Rossz ötlet volt, kislány – mondta az udvarias főnök, és társaihoz hasonlóan ő is fegyvert, egy rövid kardot, vagy esetleg óriási kést húzott elő. Bólintott társainak, és újra körbefogták a lányt.
- Könnyebben is megúszhattad volna, így egy kicsit meg fogunk szabdalni. Ha szerencsés vagy, túléled.

Ahogy a fickó, aki megütötte, vad hördüléssel előrelendült, Lyana úgy döntött, enged a testét uralni akaró erőnek. Lesz, ami lesz, ő túl akarja élni, és magában nem boldogulhat. Az eredmény váratlan volt.
Egyik pengéjével elvezette maga mellett a támadó fegyverét, a másikkal pedig felhasította a férfi gyomrát. Mielőtt a test a földre roskadt volna, átperdült a hátán, és bal kezéből a másik rabló torkába röpítette a tőrt. A főnök döbbenten állt, míg társai a földre rogytak.
- Most te jössz, te jólnevelt gazember. – a lány mosolya sötét, kegyetlen volt – Lássuk, te hogy táncolsz!
Ha a férfi hátrálni kezd, valószínűleg elengedte volna. A szerencsétlen azonban vagy túl bátor, vagy túl ostoba volt, támadással próbálkozott, úgy gondolhatta, ő ügyesebb társainál. Talán az is volt, de nem eléggé. Lyana kitért szúrása elől, végighasítva a karját, átdöfte combját, majd elvágta a megroggyanó alak torkát, mindezt szinte egyetlen mozdulatsorozattal. Összeszedte másik tőrét is, megtörölte pengéit, kivette a halott ruhájából erszényét, és csak ekkor tért magához. Sikolya hallatán felrezzentek az utcában alvók, de mire a kíváncsiak az ablakukhoz értek, már nem láthatták az eszeveszetten rohanó lányt.

- Megöltem őket! – zokogott Lyana. Otthon ült, testvérei döbbenten álltak körülötte, meglepte mindkettőjüket húguk viharos érkezése, nem kevésbé viharos lelkiállapota. Csak a második belédiktált ital után csillapodott le annyira, hogy meg bírjon szólalni.
- Megöltem őket, egy pillanat alatt, egy kis nehézséget sem okozott! És közben nagyon jól szórakoztam… – megrázkódott, és segélykérő tekintettel nézett testvéreire. – Mi lett belőlem? Milyen vadállat?
- Én mondtam, mondtam neked, hogy uralkodj magadon, ne járkálj éjszaka kártyázni, zülleni! – Kerea szemei szikrát szórtak, hangja kemény, fagyos volt, Roner szerint túlságosan is az, így csillapítóan a vállára tette a kezét, majd kisebbik húga mellé ült és átölelte.
- Nyugodj meg, kicsi – mondta – nyugodj meg, próbálj meg aludni, és reggel majd átgondoljuk, megbeszéljük. Te pedig – nézett szigorúan a másik nőre – hagyd ot békén, várd meg te is a reggelt! Akkor mindannyian nyugodtabbak leszünk.
- Ha megérjük a reggelt… – nézett a papnő sötéten Lyanára aki erre újra keservesen felzokogott.
- Elég! – állt a férfi húga elé. – Te sem vagy igazán saját magad, akkor máshogy viselkednél. Menj, feküdj le te is, és gondolkodj el ezen!

Miután elküldte a nőket, Roner még sokáig ült az üres szobában, gondolataiba merülve, megpróbálta kitalálni a megoldást, vagy legalább a következő teendőiket, és mielőtt lefeküdt volna, hosszan imádkozott Kradhoz. Utoljára felavatása előtt tett ilyet, de úgy érezte, most még annál is nagyobb szükségük van az égiek segítségére.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához