LFG.HU

Pampalini
novellaCimkek

Észak-keletről hideg, metsző szél fújt ezen az éjjelen is. Dermesztő ujjai erőszakosan keresték a szélvédett helyek, paletták réseit. A rideg karmok nem kímélték sem az istállóban pihenő békés lovakat, sem a zubbonyaik menedékében védelmet kereső derék katonáimat. Azonban hiába volt minden igyekezett, a szél, ahol csak lehetett dicsőn hirdette fagyos akaratát, a tél közeledtét.
De nem mindenhol.

A szénakupac alján, ahol én feküdtem, dühösen halt el az éjszaka hidege. Engem nem mart úgy, mint az épp szolgálatot teljesítő bajtársaimat, viszont elgémberedett izmaim az órák óta mozdulatlanságra kárhoztatott testemen töltötték ki édes bosszújukat. Vágyódva gondoltam puha, meleg ágyamra, hosszan tartó pihenésre és alig vártam, hogy ez az éjszaka is véget érjen. Ez volt már a negyedik éjjel, amit ebben a lótrágyától bűzlő istállóban őrködéssel töltöttem.

Hogy én, Sütő Gergely, országunk legfőbb várának kapitánya hogyan is kerültem ide, s miért is töltöm itt estéimet? Az egész nincs alig két hónapja, hogy elkezdődött…
Nagy örömünkre királyunk immár ötödik esztendeje, hogy nálunk tölti az őszi vadászidényt. Tekintettel a közeli erdő messzemenően híres vadállományára, a hatalmas méretű vaddisznókra, izmos őzekre, hízott nyulakra, ez nem is meglepő. Alig egy hónapja volt még csak nálunk urunk-királyunk, mikor a különös események elkezdődtek.

Valaki, minden erőfeszítésünk ellenére úgy sétálgat ki-be a várból, mintha csak egy útszéli fogadó lenne. Többször akadtunk nyomára, de elkapnunk még ezidáig nem sikerült. Először a déli oldalon található szűk rést használta átjárónak. Befalaztuk. A következő alkalommal a várpince rejtett zugát használta. Ezt az átjárót nem tüntethettem el, mert vész esetén ez volt az egyetlen menekülési útvonal a várból. Ide kénytelen voltam őrt állítatni. S amikor az egyik vár fokán kötélhágcsót találtunk, már tudtam, hogy nem tolvaj, hanem áruló van köztünk. Egy kém, aki vélhetően információkat szolgáltat ki az Oszmán Birodalomnak.
Megerősítettem az éjszakai őrséget, figyelmeztettem királyunkat is, átkutattuk a várat is, de nyomát sem leltük az aljas árulónak. Urunk személyi testőrségét is meg akartam kettőzni saját embereimmel, de süket fülekre találtam. Határozottan elutasította. Nem érti mekkora veszélyben van!

Öt nappal ezelőtt majdnem elkaptuk a nyomorultat! Az istállóig kergettük, de ott nyoma veszett, elnyelte a föld. Háromszor kutattuk át a pajtát, de mintha köddé vált volna. Tudom… érzem, vissza fog térni. Ezért töltöm itt immár a negyedik éjszakámat.
Hirtelen apró zajra riadok fel. Egy ló halkan felhorkan, majd toppant egyet. Valaki van itt rajtam kívül. Most elkaplak!

Lélegzetvisszafojtva, mozdulatlanul – nehogy eláruljam magam – hallgatózom tovább. Apró, alig halható léptek győznek meg arról, hogy nemcsak én szeretnék észrevétlen maradni. Puha lábbelije alatt finoman perceg a homok, egy kavics gördül arrébb… hallom, ahogy egyre közelebb és közelebb kerül az istálló ajtaja és a szalmarakáshoz, ahol én is lapulok. Lassan megfeszítem izmaimat, ugrásra készen. Még harminc szívverés – számolok visszafelé – húsz… halk sóhajt hallok, tizenöt… érzem, ahogy egyre magabiztosabbnak érzi magát… öt szívdobbanás még hátra… kitárul az istálló ajtaja, váratlan hideg, léghuzat borzolja végig hátamat… ugrom.
Hirtelen mozdulatomra a lovak ijedten nyerítenek fel és rémülten nézik, ahogy rávetem magam az ismeretlenre. Illetve csak nézték volna. Sötét köpönyegbe burkolózó ellenfelem ugyanis nem lepődött úgy meg, mint azt vártam volna. Ahogy a szalmával borított testem, mint esetlen madárijesztő, kivágódott a lóeledel alól, az áruló sem tétovázott. Egy pillanattal azelőtt, hogy rávethettem volna magam, villámgyorsan rántotta be maga után az istálló ajtaját. Lendületemet már nem tudtam megfékezni, így hangos puffanással csapódtam a csukott ajtónak.

Dühödt mordulással téptem fel az ajtót, hogy üldözőbe vegyem. Szerencsére még nem jutott túl messzire, épp a várudvaron szaladt keresztül.
– Őrség! – kiáltottam és utána eredtem. Sajnos elgémberedett lábizmaim eleinte nem úgy engedelmeskedtek, ahogy szerettem volna, így csak lassan tudtam felvenni az iramot. Ez nem az én napom, gondoltam baljóslatúan.
Időközben az áruló a szemközti toronyépületbe menekült. Kis idő elteltével, miután úrrá lettem fájó izmaimon, én is odaértem. Amilyen hevesen rontottam ki az előbb az istállóból, ugyanolyan – minden finomságot mellőzve – hatoltam be a torony előcsarnokába. Zihálás és futó léptek távolodó zaja fogadott bal oldalról, a csigalépcső felől. Megengedtem magamnak egy torz mosolyt. Innen számára már nincs kiút.
Csapdába esett!

Sietve szeltem a lépcsőfokokat s közben igyekeztem nem gondolni arra, mennyire is utálom ezt a keskeny, kacskaringós csigalépcsőt. Óráknak tűnő percek óta szaladtam már körbe-körbe, egyre feljebb és feljebb, mikor különös zajra lettem figyelmes. Dumm-dumm-dumm…
Hirtelen egy hordó bukkant fel a kanyarulatban, amint engedve a gravitáció erejének épp a torony aljára igyekezett. Gyorsan oldalra vetődtem, hogy ne álljam útját… de elkéstem. A méretes, fém vasalású hordó elkaszálva lábaimat kitartóan folytatta megkezdett útját, mintsem törődve velem. Éles fájdalom hasított belém, ahogy állkapcsom nekiütődött a lépcső számtalan foka közül az egyiknek. Az esés következtében arcom azonnal felrepedt és két fogam is letört…
– Krisztusra! – nyögtem, és közben meleg, enyhén sós ízű vér borította el arcom. – Hogy az ördögbe került ide ez az átkozott hordó?

Óvatosan felálltam és egy kicsit szédelegve folytattam utam. Egyre duzzadó ajkam, fájdalomtól lüktető arcom biztosított arról, hogy akárkit is üldözök, nem adja könnyen magát.
Egy örökkévalóságig tartott, míg felértem a torony felső szintjére. A toronyszobában az évek során minden elképzelhető, oda nem illő kacat gyűlt össze. Most, ahogy a gyenge holdfény beszüremlett az ablakokon egy raktárhoz hasonlított leginkább. Egymás tetejére pakolt ládák, halomba hordott holló címeres pajzsok, zászlók, itt felejtett kőműves szerszámok…és nem utolsó sorban egy megbúvó áruló.
– Add meg magad! – akartam kiáltani, de az arcomba hasító fájdalom jobb belátásra bírt. Mit fogok én egy ilyen törökök fattyának könyörögni, gondoltam és előhúztam kardom! Levettem egy fáklyát a falról, meggyújtottam és óvatosan haladva a ládák útvesztőjében, minden egyes sötét zugba bedöftem fegyveremmel. Ziháló lélegzetemen és a fáklya sercegésén kívül egyre erősödő zaj ütötte meg a fülemet… lánccsörgés, dobbanó léptek. Tudtam, nemsokára felérnek katonatársaim is, így hát gyorsabban folytattam a keresést. Egyedül akartam elkapni az ismeretlent.

Váratlanul az egyik ablak melletti sötétség megelevenedett és az árnyék felém vetült. Éles fájdalom hasított először a fegyvert tartó kezembe, majd közvetlen utána a combomba is. Felordítottam és a földre kerültem, ahogy a tőrök a húsomba vágtak. Végem, hasított belém a felismerés.
– Ne mozdulj! – sziszegte és arrébb rúgta a kardomat. Hangja furcsán ismerős volt, de a fájdalom ködén át nem jutott el tudatomig, hogy hol hallhattam őt korábban. – Nem akarom véredet ontani…– mondta és közben lassan visszahátrált az ablakhoz. Arcát nem, csak magas, sudár alakját tudtam kivenni a sötétben.
– Hamarosan meghalsz, kutya! – nyögtem és közben épen maradt bal kezemmel fegyver után tapogatóztam a sötétben. Hol maradnak már ilyen sokáig a többiek?
– Remélem azért nem így lesz! – mondta olyan könnyedén, hogy úgy éreztem, mintha az egész helyzetet mulatságosnak tartaná. – Még mindig nem tudod, ki vagyok, Sütő Gergely? – kérdezte, s bár a hangja egyre jobban emlékeztetett valakire, még mindig nem tudtam hová tenni.
– Én vagyok a te ki…– mondta, de befejezni már nem tudta, mert hirtelen hozzávágtam azt, ami a sötétben elsőként a kezembe akadt.
Egy kalapácsot.

Talán a szorongatott helyzetemnek vagy csak a szerencsémnek köszönhetően találatom meglepően pontos volt. Koponyáján a csont kísérteties hangon reccsent, ahogy a kalapács fejen találta. Szó nélkül tántorodott meg és zuhant ki az ablakon a mélyégbe. Egy pillanatra a Hold megvilágította az arcát, de a nagy orrán kívül szinte semmi sem látszott a vértől.
Megkönnyebbülten dőltem hátra és megvártam míg a többiek rám találtak. Mire lesegítettek a torony aljába, mindent részletesen elmeséltem nekik. Mesélés közben újra felidéztem hangját, alakját és furcsa érzés kerített hatalmába. Az az orr! Már láttam valahol.
– Mutassátok! Látni akarom a nyomorultat! – kiáltottam, amennyire csak tőlem tellett és a fájdalommal nem törődve odabicegtem a holttesthez. Addigra már vagy két tucat őr, katona, szolgáló vette körbe. Eleinte fel sem tűnt a szemekben megbúvó döbbenet, tanácstalanság és gyász. Szótlanul álltak és remegve figyelték, ahogy az összetört test fölé hajolok.
Lélegzetem kihagyott, ahogy a vérben ázott, de mégis ismerős hajtincseket, a jellegzetes orrot és a grimasszá torzult sápadt arcvonásokat újfent megvilágította a Hold felhő mögül előbukkanó fénye…
- Vigyétek el! – hallottam valahonnan és még mindig azt motyogtam magam elé zavartan, mikor bezárták cellám ajtaját, hogy:
– Meghalt Mátyás király, oda az igazság…

Ajánlom Iko-nak, aki nagyon sokat segített
s akinek mindezt nem tudtam meghálálni…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához