LFG.HU

Arkadij
ismertetőCimkek

“MY REGRETS ARE ABOUT THE PEOPLE I COULDN’T SAVE—Marines, soldiers, my buddies. I still feel their loss. I still ache for my failure to protect them.” – Chris Kyle

A napokban néztem meg Clint Eastwood legújabb rendezését, az Amerikai mesterlövészt.

Nem nagyon akarok klasszikus értelemben véve kritikát írni a filmről, ugyanis az interneten halmokban állnak a filmkritikák – ha érdekelnek az ilyesmik, akkor nyilván már olvastál párat, ha nem akkor ez se fog érdekelni. Az alábbi sorokat így, jobb híján, csak célirányos agymenésnek nevezném.

http://lfg.hu/wp-content/uploads/2015/04/amerikaimesterlovesz1.jpg

Hogy akkor mégis miért írok róla? Legfőképpen azért, mert Az amerikai mesterlövész alig pár nappal a megjelenését követően meglehetősen megosztó jelenséggé vált.
A történet nagyon egyszerű: A főhős, Chris Kyle, egy nap úgy dönt, hogy belép a SEAL-be (amerikai elit alakulat a gyengébbek kedvéért), mert ő védeni akarja a hazát. El is küldik Irakba, ahol mint mesterlövész sacc/kb. 160 embert lő le, elérve ezáltal az USA történetének leghalálosabb mesterlövésze titulust. A film dokumentarista szenvtelenséggel mutatja be a háború borzalmait, mind iraki, mind amerikai szemszögből, bár nyilván ez utóbbi jóval hangsúlyosabb. A “csavar” a történetben, hogy miután Chris a negyedik iraki “túrája” után végleg hazatér az Államokba, elkezd tipikus PTSD (poszt traumatikus stressz szindróma) tüneteket produkálni. Csakhogy hamar kiderül, hogy ez egyáltalán nem azért van, mert másfélszáz ember szemébe nézett bele mielőtt kioltotta volna az életüket, hanem azért, mert szenved attól a tudattól, hogyha Irakban maradhatott volna – a családja és a felesége nyomására szerelt le – akkor sokkal több amerikai életet menthetett volna meg.

A kritikákat és a netes reakciókat olvasva azonnal az jött szembe, hogy a többség szerint ez film nem más, mint egy szemérmetlen amerikai propaganda. Az iraki/arab/muszlim/terrorista az rossz, az amerikai katona meg jó. És ezt a jó és a rossz erkölcsi, fekete-fehér értelmében véve. Ennek az elgondolásnak persze további lendületet ad, hogy Chris Kyle-t egy zavarodott veterán agyonlőtte egy lőtéren. Az USA nemzeti hősnek járó tiszteletadással temette el, szó szerint stadionnyi ember volt ott a megemlékezésen, stb. És valóban: az amerikai csatornákon keresztül az áradt, hogy Chris Kyle volt a hamisítatlan amerikai hős, annak minden kellékével együtt: texasi cowboy, SEAL, mesterlövész, hazafi, jó keresztény, családapa, meg amit csak akartok.

Nos, nekem egyáltalán nem jött át ez a propaganda. Sokkal inkább tetszett a személyes történet, az egyedi nézőpont, a hagyományos “a háború borzalmas és engem is tönkretett egy életre” végkifejlettől homlokegyenest eltérő végkifejlet. Szerintem kellenek ezek az élettörténetek is, még ha nem is feltétlenül értünk egyet velük.

Bár meg kell jegyeznem, hogy a film egyik központi motívumával alapvetően egyet tudok érteni. Történik ugyanis, hogy a kis Chris és családja vacsoráznak, amikor is apu kifejti a nézetei a világ rendjét illetően. Nem szó szerint idézve, valami ilyesmi hangzik el: “A világon háromféle ember van: juhok – ilyen az emberek többsége, farkasok – akik a nyájon élősködnek, és folyamatos veszélyt jelentenek, és végül vannak juhászkutyák – a nyáj félelmet nem ismerő védelmezői. Egyesek juhnak, mások juhászkutyának születnek.” Chris nyilván ez utóbbinak gondolta magát. (Nem bírom megállni, hogy ne tegyem hozzá, hogy azért a sorsnak megvan az a fintora, hogy úgy tűnik most is kard által halt az, aki karddal élt.)

Összességében nekem tetszett a film. Nem mondom, hogy a saját Top 100-as listámra feltenném, közelében sincs olyan Eastwood filmeknek, mint a Nincs bocsánat vagy a Gran Torino, de mindenképpen figyelemre méltó darabnak tartom.

Különösképp elgondolkodtató volt az a részlet, amikor kiderül, hogy Chris már 30 éves volt, amikor belépett a SEAL-be, amiről tudvalevő, hogy a jelentkezők kb. 10%-a képes végigcsinálni a kiképzést. Nem tudom, ti hogy vagytok bele, de én eléggé bele tudom élni magam ezekbe a helyzetekbe. Valahányszor a Holokausztról látok filmet, felmerül bennem a kérdés, hogy vajon én túl tudtam volna élni? Mi lett volna, ha erre, avagy arra fordulok az életben? Értelmesebb, kézzelfoghatóbb cél vagy hivatás az, amit Chris Kyle választott, mint, amit én? Nem, nem arról beszélek, hogy emberek fejét akarom tetőkön hasalva szétlőni. Csak arról, hogy szerencsés vagy épp szerencsétlen dolog-e rátalálni egy ilyen hivatásra az életben. A film nyitó jelenete is azonnal egy ilyen helyzetbe pottyantja a nézőt: vonul az amerikai hadoszlop egy elviekben kiürített város utcáján, amikor is egy anya és egy tíz éves forma gyerek lép az utcára. Az anya láthatóan valami nehezebb tárgyat szorongat a burkája alatt. Mindezt a tetőn hasaló, a menetoszlopot fedező mesterlövész kristálytisztán látja. Anyu kisvártatva a gyerek kezébe nyomja a ruhája rejtekéből előhúzott nyeles gránátot, aki azonmód futni kezd a menetoszlop felé. Ha te hasaltál volna azon a tetőn, vajon mit csináltál volna?

Amúgy most olvasgatom Chris Kyle azonos című önéletrajzi könyvét. Szódával elmegy, kétlem, hogy tisztességgel végigolvasnám, egyrészt, mert aránytalanul hosszú, másrészt, száraz, mint az iraki nyár. De a kindle-n átpörgetni azért jó lesz.

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához