LFG.HU

Lorac
novellaCimkek

Őrségváltás órája. Guadarlajban zuhogott az eső. Az égbolt sötét vásznát hangos dörejek kíséretében szaggatták az ezüstös villanások. Az esőcseppek azonban hiába verték szakadatlanul a házak tetejét, a szél nem segítette a víz munkáját. A zivatar és a sötétség kísértetiessé átkozták a mozdulatlan város szűk sikátorait.

Una Kossh, a guadarlaji Sárkányfű Patika (Gyógyító Szerek és Csodás Főzetek) tulajdonosa óvatosan masszírozta szaggató fejfájástól gyötört homlokát. Minden egyes kinti dörrenésre újabb kínzó nyilallás volt a válasz. Persze az sem segített sokat, hogy első számú tanítványa, Caro, hatalmas füstpamacsokat eregetett díszes pipájából az asztal túloldalán. Átkozta magát, amiért egy félórával ezelőtt engedte, hogy a fiú rágyújtson.

Magában bosszankodva tette le a kezében tartott fiolát a többi közé. Majd holnap befejezi. Nem sürgős. Emlékeztette magát, hogy ha a fiú elment, mindenképpen kevernie kell egy adagot Gruzo Fejfájásűző Szeréből. Ha a fiú elment… Tűnődve nézte a mellékutcára ömlő égi áldást az ablakon keresztül.
– Mi is az, amiért érdemes volt várnod rám fél órát? – kérdezte Carotól. Remélte, hogy rosszul sejti a választ.
A fiú mélyet szippantott a pipából, komótosan dőlt hátra székén. A szék recsegése újabb fájdalomhullámokat indított el Kossh koponyájában:
Jól tudja azt, Mester!

A “mester” szó tompa gúnyossága bárkinek azonnal feltűnt volna. Kivéve azokat, akik épp tenyerükkel próbálják egyben tartani szétrobbanni készülő koponyájukat. Kossh továbbra is leverten meredt az esőfüggönyre, nem nagyon tudott most a társalgásra koncentrálni. A zivatar halk moraját hallgatta, s közben nagyon nyomorultul érezte magát.

Az öreg magának való ember volt, nem sokat törődött két tanítványával. Kizárólag a rutinfeladatok elvégzése miatt volt szüksége rájuk, cserébe megtanította őket tudománya alapjaira. Így sokkal több ideje maradt az igazán fontos dolgokra. Órákat tudott eltölteni kísérletezgetéssel a főzetei között, újabbnál újabb hatású szerek kikeverésével. Kelletlenül ugyan, de sajnos kénytelen volt foglalkozni a bolt ügyeivel is. Számára azonban az életet (néhai felesége szavaival élve) a “kotyvasztás” izgalma jelentette. Hitte, hogy üzletének ismertsége ennek az áldozatos munkának és szakértelmének köszönhető, s nem annak, hogy alkalomadtán a legkülönfélébb mérgeket volt kénytelen kikeverni néhány titokzatos megrendelőnek, hogy legyen pénz a valóban értékes főzetekkel foglalkozni. Mint például Gruzo Fejfájásűző Szere…

A gondolat újabb vörösen hasító késként szaggatta az agyát. Igyekezett újra a félbeszakadt beszélgetésre összpontosítani.
Nem beszélhetnénk erről holnap?
Nem fogom sokáig rabolni az idejét, Mester. Megígérem.
Hatalmas dörrenés törölte el a nyájas szavakat, tűntette el a fanyar félmosolyt.
Az ég háborgott. Kossh megremegett egy pillanatra. Átkozott vihar. Kövér izzadságcseppek gördültek le a homlokán, ingujjával itatta fel őket.
Ha megint a mérgeken jár az eszed, jobb, ha bele se kezdesz. Nem fogok senki kedvéért még egyszer gyilkos szereket kikeverni, akármennyit fizessen az illető. Épp elegen járnak hozzánk, meg tudunk élni a gyógyszerek és szépítőreceptek árából is. Te, Wernon, és én is.

Éppen hogy. De ezt már nem tette hozzá. Igyekezett határozottnak látszani, a szenvedésre gondolni, amit ezek a mérgek okozhatnak. Nagy nehezen sikerült elhessegetnie annak a halvány érzésnek az árnyékát, hogy éppen önmagát csapta be az imént. Váratlan események bármikor előfordulhatnak.
Ismét megtörölte a homlokát, meglazította ingnyakát is. Eddig fel sem tűnt neki a fülledt levegő a kicsiny helyiségben. Haja kezdett átnedvesedni.
Caro továbbra is kényelmesen ült a székében. Lábát keresztbe tette, jobb kezével a pipáját tartotta, baljával a térdét fogta át. Ívelt szemöldöke alól figyelmesen szemlélte mesterét, majd merengve szívott egyet a dohányból. Újabb füstpamacs libegett az asztal túloldala felé.
Váratlan események bármikor előfordulhatnak.

Kossh megdermedt. Egy pillanatig tanítványára meredt, majd ideges mozdulattal összefonta karjait a mellkasa előtt. Ökölbe szorította jobb kezét, hogy leplezze remegését.
Véletlen. Semmi egyéb. Újabb pillantást vetett tanítványára. Caro éppen az esőt szemlélte. Szája szegletében mintha egy félmosoly bujkált volna. Észre vette volna idegességét? A pipafüst immár úgy ülte meg a kicsiny szobát, mint a híres zöld köd a város melletti lápot. Persze nem annyira sűrűn, de éppolyan alaposan.

Nem árulok többé mérget. Többet nem.
Rekedtessé vált hangja nem tükrözte azt a magabiztosságot, amit érzékeltetni próbált. Igyekezett higgadtan beszélni, de sosem tudta jól megjátszani magát.
- Mindegy. Már nem zavarom sokáig, Mester. Én mindent megpróbáltam. De hát, ha ön így gondolja, nincs mit tenni.
Míg beszélt, Caro végig az esőt nézte. Csak akkor fordította figyelmét újra az öregre, miután felállt az asztaltól. Kezeivel, egyikben a pipát tartva, a tölgyfalapra támaszkodott, s őrjítő lassúsággal közelebb hajolt öreghez.
- Mondd, hol szeretnéd a sírodat? A ribanc feleségedé mellett, vagy inkább minél távolabb tőle, te vén trotty.

Az ég megdörrent. Kísérteties villámfény.
Mindössze elsuttogott szavak voltak. Kossh nem is volt biztos benne, hogy valóban hallotta őket. Mintha a dörgés-villámlás meg nem történtté tette volna az átkos beszédet. A fiú arckifejezése azonban semmi kétséget nem hagyott.
Föl akart ugrani az asztaltól. Nincs nagyon messze az a savas üvegcse… Ám nem tudott megmoccanni. Ordítani akart, de nem jött ki hang a torkán, száraz volt, mint a tapló. Szemei riadtan forogtak, agyába újabb fájdalom-tőr vágott, egész teste zsibbadt. Úgy érezte magát, mint akit iszapba dobtak, s az hihetetlen erővel megkötött volna rajta. Telefolyta a száját, le a nyelőcsövén, gombócokba gyűlt a gyomrában. Kétségbeesett tekintettel könyörgött tanítványához.

Caro felnevetett. Kezeit összekulcsolta a háta mögött, s komótos sétára indult az asztal körül. Közben szélesre tárta az ablakokat.
- Saját találmány. Először enyhe, de egyre erősödő, végül kínzó fejfájás. Izzadás, esetleg légzési zavarok. Remegés. Bénulás. Szívmegállás. És, ami a lényeg, semmi nyoma nem marad.
Kossh szemei a pipára villantak. Caro észrevette ezt és vigyorogva bólogatott.
- Úgy van, te vén kecske, a pipafüst. Nem mondom, sokáig tartott mire sikerült belekevernem úgy, hogy hasson is, de hát megérte nem? Most mondd azt, hogy nem vagyok zseniális, és nincs stílusom!

Tovább folytatta a kört az asztal körül, tekintetét a mennyezetre emelte, s ujjain számolva sorolta:
- Elvégre lett egy saját boltom, házam, hála a Wernon által szerzett hamisított végrendeletnek. Ragyogó jövő vár rám, egy csomó megbízás, egy rakás pénz. Mindent megtanultam a mérgekről, sokkal többet, mint amennyit voltál szíves megosztani velünk. De én jó diák voltam, szorgalmas, s most végre itt a jutalom is. Hát nem csodálatos?
Széttárt karokkal, széles mosollyal fordult újra az öreg felé. Kossh vörösödő fejjel, mellére csorgó nyállal, kidagadó erekkel szánalmas látványt nyújtott.

Caro zsebre vágta a pipáját, majd kezeivel a térdeire támaszkodva az öreg elé hajolt.
- Ne légy már ilyen nyomott, te barom. Teljesen elrontod az ünnepi hangulatot. Azért el kell ismerned, ilyen szert nem kapsz akárkitől! Kifejezetten neked kevertem.
Kossh a végét járta. Egyre üvegesedő tekintettel próbált gyilkosára fókuszálni, de csak homályos foltokat látott. Sajnos a szavakat még értette. A szavak voltak az igazi gyilkosok.
Caro hangos sóhajjal egyenesedett fel, s ruganyos léptekkel indult az ajtó felé. Hirtelen megtorpant, visszasietett az öreghez és ismét felvette ezelőtti testtartását.
- Ja, és még valami. Tudod, az a lényeg, hogy vedd be az ellenmérget, mielőtt elszívod a dohányt.
Rákacsintott az öregre, megpaskolta az arcát, sarkon fordult és elindult kifelé. Búcsúzóul még odavetette:
- Aztán ügyes légy ám reggel, mikor Wernon, úgymond, “rád talál”.

Hangosan felnevetett, s kilépett az ajtón.
Az esővel nem törődve, fütyörészve veszett bele a guadarlaji éjszakába.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához