LFG.HU

HammerTimeCafe
Antarys
novellaCimkek

Vízcseppek, előbb csak egy, aztán tíz, s végül megszámlálhatatlan. Zúgó rengeteg, tisztaságot hozó felfrissülés. Egy, az égből aláhulló könnycseppek áztatta arc, egy magányos szempár tekintetét látom mindenütt. Remegő, vibráló látomás mozdul lomhán alattam, s engem bámul.

Mit nézel? – kérdem tőle, de mintha Ő is ugyanezt kérdezné. A zubogó, homályon túlról érkező választ tudom, de ami arra késztet egy embert, hogy magában beszéljen, azt már nem igazán. – Nincs itt senki, csak én, mégis úgy teszel, mintha én, Te lennél, holott Te is én vagyok. – mondom a bólogató vizes fejnek… magamnak. Ez már az őrület jele vagy csak egy magányos ember kimondott gondolatai saját tükörképének, amit egy pocsolyában lát? – Tévedsz ember! – szól egy ismerős hang. Ó, hiszen ez az én hangom… nem emlékszem, hogy bármit is mondtam volna. – Ne keseregj annyit… inkább mesélj! Milyen az élet odalenn? – hallom ismét a hangom. Egészen biztosan meghibbantam, már hangokat is hallok. – Na… mi van veled? Megkukultál? – hallom magam, s tükörképemet guggolni látom… De hiszen én állok! – Izé… ööö, Te szóltál hozzám? – hallom ismét a hangom. S alig hiszem, amit látok: a pocsolya túloldalán szólásra nyitom számat, s megválaszolok magamnak. - Ja, mégis mit gondoltál… azt hitted magadban beszélsz? Egy ideig én is azt hittem… – mondtam önnön és mégsem magamnak. Na most már aztán nekem is le kellett guggolnom, hogy megfogjam, hogy bizonyságot szerezzek arról hogy, az amit látok nem csak őrült agyszüleményem. Persze csak még jobban vizes lettem és nem sikerült megérintenem, mert Ő meg úgy döntött, hogy feláll. Csak néztem magam, egy ideig… egy örökkévalóság volt, aztán a hasonmásom ismét megszólalt. - Nem hiszel a szemednek… tudom. Pedig el kell, hogy fogadd magad olyannak amilyen. Nézz magadra… rám! Nap, mint nap találkoztunk, mégis magányosnak éreztem magam, mert mindig csak magamat láttam s nem Téged. Most az egyszer Rád gondoltam, amikor kérdeztelek, s most először mást teszel. – mondta a tükörképem nekem, s mintha én mondtam volna. Igazából én nem szóltam, csak gondolatban adtam igazat hasonmásomnak. Most először, magányomban sem vagyok egyedül, s most először kételkedem saját épelméjűségemben, mégis minden olyan nyilvánvaló, mint eddig még soha. – Te vagy az, aki megbolondult…- súgtam a pocsolyának – Miért teszel máshogyan, mint eddig? – kérdeztem Tőle ingerülten s felálltam hát én is. – MIÉRT KELL MINDENNEK MEGVÁLTOZNIA?! – üvöltöttem, s közben éreztem, hogy hirtelen elállt az eső.

Azt is észrevettem, hogy Ő értetlenül, és sajnálkozva néz. Aztán a szürke esőfelhők között utat talált magának a Nap és friss, meleg karjával megérintett. Egy autó gurult el csendben az utcán… hasonmásom mellett, Ő rám nézett, kacsintott – Még látjuk egymást! - mondta. Ekkor döbbentem rá, hogy Én csak egy tükörkép vagyok!


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához