LFG.HU

Samuel B. Kingstone
novellaCimkek

A sárkányok Janashornak, a szél istenének teremtényei. Ezt mindenki tudja, s nem is szükséges évek hosszú sorát eltölteni poros könyvtárak mélyén ahhoz, hogy belássuk, igaza van a mondásnak. Ezek a hatalmas, értelmes lények, akik évezredekben számolják az időt, s egyeduralkodói a levegőnek, valóban csak egy isten szórakozására születhettek.
Azonban vannak pillanatok, s vannak események, melyeket még egy isten sem láthat előre. Hiszen nem egyedül él ő sem ezen a világon, vannak istenek, akikkel baráti, s vannak, akivel ellenséges viszonyba keveredik.
Így történt ez Janashorral is, aki óvatlanságában egyszer megsértette Wycornt, a bosszúállás istenét. S hát, nincs bosszúállóbb Wycornnál, széles e világon…

Utuha széttárta szárnyait, s könnyedén a felhők fölé emelkedett. A szél süvített füle mellett az aranysárkány pedig rávillantotta sárga szemét a világra. Élvezettel figyelte a térképként elnyúló tájat, aztán a napra nézett. Torkából hosszú, elnyújtott üvöltés szállt az égre, s ha a sárkányok tudnak mosolyogni, akkor Utuha kifejezetten mosolygott.
Nemrég talált egy birkanyájat, valamelyik emberi falu mellett, így aztán alaposan megreggelizett. A parasztok elkergették ugyan, mielőtt teljesen megtöltötte volna a bendőjét, de az aranysárkány nem tudott haragudni rájuk. Elvégre, nekik is élni kell valamiből, no meg neki is.
Hegyek futottak alá, lassan már a Keronnak nevezett ország felett repült. Itt nem emberek laktak, hanem egy külsőleg kicsit hozzájuk hasonló, de mégis teljesen különböző kétlábú faj, ahogy magukat nevezték: az elfek. Utuha szerette őket, mert többet éltek, mint az emberek, s egyik-másik olykor még odáig is merészkedett, hogy szóba állt a sárkányokkal.
Az emberek… a sárkány talán sóhajtott egyet a kék ég magányában, aztán hagyta, hogy előhömpölygő emlékei magukkal sodorják.

Évszázadokkal ezelőtt érkeztek Arsalanra, két hódító nép hozta magával a sárkányok őseit. Akkor még csak a harcokban használták őket, a sárkányok azonban, talán az elszenvedett sérülések hatására, öntudatra ébredtek, s lerázták magukról a béklyókat. A harcoló feleket elhagyták, s szétszóródtak Arsalanon. Senki nem tudta, hányan lehettek, ezen a világon addig nem is láttak sárkányt sem az elfek, sem az emberek. Így aztán arról sem volt még csak halvány sejtésük sem, hogy a levegő urai mennyire okosak és tanulékonyak.
Az emberek vadászni kezdtek a sárkányokra. Sokat, rengeteget elpusztítottak közülük, így aztán a maradéknak minden ravaszságát latba kellett vetnie azért, hogy életben maradjon. Legtöbben közülük nehezen megközelíthető helyeken, hegyek ormán, barlang mélyén, mocsarakban, vagy távoli szigeteken húzták meg magukat. Volt olyan sárkány is, aki abban a hitben, hogy ő mindenható, megpróbálta uralma alá hajtani az embereket. Leghíresebb közülük Friiastihar, aki Marash környékén telepedett le, és a Tűz-szigetekről indult portyázó útjaira. A sárkányt azonban mintegy negyven évvel ezelőtt kristályszoborba zárta egy varázsló, így most a Hercegi Palota dísztermének fő ékessége.
Utuha kaján vigyorral megrázta a fejét, mikor ez a történet eszébe jutott, aztán ismét elgondolkodott saját fajtáján. Az öregebb sárkányok már nem kevés mágikus erővel és tapasztalattal rendelkeztek, és talán Janashor kegyének köszönhetően, aki mégsem feledkezett el teljesen gyermekeiről, megtanulták az alakváltás művészetét. Így aztán emberi külsőt ölthettek, s elvegyülhettek a kétlábúak között, kifigyelve szokásaikat, megtanulva életüket. Néhányukkal még össze is barátkoztak, bár a sárkányokat még emberalakban is körbelengő titokzatos, félelemmel teli aura szinte mindenkit elriasztott a közelükből.

Az aranysárkánynak eszébe jutott egy fiatal lovag, aki emberi léptékkel nézve meglehetősen sokáig, majd négy évig udvarolt neki, amikor egy fiatal lány alakját magára öltve élt az emberek között. A lovag szinte naponta leveleket és szerelmes verseket írt a sárkánynak, s nem értette, hogy egy csinos, és törékeny lánynak miért nincs szüksége az ő két erős, védelmező karjára. Minden bizonnyal, ha tudta volna, hogy egy több, mint kétezer éves sárkánynak próbálja tenni a szépet, még a világból is kimenekült volna.

Utuha pedig, annak ellenére, hogy sárkány volt, élvezte az udvarlást. Mint minden nő, neki is jól esett, hogy szépnek és okosnak mondják, ezért aztán olykor megengedte, hogy a fiatalember hozzáérjen. Ennek aztán többnyire az lett a következménye, hogy a szerencsétlen mindig többet akart, s a sárkány egyszer csak azon kapta magát, hogy élvezi a lovag társaságát. Napokat gondolkodott azon, hogy mi is lenne a helyes megoldás, hiszen bármennyire is az emberek alakjában élt, nem ismerte a lelküket, nem tudta, hogy mit fog csinálni a lovag, ha elárulja neki valódi kilétét.
Végül úgy határozott, hogy a kitartó udvarlás jutalmaként megosztja vele az igazságot. Elhívta hát a férfit egy holdfényes tisztásra, valamikor tavasz közepén. A fák álltak őt titkos légyottjuk körül, s a sárkány varázsereje gondoskodott arról, hogy a környéken minden ember s állat úgy érezze, hogy valahol messze távol van sürgős dolga.

Amikor a fiatalember kilépett a tisztásra, Utuha könnyű vászonruhát viselt, ami csupaszon hagyta lábát és karjait. A lovag elmosolyodott, talán abban bízott, hogy kitartó udvarlása meghozta végre a csodás lány szerelmét, és elindult a nő felé. Utuha parancsoló mozdulattal megálljt intett, aztán ledobta ruháját. Ott állt meztelenül a férfi előtt, napbarnított bőre szinte feketének hatott az éjszakai sötétségben. A lovag felnyögött, és félig öntudatlan mozdulattal köpenye csatjáért nyúlt, hogy ő is meztelenre vetkőzzön, de aztán a mozdulat elakadt.
Tátott szájjal bámult a lányra, akinek haja lassan eltűnt, két szarv csavarodott elő koponyájából. Arca megváltozott, megnyúlt a feje, a nyaka, hatalmas izmok sarjadtak a mellkasán s combjain. A sárkány lassan négy lábra állt, aztán kitárta majd húsz yard hosszú szárnyait is. A korábbi fiatal lány eltűnt, s helyette egy aranyszínben álló hatalmas szörnyeteg állt a tisztáson, csak a tekintete volt ugyanaz, amivel Utuha mindig is a férfira nézett.

A lovag térdre esett, kezével eltakarta az arcát, és keserves zokogásra fakadt. Nem látta, hogy Utuha újra magára ölti a lány alakját, csak egy könnyű érintés térítette magához. Hátraugrott, s kardját a lányra szegezve, halk, rekedtes hangon szólalt meg:
- Hova tetted Utuha-t, te szörnyeteg?
- Én vagyok Utuha, Wyan. Én, a sárkány. – a lány elhallgatott, és várta a férfi válaszát. Wyan csak a fejét rázta, egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni a történteket, úgy érezte, borzalmasan becsapták. A lány rátette a kezét a kardra, s a föld felé kényszerítette a hegyét. Az éles acél megvágta a kezét, a vér végigcsordult a pengén, aranyló rúnákat rajzolva rá.
Wyanban a sérülést látva feltámadt a lovag, s segíteni akart, köpenyével bekötözte volna a sebet. Utuha azonban csak elé tartotta a kezét, a férfi pedig döbbenten látta, hogy a vérzés egyik szemvillanásról a másikra eláll, a seb szélei összesimulnak, s Utuha kezén már nyoma sincs az iménti vágásnak.
Sokat beszélgettek aznap éjjel. Utuha szinte mindent elmondott magáról és a sárkányokról Wyannak, s úgy tűnt, a lovag nagy nehézségek árán, de megérti a történetet. Sokat hallgatott, a patakcsobogáshoz hasonló lányhang pedig csak mesélt, régmúlt csatákról és szörnyűségekről, s nem hallgatta el azt sem, hogy még soha nem került ennyire közel egyetlen emberhez sem. Wyan talán hálásan mosolygott, s reszketését legyőzve átölelte a sárkányt.

Utuha a vállára hajtotta a fejét, s már azon kezdett gondolkodni, hogy talán nekik mégiscsak van jövőjük, amikor halk pendülés hallatszott a hátuk mögül. A sárkány egyetlen pillanat alatt felszökkent a helyéről, Wyan azonban ülve maradt. Csodálkozó tekintettel nézett fel a lányra, szája sarkában vércsík jelent meg, aztán lassan oldalra dőlt, s egy halk sóhajjal lelke megtért Zuneer birodalmába.
Utuha szemébe könnyek szöktek, ugyanakkor csodálkozott is, hogy kire nem hatott a varázslata. Gyorsan újra ellenőrizte a mágikus szövetet, és rendben lévőnek találta. Minden kétlábú s minden állat irtózott attól, hogy a tisztásra menjen, valaki pedig mégiscsak van itt, hiszen megölte Wyant.
A fák közül lassan kivált egy magas, karcsú alak, vonásait csuklya rejtette el. Utuha-nak azonban ennyi elég is volt ahhoz, hogy felismerje az újonnan érkezettet. Kloin. Kloin, a fekete sárkány, aki évtizedekkel ezelőtt Utuha-t akarta párjának, de a nőstény sárkány nemet mondott neki. Kloin azóta követte, s ha csak tehette, keresztbe húzta Utuha terveit.

Eddig azonban mindig csak távolról mozgatta a szálakat, soha nem vállalta fel egyetlen cselekedetének sem a következményeit. Ezért aztán Utuha-t kötötték a sárkányok ősi törvényei, melyet még Janashor hagyományozott rájuk, valamikor az idők hajnalán. Soha nem ölhettek meg egy másik sárkányt anélkül, hogy teljesen biztosak nem voltak annak bűnösségében. Utuha csak egyetlen pillantást vetett a Kloin kezében lévő íjra, s úgy érezte, nincs szüksége több bizonyítékra.

Ezúttal nem vesződött azzal, hogy levesse magáról a ruháját. A szövet egy reccsenéssel kettészakadt, ahogy a sárkányizmok újra előtűntek a semmiből, s az átalakulás még igazán véget sem ért, amikor a nőstény már Kloinra vetette magát.
A másikat talán meglepte a támadás hevessége, de számíthatott valami hasonlóra, mert már ő is félig magára öltötte egy sárkány alakját. Az aranysárkány karmai már teljes erejükben voltak, amikor lecsapott, Kloin bőre azonban még valahol félúton volt csak a csupasz emberi bőr, és a sárkány pikkelypáncéllal védett bőre között.
Utuha végigtépte Kloin hátát, hatalmas, vérző sebeket hagyva hátra. Időközben Kloin is befejezte az átalakulást, s most már teljes pompájában magasodott az aranysárkány fölé. A kifejlett hím feketesárkány legalább öt yardnyival volt magasabb ellenfelénél, s három sorban lévő fogai kegyetlenül beletéptek Utuha vállába, amikor támadásba lendült.
Rendes körülmények között Utuha-nak nem sok esélye lett volna Kloin ellen. A nőstény erejét azonban megsokszorozta a düh és a bosszúvágy, így aztán nem törődött saját testével, csak Kloint akarta holtan látni. Talán ez, talán Janashor, talán Wycorn segítsége tette, de az aranysárkány fogai hamarosan biztos fogást találtak a fekete tarkóján, Utuha pedig kegyetlenül összecsattintotta a száját.
Hatalmasat roppant Kloin tarkója, de fájdalmában már nem tudott felüvölteni. Szeméből ellobbant az élet, s a hatalmas test messzehangzó robaj kíséretében zuhant a földre.

Utuha nem változott vissza emberré. Wyan testéhez ballagott, orrával megbökdöste az élettelen férfit, aztán kitárta szárnyait, s hamarosan már a fák fölött suhant, először csak táplálékra, aztán pedig már bármire vadászva, ami elég erős ahhoz, hogy érdemes legyen harcolni vele.
Az egyik tisztáson meglátott két férfit, könnyű, fehér páncélban, s ez felkeltette a kíváncsiságát. Egy kanyarral visszafurdult feléjük, aztán ledobbant a tisztásra. Azok ketten minden félelem nélkül néztek a hatalmas aranysárkányra, aki már épp tátotta a száját, hogy rájuk veti magát, amikor az egyik férfi megszólalt.
- Nyughass, Utuha.
A sárkány szemében szinte kővé dermedt a döbbenet. A férfi sárkányként ismerte fel őt! Ilyenre megszületése óta nem volt példa, s amennyire a sárkány vissza tudott emlékezni, soha nem találkozott még egyik alakkal sem. Azok ketten láthatóan valami fontos beszélgetésben voltak egymással, amit a sárkány megzavart.
De most, hogy a nőstény nyugodtan lekuporodott – bár szemét továbbra sem vette le a két férfiról – úgy tűnt, folytatják a beszélgetést.
- Én azt mondom, minden teremtménynek joga van a bosszúhoz! – szólalt meg az a férfi, aki eddig csendben volt. Kortalan arca, mélyen ülő, fekete szemei voltak, a haja is bazaltszínű volt, és egészen a válláig engedte nőni. Utuha alaposabban szemügyre vette, és kissé megrökönyödve vette észre a férfi arany övcsatján Wycorn rúnáját.
- A sárkányoknak én parancsolok, én adom a törvényeiket. Azt mondtam nekik, hogy csak akkor ölhetnek saját fajtájukbelit, ha teljesen biztosak az illető bűnösségében. Utuha megszegte ezt a szabályt, és ezért…
- Ugyan már, Janashor! Ne légy ilyen ostoba! Utuha látta, hogy Kloin íjjal a kezében kilép a fák közül, és korábban meghalt mellette egy halandó! Ez éppen eléggé bizonyítja Kloin bűnösségét!

Csend ereszkedett a tisztásra, Utuha pedig döbbenten pislogott a háttérben. Ha jól értette, ami itt elhangzott, akkor két istennek, Wycornnak, és Janashornak a vitájába csöppent bele, ami éppen róla szólt. Próbált megszólalni, de izmai nem engedelmeskedtek, Janashor pedig, amikor feléje pillantott, egyértelműen jelezte, hogy jobban teszi, ha nyugton marad.
- Soha, senkitől nem tűröm el, hogy ostobának nevezzen. – szólalt meg halkan Janashor, hangjába fenyegető él lopakodott.
- Hát pedig, kedves barátom, ha elveszed a teremtményeidtől az egyik legalapvetőbb jogot, hogy a rajta esett sérelmet megtorolhassa, akkor bizony ostoba vagy! – jelentette ki Wycorn vigyorogva, Janashor azonban már régen nem mosolygott.
- Nem tűröm el, hogy az én teremtményeimnek más adjon jogokat vagy törvényeket! Te is tudod, Wycorn, hogy nincs jogod ehhez, úgyhogy takarodj innét, én pedig elrendezem Utuha-val a továbbiakat.
Wycorn arcáról lehervadt a mosoly, sötét szemeiben haragos lángok robbantak.
- Rendben van, Janashor. Elmegyek. Te pedig tégy belátásod szerint. De egyet jegyezz meg! Mikor ez a sárkány újra értelmes teremtményt fog megölni, legyen az akár a saját fajtája, akár el, akár ember, és öljön bár bosszúból, vagy önvédelemből, onnantól kezdve a sorsa az, hogy saját társainak vérén éljen! – azzal a bosszúállás istene egy villanással eltűnt az éjszakában.

Utuha megkapta büntetését Janashortól. Az isten nem fogadta el a nőstény védekezését, s úgy döntött, hogy Utuha-nak el kell hagynia a Nier Királyság területét, ahol született s felnőtt. Soha többé nem térhetett vissza oda, s a soha a sárkányok életében bizony nagyon hosszú időt jelent.

A sárkány a föld felé fordult, s ereszkedni kezdett. Bőrszárnyain átsütött a nap, kirajzolva az erek és csontok hálóját. A lenti világ egyre közeledett, Utuha már csak néhány száz yardnyi magasan volt az út felett, amikor észrevette a kordét.
Két, fejét lógató ökör vontatta az úton, a bakon egy szalmakalapos férfi szunyókált. A nősténysárkány kívácsisága felülkerekedett óvatosságán, és még lejjebb ereszkedett. Az elmúlt századok alatt csak ritkán találkozott emberrel, s szívesen beszélgetett volna a kocsissal. Gyorsan körülnézett, aztán eliramodott a szelek szárnyán, s ahol az út elkanyarodott, s a fák kitakarták a kocsis elől, villámgyorsan a földre ereszkedett. Magára öltötte annak a csinos lánynak az alakját, aki egykor Wyant is elbájolta, aztán kisétált az útra, és úgy várta a kordét.

Az ökrök hamarosan elő is ballagtak a kanyarból, aztán meg is torpantak. Talán megérezték a karcsú lánytestben rejtőző sárkány hatalmát, mindenesetre egy lépést sem voltak hajlandók továbbmenni. Ahogy a kordé enyhe ringatózása megszűnt, a szalmakalapos férfi is felemelte a fejét. Nyújtózott egyet, majd a mozdulat közben úgy megdermedt, mintha valaki kővé változtatta volna. Megrökönyödve bámult Utuha irányába, s az aranysárkány már épp kezdett elgondolkodni, hogy vajon emberi alakban van-e, amikor a férfi váratlanul elfüttyentette magát, és ostoba vigyor terült el a képén.
- Nocsak, hölgyem! Elismerem, hogy tavasz van, meg aztán mi tagadás, te is gyönyörű vagy, de nem gondolod, hogy korai még meztelenül mászkálnod?
Utuha végignézett magán, s egyszerre rájött, hogy mit hibázott el. Oly régen öltötte már magára a kétlábúak alakját, hogy eszébe sem jutott, hogy valami ruhát is kerítsen. Így aztán most ott állt az út közepén, némi tavaszi napfénybe öltözve, s egy pillanatra lehajtotta a fejét.
- Ellopták a ruhámat az éjszaka, jó uram. – próbálkozott valami gyenge kifogással, egy óvatos mosoly kíséretében. – Ha megtennéd, hogy adsz nekem egy inget és egy nadrágot, hálás lennék érte.
- Persze, aranyom, persze! – tápászkodott fel a férfi, s a szalmakalapját a kordéba dobta. Előtűntek hegyesedő fülei, s ritkás szálú, seszínű haja. Ez egy elf. – futott át Utuha fején a gondolat, aztán alaposabban szemügyre vette a másikat.
Az egyszerű fehér inget, meg koszos nadrágot viselt, de láthatóan jó erőben volt. Amikor leugrott a kocsiról, és a nő felé fordult, Utuha-t valami baljós előérzet kapta el, de továbbra is mosolyogva várta a férfit.
- Hát hogyne adnék neked ruhát. – duruzsolta amaz, aztán folytatta: – De mondd csak, mégis mivel fogsz fizetni? Mert úgy látom – nézett végig kedvtelve a lányon – pénz az bizony nincsen nálad.

A férfi közben alig egy lépésnyire megközelítette a sárkányt, s kezével megcirógatta a karját, és a melle felé nyúlt. Utuha hátralépett, s most már megértette, mire célozgat a kétlábú. Ez az ostoba párzani akar velem! – a sárkány talán még el is vigyorodott a gondolat lehetetlenségén, a férfit azonban felbőszíthette a mozdulat vagy a mosoly, mert a sárkányra vetette magát, és a földre teperte.
Utuha annyira meghökkent rajta, hogy egy pillanatig elfelejtett még védekezni is. Az elf közben gyorsan lerántotta az ingét és a nadrágját, s már épp magáévá akarta tenni a sárkányt, amikor váratlanul hatalmas pofont kapott. Jó néhány yardnyival odébb ért csak földet, orrából-szájából folyt a vér. Nehézkesen feltápászkodott, felrántotta a nadrágját, aztán Utuha-ra nézett.
- Ostoba szuka! – a kordéhoz rohant, benyúlt a ponyva alá, és egy nyílpuskát fogott az aranysárkányra. – Most megdöglesz! – és tompán csattant az íj húrja.
Utuha azonban már elvesztette a türelmét. Egyetlen szemvillanása megállította a nyílvesszőt a levegőben, alig ujjnyira a mellkasától. Az elf először csak döbbenten bámult, aztán amikor a sárkány elkezdte levetni emberi alakját, szűkölve a földre roskadt.
Az aranysárkány hamarosan teljes fenségében magasodott a hegyesfülű fölé, s leplezetlen megvetéssel bámulta az előtte porban csúszó férget. Talán mégis megkímélte volna az életét, de a férfi, mikor a sárkány hátat fordított neki, megpróbálta a villámgyorsan újratöltött nyílpuskával fejbe lőni. A vessző ugyan ártalmatlanul lepattant a sárkány pikkelyeiről, Utuha azonban elvesztette a türelmét.
Egyet csapott a farkával, a férfi pedig rongycsomóként zuhant a bokrok közé. Az ütéstől bordái s gerince szinte azonnal pozdorjává omlottak, s előbb meghalt, minthogy megijedhetett volna. A sárkány elégedetten felmorrant, aztán váratlanul összeroskadt a földön.
Egy fehér gömbbe burkolódzó férfi jelent meg előtte, hosszú, fekete hajjal. Wycorn elégedetten vigyorgott, aztán megszólalt:
- Tudtam, sárkány, hogy előbb vagy utóbb, de ölni fogsz! Emlékezz, mint mondtam, mikor legutóbb öltél! Hát, most elért a végzeted! Ha élni akarsz, mostantól minden héten legalább egy fajtársadat kell megmarnod, hogy vérével nyerj újabb egy hetet Noarr birodalmában! Akit pedig megmarsz, hogy éhséged csillapítsd, s a következő holdtöltéig nem öl embert, osztozzon ezen átokban!

Azzal az isten eltűnt a napfényben, Utuha torkát pedig összeszorította a félelem. Hiszen emlékezett erre a jóslatra, saját fülével hallotta Wycorn szájából azon az éjszakán! S bár az elmúlt évszázadok alatt erről soha nem feledkezett meg, most egy pillanatra úgy felbőszítették, hogy ölnie kellett… s ezért most bűnhődés, örök kárhozat a jutalma!
Megpróbált feltápászkodni, és kissé megkönnyebbülve vette észre, hogy izmai ismét engedelmeskednek az akaratának. Kitárta hát szárnyait, s elrúgta magát a földtől. A szél alája simult, s a sárkány szemében feltűnő könnyeket messzire kapkodva sugdosott mindenféléket a fülébe. Utuha pedig egyre emelkedett, s mikor alatta már térképpé olvadt a táj, világgá üvöltötte bánatát.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához