LFG.HU

Lessthanzero
novellaCimkek

Ruthio lassan szedte a lépcsőfokokat, amelyek minden lépésénél felnyögtek, a múló korok szemtanúiként. Ősöreg kövek voltak, Ruthio majdnem biztos volt benne hogy már több ezer emberöltő óta itt fekszenek. Szívesen elidőzött volna a tanulmányozásával, de tudta hogy erre vajmi kevés ideje maradt, főleg hogy nemsokára eléri a célját. Felér a hegytetőre. Három éve indult el a nagy útra, mely a jövendölések szerint önnön sorsának beteljesülése, s végre megtalálhatja apját, vagy legalábbis a nyomára bukkanhat hollétének. Természetesen vegyes érzelmekkel tele menetelt fel a lépcsőkön, mindenkivel így van ez, aki egy hosszú és várakozással teli életszakasz végére ér. Vajon választ kapok a kérdéseimre? Meglelem atyámat? Lehetséges, hogy semmit nem találok odafenn?

Amikor évekkel ezelőtt elhagyta a családi birtokot, egy vajákos asszony elmondta Ruthionak hogy végtelennek tűnő kétségbeesett kutatás után meg fog világosodni, bölcsebb lesz a legvénebb mágusoknál, tapasztaltabb a legjobb kardforgatóknál, és minden félelme elmúlik. Annak idején, amikor az apja elhatározta, hogy megkeresi a világ legősibb teremtményét, hogy mindenáron válaszokat kapjon az őt marcangoló kérdésekre, senki sem sejtette, hogy soha nem fog visszatérni. A legtöbben azt várták, hogy szépen lassan feladja a hóbortját, és visszatér a birtokra, újra kezébe veszi az irányítást. Nem így esett. Ruthio apja soha nem tért haza családjához. Nagyobbik fia, aki most reménykedve lépdel fölfelé ama lépcsőkön, akkor volt tíz éves. Amikor betöltötte a húszat, elhatározta, apja után indul, pontról pontra bejárja az összes lehetséges helyet, ahol ráakadhat valami nyomra, jelre. Így is tett, az évek során sikerült összeraknia a részleteket, mint egy mozaikot. A kör bezárult, és most már ő van a közepén.

Az utolsó faluban, amit maga mögött hagyott figyelmeztették, hogy készüljön fel mindenre, ha ide felmerészkedik. Egy ősöreg sárkány lakik a barlangban a hegy tetején. Gonosz, mint a varázslók igéi, alattomos, mint a tőrre kent méreg. Nem sokan tértek vissza a vele való találkozás után. Királyok tucatja esett neki áldozatul ezer és ezer év alatt. Ruthio túl elszánt és túl elkeseredett volt, ahhoz hogy visszaforduljon. Kész volt szembeszállni bármivel, és nem is főleg az apja miatt, hanem saját fáradozásainak igazolva látása végett.
Végül felért a hegytetőre. Nem kellett keresgélnie, a barlang szája mintegy hivalkodóan tátongott előtte, sugallva, hogy a lakójának nincs oka rejtőzni. Egy sárkány nehezen talál fizikai ellenfelet magának, már ha akar egyáltalán találni… Délutáni világosság volt, de a bejárat így is bűzös sötétségbe burkolózott, Ruthio szinte látni vélte, ahogy a nap fényére a romlottságtól megszürkült kövek meghajlanak, nyikorognak. Megigazgatta láncingét, kardját még utoljára megszemlélte. Míves darab volt, bár csatában még nem mártózhatott meg. Vett egy nagy levegőt, s elindult.

Hamar megtalálta, amit keresett. Egy rövid folyosó egyenesen csarnokban végződött, amely sárgás homályba burkolózott. Ruthio szíve lassan de biztosan gyorsított a dobogásán. A csarnok alja szemet gyönyörködtető márványban pompázott, átmérőjét tekintve is volt vagy ötven láb. A terem közepén egy leginkább kúthoz hasonlítható aranytrónus terpeszkedett, a maga nem evilági méltóságában. Ezen feküdt a sárkány. Mindent belengett a sárgás fény, szinte fullasztó volt. A vén jószág félálomba volt, így töltötte ideje java részét, bár a szemei furcsán cikkcakkban mozogtak, mintha folyamatosan követne valamit a tekintetével. Ruthiót még csak figyelemre se méltatta, pedig a fiatal férfi próbált a lehető leghatározottabban megjelenni. Lassan teltek a percek, Ruthio csöndben a sárkányt szemlélte, várta hogy észrevegyék, bár sejtette, hogy a sárkány tud a jelenlétéről csak még nem óhajt tőle semmit. Elfoglaltnak látszott, annak ellenére, hogy valójában meg sem mozdult. Sárgás pikkelyei lustán mozogtak hatalmas testén, mint valamiféle levedlésre váró irha. Szájában a fogak néha felcsillantak, azonnal látszott hogy az idő nem fogott a rettentő állkapcson. Végül odafordult Ruthióhoz, tekintetét kérdőn rászegezte.
- Kedves tőled ifjú, hogy megvártad, amíg figyelmemet rád irányíthatom – hangja emberi mércével mérhetetlenül öreg és mélyről jövő volt. – A nevem Ruthio Aghenamor, és veled akarok beszélni – hangja remegett, a mondat végén főleg.
- Miért, látsz itt valakit rajtunk kívül is? – engedte meg a kis humort magának a sárkány.
- Nem, nem látok. Csak téged látlak és gonoszságot, szintén tőled.
- Gonoszságot? Túl vagyok már azon, ifjú Ruthió, ha van maradt is bennem rosszindulat, az kizárólag érzelemmentesen… Tehát beszélni akarsz velem, mondd hát miért zavartál meg?
- Nos… Az apámat keresem, és az elveszett éveimet, amit az ő felkutatásának szenteltem. – Ruthio hangja egyenletessé vált, mint egy finoman megpendített húr.
- Az apádat? Igen tudom hol van, és azt is tudom, hogy éppen mit csinál. – a sárkány észrevette, hogy társalgási partnere fellélegzik.
- Áruld el kérlek, merre találhatom. – ezt eddig túl könnyűnek érezte Ruthio, biztos volt benne, hogy ezt ennyivel nem fogja megúszni.
- Atyád annak idején azért jött, hogy választ kapjon tőlem a kérdéseire, tudni akarta mi miért munkálkodik ezen a világon, mi az ő szerepe a létezésben, és hogy válhatna bölcsebbé a legbölcsebbeknél. Én megadtam neki a tudást, amit áhított. Nagy árat fizetett érte, voltaképpen pont akkorát, mint az őt megelőző százak, akik hasonló vágyakkal kerestek meg engem. Én vagyok a végpont, innen nincs tovább senki számára. Mindent odaadhatok neked, ami csak szíved kívánsága, de te is megfizeted érte az árat, ahogy azt mindenki megtette előtted. Készen állsz arra, amit mutatni akarok neked?
- Egész életemben erre a találkozásra vártam, látom a szemeidben, hogy tisztában vagy ezzel. – Ruthiót elhagyta ereje…
- Igen, látom, csupán arra lennék kíváncsi, hogy valóban készen állsz a találkozásra apáddal? Vagy elég bátor hogy szembenézz azzal az igazsággal, amit a szíved mélyén már sejtesz? – a sárkány pontról pontra haladt a beszélgetésben, mintegy rutinosan.
- Készen állok befogadni bármilyen igazságot, még akkor is, ha az a lelkem legnagyobb nyomorát hozza hátralévő életemben.
- Bátor beszéd ez, ifjú Ruthio. Belelátok a szívedbe. Érzem hogy elszánt vagy, és szomorú. Megadom, amit kérsz…
- Köszönöm…- Ruthio várta a megvilágosodást, a választ, valamit, amitől megelégedik.

A válasz lángcsóva formájában érkezett, amit a sárkány levegővétele előzött meg… Leégette a bőrt, a húst, a csontot a férfi testéről. A láncing szemei beleolvadtak egy masszába, ami eggyé vált a testtel, olybá tűnt az egész, mint egy rögtönzött szoboralkotás. Ruthio még csak fel sem sikolthatott. Nem volt ideje. Páncéljának maradéka, és a szétolvadt kard csörömpölve hullott a márványpadlóra.

Ruthio magához tért. A fájdalom lángnyelvei még mindig égették testének egészét, de már cseppet sem tűnt elviselhetetlennek, inkább csak zavaró volt. Felemelte a fejét a padlóról, érdekes módon annak hidegét nem érezte. Felnézett. A páncélja mellette hevert, még gőzölgött. Első gondolata az volt, hogy valami csoda segítségével emberfeletti gyorsasággal ki tudott kászálódni lángoló ruházatából, és így túlélte a pokoli löketet. A felismerés azonban ennél jóval döbbenetesebb formában érte őt.

A terem zsúfolásig telt emberekkel, mind valamilyen légies eleganciával közeledtek felé. Voltak férfiak, nők egyaránt, arcuk végtelen nyugalomtól telve mosolygott. Pár arcot Ruthio rögtön felismert. Királyok, királynők, egykoron volt hatalmas harcosok, hírhedt mágusok. Mindegyikük legalább háromszáz éves volt. Körbevették a riadt férfit, aki a megrökönyödéstől lélegezni is alig bírt. A sárkány gúnyos mosollyal nézett le rá, de nem tűnt gonosznak, inkább csak megértőnek. Ruthio úgy érezte magát, mint egy fiú, akit becsaptak és most learatja a felnőttek elnéző dorgálását.

Ekkor azonban megjelent az apja, mondhatni kiröppent a tömegből, s odasietett zavarodott fiához. Megfogta a kezét és széles mosollyal üdvözölte.
- Istenem, nem gondoltam volna, hogy ez a pillanat bekövetkezhet, fiam.
- Apám, mi történik velem… Mi történt veled? – Ruthio sírni szeretett volna, de nem bírt.
- Fiam, amikor én annak idején idetaláltam, a fejem tele volt kérdésekkel, kételyekkel, haraggal… Nem találtam megoldást semmilyen problémára. A sárkány felajánlotta ugyanazt nekem is, amit neked az imént. Elfogadtam. Nem gondoltam volna, hogy a megvilágosodás ára ekkora lesz. Fiam, mi szellemek vagyunk, és most már te is az vagy. Vannak közöttünk több ezer évesek is, bár nem igazán tartjuk számon errefelé az időt. A barlangot nem hagyhatjuk el, de erre nincs is szükség. Én megtaláltam a fényt elmém sötétjében, hiszen az itt lévők mindannyian megosztották velem a tapasztalataikat a saját korukról. Bölcs lettem, érted? Minden kérdésem megválaszolást nyert. Csupán meg kellett hozzá halnom.
- Miért nem figyelmeztettél, amikor bejöttem ide? – Ruthio hangja a kétségbeesés netovábbjaként zengett végig a termen.
- Hogy tehettem volna, fiam? Mi látjuk az élőket, ők nem látnak minket. Kivéve természetesen a sárkányokat. Hidd el, legszívesebben üvöltöttem volna, de hiábavaló volt. Sajnálom… Gyere, tanulj tőlünk, tanulj meg közöttünk élni…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához