LFG.HU

Raffy4
novellaCimkek

Amikor a repülőgép ajtajában megálltam, és a forró szél az arcomba vágott egy marék port vagy homokot, az ex-feleségem jutott eszembe. Felettébb furcsa, gondoltam, hiszen lassan már hat éve elváltunk, azóta pedig igyekeztem őt száműzni a mindennapjaimból. Eleinte rá emlékeztettek a macska-méretű agyonfodrászolt kutyák rózsaszín nyakörvvel, a jázminillatú légfrissítő, a földig érő nercbunda, a napkorongnyi fülklipszek – aztán szépen, komótos lassúsággal leküzdöttem magamban a késztetést, hogy örökké rá gondoljak. Nem hibáztatom, hogy otthagyott; ahogy azért sem hibáztatom, amiért csaknem kiürítette a lakást és magának követelte a nyaralónkat a Michigan-tónál. Tavaly karácsonykor még hiányzott, de július negyedikén már elégtétellel nyugtáztam, hogy három teljes hónapig egyszer sem idéztem fel régi, szép pillanatainkat. A legtöbb férfi nem is gondolná, milyen nehéz megszabadulni egy nő árnyékától.

A kifutópálya végén ott állt egy kis magánrepülő, körülbelül olyan színű, mint egy korallzátony teljes hal- és növényvilága, oldalán vörös festékkel csillogott három cirádás betű: CNE. Szegény exnejem valaha igen hangosan sikítozott volna a fülembe, ha ezt látja; ugyanis rövid együttlétünk alatt többször is lemerítette a hitelkártyámat egy-egy CNE feliratú felsőrész vagy sál megvásárlásával. Ezért sem hibáztatom – hogyan is foghatta volna fel a pénz értékét, mikor sohasem dolgozott; és hogyan jutott volna eszébe, hogy a bankbetétem nem véges, hiszen otthon nem ehhez szoktatták. Gondolom, az édesapja az asztal körül kergette, ha nem volt hajlandó CNE márkájú ruhaneműket venni.

Ceres Nicholle Evans a mai napig a legnépszerűbb divattervezők közé tartozik, jóllehet a hölgy maga már csaknem nyolc éve halott. Valaha azonban annyi ruhatervet készített, hogy cége azóta is minden évben két teljes és vadonatúj kollekciót képes piacra dobni, amelyek aztán nem csak Amerikában, hanem még Európában is diktálják a trendet. Egyszer találkoztam vele egy parti alkalmával: úgy emlékszem, nagyon kicsi és nőies alkatú fiatal asszonyka volt; akkoriban vált el operatőr férjétől, aki kis híján agyonverte, miután az újságokból szerzett tudomást felesége hűtlenségéről.

Az ügy különösen nagy botrányt kavart, ugyanis a gaz csábító maga is hölgy volt – Laura Rileynek hívták, s nevét az emberek többsége épp e botrányos kapcsolat révén vette szájára. Rileyt valamivel jobban ismertem, több alkalommal is készítettem vele interjút; először akkor, amikor megkapta a századosi rangot a légierőnél, aztán az afgán válság és az iraki bombázások után. Valamiért mindig taszítottak az olyan nők, akik egy fejjel magasabbak nálam, akik hangosan és harsányan nevetnek a vicceimen, aztán úgy megveregetik a hátam, hogy két napig ferdén járok tőle – de Rileyt ennek ellenére borzasztóan értékes és tiszteletet parancsoló személynek tartottam, és már-már férfiként kezeltem. Valójában nem is sok választotta el ettől az állapottól – a szülei talán fiút vártak, talán túl sokat játszott rossz kölykökkel vagy verekedett az iskolában, tiniként konditerembe járt randevú helyett, esetleg a katonaságnál pumpálták tele hormonokkal – sosem tudom meg a választ. Lehengerlő egyéniséggel bírtak mindketten, és őszintén sajnálom, ami velük történt.

A média néhány hónapig csámcsogott románcukon, s amíg a divattervezőnőnek még sikert is hozott a másság eleganciája, addig Rileyt igen keményen meghurcolták, végül otthagyta a hadsereget, és néhány hétre rá öngyilkos lett. Ceres Evans alig egy nappal élte túl, a kedvese elvesztése miatt érzett fájdalmában bevett egy nagy marék altatót, és sosem ébredt fel többé.
Beszálltam a kisbuszba, amely a gép és a reptér pompás acél-üveg kombinációjú épülete felé fuvarozta az utasokat. Mind a hármat: a fotóriportert, az operatőrt és engem.
Be kell hogy valljam: másra számítottam. Egy simára döngölt országút-félére, amit kifutópályának használnak, és egy kis őrbódéra, amely előtt összecsukható kempingszéken egy hájas, ápolatlan néhai szovjet pilóta üldögél.

Nyugati újságíró korábban sohasem járt még a Fergánai Népi Demokratikus Köztársaságban. Az ország megalakulása óta (immár tíz éve) igyekezett minden kapcsolatot megszakítani az összes olyan néppel, amely határain kívül tartózkodik.
Amennyire otthon informálódni tudtam, a Fergánai Népi Demokratikus Köztársaság egy igen szegény kis állam, a GDP alacsonyabb, mint Afrika legsötétebb részein, s tizenkét évvel ezelőttig egyáltalán nem is létezett. Üzbegisztán keleti csücskében a Fergánai-medence népe egyszerre csak forradalmat robbantott ki, és mind a hatmillió lakos egyhangúan követelte a kommunizmust. Valószínűleg ez az egyetlen ország a világon, ahol az emberek még mindig hisznek a távoli, szép jövőben, ahol mindenki egyenlő, ahol ismeretlen a pénz fogalma, és ősközösségi béke honol a napsütötte, zöld kalászoktól hullámzó búzamezők felett.
És minden bizonnyal ez az első rezsim a történelem folyamán, ahol a diktátor nőnemű személy.

Jamilah Khan-ról (mert így hívták) senki sem rendelkezett információkkal, létezése is csak annyiban volt bizonyított, hogy egy évtizeddel ezelőtt felhívta telefonon az orosz és amerikai államfőket, majd közölte: ő is az atomhatalmak közé tartozik. A két úr egyike sem örült különösebben a hírnek, bár a Moszkva-Washington forródróton érdekfeszítő beszélgetést folytattak a diktátornő lehetséges külsejéről – a tárgyalások és a találgatások azonban megrekedtek ezen a ponton. Fergána nem fenyegetett senkit, nem küldött hadüzenetet, saját belügyei foglalták le. Valahol azt olvastam, hogy a fergánaiak “nem látnak túl a saját határaikon”.

Erről talán az az öt méter magas kőfal lehet, szögesdróttal a tetején, amely körbefogta a kis országot. Több nyugati fotóriporter számára ez sem jelentett visszatartó erőt – rájuk azonban nem emlékezett már szinte senki, gyarapították néhánnyal az eltűnt személyek listáját.
Ha az ember a Fergánai Népi Demokratikus Köztársaságba akar utazni, ahhoz előfeltétel, hogy egy ottani állampolgártól meghívást kapjon – ennek hiányában be sem pecsételik a vízumot az útlevelébe. Tekintve, hogy a fergánai polgárok nem érintkezhetnek külföldiekkel, a látogatás különösen nagy nehézségekbe ütközik. Hogy én hogy kerülök ide mégis? Engem személyesen Jamilah Khan hívott meg.

A tágas hallba érve egy csapat légikisasszony rohant meg, frissítő kendőcskékkel felfegyverkezve, amellyel a repülőgép és az épület közötti távolságon rajtam kiütközött verejtéket kívánták letörölni. A fergánai légikisasszonyok gyönyörűek és udvariasak: mind hibátlanul beszélnek angolul, kék szoknyácskát és trópusi zöld kiskabátot viselnek, a fejükön kagyló formájú kalapkával. Mintha ahhoz a repülőhöz próbáltak volna felöltözni.
A gyönyörű nők körgyűrűjét egyszerre egy alacsony, izgága emberke törte meg. Igazi, hamisítatlan orosz fejű, sztálin-bajszú, széles vigyorú alak volt, aki tört angolsággal kijelentette: ő Grigorij, az én “guide”-om.

Grigorijjal azonnal vitába keveredtünk, amint megpillantotta a segédeimet, s orosz káromkodásokkal fűszerezve parancsolta őket vissza a gép felé. Megmondtam, hogy fotós és kameraman nélkül nem tudok riportfilmet készíteni az országukról, erre ő azzal vágott vissza: a meghívás csak nekem szólt, kíséretet nem említettek benne. A műszaki berendezésekről és a személyzetről majd ők gondoskodnak, mondta, majd biztonsági őrökért kiáltott, hogy azok tereljék vissza munkatársaimat. Megrémültem, hogy egyedül maradtam egy számomra ismeretlen világban.
Grigorij kikísért a fogadócsarnok bejáratához, és tulajdonképpen ekkor szembesültem az irdatlan repülőtér méreteivel. A kifutópályák hossza, a csarnok tágas tere, a kijáratok, információs pultok és mosdók száma alapján vetekedett a De Gaulle-lal vagy az Orlyval, Amerikán kívül csak erre a két nagyobb reptérre tudtam visszaemlékezni, mint viszonyítási alapra. Amikor aztán a taxi-megállóban várakozó fekete luxusautóba szálltam, és Grigorij kényszeredetten mosolyogva mellém ült, újból elfogott a félsz, s ezt igyekeztem legjobb színészi képességeimmel palástolni.

*

Késő délután még mindig döbbenten álltam szállodaszobám télikertjének ablakában, s néztem a várost. Sehol, a világ egyetlen részén sem láttam még ehhez fogható épületeket: a kubizmus, a szürrealizmus, az art nouveau és art deco valahány művésze és építésze sem tudott volna összeállítani egy ilyen kusza, mégis egységes képet adó látképet. Maga a hotel huszonhét emeletes, kúp formájú épület volt, melynek valamennyi oldalát csiszolt üveglapokkal borították – én az elnöki lakosztályt kaptam, a csúcsban. A lift épp középen bukkant fel a mélyből, lakosztályom négy körcikk-formájú szobából állt és négy átjáróból, amelyeken keresztül kiléphettem az üveggel fedett kerengőre. Végigsétáltam a ferde tető előtt, s néztem a színpompás, trópusi virágokat, az üvegen túli épületeket – s elfogott a gyanakvás. Egyszavas kérdések jártak a fejemben, mint például: ki? miből? hogyan?

Kinek jut eszébe ilyen épületeket tervezni? Miből és hogyan valósította meg a tervező az elképzeléseit? Épp szemben álltam egy felhőkarcolóval, amely három, egymás tetejére helyezett gömbből állt – egy kisebb tartott két nagyobbat, amelyek egymáson eltolva törtek a magasba, s hogy le ne dőljenek, a távolból szívószál-vékonyságú üvegcsövek tartották őket, melyekben lift közlekedett. Valamivel távolabb egy piramis terpeszkedett, fémszerkezete alapján olyannak tűnt, mint az Eiffel-torony lába, csúcsán koronghoz hasonló, lassan körbeforduló létesítmény pihent, tetején éppen nem világító, körömlakk-rózsaszín, számomra olvashatatlan neonfelirattal.

Egy apró csengetést hallottam a lakosztály szívéből, s ahogy odapillantottam, egy magas, karcsú nőalakot láttam kilépni a liftből. Sötét haját hátrafésülte, arcát mértéktartóan festette, hosszú lábait szinte tökéletesen felfedte előttem az igencsak rövidre szabott miniszoknya.
- Á, üdvözlöm! Antonia Levi vagyok. Isten hozta a Fergánai Népi Demokratikus Köztársaságban! – azzal sebesen felém lépdelt, jobb kezét messzire maga elé nyújtva. Mikor már csak néhány lépés választotta el tőlem, én is előrenyúltam, s kissé izzadt mancsommal megráztam szépen manikűrözött kacsóját.
- Antonia Levi? Olyan ismerős… találkoztunk már? – elismerem, ez nem a legjobb ismerkedési szöveg, de nagyon tetszett nekem a nő. Érett harmincas, pont hozzám való.
- Nem találkoztunk, de én sokat hallottam önről. Amíg el nem váltam és költöztem más lakásba, mindig járt hozzánk a New York Times, szerettem a cikkeit olvasni.
- Ez még mindig nem magyarázza meg, hogy én honnan ismerem a nevét.
- Írtam néhány könyvet a kortárs művészetekről… filmek, ilyesmik… tudja…
Ekkor beugrott. Ő publikálta a “Szamuráj az űr végtelenjéből” című tényfeltáró riportmunkát. Alan, a kritikusunk alaposan megmondta róla a véleményét, a nőt majdnem minden művelt amerikai őrültnek tekintette – mindössze azért, mert a rajzfilmek és képregények önálló művészetként való elfogadásáért harcolt. Nagyfenekű, mániákus Pókember-zabálónak képzeltem, nem egy csinos és minden szempontból műveltség benyomását keltő hölgynek.
- Megkérdezhetem, hogy miért van itt?
- Grigorijt váltom fel, én fogom körbekalauzolni. – mosolygott, s közben elővillantotta az átlagosnál kicsit keskenyebb és nyúlánkabb, de még mindig gyönyörű fogait.
- Úgy értem, mit keres Fergánában?
- Ó, hát én itt lakom! – miután észrevette az arcomra kiült hitetlenséget, gyorsan témát váltott: – Igazából szeretnék önre hagyatkozni. Enne valamit először, vagy körülnézne a városban?
Egy perccel később már lefelé száguldottunk a lifttel, végigsiettünk a szálloda halljának vörös plüsszőnyegén, majd a bejáratnál egy számomra ismeretlen márkájú, de még a korábban látottnál is elegánsabb autóba szálltunk, ő vezetett.
- Nemsokára lemegy a nap, olyankor a város valami meseszép… csillog az aranyban.

Bólintottam, majd az autó kényelmes tempóban elindult velünk. Végighajtottunk a várost köralakban átölelő sugárúton, közben Antonia lelkesen mutogatta az Állami Bank, a Minisztériumok, a Könyvtár, a Nemzeti Múzeum és Levéltár szédületesebbnél szédületesebb épületeit. Folyamatosan beszélt, talán épp azért, hogy ne tehessek fel kérdéseket – majd a főváros déli végéhez értünk, ahhoz a ponthoz, amelyet már jól ismertem. Ide futott be ugyanis az a tizennégy sávos autópálya, amely összekötötte a várost a repülőtérrel, és itt szűkült pompás bulvárrá. Leparkoltunk, majd Antonia megkért, szálljak ki. Felültünk a motorháztetőre, és figyeltük, ahogy a kristálykék üveg-acél palotákat lassan narancsszínűvé változtatja a nyugatról áradó fény. Soha olyan élményben nem volt még részem.

A város csöndjét semmi sem törte meg, a szél is elhalt lassan. Akkor még nem is döbbentem rá, hogy miért tudtunk megállni a város legforgalmasabb útjának közepén – mert a miénk volt az egyetlen autó.

*

A piramis csúcsán forgó csészealjban vacsoráztunk, az ablak mellett. A több száz asztal csaknem mindegyike üresen várta a vendégeket – el is sütöttem egy gyenge viccet, hogy bizonyára nagyon rossz lehet a konyha. Antonia még ezt is szórakoztatónak találta, majd biztosított róla, hogy a séf francia, és csak import alapanyagokból hajlandó főzni. A hagymaleves valóban egyike volt a legjobbaknak, amit addig ettem – bár az exnejem ennél finomabbat főzött.
- Ne haragudjon, tovább nem tudok gátat vetni a kíváncsiságomnak. Meséljen Fergnáról.
- Hol kezdjem? – letört egy darabot a sajtos pirítósomból, amit nem áztattam a levesbe, és lassan a nyelvére helyezte, istenien erotikusan.
- Az elején. Hogy született meg az ország. Kicsoda Jamilah Khan.
- Jamilah-val már holnap találkozni fog. Tizenegykor magáért megyek és elviszem az elnöki rezidenciára, lesz két órája, hogy meginterjúvolja őt személyesen.
- Nem túl bőbeszédű, és nem értem miért. Tudja mit gondolok? Hogy milyenek az első benyomásaim?
- Milyenek? – kérdezte, miközben újabb falat kenyérrel rövidített meg.
- Hallott már valamit a Patyomkin-falvakról? Nagy Katalin orosz cárnő építtette őket az országút mentén, amely Szentpétervárra vezetett – így bárki, aki külföldről jött és átutazott ezeken a díszletvárosokon, azt hihette, ilyen szépen és boldogan él az orosz nép. Ez is egy Patyomkin-falu. Nézzen ki az ablakon: lát világító ablakokat? Hányan laknak ezekben a felhőkarcolókban?
- Sehányan se. – azzal egészen nyugodtan a szájába lapátolt egy kanál levest. – Ne nézzen rám ilyen felháborodottan, Thomas. Szólíthatom Tom-nak? Ez nem Phenjan, és ön nem Észak-Koreában van.
- Győzzön meg erről.
Letettem a kanalat, felkeltem és az ablakhoz léptem: odakint minden sötétségbe borult, csak az utak mentén álló lámpák szolgáltattak némi fényt, és néhány neonfelirat a különböző épületek homlokzatán. Az Elnöki Palota ragyogott a rámutató reflektorok kereszttüzében: tizenhat acél-üveg pillér emelte a magasba, tümpanonos tetején és márványerkélyei alatt klasszicista szobrok élték mindennapjaikat. Ha Fergána GDP-je csakugyan “nem látszik a békától”, ahogy egy közgazdász-barátom ecsetelte, miből teremtették elő a pénzt erre a pompára?
- Csak annyit mondhatok, hogy legkésőbb holnap mindenre fény derül. Vagy ha nem holnap, akkor a jövő héten, amikor találkozik Nagyapóval.
Azt már meg sem mertem kérdezni, ki az a Nagyapó. Úgy döntöttem, befejezem a vacsorát és félreteszem holnapig a gondolataimat.

*

Az Elnöki Palota belsejében már lassan viszolygatni kezdett a megalománia ilyen mértékű megnyilvánulása. A szemem még nem szokott hozzá a tágas terekhez, az égig érő csarnokokhoz, a végtelen folyosókhoz, az üveg ragyogásához. Próbáltam a lábam elé nézni, miközben felfelé lépdeltem a széles márványlépcsőkön, de így is émelyegtem az alanti mélység látványától. A tizenhat oszlop tetején nyugvó négyszögletes épület kicsit a Kunsthistorisches Museum érzetét keltette bennem, de az összkép tekintetében borzasztóan zavart, hogy padlója üvegből készült – húsz méterrel lejjebb pedig buja, zöld park virágzott.
Szinte megkönnyebbültem, amikor egy fogadószalonba lépve szőnyeget éreztem a talpam alatt – puha, süppedős szőnyeget. Antonia utasításai szerint odaléptem egy barokk kályha elé, és helyet foglaltam a vele szemben álló két karosszék egyikében. Mintha ez lett volna a jel, kinyílt a szoba végében egy ajtó, és Jamilah méltóságteljesen, akár egy királynő, s oly légies könnyedséggel, akár egy szellem, bevonult a szobába, végighaladt rajta, majd mielőtt helyet foglalt volna velem szemben, a kezét nyújtotta felém.

Kiült az arcomra a hitetlenkedés.
Ez a gyönyörű nő, akinek természetes, vörösesbarna haja a derekát verte, s aki a legleképesztőbb Ceres Evans ruhakölteményben pompázott előttem egy pár olyan fülbevalót viselve, melynek darabja egy-egy hollywoodi szuperprodukció teljes költségvetését fedezné, kedvesen és mosolyogva tartotta elém karkötős kézfejét. Csakhogy nem térdre ereszkedtem és reszkető csókot nem leheltem az ujjaira! Ehelyett felálltam, és zavartan meredtem az arcába.
- Jamie? – remegett a hangom.
- Jamilah. Jamliah Khan. Örülök, hogy újra látlak, Thomas.
Visszazuhantam a karosszékbe, és küszködtem az ájulással.
Ez az egész kezdett egy nagyon bugyuta álomra emlékeztetni. Az a CNE-feliratű, hupikék-zöld-sárga repülőgép, Antonia Levi, és most Jamie Winters hajdani Oscar-díjas színésznő és szexszimbólum, a “XXI. század Marilynjének” kikiáltott istennő, akit nyolc évvel ezelőtti öngyilkosságáig volt szerencsém személyesen ismerni… Meglehetősen közelről.

Túl sok volt limitált befogadóképességű agyam számára. Férfiatlanul, de elájultam.
Amikor újra magamhoz tértem, népes társaság gyűlt körém, akik vizes zsebkendővel, jeges üdítővel, valami nagyon büdös párlattal, valamint élénk legyezgetésekkel próbáltak magamhoz téríteni. Még pislogtam néhányat, mikor egy jóindulatú tenyér csattant néhányszor az arcomon. Felpillantottam, és döbbenten vettem tudomásul, hogy a pofozkodó nem más, mint Laura Riley.
- Úgy látom, már jól van.

A hátsó sorokból megkönnyebbült sóhajok szakadtak fel, s a társaság immár újult erővel és kíváncsisággal rohamozott meg. Riley vállába csimpaszkodott a kicsi, törékeny Nicholle Evans, valamint jelen volt még Antonia is, egy nyolcvan-egynéhány éves tisztes, öreg hölgy egy jóvágású, öltönyös, fiatalabb úr kíséretében; egy japán nő, aki lehetett tizenhat, de lehetett akár ötven éves is, egy kuszán ősz hajú és egy szemüveges úr, valamint Jamie. Felültem, és hátamat a fotel lábának vetve pillantottam végig rajtuk. Az idős hölgy mosolyogva nyújtott felém egy pohár vizet, én pedig már-már fellélegezve fogadtam el.
- Azt hiszem, szerét ejthetnénk egy bemutatkozásnak – tanácsolta a hölgyet karjánál támogató fiú. – Én Carry Barrows vagyok, ő pedig a nagymamám, Mrs. Pandora Jane Barrows.
- Örvendek – biccentettem bágyadtan.
- Riley tábornok, a Fergánai Népi Demokratikus Köztársaság hadseregéből. – Laura szemei már-már nevettek, amikor kimondták ezeket a szavakat, s közben játékosan szalutált nekem.
- Mi már ismerjük egymást, de szólítson csak Ceresnek. – tette hozzá a kis nő, miközben a tábornok nyakába csimpaszkodott.
- Örvendek – kezdtem olyanná válni, mint egy gép.
A bemutatkozás balról jobbra haladt tovább:
- Yoko Kanno, udvari zeneszerző; örülök, hogy megismerhetem. – hajtotta meg magát kissé a japán nő.
- Pierre. Csak így, egyszerűen. – így az őszülő fickó, akinek a feje pillanatról pillanatra jobban emlékeztetett egy agyonhasznált felmosórongyra.

A szemüveges alak hümmentett, majd morgott valamit az orra alá – azonnal láttam rajta, hogy nem vagyok szimpatikus neki. Nem mintha abban a pillanatban bármi is érdekelt volna; barátságtalanul leráztam a karomról Antonia kezét, feltápászkodtam és elindultam az orrom után.
- Thomas… kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam… – kiáltotta utánam Jamie. Illetve, Jamilah.

Meg sem hallottam, amit mond, kiléptem az erkélyre, és valami olyasmit ugattam a hátam mögött álló csoportnak, hogy hagyjanak magamra. Tanácstalanságuk csendje és lépteik nesze alapján megtették nekem ezt a kis szívességet. Szerettem volna tisztázni magamban, mit keres itt ez a tucat ember, ám egy kellemesen langyos tenyér érintette ekkor a lapockámat, s hátrafordulva az együttérző öreg hölgy arcát láttam.
- Ne haragudjon rájuk, fiatalember. Bizonyára most azt kérdezi magától: miért vagyok itt? Ők miért vannak itt és mióta? Miféle ostoba játékot játszanak?
- Olvas a gondolataimban, hölgyem? – csúnyán nézhettem rá, azt hiszem.
- Ez nem játék, higgye el nekem. Mi olyan emberek vagyunk, akik bármily népszerűek és látszólag boldogok voltak a kinti világban, az álmaikat nem érhették el. Mindannyian szegről-végről ismeretségbe kerültünk Nagyapóval, aki idehozott minket. Itt megkaptuk azt, ami hiányzott az életünkből.
Hitetlenkedve cöcögtem, majd rákönyököltem a márványkorlátra, és néztem a Fergánai Operaház korona-formájú komplexumát, amelyre épp egy hatalmas transzparenst próbáltak felerősíteni, de ebből a távolságból nem tudtam elolvasni a ráfestett betűket.
- Mi hiányzott Jamie-nek? Ünnepelt sztár volt… mindenki szerette… – nem kérdésnek szántam, inkább hangosan gondolkodtam, de a hölgy odaállt mellém, és kényszerű magyarázatba fogott:
- Ő drámai színésznő akart lenni. Nem hollywoodi díva, vagy broadway-primadonna; Júliát akarta játszani a Royal Shakespeare Company-ben, de amíg a rendezőket és producereket jobban izgatta a feneke formája vagy a mellbősége, nem is álmodhatott róla. Aztán találkozott Nagyapóval, aki felkínálta neki élete legkomolyabb szerepét: el kellett játszania egy diktátornőt, szépet és titokzatosat, amilyen ő maga is. Persze hogy kapva kapott az alkalmon; megrendezte a saját halálát, majd ideköltözött.
- Elhagyott. – dohogtam. A legjobban az bántott, hogy a nő úgy beszélt velem, mintha jobban ismerné nálam életem nagy szerelmét.
- Nagyapó biztosította róla, hogy ön is előbb-utóbb követni fogja majd, bár azt senki sem gondolta, hogy ilyen sokára. Szinte naponta emlegette önt, higgye el nekem.
- Ki ez a Nagyapó? Ő ennek a bolond királyságnak a hoppmestere, nemde?

A hölgy valahonnan elővett egy ezüst cigarettatárcát, majd kinyitva felém nyújtotta: hosszúra, keskenyre sodort kis szivarkák pihentek benne, kivettem egyet és a fogaim közé csippentettem. Meggyújtotta először az enyémet, majd a sajátját, a tárcát pedig maga elé helyezte a könyöklőre.
- Nos, Nagyapó – gyűrű alakban fújta a füstöt az arcom irányába – az összekötő kapocs. Én valamikor a hatvanas években ismerkedtem meg vele – no de akkor már túl öreg voltam, hogy bármilyen románc kibontakozhasson köztünk. A magam részéről, mindig csak szabadságra vágytam. Úrilánynak neveltek, svájci leánykollégiumba járattak, megválogatták a barátaimat, nem engedtek dohányozni, modern táncokat ropni. Gyúlöltem az életemet, a sznob férjemet, a gyerekeimet is. Carry unokám messze a legintelligensebb a rokonságomban, ezt bizonyítja az a tény is, hogy megtalált engem.
- Csak nem ön is… megrendezte?
- De, de, muszáj volt. Különben sosem lett volna nyugtom.
Megráztam a fejem, majd egy óvatlan mozdulattal levertem az ezüst cigarettatárcát, amely több emeletnyi zuhanás után darabokra tört a földön. Olyan szórakozottan és dühösen meredtem magam elé, hogy még elnézést kérni is elfelejtettem. Aztán valaki elsétált az erkély alatt, felszedegette a szivarokat és elszelelt.

*

Antonia visszafogottan, s mégis elegánsan öltözött: mint Greta Garbo, ő is csak egy magasan záródó fekete nagyestélyit viselt, nyakában és csuklóin körömnyi smaragdok csillogtak. Füttyentettem, majd a karomat nyújtottam neki, s így indultunk el a lift felé.
- Tulajdonképpen mit is látunk ma este? – próbáltam palástolni a hangomban bujkáló rosszmájúságot.
- Yoko új operáját, az Angyalok Vonulását. – a szemei szinte parázslottak az izgalomtól.
- Ő hogy csöppent a társaságba?
- Még évekkel ezelőtt láttam egy japán animációs filmet, az Escaflowne látomását; no mindegy, bizonyára nem ismeri. Borzasztóan megtetszett a zenéje, és elhatároztam, hogy a befolyásaimat felhasználva találkozok a zeneszerzővel. Aztán lassan összebarátkoztunk, majd bemutattam őt Nagyapónak, innen pedig kitalálhatja a történet végét.
Beszálltunk az autóba, én pedig megbűvölten néztem a közvilágítást, amelyben eddig nem lehetett túl sok részem. És csodák csodájára, az utakon megszaporodtak az autók: a kísértetváros lassan megtelt élettel.
- Mellesleg, Yoko a legjobb kortárs zeneszerző a világon. Majd meglátja – egy bolgár kórus fog fellépni, és a főszerepet Sarah Birnbaum játssza majd.
- Az az izraeli szoprán?
- Az, az.
Bevallom, sosem rajongtam az operáért, de ez egyszer úgy gondoltam, érdemes volna tenni egy próbát. Túl szépnek ígérkezett ez a csillagos éjszaka, és túl kellemesnek a társaság, hogy ne tudjam elképzelni szebben is eltölteni.

Megdöbbentett, mekkora tömeg gyűlt össze az operaház halljában: elegánsan öltözött, nyilvánvalóan nem őslakos fergánai emberek voltak, Ceres Evans szmokingokban és báli belépőkben; s ahogy keresztülfurakodtunk közöttük a páholyok felé vezető lépcsősoron, bábeli nyelvzavar töltötte be a fülem. Antonia megfogta a kezem, és úgy húzott maga után felfelé. A páholy ajtaja előtt szembefordult velem, és játékosan arra kért, csukjam be a szemem. Bevezetett a kis fülkébe, és nagy óvatosan leültetett a könyöklő mellé.

Káprázott a szemem. Az elnöki páholytól nem messze, majdnem a színpaddal szemben ültem, fölöttem az ólomüveg-berakásos kupolán múzsák, puttók, nimfák és faunok járták végeláthatatlan táncukat, az üvegen túl ragyogtak a csillagok. Aztán ahogy jobban szemügyre vettem, kiderült, mégsem csillagok voltak: hanem egy lassan forgó második kupola fényei, amelyet szabályos formába elhelyezett lámpák alkottak – ki tudtam venni a Göncölszekeret, és az állatöv más képeit.
- Ez lenyűgöző – suttogtam elhaló hangon.
- Pierre tervezte az üvegkupolát, és a fogadóterem freskóit – zseniális művész. Az épület külső terve Richardtól származik, a gépészet és a…
- Ki az a Richard? – szakítottam félbe.
- Csakugyan, ő nem mutatkozott be önnek. Nagyon sajnálom, ez bizony az én hibám – elmeséltem neki, hogy nehezményezte, amiért nem laknak az épületeiben. Az egész város az ő munkája. Zseniális mérnök, szárnyaló fantáziával – mikor New York pályázatot írt ki a World Trade Center helyére építendő felhőkarcolókra, ő tizenöt munkát nyújtott be, és mindet elutasították. Ez nagyon összetörte, és elhatározta, azért is megépíti azokat a szürreális palotákat.
- Miért utasították el a terveit?
- Valójában azért – elfojtott egy halk kacajt – mert az ő épületei lakhatatlanok. Megállni még megállnak, a szél se fújja el őket, de túlontúl kockázatos lenne embereket engedni beléjük. Jaj, Tom, ne vágjon ilyen rémült képet, a szálloda, az étterem és az opera, de még az elnöki palota is tökéletesen biztonságos, egy statikussal átrajzoltattuk a terveket Richie tudta nélkül.
Kezdtem megretteni ettől a furcsa társaságtól, a percenként felcsendülő izgatott “zseniális” jelzőtől, Antonia pedig látta ezt rajtam – ám már nem volt ideje szóvá tenni. Az elnöki páholyba belépett Jamilah, sötétkék bársonyban, egy sohasem-látott méretű arany tiarával a fején, s királynői méltósággal helyet foglalt a pompás trónuson, a függöny pedig felgördült – tovább folytatódott a színjáték.

*

Egy hete vagyok itt, és már mindent megtekintettem, amit érdemes volt megtekinteni – a Nemzeti Múzeumot, a Nagy Könyv- és Levéltárat, az Állami Bank és Biztosító épületét, sőt, részt vettem egy felvonuláson is, ahol végre szemtől szembe találtam magam a fergánai néppel. Valamennyien CNE-szabású egyenöltönyt és kosztümöt viseltek, amely alacsony, tömpe alakjukon legalább olyan nevetségesen állt, mintha Kuka hordaná Hófehérke hercegének bársonyköpenyét. Meg kell hagyni azonban, hogy sokan voltak, és őszinte csodálattal és rajongással vették körül Jamilah Khan-t, akinek évtizedes uralma alatt elfelejtették, mi az az éhezés és gyógyszerhiány. Igaz, sokkal keményebben kellett dolgozniuk, mint eddig valaha is – mégsem bánták, hisz bőséges kárpótlást kaptak érte.
Antonia szinte egy percre sem hagyott magamra, nappal lelkesen irányítgatott egyik látványosságtól a másikig; kielégítette kíváncsiságomat és bőszen mesélt a történelmi múltról, a régészeti leletekről, az ország elképesztő vagyonáról és annak származási helyéről. Ha tudtam volna, hogy halott divattervezők ennyit keresnek, más pályát választottam volna magamnak.

Pandora Jane azonban messze a leggazdagabb volt az összes “bolond” közül (kezdtem őket magamban így nevezni), ő vásárolta meg ezt az országnyi földterületet Üzbegisztántól, szép, apró darabonként, hogy senkinek se tűnjön fel. Brit ingatlanjait és évszázados műkincseit mind pénzzé tette, hogy álmai földjére költözhessen, a saját, külön bejáratú Utópiájába. Kezdtem azt hinni, hogy ő itt a valódi uralkodó, amíg egy kellemesen romantikus estén sor nem került egy rég várt találkozásra, magával Nagyapóval.
A lakosztályomban ültünk a merész vonalvezetésű szófán kettesben az én Antoniámmal, és valamilyen “művészi animációs filmet” néztünk, amihez ragaszkodott – és amit leginkább úgy lehetne összegezni, mint egy epilepsziás roham és egy Disney-mese kápráztató egyvelegét, mindezt a humoros mondatok, andalító zene és imádnivaló állatkák nélkül. Hogy őszinte legyek, egész végig vagy a lábszárát bámultam, vagy a vállát simogattam, de ezt ő egyáltalán nem tette szóvá.

Majd megcsörrent a telefon, s amint fölvettem, a recepciós lány belecsicseregte, hogy azonnal el kell látogatnom az elnöki palotába.
Felkapcsoltam a villanyt, kidörzsölgettem a szememből a sötétséget, majd közöltem a váratlan hírt a vendégemmel. Antonia pedig, mintha effélére számított volna, bebújt a cipőjébe és vette a kabátját, hogy odakísérjen engem a rendeltetési helyemre.
- Remélem nem Jamie akar tőlem valamit – dörmögtem az autóban ülve.
- Igaz, hogy együtt jártak? – a máskor bátran gesztikuláló, fejét forgató nő most mereven az úttestre tapasztotta a szemét, hogy elkerülje a kontaktust az enyémmel.
- Valamikor, ősidőkkel ezelőtt. Ő már akkor is nagy sztár volt, én pedig csak egy kezdő riporter. Mindenki előtt titkolni kellett a kapcsolatunkat, aztán a producere mégis rájött, és mindent megtett, hogy szétválasszon minket.
- Sikerült?
- Nem tudom. Jamie időközben öngyilkos lett.
Csöndes, hűvös éjjel szállta meg a várost, s kínos csönd telepedett ránk is; egyszerűen nem tudtam mit mondani. Antonia nyilván arra kíváncsi, mit érzek iránta most, hogy miért maradt el a “boldog egymásra találás”, hogy miért nem tudok örülni, és mihez kezdek Jamie nem lankadó, irántam érzett rajongásával? De ezekre a kérdésekre én magam sem tudtam válaszolni. A Jamie, akit valaha szerettem, meghalt – ezt a Jamilah-t pedig nem ismerem, és a legkevésbé sem találom vonzónak.

Az Elnöki Palota előtt két nagyon helyes hostess-lány várt rám, nem pedig a szokásos biztonsági őrök; fülük mögött két kis gombócba csavarták a hajukat és szalagokkal erősítették meg – meseszerűek voltak, akár ez az egészen furcsa, kifordult világ.
Bevezettek egy szobába, amelynél rendetlenebbet és dohányfüstösebbet keveset láttam még, s amelyben egy hatalmas íróasztalon és óriási halom, salátává olvasott és írott könyvön kívül nem is tartózkodott más. A két lány kinn maradt az ajtó előtt, és mosolyogva csukták be mögöttem – innen már nincs hová menni, ez az utam végcélja, itt gördül majd le a függöny.
S ekkor az íróasztal alól előmászott egy öreg, mosolygós bácsika, szájában szépen pöfékelő pipával, állán többnapos borostával, orra hegyére biggyesztett szemüveggel, kezei között egy hevenyészetten összekotort iratkupaccal.
- Kurt bácsi?
Nem akartam elhinni, hogy valóban ő lenne – de a kaján vigyor egy pillanat alatt a szívemig hatolt, s elárulta nekem: ő az, aki a bábok zsinórjai felett uralkodik, ő mozgatja a játék figuráit. Kivette a pipát a szája szögletéből, majd felém hajított egy New York Times-t, méghozzá épp az előző napi számot. Elolvastam a főcímet, amelyen grandiózus betűkkel a következő volt olvasható:

CSALÁDI TRAGÉDIA!
Ifjabb Kurt Vonnegut tegnap életének 93. évében infarkus következtében elhalálozott, miután a sajtóból értesült róla, hogy szeretett unokaöccse, Thomas Vonnegut lapunk Pulitzer-díjas riportere a Fergánai Népi Demokratikus Köztársaságban munkája végzése közben merénylet áldozata lett. Folytatás a 9.-ik oldalon…

Eddig is sejthettem volna, hogy az öreg nem normális, de ez már több volt a soknál. Az asztalhoz rohantam, mindkét kezemmel rácsaptam a zöld filccel bevont széles felületre, és igen trágár szavakkal igyekeztem neki elmondani a véleményem. Egy pillanatig sem próbált tiltakozni vagy csitítani, szórakozottan szemlélte csak tehetetlen dühömet, majd mikor úgy érezte, befejeztem – pedig csupán szünetet tartottam, hogy levegőt vegyek – zárszóként hozzáfűzte:
- Írtam egyszer egy regényt egy olyan diktatúráról, ahol egy szépséges nő uralkodott, és aki alatt a nép boldogan és elégedetten élt. A kiadóm szinte azonnal visszaadta azzal, hogy ilyen szürreális vacakokat még ponyvában sem lenne érdemes megjelentetni. De én annyira szerettem volna… ezért inkább megvalósítottam, hogy bebizonyítsam magamnak és a világnak, mennyire nem szürreális elképzelés.
Eltátott szájjal bámultam rá, majd alsó állkapcsomat felhúztam s megkérdeztem:
- Ennyi?
- Ennyi.
Felkelt az asztaltól, lassan odalépett hozzám, a vállamra tette a kezét, és a fülembe súgta:
- Menj vissza a szállodába azzal a csinos kis nővel. Igaz, hogy a te fogalmaid szerint nem normális, de nagyon formás lába van. Majd legközelebb beszélünk, most randevúm van Pandorával.

Nagyapó pedig magamra hagyott abban a büdös és kosztól ragacsos kis dolgozószobában, saját elképedt arcommal a falitükörben. A józaneszemen kívül minden mást elveszítettem: kicsúszott a talaj a lábam alól. Annyit tudtam csupán, hogy ebből a groteszk mikrovilágból olyan hamar meg kell szöknöm, amilyen hamar csak lehet. Szerzek egy pilótát, elkötöm azt a hupikék-zöld-korallszín repülőt, visszamegyek New Yorkba és megírom ezt az egész képtelenséget a Times-nak, még ha nem is hisz majd nekem senki.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához