LFG.HU

HammerTimeCafe
Leiric
novellaCimkek

Szép, csöndes nyári este volt, a vöröslő Nap lassan, méltóságteljesen bukott a távoli dombok mögé. Miközben útjára indította húgát, a Holdat, és mielőtt átadta volna perzselő sugarai helyét a csalóka árnyaknak és az ezüstös derengésnek, még utoljára végignézett az alant nyüzsgő milliónyi ember-parányon. Elküldte sugarait a földekről megtérő, fáradt embereknek, gyönyörködött magában a dicső lovagok fényes páncélján, rámosolygott a patakból a mosó asszonyokra, együtt kacagott a mezőn játszó gyerekhaddal és nagyon nem értette, miért teszi mindezt. Rohadtul unta már az egészet. Mióta az univerzum egy hangos robbanással elkezdődött, ugyanezt látta minden egyes percben és azon ritka pillanataiban, amikor nem kötötte le néhány számunkra teljességgel érthetetlen és lényegtelen gondolat, azon gondolkodott, hogy mivel lehetne őket rávenni arra, hogy valami érdekeset is csináljanak már. De mivel az emberi lényeknek kifürkészhetetlenül bonyolult és talányos gondolatok mérhetetlenül jobban érdekelték, inkább eltűnt néhány számára teljesen jellegtelen felszíni gyűrődés mögött és kezdte elölről az egészet a másik oldalán a bolygónak.

Minderről mit sem tudva egy másik naprendszerben nagyon-nagyon messze minden értelmesnek nevezhető életformától kifejlődött egy különösen átlagos kinézetű pocsolyában egy amőba. Aranyos kis szőrök borították a testét és mind az egy sejtjéből csak úgy áradt az értelem, jóakarás és némi zöldesen csillogó nyálka. Ebből az amőbából később több is lett, és nagyon fejlett és kultúrált civilizációt hoztak létre a pocsolyájukban. Rátaláltak az örök élet és boldogság titkára, tudták milyen idős az univerzum, és gigászi űrhajóikon bejárták az egész világegyetemet.
Aztán egyszer megremegett a levegő a pocsolya felett és a dimenzió hasadék – mert az amőbák legjobb tudósai rögtön megállapították, hogy Ez csak Az lehet – némi kékes szikrázás, villámlás és sok dimenzióközi szemét kiokádása után bezárult. Az amőbák nem igazán értették először hogy miért történt mindez, és nem is igazán foglalkoztak volna vele ha a kiokádott dimenzióközi szeméthalom egy fémesen csillogó, bár kissé kopottas és felettébb koszos, ezenkívül veszettül szentségelő darabja nem kezd el mozogni

A Jóság és a Kelő Nap Istenének, Oolr’hynnek tudós paplovagja rostélyát felhajtva körülnézett a barátságtalanul zöld, élettől nyüzsgő, esőáztatta világon. Vett egy mély levegőt. Párat lépett előre, elcsúszott egy pocsolyában, amiből mintha apró sikolyokat hallott volna, megint szentségelt egy Istentelent, aztán felállt. Megint körülnézett, nem tetszett neki amit látott és mindennek tetejébe még a fejét is bevágta.
-Hmmm…. – állapította meg némi gondolkodás után.
Zavarta a körülötte zöldellő táj, mivel ilyen vidékekről még a Nagy Könyvtárban sem olvasott, pedig ott a Főpap (áldott legyen a lelke) szerint mindenről és mindenkiről van legalább egy kötet. Sok időt töltött el ott, nézegetve a míves gerincű, porlepte fóliánsokat, ahogy katonás rendben sorakoztak egymás mellett a polcokon. Némelyiküket, melyeket az áldott lelkű Főpap nem tétetett indexre, még el is olvasgatta, de mivel a lázadozó parasztok megrendszabályozása és az országba be-betörő ellenség kiűzése sok idejét fölemésztette nem merült el nagyon a tudományokban.

Na de ne térjünk el a tárgytól, azaz a Főpap hű szolgájától, akit eddig sajnos nem állt módomban bemutatni, pedig jeles személy, ezernyi méltósággal bővített neve hallatán sokan rettegve menekülnek, büszkék remegnek, és szüzek szívei dobognak. Úgy hívják őt, Nemes Nemzetes Báró Gróf Őeminenciája Og. Nemrég indult útnak, hogy kifüstölje végre a rettenetes Sárkányt. Nem ő volt az első, akinek eme dicső feladat jutott, a Főpap minden évben – isteni sugallatra – elküldte egy vakmerő szolgáját a Sárkány barlangjába, akik a jótanácsát megfogadva bátorsággal eltelve, erős hévvel rontottak be a rúnadíszes bejáraton. Sajnos, ékes bizonyítékaként, annak hogy a világból a Gonoszt csak nagyon sok áldozat árán lehet kiűzni, még soha senki és semmi nem került elő a barlangból, de ez egy cseppet sem zavarta büszke lovagunkat.

Og lassan vakargatta homlokát, és próbált visszaemlékezni a közelmúlt eseményeire, hátha azok felidézése közelebb juttatja dilemmájának megoldásához, tudniillik hol a retkes Jóságba is van pontosan és mit is csinál itt? Gondterhelt arcát istene kegyének köszönhetően egyetlen vágás sem ékítette, pedig nem egy csatát és nehéz küldetést túlélt már. Dicsőn ívelő orra hegyesen mutatott szakállas állára, és mindkettőre igen-igen büszke volt. Bozontos szemöldöke alól két kissé zavaros tekintetű, barna szemével oda s visszapillantgatott a dimenzióközi szemétkupac és az ismeretlen, de meglehetősen barátságtalan növényzet között. Az előbbi valahogy nagyon is ismerősnek, az utóbbi végtelenül ismeretlennek tűnt számára.

Szakállát másik kezével turkálva kezébe akadt egy apró kis csont, és hirtelen megvilágosodott minden, hisz ez a tegnapi vacsora maradványa, miután köszöntőt ivott és fogadalmat tett, hogy legyőzi a Sárkányt. Arcán kisimultak a ráncok, de továbbra is erősen gondolkodott, hisz hogy ha a barlangban van, hogy került ide ez a sok fa, mi volt az a nagy villanás miután berontott a féreg barlangjába és mindenekelőtt hol van a kezéből kedves pallosa. Homlokán újra megsűrűsödtek a ráncok, ahogy eszébe jutott hűséges társa. Pedig a ráncok már nagyon unták, hogy folyton össze-vissza kellett sűrűsödniük. Elkezdett kutakodni a dimenzióközi szeméthalomban, és fertályórás turkálás, szentségelés és homlokráncolás után diadalittasan markolta meg fegyverét. Kissé letisztogatta, és gyorsan berakta hüvelyébe, nehogy megint elkalandozzon.
Megint körülnézett és mivel gyakorlatias ember lévén nem bírta a tétlenséget elindult egy ösvényen ami elég szélesnek nézett ki ahhoz hogy járható legyen.
Egyre jobban erőltette agyát, újra átgondolva az eseményeket, nehogy valami lényeges de apró részletet kifelejtsen.
-Mit is mondott az a paraszt az utolsó faluban a sárkányokról?
-…
-Hogy a Gonosz állna abba a Sárkányba, biztos itt van valahol és rajtam nevet! De nem nevet majd ha én, Nemes Nemzetes Báró Gróf Eminenciás Og, belemártom féregszívébe a pallosom! De mit is mondott az a koszos paraszt abban a faluban a sárkányokról?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kergették egymást a fejében, miközben rendületlen és büszkén, ahogy az egy lovaghoz illik csörtetett előre az ösvényen, ami egyre kevésbé tűnt járható útnak, de ez egy cseppet sem zavarta, biztos volt benne, hogy csak a Sárkány varázshatalma gördít elé akadályokat.
A Sárkány varázshatalma…
-A rohadt…!!
Egyszer csak rájött hogy hol van és mi ez a barátságtalanul zöldellő erdő. Rájött arra is hogy mit mondott az a földműves abban a faluban és megesküdött hogy fejét veszi amiért ellene fogadott. Hisz ilyen erdők nem léteznek, a Sárkány pedig nagyhatalmú varázshasználó hírében áll, ez csak egy galád illúzió lehet! Nincs itt semmilyen erdő, és nem egy ösvényen tapod most, hanem a barlangban áll és a Sárkány meg a folyosó végén várja, mialatt ő egy illúzióvilágban van és semmit nem tesz a már említett pikkelyes ellen. Hallott már ilyesmiről, hisz sokat olvasott ember ő, és tudta mit kell ilyenkor tenni. Lehunyta a szemét, elmormolt egy imát a Jóság és a Kelő Nap Istenéhez, és rettentő pallosát feje fölé emelve, iszonytató csatakiáltással rohamra indult.

Ugyanezen a bolygón élt egy vadászó-halászó-gyűjtögető életmódot folytató, kétlábú gyíkokra emlékeztető, sárgás-zöldes pikkelyű, nem túl nagyméretű ámde hosszúfarkú faj. Nem sok eszük volt, de ami volt azt csapdák kiagyalására fordították, és ehhez remekül értettek. Mivel pedig a kedvenc eledelük egy igen furcsa nagyvad, a nagyon kemény, de szépen csillogó bőrű ólrinné nagy és gyors, viszont rendkívül rövidlátó volt, hamar rájöttek, hogyan lehet ezt a nemes ámde ostoba vadat minél egyszerűbben a kondérjaikba keríteni. Ennek köszönhető, hogy Og (a Főpap bocsássa meg hogy címeit elhagyom) alig pár pillanat múlva egy nagyon mély karóverembe esett, és lovaghoz méltatlan hangon sikoltozva, vértócsát színlelve maga körül egyre csöndesedve kiszenvedett.

A kelő Nap lassan emelkedett az égre hogy újból elkezdje végtelen útját az égen. Mint minden évben egyszer a Sárkány barlangjából most is irgalmatlan hahota hallatszott, és a Nap nagyon gyűlölte ezért. Elhatározta, hogy megbünteti azt a pikkelyes gyíkot, de az emberek olyan nehezen értik meg az akaratát…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához