LFG.HU

HammerTimeCafe
Edorn
novellaCimkek

Hideg, csontig hatoló hideg. Orrfacsaró bűz. Vízcsobogás, mely messze visszhangzik. Sötét. Fájdalom, fájdalom a fejemben és amolyan zsibbadás a tarkómon. A földön fekszem. Hol vagyok? És hogy kerültem ide? Hiszen pár perce még épp lefekvéshez készülődtem a méregdrága szobámban, amit abban a méregdrága hotelben a méregdrága vacsora után béreltem. Ez nem lehet az a szoba. Felülök. Nehezen megy, mintha több mázsás súlyokat pakoltak volna rám. Reszketek, csak most veszem észre, hogy eddig vízben feküdtem, eszméletlenül, ki tudja mióta. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Vacogok, a jéghideg vízben teljesen lehűlt a testem. Lassan körülnézek, erőltetve szemem hogy kivehessek valamit a körülöttem lévő környezetből, de a sötét mindent elrejt előlem. Összehúzom magam, talán csak a hideg, vagy inkább a félelem hatására, mely hirtelen támadt bennem, de oly erővel, hogy minden más érzelmemet, érzékemet, gondolatomat elvakította. Hosszú, hosszú percekig ültem, összekuporodva, reszketve, az ismeretlentől rettegve. Igen, biztosan ettől rémültem meg annyira, a körülöttem lévő ismeretlen, sötétséggel borított helytől és az eszméletlenül eltöltött idő alatt történt eseményektől, melyek valamilyen oknál fogva idejutattak.

De hova? Hol vagyok? Leküzdve félelmem körbetapogatózok. Majd lassan felállok, miután meggyőződtem róla, hogy csupán víz vesz körül, melyben félig szilárd állagú nyálkás valamik úszkálnak. Csatorna, biztos egy csatornában vagyok. – eszmélek föl hirtelen. - A bűz, a sötét, a vízcsobogás, mely visszhangzik a csatorna falain, ez csak egy szennyvízcsatorna lehet. Hirtelen rám tör a hányinger, amikor eszembe jut mik is voltak azok a dolgok a vízben. Nem, nem. Ki kell jutnom innen, holnap folytatódik a tárgyalás Mr. John Waller-rel, ha nem leszek ott, akkor vége az egésznek. Most léptettek elő, de ha ezt elszúrom tuti, hogy kirúgnak. Bárhogy is, bármiért is kerültem ide, ki kell jutnom innen. Lassan kinyújtom magam elé a kezem és apró, óvatos léptekkel elindulok előre. Pár lépés után falat tapintanak újaim; hideg nyirkos falat. Balra fordulok és a falon hagyva egyik kezem, másikat magamellé tartva elindulok előre.

Mintha órákig mentem volna így csurom vizesen reszketve a hidegtől és a félelemtől, hasogató fejfájással a sötétben rettegve attól, hogy sose lesz vége a folyosónak. De végül újból egy falat tapintanak ki az ujjaim. Megtorpanok és körbetapogatózok: Jobb oldalt és előttem találok csak falat, balra viszont észreveszek valami halvány derengést, mintha a hold halvány, felhőkön keresztültörő fényét látnám. Kezeimmel magam előtt kalimpálva gyorsan, majdhogynem rohanva elindulok a fény irányába. De messze van, nagyon messze. Épphogy csak észre vettem, de ahogy közeledek felé, egyre gyorsabban fogyott a távolság köztünk. Mikor már csak pár méter választott el tőle, hirtelen mély, állati morgást hallok – mintha egy oroszlán és egy medve hangja lett volna, mintha egyszerre egyetlen torokból tört volna fel ennek a két állatnak a hangja – azonnal megtorpanok, a szívem először mintha leállt volna, csakúgy, mint a tüdőm. Aztán egyre gyorsabban kezd verni, és a levegőt is egyre szaporábban kapkodom. Bőrömön jéghideg veríték kezd kiütközni. Teljesen megdermedek a félelemtől, mozdulni sem bírok, csupán a szennyvízre vetülő holdfény körülötti sötétséget fürkészem.

Aligátor. Mint abban a filmben. Valaki lehúzta a WC-n mikor még kicsi volt, de életben maradt és hatalmasra nőtt itt a csatornában. Meg fogok halni, fölfal ez a rohadt dög… Ez kész agyrém, hogy lehetne egy aligátor a csatornában, hogy találhatok ki ekkora baromságot? Szép lassan telnek a percek; semmi sem mozdul, csak én remegek. Biztos csak a képzeletem játszott velem, biztos csak valami szelep vagy valami régi mechanizmus hangja volt, biztos csak az, mi más lett volna. Csak a fejem ne hasogatna ennyire. Lassan felnézek, keresve honnan is jön a fény. Egy létra, egy létra mely vagy öt méter magasságba vezet fel a falon, valószínű az utcára. Csak egy rács zárja el az utat a világtól. Sebaj, ha fel nem is fogom tudni emelni, segítségért még tudok kiabálni, és akkor majd hívják a tűzoltókat és kiszednek ebből a rohadt csatornából. Még egyszer körülnézek, majd szép lassan elindulok a létra felé. Csupán karnyújtásnyira van tőlem. Hirtelen egy sötét, hatalmas árnyalak jelenik meg a holdfényben, közvetlenül előttem. Sikoltok, majd hátrálni kezdek egyre gyorsabban, arcom előtt karjaimmal hadonászva majd pár lépés után hátat fordítva neki rohanni kezdek… bele a vaksötétbe.

***

Bele a vaksötétbe… semmivel sem törődve, csak futok – eszembe sem jut hova tűnt az a fal, mely nemrég még arra kényszeríttet, hogy balra fordulva belerohanjak annak a szörnyetegnek a karjaiba. csak futok, futok bele a vaksötétbe.

Magam előtt mintha fényt látnék, halvány derengés. Futok tovább. Ahogy egyre közelebb érek a fénnyel megvilágított helyhez és kezd egyre gyorsabban formát ölteni, hirtelen megtorpanok, hisz ez ugyan úgy néz ki, mint az a hely, ahol az az árnyalak rontott rám a sötétből. Lassan megfordulok, de már nincs mögöttem az a folyosó, melyen idáig futottam. Csupán egy szennyvíztől mocskos téglafal, melyet a vízről és falakról visszaverődő kísérteties holdfény világít meg. Mi a fészkes fene folyik itt? Hova tűnt a folyosó? Mi volt az a valami a létránál? Hogy jutok ki innen? Testem már nem bírja a megpróbáltatásokat és elmém is kikészült az utóbbi pár óra – vagy csupán pár perc? – megpróbáltatásaitól: rongybabaként esem össze, bele a szennyvízbe.

Térdemet az államig felhúzva, lábaimat átkarolva ülök a jéghideg vízben és előre-hátra dülöngélve, szorosan összeszorított szemhéjakkal, érthetetlen szavakat mormolva monoton próbálok érthető magyarázatot találni a történtekre. Nem, nem, Nem és NEM. Ez nem történt meg, nem, ez nem történhetett meg. Vagy mégis? Csendült egy idegen hang a koponyámban. Felkapom a fejem, és ijedten hőkölök hátra, megfeledkezvén a mögöttem lévő falról és erősen be is verem a fejem, amiben újult erővel támad a fájdalom. Előttem ott volt a megtestesült borzalom.

***

Ott guggolt előttem és engem nézett, azokkal a citromsárga “farkasszemeivel”. Ott volt előttem, alig karnyújtásnyira. Engem figyelt. Sötét volt, nagyon sötét, csak mögüle szivárgott némi fény, de oly bátortalanul, mintha a szörnyeteg körül megsűrűsödött levegő csapdába akarná csalni és elnyelni… mindörökké – de én mégis láttam, láttam minden kis apró részletét: arcát, melyen helyenként csontszáraz szarupikkelyek nőttek ki a húsból, hogy kicsit arrébb síkos váladékot izzadó mirigyekkel teli nyálkás bőr váltsa fel. Szemei mély gödrökből szegeződtek rám, melyet felülről erős kiugró homlok határolt. Szemöldöke helyén csontszerű tüskeformájú körömnyi kinövések meredeztek. Járomcsontját borító bőrréteget mintha lefejtették volna, és hagyták volna rászáradni az erőteljesen kidudorodó csontra a körülötte maradt már elhalt bőr foszlányokat, melyek mára már megfeketedve ölelik körbe az egykoron csodás arcélt kölcsönző csontot. Szája keskeny és nyálkás váladéktól csillogó volt. Orra talán nem is volt, inkább csak valami kinövés, valami dudor, melynek alján vékony késpengényi rés húzódott. Álla csupán elszarusodott bőrdarabokból állt össze. Arca a káosz kézjegyét hordozta, mégis a hátborzongató kinövések, elváltozások – melyek csúfot űztek a természet minden megnyilvánulási formájából – szimmetrikusan rendeződtek el. – Sem arcát, sem teste látható részeit nem borította szőrzet – Feje többi részét koszos, szakadozott fekete csukja takarta, testét hasonló anyagból készített vastag köpönyeg rejtette. Kezei, melyek kimerészkedtek sötét ruházatának rejtekéből sápadtak, már-már hófehérek, vékonyak és nyálkarétegtől síkosak voltak.

Be akartam hunyni a szemem és futni, futni el ez elől a borzalom elől, de nem tudtam: tagjaim megmerevedtek, mozdulni sem bírtam, szemeim irányítása felett akaratom elgyöngült, nem tudtam behunyni, vagy elfordítani tekintetem az engem fürkésző “farkasszemek” elől.

***

Csak figyeltem azokat a szemeket, melyek tudtam, egészen a lelkem mélyéig hatolnak tekintetükkel. Nem bírtam elfordítani tekintetem, csak vártam reszketve a félelemtől. Csupán a falakból és csövekből csöpögő víz törte meg a síri csendet. A bűzt, melyet eddig elviselhetetlenül erősnek éreztem, már nem is érzékeltem. A hideget sem éreztem, pedig testem már iszonyúan szenvedhetett. Csupán tomboló félelmem jutott el tudatomig. Aztán hirtelen egy reccsenést hallottam, – mint amikor egy jókora lapockacsontot vág ketté az ember egy jókora hentesbárddal; igen, mint amikor Eddie a dobermannjának szeleteli a csontokkal teli húst – majd azok a sárga szemek rebbenését láttam, mintha tudatosult volna az előttem lévő szörnyetegben, hogy hibázott; végzeteset hibázott. És valóban; teste megrándult és előre dőlt, közvetlenül mellém a vízbe.

Rángatózott, karjaival engem próbált magához húzni, de nem volt már bennük erő. Ekkor jött a következő ütés, mely a tarkóját találta el és a balta feje mélyen elmerült a húsban. Arcomra, ruhámra, kezeimre ezernyi kis már-már fekete vércsöpp fröccsent, ahogy a balta egyre többször lecsapott és újabb sebeket nyitott a szörnyű testen, majd vagy fél tucat halálos erejű ütés után a test hirtelen mozdulatlanná dermedt, majd porrá omlott össze. – Még a vízbe ömlött vér is eltűnt. Nem bírtam megmozdulni, csupán a vízben ázó ruhát bámultam, melyet eddig az a szörnyeteg viselt.

***

A ruha szép lassan kezdett teljesen átázni, míg végül elsüllyedt, de én még ekkor is csak bámultam magam elé. Egy erős kéz szorítása a vállamon zökkentett csak ki kábulatomból. Szép lassan felnéztem és egy barátságos, pirospozsgás öregurat pillantottam meg, aki komor tekintetével engem fürkészett. Rövidre nyírt, ápolt ősz haja és szakálla keretezte pirospozsgás, barátságos, ámde szigorú arcvonásokat öltött arcát. Szemei szürkéskékek voltak és hidegek. Szürke, kigombolt öltönyt viselt, alatta valamivel sötétebb árnyalatú mellényt. Kezében baltát tartott, melynek nyele talán egy alkarnyi lehetett. Az öregúr (ötven-hatvanéves lehetett) kora ellenére erős testfelépítésű volt. Lába mellett a vízben egy fekete bőrtáska hevert – amolyan orvosi táska, amit az orvosok akkor visznek magukkal, ha házhoz mennek. Elgondolkodva figyelt egy darabig, majd lehajolt, felvette a táskát, majd kinyitotta és belehelyezte a baltát, mint ahogy az orvos teszi el a vizsgálat után a műszereit.

***

Aztán rámnézett komor tekintetével és intett, hogy kövessem. Kis időbe beletelt mire meg mertem mozdulni, de ő türelmesen várt és mikor remegő lábakkal megindultam felé, hátatfordítva nekem megindult a csatornában, én pedig követtem. Óráknak tűnt az idő, melyet a járatokban töltöttünk szótlanul bolyongva. Miközben az öregurat követtem, aki határozottan haladt előre, feltűnt, hogy nem is olyan félelmetes ez a hely, minél több időt töltöttem az öregúr társaságában annál kevésbé éreztem félelmet és rettegést. Eljött az a pillanat is, mikor kíváncsiságom áttörve a félelem omladozó falát, kérdéseket csalt elő rekedt torkomból.

- U..uram. Ki? Ki maga? Hogy került ide és mi volt az az…az a valami, ami megtámadott? – Hosszú, hosszú csend váltotta fel hangom recsegését, csupán a víz csobogását hallottuk, mely lépteink nyomán hallatszott. Majd halk, ámde tökéletesen érthetően hallatszott a válasz.
- Jonathan Dunsirn vagyok. Az egyik testvérem útmutatásait követve találtam önökre. És hogy mi volt az, ami megtámadta? Egy hataloméhes, örök kárhozatra ítéltetett lény, aki túl sok évet lopott az életből magának. Egy förtelmes lény, aki azt hitte, hogy az élet többet ér mindennél, ezért bármit megtett annak érdekében, hogy meghosszabbítsa saját kínokkal, gyötrelmekkel teli létét. Nem tudván, hogy az élet csupán felkészülés a halálra, a túlvilági létre… – Hirtelen megtorpant és elhallgatott, majd oldalt fordult és a járat falához húzódott, hogy jobban láthassak. – Íme a kijárat.

És valóban; négy-ötlépésnyire egy létra vezetett föl egy aknában, valószínűleg egy csatornanyíláshoz, melyen némi fény is lejutott hozzánk. Hirtelen elillant minden félelmem és boldogság öntött el, hogy mindjárt kint leszek ezekből a rohadt csatornákból. Végre a friss levegőn lehetek és kipihenhetem magam a holnapi tárgyalásra. Túléltem. Igen túléltem.
- Csupán föl kell másznia azon a létrán. A csatornatető nem túl nehéz, könnyedén félre tudja tolni és szabad. Remélem, örül.

Hát hogyne örültem volna? Azonnal megindultam a létra felé és elkezdtem mászni rajta egyre feljebb, mígnem elértem a csatornatetőt, amit új erőre kapva könnyedén félretoltam az utamból. Megérezvén a hűs tiszta éjjeli levegőt, boldogság, a szabadulás leírhatatlan gyönyöre árasztott el. NEEM! Egy erős szorítású acélkemény kéz szorította meg a lábam és elkezdett lefelé húzni vissza a csatornába. Kétségbeesetten próbáltam megkapaszkodni a létra fokaiba, de nem sikerült. Kezeimből kicsúsztak a rozsdás, nedves létrafokok és zuhantam, zuhantam vissza a sötét, jéghideg csatorna vizébe. Nem estem túl magasról és a szennyvíz is tompította valamennyire esésem, de a hátam még így is erősen bevertem. Mindenem csurom vizes lett. Reszkettem a félelemtől. Lassan kinyitva szemeim megpillantottam az öregember körvonalait, majd kibontakozott előttem arca is, mely mintha egy démon, egy vérre éhes szörnyeteg arcává változott volna.

Ugyanaz az arc, mégis mintha valaki teljesen más hajolt volna fölém vicsorogva, fogait kivillantva… A fogai, mintha a két szemfoga megnőtt volna, mintha kétszer akkora lett volna, mint egy normális emberé és hegyesebb is. Pár pillanatig csak vicsorgott rám, miközben én reszketve húztam össze magam. Majd hirtelen nekemugrott, egyik kezével a fejemet szorította hátra a földhöz, másikkal széttépte az ingemet a jobb vállam környékén. Megpróbáltam védekezni: karjaimmal ellökni magamtól, de nem bírtam, nem volt erő a karjaimban. Még egy pillanatra a szemeimbe nézett, – tekintetében nem láttam dühöt, csupán hideg, könyörtelen, embertelen pillantást – majd beleharapott a torkomba és szívni kezdte a vérem. Először csupán mintha megszorították volna a nyakam, majd hirtelen elöntött a fájdalom, melyhez foghatót soha életemben nem éreztem, elviselhetetlen volt…

***

- Ennyi. Többet nem mondok. Engedj szabadon!
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy megtagadd a válaszadást.
- Nem tudsz kényszeríteni. Örökre elkárhoztam, ahogy te is elfogsz, és ezen nem változtat semmi, hiába vagy még a halandók világában, mikor a Vértestvérek közé léptél, örök kárhozatra ítéltettél, amin nem változtathatsz.
- Meg vannak rá az eszközeim, hogy szóra bírjalak.
- Hiába fenyegetőzöl Dunsirn. Nem tudsz akkora szenvedést okozni, mely csak megközelítené azt, ami ideát várt rám halálom után.
- Elizabeth…
- Honnan tudsz róla? Hát persze, a testvéreid, ugye? Mit akarsz vele tenni? Megölni? Te is tudod, ő nem biztos, hogy ide fog kerülni.
- Nem, de ha Vértestvéremmé fogadom…
- Neem, nem teheted!!!
- Te is tudod mit kell tenned, hogy hagyjam meghalni…
- Megteszem.
- Ha jól emlékszem ott tartottál, hogy: …melyhez foghatót soha életemben nem éreztem, elviselhetetlen volt…

Dunsirn: Giovanni vérvonal.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához