LFG.HU

mg-b
novellaCimkek

A kordé nem mozdult. Kerekei félig a sárba süppedtek, zavaros barna folyam kavargott a küllők körül. Ostor pattogott, izmok feszültek, ló nyerített, s közben minden ellepett a víz. A kocsis vadul rikoltozott, de sem az ösztövér lovak, sem a katonák nem segíthettek.
- Beragadt – vitte a szót egyikük, s a száznagy, aki előrébb várt az úton, önkéntelenül összébb húzta szürke köpenyét. Közben csuklyája alá utat talált a víz, orra hegyén, álla szélén kis patak indult lefelé. Délre nézett, előre az úton, de nem sokat látott. A köd, ami már harmadik napja ült a tájon, s az eső, ami a nyirkos időt áradássá változtatta át, nem sok látnivalót hagyott. Mindenütt csak szürkeség, víz és sár.
- Megállunk. Húzódjon a csapat a fák tövébe; a szekerek, a hintók, minden. Kettős őrség a batár köré, figyeljék az utat! Ketten derítsék fel a környéket! Itt éjszakázunk.
Felpillantott az égre. Nem villámlott, nem fújt a szél, csak esett megállíthatatlanul. Arra gondolt, hogy a fontos embernek biztosan nem fog tetszeni a dolog. De ha annyira szorítja az idő, majd közbenjár az istenénél.

A két ló egykedvűen poroszkált a szakadó esőben. Láttak ők már különbet is.
- Messze lehet még?
- Aligha. Két, talán három napnyira.
- Jó időben idáig látszana.
- Meglehet.
Az egyik – yllinori telivér – felhorkant.
- Elállhatna már.
- Bizonyára szükséges. Nyugodj bele.
- A lovadnak se tetszik.
- Így van rendjén.
A másik időnként megrázta a fejét. A víz a fülébe folyt.
- A végén még elázik a levél.
- Unatkozol?
- Nyomott hangulatban vagyok. Esik.
- Sajnálom. Ez most halaszthatatlan.
- Mikor nem az?
A két lovas egykedvűen léptetett tovább a szakadó esőben. Láttak ők már különbet is.

- Révész! Réé-véész!
A sárfolyam elöntötte a partot, a teljes ártér vízben állt, mint olvadás idején.
A vénember kelletlenül mászott elő a kalyibából. Álmából verte fel az ordítozó. Akár egy eszelőst, úgy mérte végig.
- Megbolondult az úr? Ilyen időben akar itt átkelni? – Karcos hangját suttogássá mosta az eső, de még így is elérte a túlpartot.
- Hárman vagyunk, öreg, és fejenként egy ezüstöt kapsz, ha átviszel – ordította a másik, a kese üstökű utazó. Vékony volt és fiatal, körötte bíborszín köpenyt kergetett a szél.
A révész egy pillanatra elmerengett. Annyi pénzt egy nyár alatt se szed össze.

Pára. Miután az eső elállt, istenverte pára kúszott a helyébe. Nyirkos-nyálkás lett minden; a ruha, a kéz, a nyereg, a ló. Még mindig víz ült mindenen.
A száznagy komor képpel léptetett a lassan ringó hintó mellett. Az ajtókon ezüsttel futtatott karvaly-címer jelezte, hogy nemesúré, a szél azonban hétágú aranyjogarral díszes bíbor lobogót cibált oldalán. Görbe orrú, lapos képű nótárius húzta félre a mélykék függönyt, és suttogva, nehogy felébressze a szendergőt, néhány szót váltott a tiszttel.
- Mennyi még?
- Tán két nap. Vagy annyi sem. Nehéz megmondani az utak miatt.
- Sürgős, száznagy uram, roppant sietős a dolgunk. Az excellissar nem tűr késlekedést.
- Megyünk, amilyen gyorsan csak lehet.
- Felette kellemetlen.
- Legalább szúnyogok nincsenek.

- Ez sántít. – Tömör, lényegre törő megállapítás. A másik bólintott. Értette, persze, barátja miről beszél. Ezek a szerencsétlenek nagyon siethettek valahová, hogy kockáztatták az átkelést, felduzzadt folyón, eső idején.
A révészt valamivel lejjebb, egy galagonyabokron fennakadva találták meg; még holtában is görcsösen szorongatta a kettétört evező nyelét.
- Eltemetjük őket, aztán indulunk csak tovább.
- Te vagy a pap.
Igaz.
Összehordták a tetemeket, a két utazót meg a vénembert, s hamarjában sírt ástak nekik. A pap imát mondott értük, majd a másik számba vette, mit találtak.
- Olvasd! – nyújtott egy összetekert pergament a papnak, a térképet és a medaliont pedig erszényébe csúsztatta. Az atya széttekerte, de csak érthetetlen szöveget talált. Titkosírás?
- Érdekes – konstatálta a másik, s a fejfákra pillantott. – Mi legyen?
- Jelentjük. A városban nyílván akad inkvizítor, ő majd tudja, mit tegyen. Most más a dolgunk.
Nyeregbe szálltak, és indultak tovább.

- Csak ez a sok rohadt dög ne lenne! – köpte a szót a tíznagy, majd a kordéra pillantott. Azt kívánta, bárcsak ott lennének már. Legszívesebben kilovagolt volna a lovak és szúnyogok, papok és királyi megbízottak kusza világából. De minthogy ezt nem tehette, a fogát szívta és tűrt.
S közben csapkodta a szúnyogokat, akik a vérét szívták.
A száznagy, aki mellette lovagolt, épp arra gondolt, bárcsak ez lenne a legkisebb gondjuk.
- Mit rejt ez a vacak, száznagy úr, ha meg nem sértem? – szőtte tovább gondolatát a másik. – Mán úgy gondolom, vagy pénzt, vagy papirost, mást aligha. Mer’ hanem mi másér lenne ez a felhajtás?
A száznagy nem válaszolt, a tíznagy meg nem kérdezett többet.
A két testőr pedig, akik a kordén ültek mozdulatlanul, eddig se szólt egy szót sem.

Karvalydíszes zászlót csapkodott a szél a bástya fokán, a kapu fölött, de attól mégis jobbra valamivel.
Csörlő nyekergett, lánc csörgött, s a felvonó, mely tán még Godon idejéből maradt a városra, lassan egyenesbe ért, meghajtván magát az utazók előtt.
- Végre.
Őrnagy ugrott, hogy leszállni segítsen, kezet csókoljon, de kivonult a teljes őrség is, tisztelegni.
Pap gyakran járt erre, de a tisztességes fogadtatás bizony akkor is kijárt.
- Fogd a kantárt, lásd el a lovakat – vetette oda a kísérő a tisztnek, s a leiosz után indult. Hamar utolérte persze, s egy szó sem kellett, hogy megértsék egymást.
Az Inkvizíció márványfehér tornyai felé vették az irányt.

Már a szántók között, száraz úton baktattak tovább; a kordé és a hintó, meg a katonák. Nem elgyötörten talán, de fáradtan és kialvatlanul.
Napnyugta előtt ott vagyunk – gondolta a száznagy, s vágyakozón tekintett előre, a terpeszkedő város felé. Ha minden rendben alakul, végre megpihenhetünk.

A kék hold alatt mocskos, szakadt alak szaladt a városfal tövében. Görnyedten és bicegve ugyan, de övében ezüstfény csillant a pengék hegyén. Száz lépésre a kaputól, egy őrtorony tövében talált kellő helyet, hogy megpróbálkozzon az átmászással, s akár pók a falon, kúszott felfelé. Nem késlekedhetett; belül szüntelenül suttogott a hang, hogy siess!

A báró hűs mosollyal mérte végig s kínálta hellyel a papot és testőrét. Falikárpitokkal és trófeákkal díszített, süppedős szőnyegű vadászteremben voltak, a falak közé a lenyugvó nap vörhenyes derengése költözött. Végül nem ültek le.
- Albus Nescius, a jóravaló ember, hű egyházfi és egyebek… Ismerem a címeit és rangjait, meg az összes mendemondát, felesleges hát szót pazarolnod rá. – A leiosz szája széle megrándult, de azt elégedetten nyugtázta, hogy szolgáival ellentétben a báró legalább nem rejti negédes mosolyok mögé ellenszenvét. – Azt mondd, atyám, mit akar tőlem megint? – Az utolsó szót erősen megnyomta, és kihívón állta a pap kutató tekintetét.
Domvik kalandozó-papja egyetlen pillanatig mérlegelt csupán. Előtte egy felföldi báró és piperkőc háziszolgája, meg néhány teremőr, míg az ő oldalán egy képzett fejvadász, mögöttük pedig az Egyház és az Egyetlen hatalma.
De még nem jött el az Ő ideje.
Meghajolt, de szemeit nem sütötte le.
- Albus Nescius arra kér, hogy mint az Egyetlen odaadó híve és szolgája, nyújts nekünk kettőnknek menedéket, míg elvégezzük ügyünket a városban. Szerény igényeink és szükségeink vannak; a klastromban a járvány betegeit ápolják, így a legjobb akarattal sem kaphattunk ott szállást. Két éjszaka, legfeljebb három csupán. Csak koszt és kvártély, báró uram, hogy biztosítsd az Egyetlen jóindulatát.
A báró figyelmét nem kerülte el a testőr övéhez rebbenő keze, a fürkésző pillantás, és az északi körszakáll. Külhonban tanult testőr? Talán inkább ügynök. Szállásért kilincselő Domvik-pap? A Felföldön? Inkább egy büdös kutya, aki szagot fogott, s most a csont után kapar. Az Albus pedig pont ide küldené őket?
Túl átlátszó, hogy csel legyen. Épp azért csel, biztosan.
De legyen meg az Ő akarata.

Két zsoldos támasztotta a hintót, egyikük lábánál farkát csóváló kivert kutya bámészkodott. Akkor szegődött melléje, mikor áthaladtak a karvalylobogós kapubástya alatt, s mire a Belsővárosba értek, össze is barátkoztak rendesen.
A lovakat kifogták, a katonák szétszéledtek; csak maroknyian maradtak, hogy az üres kocsikra ügyeljenek a kocsiszín előtt. Bent a házban, a városi kormányzó hivalkodó palotájában volt mindenki más: a küldött, a nótárius és a száznagy egyaránt, s velük a titokzatos láda a kordé belsejéből.
Hogy mi lehetett benne, azt nem tudták meg azóta sem, de még a kutya is megugatta.

- Biztonságos. Már amennyire lehet.
A pap bólintott, és leült az egyik ágy szélére. Szűkös cselédszobát kaptak, kettőjüknek egyet, de legalább külön ágyak voltak benne. Nem zavarta volna – aludt ő már rothadó hullák, máskor kétnapos ürülékhalmok között is -, ha nem ott vannak, ahol. Itt, a Birodalom szívében egy semmiből szalajtott bárócskának nem lett volna szabad ilyen nyíltan gúnyt űzni az Egyetlen papjából.
Hogy mégis megtehette, csak egyet jelenthetett.
Antor, az északon tanult embervadász megoldotta fegyverövét, és hanyatt terült a másik ágyon. – Rothad itt az egész rendszer, már megbocsáss. A fél karom rá, hogy az Inkvizíció behunyt szemekkel sem járt a környéken.
A pap kipillantott az ablakon. Beesteledett, s odakint már ragyogtak a csillagok. Felhőtlen, de hideg lesz az éjszaka.
- Sajnos nekem is ez a véleményem. Ez most fontosabb, mint amiért eredetileg jöttünk. Az Albus testvér látszólag nem tett eddig semmit, nekünk nem mondott eleget, és ez nem tetszik nekem. Meg kell tudnunk, mi folyik a színfalak mögött.

Halkan ropogott a tűz a sárkánydíszes kandalló szájában, és egyedül ez adott fényt a sötét lakosztálynak, valahol a kormányzói palota második emeletén. Előtte háziszolga szorgoskodott egy piszkavassal, de mikor meghallotta a közeledő lépteket a folyosóról, már indult is az ajtó felé. Megvárta, míg belépnek az urak, aztán csöndben távozott, s megpróbált ügyet se vetni a hatalmas ládára, amit két zsoldos cipelt a vendég után. De ahogy elhaladtak mellette, a hátán is felállt a szőr.
- Elmehettek – halk-határozott hang a szürke kámzsa alól. A katonák már lerakták a ládát, most pedig kimennek, hogy őrt álljanak az ajtó előtt. Mikor kattan a zár, a nótárius hosszan, mélyet sóhajt. Oldalán a magas férfi, a varkocsba font hajú kormányzó áll némán, moccanatlan. A szürke köpenyes – az igazi nótárius – az ajtónál marad.
A kormányzó lép először a ládához, letérdel, de mielőtt a zárhoz érne, még utoljára a nótáriusnak öltözött alakra néz. – Nyisd csak ki nyugodtan. – Görbe orr, semmitmondó arcvonások. Zafírkéken izzó szemek.

Az a pergamen új volt, először írtak a papiruszra, és initiatus Darquoll úgy sejtette, a szándék szerint utoljára. Szövegét különleges nyelven fogalmazták; a dél-shadoni nyelvjárás és a Lingua Domini jelei, szavai, mondatai keveredtek egymással, valamilyen bonyolult, szimbolikus értelemmel terhesen.
Rejtnyelv.
Aki küldte, legalábbis pap, ha nem inkább inkvizítor volt maga is, és nyílván egy rangbélinek szánta. A kalandozó-pap hiába töprengett, eddig semmi értelmét nem találta. Talán hibát vétett, mikor átmásolta – mert most nem az eredeti, nem az a sértetlen pergamen hevert előtte az asztalon; azt átadta albus Nesciusnak -, s ezért nem képes most megfejteni.
A pergamen mellett térkép és egy medalion: napkorong. A holtaknál találták, az áradás után.
Aztán beköszöntött az Éjközép. A város fölött a rőt fény kihunyt, csak a szikrázó csillagok maradtak az égen, mikor alábukott a foltosvörös hold. A napkorong-medál felragyogott, a pergamen betűi pedig összefolytak, s az üzenet ott állt előtte, az isteni nyelven, tisztán és érthetően, és persze kétséget sem hagyva önnön igaza felől.
A Domvik-pap pedig kővé dermedten hajolt a vibráló üzenet fölé, míg fel nem tűnt az égen a második hold, s az el nem tűnt teljesen. Még a tintával írott jelek sem maradtak a helyén.

ne tovább! Lapult. Nem tudta, hogy keresik-e, nem tudta, tudnak-e itt jó róla, de nem akart kockáztatni. Ott lapult a várakozz! fal tövében, ugrásnyira csak a kapubástyától, hamarosan hamarosan az hamarosan őrbódé mellett, a csatorna mélyén, az ívelő kis kőhíd alatt. erre jön erre jön erre Szakadt-mocskos, görnyedt alak, övében korommal feketére kent pengék, nyakában, a szűk nyakú ing mögé rejtve arany napkorong. bosszú bosszú bosszú bosszú bosszú bosszúúú!!!
Az suttog, kiált, ordít állandóan odabent.

Berobbant az ajtó, faforgács és fémszilánkok repültek szerteszét. Két testőrt csapott mellbe a légnyomás, és a szemközti falig hajította őket.
- Báró!
A kalandozó üvöltött most, nem a pap. Jobbjában papi mendra, baljában ezüstszínnel égő láng. Nyomában az árnyként mozgó Embervadász.
- Báró!
Az embernyi ablakok felől íjpuskák húrjának pendülése hallatszott, de a nyílvesszők lepattantak a kalandozók körül vibráló mágikus mezőről. A pap rájuk sem hederített, testőre pedig egyetlen csapással leterítette a katonákat.
- BÁRÓ!!!
A palotában mindenütt kitörtek az ablakok, a kristálypoharak szétpattantak, megrepedtek a dobhártyák.
Tévelygés, eretnekség mindenütt, és árulás.
- Árulás! Báró!
A következő teremben tucatnyi testőr várta őket; félig süketen és remegő lábakkal ugyan, de mögöttük maga a báró üvöltött szakadatlan.
Amint a vörös pharon és a testőr bezúzták az ajtót, ordítva rontottak rájuk. Szikrázva csaptak össze a pengék, vér fröccsent a falra.
- Ne moccanjatok!
A manaháló örvényt vetett, ahogy a pap hatalma formát és célt adott a mágiának. A testőrök arca gyötrődő grimaszba torzult, és akárha megkövültek volna, mozdulni képtelenül, dermedten bámultak maguk elé.
A kép címe: Hittagadók.
A báró elméjét erősebb pajzsok védték, a mágia nem talált rést magának; szemeiben a rettegés, kezében a kard, és ha az Embervadász ki nem csavarja belőle, még egy utolsót vétkezik.
A Domvik-pap kezében lassan lelohadt a láng, szemeiből eltűnt a harci őrület, és a düh lángjainak adta át helyét. A báró nem remélhetett többé könnyű halált; bakó vagy máglya, és akkor még boldog lehet.

A kormányzó a körmét rágta az egyik sarokban, s zavarodott tekintettel bámult ki az ablakon. A hamis nótárius ezúttal háziszolgaként álldogált az ajtó mellett, ravasz tekintete ide-oda cikázott a teremben levőkön. Két ajtónálló őr posztolt mögötte, kezükben alabárd, oldalukon rövid díszkard. A varkocsos nemes nagyon jól tudta, mit sem ér velük, ha itt a vész.
A vész a vörös pharonba öltözött Domvik-pap – initiatus leiosz sacerdos Darquoll Bel-Tyronna – és a körszakállas testőr képében lépett be hívatlanul, nem sokkal Napközép után. Felbolydult a város, mikor átlépték a Nagykaput: vagy félszáz felfegyverzett paraszt követte őket, akik a del Ridlo família egyenruháját viselő katonákat, és magát a láncra vert családfőt vették gyűrűbe. Mint utóbb kiderült, maga a pap rendelkezett így. Hogy helyesen-e vagy helytelenül, azt szándékoztak most eldönteni.
Egy felettébb kellemetlen időpontban.
A pap és a testőr a terem közepén álltak, fegyvertelenül és leszegett fejjel, a rend szerint. Ez nem tárgyalás volt, csak meghallgatás; a város elöljárója és a helyi főpap, albus leiosz sacerdos maximus Nescius Tyr-Gordan voltak kíváncsiak a magyarázatra, mielőbb. Pontosabban még mielőtt a kormányzónak indulnia kellene a székesfővárosba.
- Azt mondod tehát, a báró hittagadó eretnek, s vele együtt családja és szolgálói is mind azok? – albus Nescius furcsa fejhangon fejezte be a mondatot. – Hogy idegen isteneknek hódolnak, és… – Egy pillanatra elhallgatott. Pap volt, az Egyetlen főpapja, s mint ilyen, bölcs és belátó, épp csak szigorú a hitben és a regulákban. Amit az Initiatus testvér tett – az ő engedélye nélkül eljárni egy ilyen súlyú ügyben -, az legalábbis súlyosan sértette a szokásjogot, ha írott törvénybe nem is ütközött. – A báró embereivel meg akart öletni téged, mikor elindultál, hogy beszélj vele. Ezzel bűnösnek vallotta magát, bárhogy légyen is. Amit tettél…
- …megbocsáthatatlan és végzetes hiba! – A nótárius – illetve az, akiről eddig csak a kormányzó tudta, hogy nem az – most előrelépett, durván félbeszakítva az idős főpapot; az döbbenten meredt rá. – S mint ilyen, megfelelő büntetéssel jár! – Közben baljával valamit jobbjának gyűrűsujjára csúsztatott, és öklét tartotta az Albus felé.
A főpap pedig térdre borult az inkvizítor színe előtt.

A cella nyirkos volt és hideg, ahogyan az lenni szokott. Büdös is volt; izzadságszag, ürülékbűz.
Kész?
Bármikor.
A pap felhajtotta csizmája széles talpát, s kezébe vette a tenyérnyi szent szimbólumot; az igazit, nem azt a hamisítványt, amit hagyott, hogy elvegyenek tőle.
Most!
A szellemnyelven gondolatot és képeket, érzelmet és érzést üzent az Embervadásznak, mielőtt az ima erejével magához szólította. A börtön távoli celláiban rekesztették el őket, de az esküszó és a mágia erejével nem vetekedhettek. Gyorsan illanó, keserű ózonszag kísérte a semmiből materializálódó Antort. – Most pedig el innét…

jönnek Fázott. jönnek Szemei karikásak, ajkai jönnek jönnek kékek voltak a hidegtől, lábujjai lefagyhattak, s bizonyára lázt ma kapott, tüdőlobot, hogy jönnek jönnek jönnek már második napja térdelt a este mellközépig érő bűzös vízben itt, a csatorna alatt. ma este jönnek!!!
bosszúúú!!!

Az Albust a kormányzóságon találták, kifordult szemekkel. Estében átharapta a nyelvét.

A kordé zörögve indult meg a Nagykapu felé. Elöl a száznagy két zsoldosával, aztán a hintó, majd a kordé – fenn a bakon a két szótlan, csuklyás-vértes katona -, s köröttük vagy tucatnyian még a régi kíséretből. Álmukból rázták fel őket, parancs és pofonok erejével: hamar volt az indulás, két-három napot maradtak volna még. Éjközépre járt az idő, kilobbanni készült a rőt hold a láthatár szélén.
A kapubástya felé tartottak éppen.

- Lovat! – A hang végigdübörgött az istállón, maga a lovászmester ugrott elő elsőként. Vörös pharon, égkék deréköv – a délceg Domvik-pap a bosszú angyalának tűnt, s nyomában a rezzenetlen arcú halál. Két fiú tüstént eloldotta a lovakat, de a nyereggel már nem vesződhettek. A kalandozók azonmód, szőrén ülték meg a két állatot. Prüszkölés, nyerítés, és a harmadik fiú éppen csak elugorhatott az útjukból.
- Az Inkvizíciót! Nyomban! – Dörrent az utolsó parancs.

bossssszúúúúúúúúúúú!!!

Kilobbant a rőt láng keleten, s aláhullt az Éjközép sötétje.
A száznagy megállította lovát, és csendet intett. Egy pillanatig nem mozdult senki sem.
Aztán velőt rázó ordítás, majd a robbanás: utcakövek repültek mindenfelé, a lovak megbokrosodtak, a fáklyák fénye megfakult. Az elől állókat darabokra szaggatták az elszabaduló erők.
bosssssssssssssssssssssssssssssszúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú!!!
Akárha a nap kelt volna fel hirtelen, csak a keleti óceán helyett a csatorna mélyéből bújt elő. Lüktetőn világító fényalak ugrott elő, és levágta az útjába akadó, mit sem értő zsoldost. Feketére perzselt vércsepp hullott alá, mielőtt a földre rogyott.
- Vissza mind! – A száznagy – valamiképp túlélte a robbanást – a városfal tövéből kiáltott, de már nem volt kinek. Emberei megfutottak, már aki életben maradt az első másodperc után.
Csak a kordé őrei ültek némán a bakon.
A fényalak a hintó felé rontott, feltépte az ajtót – és sűrű homály vetette hátra. A csatornába zuhant, körötte sisteregve vált gőzzé a víz.
- Hajts!
A nótárius ugrott a bakra, és bűvszavára lecsillapodtak a lovak; de elindulniuk már nem sikerült. A napfény-alak talpon volt megint, jobbjából tűzcsóvát lövellt. A két ló nem nyerített: feketére perzselt testük előbb csak megroggyant, majd hamvaikat szétszórta a szél.
- Kath refiis ishdar! – zengte a hintómélyi sötét. A csatorna vize tízlábnyi hullámot vetett, és sűrű gőzfelhőbe vonta a támadót.
Bent a hintó mélyén az inkvizítor szemei kéken felragyogtak.
- Themes! – Lángcsóva csapódott a hintó oldalába; a kormányzó épphogy bevágta még az ajtót előbb. A gőzfüggönyből előlépett a napszínű alak, körötte a fénymező erőre kapott megint.
- Amhe-Ramun! – A két néma őr irtóztató csatakiáltással vetette magát a támadóra. Szemükben kéken parázslott a gyűlölet. Egyikük elhamvadt, mielőtt csak a közelébe érhetett volna, a másik viszont magával rántotta a vízbe. Gőz mindenütt.
- Domvik nevében állj! – A vörös pharon újabb lángnyelv a kapubástya előtt. A manaháló rángott és vergődött, ahogy a parancsszó erőre kapott, de csak a kormányzó és a nótárius bénult meg pár pillanatra. A varázs a lángalaknak enyhe zavar volt csupán, a zafírszemű taleiosznak még annyi sem. A nótárius ruhájában lépett elő, brokátdíszes köpönyegét szél cibálta. Homloka alatt a szemek kék lánggal égtek, balja körül kék szikrák pattogtak sisteregve. Görbe orr és gőgös arcvonások.
- Themes! – A fényalak ismét kibontakozott a víz öléből, és ragyogva rontott az ellenségre. Elméjében a hang bosszúért sikoltott, szakadatlanul. Mellkasából lángcsápok kígyóztak elő, körbefonni, kiégetni a kék tüzű szemeket – mikor felbukkant a kék hold, és az Éjközép ideje messze szállt.
- Amhe-Ramun! – Az inkvizítor csak suttogott, de balját mélykék jégpáncél ölelte körbe, míg alakja körül megsűrűsödtek az árnyak. Előre sújtott, és ökle nyomán megfagytak az eleven tűz csápjai, hogy millió apró szilánkká robbanjanak.
Az Embervadász ekkor érkezett.
Oldalba kapta a taleioszt, kardot és tőrt vágott belé, majd kipördült és szúrt megint.
A zafírszemek szétpattantak, mágikus erők törtek elő a szájon át, és leszaggatták a fejet.
A fényalak csalódottan felsikoltott, aztán a jég a szívéig ért, és dermedt szoborrá fagyott.
A kék hold mintha megfakult volna egy szívdobbanás erejéig.

A pap leugrott a nyeregből. Antorról lefoszlott a rejtővarázs utolsó foszlánya is, s már nem csak elmosódott árnyként állt a romok között.
Kérdőn pillantott a Domvik-papra, aki sietős léptekkel tartott a kordé felé. Majd megállt, oldalra hajtotta a fejét, és úgy figyelt.
Mintha belülről szóltak volna hozzá.

A száznagy csak az egyik karját vesztette el. Az ispotályban ellátást, törődést és új rangot kapott, de a magyarázattal a papság – mint mindig – adós maradt.

Albus Nesciust eltemették, míg a kormányzó és a taleiosz tetemét máglyára dobták, mert ki tudja…

- Mi történt tehát?
Albus Darquoll leszállt a lóról, és a folyó vizébe lépett. Meggyötört, harminc-egynehány éves arc pillantott vissza rá a kristálytiszta vízből. Mellette a gesztenyebarna hajú, körszakállas Embervadász álldogált. Arcáról, szakálláról víz csöpögött.
- Árulás és eretnekség. A báró zavaró mellékszál volt csupán; vele akartam kiugrasztani a nyulat a bokorból. Az Albus testvér eltévelyedett, a helyi inkvizíció elöljárói pedig nem mertek a tűzbe nyúlni. A Shadlekből jött taleioszt ősi démon kerítette hatalmába, a kormányzó és a többiek az ő bábjai vagy gyanútlan szolgálói voltak csupán. A fényalak egy másik démon rabjaként, bosszúból támadhatott.
Antor a kordéra és a ládára gondolt, amit a leiosz mágikus tűzzel pusztított el, mielőtt az inkvizíció odaért volna. Aztán a térképre és a napkorong-medalionra, amit elkért, s nem adott vissza azóta sem.
- Ennyit tudhatok?
Miről meséljek neked, barátom? A hamis ibarai ősistenekről, az ereklyéről, és az áldozatról, amit Domvik kért tőlem? Hogy le kellett mondanom a reményekről és az álmokról? Vagy a Titkos Inkvizícióról?
A kalandozó-pap elmosolyodott.
- Ennyit.

“Egyetlen Úr! Hét orcádon dics ragyog,
Nevedet nevezvén megretten az ellen,
Megfut mind a vad Gonosz; adj erőt
Ó Uram, híred zengni fennen, és óvni
Nyájad a démoni erőktől!”

(Szent Ergiron: Togae Septorum)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához