LFG.HU

imperator
novellaCimkek

Csend volt. Semmi sem zavarhatta meg a Végtelen nyugalmát. Az idő nem volt több, mint egy értelem nélküli fogalom. Egy évmillió vagy egy ezredmásodperc, mindegy volt, hisz senki sem mérte az időt.
A csatateret roncsok borították. Egy haldokló faj utolsó háborújának utolsó csatája zajlott itt. Hogy mikor? Nem lehet megmondani, hogy csak egy másodperce, hogy az élet utolsó szikrája kihunyt vagy mérhetetlen sok idő telt el azóta. Nem számított semmit.

A roncsokat szimbólumok díszítették, melyekért egykor milliók mentek önként a halálba. Boldogan. Azok, akik valaha jelszavakat skandálva, harci mámortól elvakítva vonultak a csatába, most mozdulatlanul hevertek halálosztó gépeik gyomrában. Nem volt immár egy élőlény sem, amely különös hangjával, fura színével vagy éppen gyilkos gépeivel megzavarja a nyugalmat.
Ám a nyugalom mégsem volt teljes. Az ősi roncsok között gyenge fény gyulladt. Valami megmozdult. Első pillanatra úgy tűnt csak valamelyik rég halott gép akkumulátorának utolsó elektronja még egyszer utoljára felvillantott egy apró lámpát, amely valaha valakinek valami fontosat adott tudtára. De a kicsi parány nem tűnt el. Lassan elindult a város méretű roncsok között. Keresett valamit. Meg- megállt, elidőzött egy- egy élettelen testnél, majd tovább indult.
Ha lett volna ott valaki, hogy szemügyre vegye az apró parányt, láthatta volna, hogy egy ősi bolygó, amelyet valaha Földnek hívtak, egy tüneménye az, egykoron pillangó volt a neve.
Apró színes szárnyai fürgén verdestek. A kicsiny testet gyenge, gyöngyház színű fény vette körül. Ahogy elhaladt a holttestek mellet mintha azok arcán a bizarr grimasz, mellyel az élettől búcsúztak, eltűnt volna és helyét valami mennyei nyugalom vette volna át.

Az apró tünemény egy szkafander felé tartott. A védőruhán egy hatalmas, kormos szélű lyuk tátongott. A nyílás szélét vér borította. A kicsiny pillangó berepült a halott katona testét takaró szkafander alá és letelepedett a halott fején. A lepke rátette kicsi, törékeny csápjait a harcos homlokára.
Látta a rég elfeledett emlékeket. érezte a születés kínjait, a gyermekkor csodálatos élményeit, átélte a kamaszkor kudarcait és sikereit majd pedig egy arcot látott, mely mélyen beleégett ennek a lénynek az emlékezetébe. Az arc egy nőé volt. Kék szem, fekete haj, piros ajkak és hibátlan arcvonal. Egy pillanatig ez a kép töltötte be a pillangó tudatát. Aztán hírtelen elárasztották az érzelmek: kétely, csalódás félelem. Volt azonban egy leírhatatlan, megmagyarázhatatlan érzés, a szerelem. Az a szerelem, amit ez a férfi érzett valaha ez iránt a nő iránt. Ez az érzés mindennél erősebb volt. Ám hírtelen az idilli boldogságot csontig hatoló, bénító félelem majd pedig mély, halálos nyugalom váltotta fel.

- ……..nagy! Megsérült a pajzsgenerátor! Az energiapajzs már csak 70% – n van és a szintje rohamosan csökken. Azonnal vissza kell hívnia a vadászokat, különben végünk! Hallja őrnagy?
- Hallom! Rádiós! Azonnal rendelje vissza a vadászokat a hajó védelmére!
- Értettem őrnagy! Sigam, Gamma és Omega vezérek: itt Vörös vezér! Kék kód, ismétlem kék kód! Azonnal térjenek vissza az Excaliburhoz és helyezkedjenek támogató pozícióba!
- Vörös vezér! Itt Sigma vezér! Vettem! Indu…… SHSHHSHSHHSHSH
- Sigam vezér jelentsen! Mi a fene történik?
- SHSHSHHSHS
- Uram! Elvsztettük a Sigma rajt, az Omegát és a Gammát pedig maga a csillagmarsall rendelte a zászlóshajó védelmére. Egyedül maradtunk!
- A francba! Jackosn őrmester, mi a helyzet a pajzsunkkal?
- 50% és zuhan uram!
- Tud vele valamit kezdeni?
- Talán, ha kimennék és kívülről próbálkoznék……
- Felejtse el! Magára itt van szükség! Küldjön ki egy szerelőt!
- Igenis! Roberts! Azonnal menjen ki és kezdje meg a pajzsgenerátor javítását!
- Parancs!

Roberts közlegény öt éve szolgált mint szerelő. Mindenki ugratta, piszkálta, mivel talán ő volt az egyetlen a hajón vagy talán az egész világon, aki nem érezte magáénak ezt a háborút. Mindig a legveszélyesebb, legnehezebb feladatokat bízták rá! Nem panaszkodott emiatt, egyszerűen nem törődött vele. Mindent elfogadott, amit a sors rámért. Nem barátkozott senkivel, nem szeretett semmit. Egyetlen személy volt az életében, akiért az életét adta volna, a felesége. Ám az imádott nő már öt éve, hogy meghalt. A hosszú idő ellenére emléke elevenen élt Roberts szívében.
Egy nyári napon Roberts éppen munkájából igyekezett haza, mikor felbőgtek a légvédelmi szirénák. A legközelebbi óvóhely lejáratához rohant. Mikor leért a pincébe, belemart a felismerés, hogy felesége, Hanna, egy kormányhivatali épületben dolgozik, amely a híradások szerint a bombázások fő célpontja. Kétségbeesetten próbált visszajutni a felszínre, de a szolgálatos tiszt durván visszalökte, majd hermetikusan lezárta a légópince ajtaját.
A bombázás három napig tartott. Roberts félholt volt az aggodalomtól és a fáradtságtól, mikor a pince ajtaja újra kinyílt. Az elmúlt három napban nem aludt semmit, végig Feleségéért imádkozott.

Roberts lélekszakadva rohant Hanna egykori munkahelye felé, ám ahol a tízemeletes irodaépületnek kellett volna lennie, ott csak egy füstölgő romhalmazt talált. Eszeveszetten keresni kutatni kezdett a romok között. A durva beton és a kiálló drótok össze- vissza szaggatták ruháját és bőrét. Az ott dolgozó tűzoltók alig tudták kirángatni a romok közül.
- Sajnálom Haver! Senki sem élte túl! Mire a sziréna megszólalt már késő volt menekülni! – mondta az egyik tűzoltó.
Roberts következő napjait élőhalottkén töltötte. Egész nap nappalijukban ült és Hanna fényképét szorongatta. Agyában emlékek cikáztak. Fájdalma nőttön nőtt. Nem haragudott senkire, nem érzett bosszúvágyat vagy tehetetlen dühöt magában, mint ahogy sokan éreztek azokban a napokban. Benne eltört valami. Az egyetlen dolog, amit érzett az fájdalom volt. Kegyetlen, mély végtelen, mindent elborító, fekete fájdalom. Nem tudott sírni, csak ült és görcsösen szorongatott a kezében egy nedves rongydarabot, amely valaha Hanna fényképe volt.
A kép négy éve az esküvőjük előtti héten készült. Hannát ábrázolta, amint éppen egy almát szakít le egy gyümölcstől roskadozó fáról. Kedvenc ruháját, egy kopott farmert és egy fehér alapon kék kockás inget viselt, melyet hasán kis csomóba kötött. Haja kócosan omlott homlokára. Gyönyörű volt.

Ez az idő azonban rég elmúlt, nem maradt más csak a fájdalom. Roberts nem tudta volna megmondani mennyi időt töltött ebben az állapotban. Révedezését a csengő öblös hangja szakította félbe. A postás volt az. Egy behívót hozott.
Mire Roberts közlegény idáig ért gondolataiban már teljes felszerelésben a külső zsilipkapu előtt állt. Jelzett a zsilipkezelőnek, mire az kinyitotta az ajtót. A katona kilépett a hajóból. Fejét célja felé fordította. Így még láthatta, amint egy ibolyaszín fénynyaláb áthasítja testét. Először félelem majd pedig végtelen nyugalom öntötte el tudatát. Még utoljára eszébe jutott A fénykép melyen Hanna az almáért nyúl. Aztán minden elsötétedett.

Ekkor az aprócska pillangó levette csápjait a katona homlokáról. Kissé távolabb repült. Ahogy hozzáért a sisak üvegéhez az hullámzani kezdett, majd eltűnt. Az aprócska rovar eszeveszett szárnycsapkodásba kezdett. A testét körülvevő gyenge gyöngyház fényű burok egyre erősödött és nőtt. Végül már elviselhetetlenül vakító volt. Ekkor egy hatalmas villanással minden eltűnt: a roncsok, a hullák, a közeli bolygók és a távoli csillagok is.
Roberts kinyitotta szemét, de nem látott semmit. Próbálta kezeit mozgatni, de azok nem engedelmeskedtek. A férfi próbált rájönni, hogy miért. Hirtelen elemi erővel hasított bele a felismerés: nem csak, hogy nincs se keze se lába, de teste sincs. Hirtelen pánik vett erőt rajta. Kiáltott volna, de nem tudott. A másodperc tört része alatt kérdések és lehetséges válaszok tucatjai villantak át tudatán. Hírtelen valaki beszélni kezdett hozzá. Kellemes, megnyugtató, lágyan búgó női hang volt. A szavak ismerősen csengtek. A férfi érezte, hogy ismeri ezt a hangot.
- Honnan ismerem én ezt a hangot? – tette fel magának a kérdést. Ekkor mintegy válaszként belehasított szellem lényébe a felismerés: HANNA!!!
A hang így szólt:
- Légy üdvözölve! Ne is próbálj szólni, felesleges. Érzem benned a kételyt és a félelmet. Ne félj, nincs mitől! Itt nem eshet bántódásod. Ugyanis a hely, ahol most vagy nem létezik, úgy, ahogy semmi más sem, még én sem. Te vagy az egyedüli, aki VAN. Hogy miért éppen Te? Egyszerű. Az utolsó és talán az egyetlen voltál a fajtádból, aki nem adott fel mindent a háború és a pusztítás kedvéért. Te voltál az utolsó, aki még képes volt igazi emberi érzésekre. Ezért Te lettél a kiválasztott, aki újrakezdhet mindent. Mostantól a hatalmadban áll alkotni, TEREMTENI. Tiéd a feladat: alkoss valami újat, jobbat és nagyszerűbbet. Elméd immár felemelkedett és megtisztult minden gyengeségtől, amíg aludtál. Neved mindenki tisztelni fogja, bár az eljövendők sokféleképpen neveznek majd : Isten, Allah, Manitu.

A hang ekkor elhallgatott. A Lélek soha többé nem hallotta teremtőjének hangját. A Lélek ekkor mély álomba merült. Gyönyörű álmot látott. A sötétből és csendből lágy dallam bontakozott ki. A muzsika egy darabig csak sűrűsödött, kavargott, majd pedig testet öltött. Kettévált a sötét és a világos, a száraz és a tenger, a föld és az ég. A tengerben, a szárazon és az égen pedig élőlények buja milliói kezdték meg életüket. Mire a lélek felébredt hosszú és mély álmából, az üresség éltünk, helyén pedig világok milliói ragyogtak. Mind közül azonban a legszebb egy parányi kék bolygó volt, mely magán hordozta az új élet csíráit.

A Lélek közelebb hajolt ehhez a kis ékszerhez hasonlító égitesthez. A bolygó egy kertre emlékeztette. Minden ott élő lény ellenére a Teremtő üresnek érezte a kertet. Ez elszomorította. Egy arc jelent meg gondolataiban. Egy arc, mely kitörölhetetlenül beleégett tudatába. Ekkor egy fura lény sétált elő a dús növényzet közül. Merőben különbözött a többitől. Teste csupasz és rózsaszín volt. Fekete haja pedig kócosan omlott homlokára. Kék szemében égett a tudás vágya. A furcsa lény odasétált egy fához és leszakított egy almát.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához