LFG.HU

HammerTimeCafe
Raffy4
novellaCimkek

A vénasszonyok nyara véget ért: délután sűrű felhők gyülekeztek a falu fölött, és alkonyatra már nem lehetett látni a napot: a zivatar azóta is szakadatlanul verte a vár ablakait, ostromolta a kőtornyokat. Odabent a gróf nyugodtan, méltóságteljesen ült kandallója előtt, családjától körülvéve. A grófné, negyvenes éveiben járó tisztes, szerény asszony, a vele szemközti karosszékben hímzett, míg ő a könyvét olvasta. Serdülő gyermekei a kandalló széles márványpadkáján ültek: a fiú a kardjával bíbelődött, a lány pedig anyjához hasonlóan a varróráma fölé hajolt. Három hatalmas, hosszú szőrű szelindek feküdt előttük, az ő egykedvű hortyogásuk töltötte be a szobát, s visszhangzott a csupasz falak között.
A békének egy pillanat alatt lett vége: hirtelen egy villám csapott be a vár közvetlen közelében, és a kertben lángra lobbant egy fa. Ugyanebben a pillanatban berohant a szolgálólány, és úrnője után kiáltozott.
- Mi történt? – riadtak fel egyszerre mind a négyen, s a két vadászkutya csaholni kezdett.
- Jöjjön kegyelmes asszonyom, jöjjön!

A kis cseléd már szaladt is lefelé a keskeny csigalépcsőn. A grófné felkelt karosszékéből, és letette hímzését. A lánya felé fordult, miközben felcsippentette szoknyája szegélyét:
- Gyere te is, hátha tanulsz belőle.
Bár sejtelme sem volt, miért olyan izgatott a szolgáló, úgy gondolta, ez mégiscsak tartozhat a leányára is. Hamarosan férjhez fog menni, hát hadd lássa, hogyan kell a ház asszonyának viselkednie. A lány láthatóan nem lelkesedett azért, hogy ebben a sötétben újra végig kell botorkálnia két emeletnyi lépcsőn – mázsás brokátselyem ruhájában, amelynek hosszú alsószoknyájára folyton rálépett, és sokszor kevésen múlt, hogy össze nem törte magát. A férfiak visszafordultak teendőik felé, ettől kezdve már nem érdekelte őket, miért is sivalkodott annyira a cseléd.

A konyhában a szakácsné gyújtogatta a gyertyákat a szolgák étkezőasztala felett függő csilláron, amikor az úrnő és leánya beléptek. Először mindketten megdöbbentek, megpillantva az asztalon elnyúlt testet: egy fiatal nő testét, akinek ruhájából és piszkosszőke hajából csorgott a víz, ajka feldagadt, bőre megkékült. Ki tudja, mióta kóborolhatott a hidegben, az esőben?

Több se kellett: gyorsan levetkőztették, lepedőkkel megszárogatták, bevitték a szakácsné szobájába, és befektették az ágyába. Az idős asszony annyira megrémült és úgy aggódott a leányzó egészségéért, hogy megfeledkezett arról is, hol fog aludni az éjszaka. Tudniillik, nem csak azért lakott a kemence melletti szobában, mert a konyha a túloldalon várt rá minden reggel, ha munkához látott; de ez volt a legmelegebb szoba is a várban. Az öreg szakácsné örökké fázott, a vastag dunnák alá már délután becsúsztatta a forró vizes tömlőket, hogy melegen várjanak rá, ha eljön a lefekvés ideje. Ezek a tömlők jó szolgálatot tettek most is: a különös lány lassan magához tért. Forralt bort és gyógynövényteát diktáltak belé, de a szakácsné akár azonnal ugrott volna tyúkhúslevest főzni neki, az éjszaka közepén. Amint megnyugodtak kissé, csak akkor vették észre, hogy a lány valójában egy gyönyörű, kortalan nő: lehetett akár tizenhat esztendős, de lehetett harminc is; göndör szőkesége előkelő keretbe foglalta a szabályos arcot, s kunkorodott be az áthatóan zöld szemek elé.
- Ki vagy te? – kérdezte a grófné, jóságos mosollyal az ajkán.
- Sinne… – súgta lágyan.
- Honnan jöttél, leányom? Hogy kerültél ide?
Ekkor a fal felé fordította az arcát, és köhögni kezdett. Több se kellett, a szakácsné azonnal sivalkodni kezdett: szegény lány talán tüdőgyulladást kap és meghal, ha nem hagyják őt melegben pihenni. A grófné sosem kapott választ a kérdésére: nem is adódott alkalma rá, hogy újra feltegye azokat a lánynak.
Így került hozzájuk.

A grófné zavarban volt: nem tudta, milyen ruhát adjon rá. A lánya régi holmijai kicsinek, bizonyultak, az újakat a grófkisasszony maga hordta, és le nem mondott volna róluk az egész világért – ő maga pedig már lassan húsz éve nem vett, és nem is dobott el sem ruhát, sem fehérneműt, ezeket pedig szégyellte volna ráadni a fiatal szépségre. Arról szó sem lehetett, hogy cselédmódra öltöztessék: hiszen csak rá kellett nézni, sütött a tartásából, a modorából a nemesség. Előkelő nyelvet beszélt, ha néha megszólalt, és ismerte az illemet: kecsesen fogta az evőeszközt, és gyönyörűen hímzett. Bár nem tudták, kiféle-miféle, a jó nevelés meggyőzőbben szólt a lány helyett is, aki a legtöbb kérdésre csak bágyadt mosollyal és leszegett fejjel válaszolt.

Végül lánya egyik bő ujjú blúzát, vörös szoknyáját és pruszlikját adta rá, s eligazgatta a tükör előtt.
- Csuda szép leány vagy ám, tudod-e? – kérdezte kacagva a grófné.
- Ne hozzon zavarba, asszonyom. Domvik ilyennek teremtett, az ő érdeme, nem az enyém.
- Egy ilyen szép lánynak, mint te – húzta meg a fűzője zsinórjait – férjhez kellene mennie.
- Ezen még nem gondolkodtam el, asszonyom. Hogyan is mehetnék férjhez? Hiszen ön befogadott a családjába. Oly hálás vagyok ezért! – majd lesütött szemmel folytatta: – Itt fogok maradni addig, amíg meg nem fizetem a jóságát. Ne, kérem, ne tiltakozzon! Nem volna szívem elfogadni az ön kenyerét, ha nem tehetnék valamit érte. Talán taníthatnám a lányát, vagy akár a fiát is. Nyelvekre, zenére, úri táncokra…

Ugyan ki tudott volna ellenállni a tündöklő zöld szemek kívánságának? A grófné beleegyezett, hogy segítsen a ház körül apró teendőkben, és nyelvórákat adjon a lányának. Attól fogva Sinne egész nap a várban sétálhatott, rendezgette a virágokat a nagy padlóvázákban, beszaladt a faluba, ha a grófnének ruhaanyag, drága fűszer, a gróf úrnak pedig könyv érkezett a szatócsboltba. Délutánonként pedig együtt sétált a kisasszonnyal a kert fái között, és sokmindenre megtanította: édelegve beszélni, úgy hazudni, hogy az soha ki ne derüljön, férfiakat őrjíteni a pillantásával, s úgy csókolni, ahogy egy nőnek nem illik.

De a grófkisasszony a bizalmába fogadta és hamarosan legjobb barátnők lettek: Sinne sokkal izgalmasabb és színesebb egyéniségnek bizonyult, mint az édesanyja. A grófné egészen eddig minden este bement lánya szobájába, és elalvás előtt együtt imádkoztak majd megvitatták a nap eseményeit. A kisasszonynak nem volt többé szüksége erre: társalkodónőjével egész nap az élet, a szerelem, és a nagyvilág dolgairól beszélhettek.
A grófné nem tudott minderről: csak a szeme irányította őt, nem a józan esze. Azt látta csak, hogy Sinne legyűrte a válláról az inge bő ujját, és fedetlenül jár-kel a várban. Odament hozzá, és erényesen felhúzta a csipkés ujjat, egészen a lány nyakáig. Utána mindketten mentek a dolgukra, de amint az úrnő nem látta, Sinne újból lehúzta válláról a blúzt.

Addig a napig, amíg a gróf családja és néhány környékbeli nemes számára egy kis őszi vadászatot nem rendezett, nem vett tudomást Sinne létezéséről. Különösmód, egy újabb, váratlan zivatar sodorta közelebb a lányhoz, akinek jelenléte zavaróan hatott rá – a távolinak, megközelíthetetlennek tűnő szőke szépség az élő csábítást testesítette meg, s a gróf úr aggódni kezdett, mi fog kisülni ebből. Aki titokban ilyen kacér pillantásokat vet a lovászok, apródok, a nála vendégeskedő lovag és nemes urak után, az csakis léha nőszemély lehet, olyanoknak pedig az ő várában nincs helye; csakhogy előbb bizonyítékot akart a lány ellen találni, amellyel elűzheti, hiszen rajta kívül mindenki más rajongott érte.

A vadászat reggelén hatalmas tálcát vitt a feje tetején, arról kínálta a lovaik nyergében ülő urakat édes mézborral. A kupák minden pillanatban elemelkedtek, majd visszahelyeződtek a tálcára, így csak nehezen és imbolyogva tudott járni; mikor pedig az egyik lovag meggondolatlanul egy tréfa elbeszéltével erélyesen a tálcára csapta kupáját, a leány megbillent, elejtette amit a kezében tartott, és nekidőlt a gróf úr lova oldalának. Az állat meglehetősen nyugodtan tűrte ezt, még el sem lépett, a gróf annál hangosabban kezdte szidni őt ügyetlenségéért. Sinne lehajolt, hogy összeszedje a szétgurult kelyheket, majd megszeppenve szaladt vissza a konyhára – bánatát senki sem látta, a férfiak pedig úgy kacagtak rajta, mint egy kis cseléden. Egy nemes lovag talán még a fenekébe is markolt, miközben ő megszégyenülve, fülében a visszacsengő gúnykacajjal menekült a férfitársaságból.

Szinte megkönnyebbült, amikor egész nap nem kellett találkoznia velük, s idejét magányosan tölthette a vár ódon falai között. Épp egy könyvet olvasott kedvenc zugában, egy kipárnázott ablakmélyedésben, amikor a grófkisasszony rohant hozzá, és sírva kérte a segítségét. A grófné szörnyen rosszul lett, elájult, félrebeszél; azonnal az ura után kell menni és tudatni vele – de ő nem hagyhatja magára betegségében, és minden épkézláb férfi és fiú odakint az erdőben űzi a vadat.

Sinne összeszedte magát, az istállóból kivezette a gazda egyik kedvenc lovát – bár a kanca hetekkel korábban csúnyán megrántotta a lábát, s ezért nem is akarták őt elvinni a vadászatra, mégis az egyetlen ló volt, akit hátrahagytak. Az ég lassan kezdett elborulni, meleg köpenye alatt is fázott a vele szemben vágtató széltől, míg keresztülviharzott a mezőkön, követve a lovak és kutyák által hagyott csapást. Az erdőben már eltévedve érezte magát, itt a nyomok különváltak, és az eső is eleredt. Fejére borította a csuklyát, és az ösztöneire hagyatkozva haladt egyre beljebb és beljebb a sűrűben. Alig egy órával később már bőrig ázott és csontig fagyott, de egyetlen vadásszal sem találkozott, mígnem egy tisztás szélén kis esőházat pillantott meg, melyből egy ló sárga feje meredt ki az esőre. Gondolkodás nélkül odaszaladt, lecsúszott hátasa nyergéből, és bekémlelt a menedék bejáratán. A gyér fényben is felismerte a grófot, aki épp a pipájában próbálta meggyújtani a tüzet.
- Gróf úr, hála Domviknak, hogy megtaláltam! Jöjjön, gyorsan, az úrnő nagyon beteg!

A férfi sanda tekintettel mérte végig, s tovább bíbelődött a szájából kilógó pipával; csak úgy a fogai között sziszegte a lánynak:
- Tényleg ezért jöttél utánam? Hogy ezt elmondd? És ezért hoztad ki Kösöntyűt az állásából? Megint be fog dagadni a bokája.
- Gróf úr, Domvik nevére, az úrnő súlyos beteg, vissza kell jönnie a várba velem, most azonnal! – kiáltotta kétségbeesett hangon, s ökölbe szorított kezével sürgető mozdulatot tett a levegőben.

A vizes köpeny leoldódott a válláról és a földre csúszott, s amit alatta viselt, az is nedvesen tapadt a testére, többet mutatva belőle, mint amennyit eltakart. A gróf szemügyre vette, majd dühödten kirázta pipájából a megnedvesedett dohányt, szárával pedig a lányra förmedt:
- Tudom ám, miféle perszóna vagy te! Elcsavarod a férfiember fejét!
- Gróf úr, én sosem viselkedtem kihívóan. Ha megsértettem önt…
- Megsértettél? Már az is sért, hogy ilyen szemérmetlenül meg merészelsz állni előttem!
- Hát miért gyűlöl engem ilyen kérlelhetetlenül?
Könnyek szöktek a szemébe, miközben lehajolt a köpenyéért, hogy magára terítse és elfedje vele a testén átlátszóvá vált ruhákat, de mire felpillantott, a gróf már előtte állt, két kezével megragadta az arcát – s bizony jókora tenyerével ugyanolyan könnyen össze tudta volna törni, mint egy kismadár tojását. Ehelyett lehajolt hozzá, és olyan szenvedéllyel csókolta, ahogy a feleségét soha. Az éjszakát odakint töltötték az esőházban, s hogy mit műveltek, annak tanúi nem voltak, csupán a lovak.

Az úrnő betegsége súlyosabbnak bizonyult, mint amire bárki is számított volna: megütötte a szél, és fél oldalára lebénult, száját is alig bírta mozgatni. A pap és az orvos minden nap járt hozzá, imádkoztak a gyógyulásáért és gyógyszerekkel, főzetekkel próbáltak segíteni rajta. A gróf úr, aki eleinte el sem hitte Sinnének, hogy feleségének komoly baja van, önmagát okolta és paráznaságának büntetéseként fogta fel hőn szeretett asszonyának hirtelen támadt baját. Ő maga sem értette, mi törhetett rá aznap délután – az örökké józan férfira, akit megvetette a léhaságot. Napokon keresztül ült a beteg ágya mellett, és imádkozott érte – s mikor ezt hasztalannak látta, elindult saját szobájába, hogy lefeküdjék aludni. A csigalépcsőn találkozott össze Sinnével, aki kitért az útjából, és reménykedő pillantással kérdezte:
- Ugye jobban van már?

A gróf csupán hümmögött, de a lány tekintete visszahozta emlékeit arról az esős napról, és különösmód elfeledtette vele az asszonya iránt érzett aggodalmat is. Attól kezdve ahányszor meglátogatta, mindig csupán egy magatehetetlen öregasszonyt látott a párnák közt feküdni, aki járni, beszélni talán soha nem lesz képes. És akkor született meg agyában az őrült ötlet.
Hiszen feleségének már csak szenvedés az élet… az örökké friss, üde asszony belül mennyire szenvedhet ágyhoz kötöttségén, s a sok gondon, amit szeretteinek okozhat! A gondolatai gyorsaságával csupán tettei vehették fel a versenyt: egyszerre csak azon vette észre magát, hogy zsebében egy kis zsák patkányméreggel tart hazafelé fütyörészve a faluból. Feleségül veszi Sinnét, és neki lesz a legcsodásabb hölgye az egész tartományban – mindenki irigykedve nézi majd, és ennek a gyönyörű leánynak a szerelme csakis az övé lesz…

Sietett volna, hogy elújságolja neki is a hírt, és a lány szobája felé igyekezett a lépcsőn, mikor különös hangok ütötték meg a fülét. Lassított és halkított léptein, majd az ajtó elé térdelt, és bekémlelt a kulcslyukon – legnagyobb megdöbbenésére saját fiát látta meg meztelenül heverni Sinne karjaiban, és hallania kellett, amint azt búgja a lánynak vágytól fűtött hangján:
- Anyám már alig él, apámat pedig a következő vadászaton érhetné egy kisebb baleset… senki sem állna az utunkba, feleségül vennélek, és te lennél a grófné!
- Az bizony csodálatos lenne! – kacagott a lány, és lábait szenvedélyesen fonta a fiú dereka köré.

Többet látott, mint amennyit akart – és ekkor döbbent rá arra, hogy ezért a szajháért kis híján megölte a nőt, aki húsz éve társa volt, aki betegségében ápolta, aki vállvetve állt mellette a nehéz időkben… Dühét megpróbálta visszafojtani, és szövetségest keresett magának, aki igazolhatja a szemérmetlen lány hataloméhségét. A felesége híján csak leánya józanságára számíthatott – kopogás nélkül tört be a szobájába, de nem találta ott.
Ágya közepén egy levél feküdt, melyet családjának írt, s amelyben bevallotta, hogy titkolt szerelmi viszonyt folytatott már hetek óta atyja egyik fegyverhordozójával; s most, hogy anyának érzi magát, megszökik kedvesével a szégyen elől. Nyilvánvalóan tudta, hogy szülei hozzákényszerítették volna az első kérőjéhez – márpedig korban hozzáillő udvarlója nemigen akadt a környéken. A grófot ekkor elöntötte a méreg, és törni-zúzni kezdett a szobában.

Még mindig önkívületi állapotban találtak rá, de már nem dühöngött úgy, ahogyan korábban. A csuhás alak, aki odaült mellé az ágy szélére, bíztatóan a férfi vállára tette a kezét, és földöntúli hangon kérte:
- Fiam, bánd meg bűneidet. Domvik megbocsátja, amit tettél, én pedig az ő nevében feloldozlak téged.
- Vétkeztem, atyám… az a nő… elvette az eszemet…
- Nyugodj meg, fiam. Az az ördögfajzat már nem árthat neked, sem a családodnak. Jó helyen van: az inkvizíció börtönében, ahonnan hetekkel ezelőtt megszökött. Veszélyes boszorkány az; a neve is, Sinne, annyit jelent: bűn. Most már nem kell aggódnod: feleséged felépül majd, lányod is hazatér, fiad újra engedelmes lesz hozzád.
- Elvette az eszemet… elvette mindannyiunk eszét… – suttogta csak úgy magának, majd tenyerébe temette arcát és keserves sírásra fakadt.

De amikor behunyta a szemét, újra azt az igéző zöld tekintetet látta maga előtt.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához