LFG.HU

Samuel B. Kingstone
novellaCimkek

A királygepárd meglapult a fűben, hátsó lábát maga alá húzta, zöldarany szemével meredten figyelte a tőle alig néhány lépésnyire a tisztáson legelésző szarvascsaládot. A késő délutáni nap bágyadtan próbált meg átkapaszkodni a felhőkön, a szarvasok illatát a szél incselkedve sodorta a hatalmas macska felé. Felemelte a fejét, s talán a távolságot mérlegelte éppen, farka már nyugodtan feküdt mögötte, csak a vége billegett jobbra-balra, láthatóan néhány pillanaton belül támadni akart.

A gepárd mögött lassan szétnyíltak az erdő szélén növekvő bokrok, s egy fiatal, napbarnított arc bukkant elő a levelek közül. Oinor pontosan tudta, hogy mire vállalkozott, amikor néhány órával napkelte előtt magához vette kését, dárdáját, s elindult a fejedelem vadászkertjébe, hogy megszerezze egy királygepárd irháját. A hatalmas nagymacska Arsalan középső részén, elsősorban Kadat-föld és Sheturh pusztáin volt honos, s nevét onnét kapta, hogy gyönyörű, selymes fekete szőrét egyetlen, koronaformájú folt ékesítette, mégpedig a pofáján.

Oinor hat éves lehetett, amikor a falujuk határában egy királygepárd megtámadta a kisfiú őrzésére bízott disznókondát. Két társa kiáltozva elrohant, hogy hívják a falu vadászait, Oinor pedig csodálattal vegyes félelemmel figyelte a vadállat támadását, mely villámgyors volt, és könyörtelen. Az elkapott disznó gerincét egyetlen csapással törte el, majd nem zavartatva magát a körülötte sivalkodó kondától, nyugodtan hozzálátott a lakomájához.
A kadat fiút teljesen lenyűgözte a macska szépsége, bár ekkor még nem is tudta azt, hogy mi a neve az állatnak. Közelebb akart óvakodni hozzá, de ordítozás kezdődött a háta mögött, amire a gepárd idegesen kapta fel a fejét, s egyenesen a fiúra nézett. Oinor megdermedt a pillantásától, a vadállat pedig a lábait lassan maga alá húzva készülődött a támadáshoz. A fiú háta mögött az ordítozás egyre erősödött, olyannyira, hogy végül a gepárd biztonságosabbnak ítélte azt, ha veszni hagyja zsákmányát. Izmos mancsának egy csapásával jókora darabot hasított ki az előtte heverő disznó oldalából, dühösen rámordult az előtte még mindig meredten álló fiúra, majd a húsdarabot a szájába kapva kényelmes ügetéssel eltűnt a bokrok között.

Néhány pillanattal később megérkeztek az Oinor társai által riasztott falubeliek, élükön természetesen Oinor édesanyjával, aki azonnal magához ölelte a fiát, sebeket keresve rajta. Miután semmilyen sérülést nem talált, megkönnyebbülten ráförmedt a gyerekre:
- Mondd, miért nincs neked is annyi eszed, mint a barátaidnak?! Miért kellett itt maradnod? – kérdezte szinte kiabálva az asszony, Oinor azonban oda sem figyelt, hanem gyermeki csodálattal nézte, ahogy a vadászok a nyomokat vizsgálják értő szemekkel, aztán eltűnnek ugyanabban a bokorban, ahol az imént a vadállatnak is nyoma veszett.
Anyja megrázta a fiút, aki végre ráemelte fakéreg-színű szemeit.
- Eridj, segíts a többieknek összefogdosni a disznókat.
Oinor körülnézett, és látta, ahogy a falu apraja-nagyja kiáltozva kergette a szétszaladt állatokat, amik a kiabálástól még jobban megrémülve igyekeztek menekülni minden elképzelhető irányba. A kisfiú elvigyorodott, aztán ő is nekiiramodott, hogy hujjogatva kergesse a falu karámjai felé a disznókat.
Csillagos este volt, mire a vadászok visszaértek. A fogyó hold álmosan nézegette az erdő és a tisztás találkozásánál, a patakparton megbúvó kis falut, s kíváncsian fülelt az odalentről felhallatszó diadalkiáltásokra. A vadászoknak ezúttal szerencséjük volt. Utolérték a királygepárdot, amely nem ment messzire zsákmányszerzésének helyszínétől, talán azt forgatta a fejében, hogyha az emberek elmennek, ő visszatér, s nyugodtan el tudja fogyasztani a disznót.
Az üldöző vadászok azonban még a magával hurcolt hús elköltésében is megzavarták, és felkergették egy fára. Amikor már a királygepárdnak nem volt hova menekülnie, a vadászok körbevették a fát, s nyilaikkal addig lövöldözték, amíg halálra nem sebezték.

Aznap este Oinor vagy tucatszor hallgatta meg a gepárd elejtésének históriáját, melynek végén titokban mindannyiszor felsóhajtott, vágyván azt a napot, amikor ő is a vadászok sorába léphet.
Most pedig itt van, előtte alig néhány lépésnyire fekszik az évek óta áhított préda. Oinor kezében felemelkedett a dárda, a fényes acélhegy nesztelenül tolta félre a gallyakat a fegyver útjából. Az ifjú kadat még egy lépést tett előre, hogy biztosabban célozhasson az állat nyakszirtjére, de ekkor megreccsent a talpa alatt egy faágacska. A száraz roppanás kettétörte a tisztásra telepedett csendet, és mozgásba lendítette az eseményeket. A szarvasok néhány ugrással eltűntek a magasra nőtt fűben, a királygepárd pedig egy dühödt-csalódott morranással pördült meg, és fordult szembe Oinorral.
A fiú egy pillanatra megdöbbent a nagymacska mozdulatainak sebességétől, dárdáját védekezően tartotta maga elé. A gepárd mancsának egyetlen csapásával félresöpörte a fegyvert, és most már valóban szemtől szembe állt egymással egy vágyait, álmait kergető fiatal vadász, aki sosem küzdött az életéért, s egy feldühödött, csupa fog és karom vadmacska, egyike Arsalan legveszedelmesebb ragadozóinak.

A királygepárd maga alá húzta lábait, aranyszínű koronával ékített pofáját Oinor felé fordította, farka nyugtalanul kígyózott mögötte. Oinor tétován tapogatódzott az övére kötött tőre után. Amikor keze ráakadt a markolatra, szinte ugyanabban a pillanatban a gepárd farka is mozdulatlanná vált, és a következő szemvillanásban támadott.
Oinor vállába belemartak a gepárd karmai, az állat támadása hanyatt lökte a fiút, egyenesen bele egy csalánbokorba. A fiatal kadat felüvöltött rémületében és fájdalmában, megpróbálta a kezében szorongatott tőrt a vadmacska oldalába vágni, de az állat nem első alkalommal harcolt emberrel, és pontosan erre számítva nem maradt a feldöntött fiún, hanem tovább rohant, s néhány yarddal később torpant meg. Oinor döfése ezért csak a levegőt kaszálta, és a tőr a lendülettől a bal válla mellett a földbe fúródott.

Az ifjú lassan feltápászkodott, szemét le sem vette a gepárdról, amely láthatóan újabb támadásra készült. A kadat fiú meggörnyedt, kését előrenyújtotta, bár keze remegett kicsit a vállában lobogó fájdalomtól. A gepárd ismét maga alá húzta a lábait, s viharos sebességgel rávetette magát Oinorra. Kettős fájdalomordítás hasított a levegőbe: a gepárd karmai ismét a fiú testébe martak, de ezúttal az ő kezében tartott tőr is az állatba mélyedt. A királygepárd teljesen elvesztette eszét a fájdalomtól: hátraugrott, s fogaival az oldalához kapva megpróbálta kitépni onnét azt az égető érzést.
Oinor ismét hanyatt vágódott, a tőrt a kezéből kiejtve friss sebéhez kapott, és döbbenten meredt véres tenyerére. Előtte néhány yardnyira a gepárd tombolt, karmaival felszaggatta a földet, fűcsomókat és gallyakat szórva szerteszét. A kadat fiú, fájdalmai ellenére megpróbált elhúzódni, hogy az újabb sérüléseket elkerülje. Sikerült is neki, s néhány yarddal odébb egy fatörzsbe kapaszkodva feltápászkodott, majd hátát a fiatal tölgynek vetve nézte a vadmacska reménytelen harcát, miközben a vérveszteségtől már az ő szemei előtt is karikák ugráltak, aztán lassan összecsuklott.

Ütemes ringatózásra tért magához. Fájdalmas nyögés kíséretében nyitotta ki a szemét, s egy pillanatig értetlenül bámulta a felette kényelmes tempóban vándorló lombokat, melyeken túl egy-egy pillanatra feltűnt a csillagokkal telehintett égbolt. Fáradt agya csak lassan tudta összerakni az eseményeket. Amikor végre rájött arra, hogy valószínűleg egy hordágyon fekszik, megpróbált felülni, vagy legalább a fejét felemelni, hogy megnézze megmentőit, de a fájdalom éles kardként hasított elméjébe, és Oinor ismét elvesztette az eszméletét.
Amikor újra feleszmélt, tűz ropogását hallotta, és lángok fényei ficánkoltak a szeme előtt, a kőből rakott falakon. Keze durva szőrmébe markolt, s kíváncsian próbálta meg elfordítani a fejét, hogy megnézze, hová került.
- Maradj nyugton! – a hang szárazon csattant, Oinor pedig a meglepetéstől csakugyan mozdulatlanná vált. Erős, határozott kéz ért a vállához, a fiú pedig felszisszent a fájdalomtól.
- Csúnyán helyben hagyott… – a hang tűnődve elhallgatott, aztán folytatta: – Bár, talán jobb lett volna, ha a gepárd karmai között haltál volna meg. A fejedelem roppant dühös, hogy valaki az engedélye nélkül mert vadászni az ő területén.

A hang elhallgatott, Oinor pedig óvatosan arrafelé fordította a fejét, amerre a beszélőt sejtette. Az öreg, ráncok barázdálta arcban mélyen ültek a szemek. Sarkaikba szarkalábakat véstek a tovatűnő évek, a hosszú karvalyorr kevélyen hajolt a vékony bajuszt viselő száj fölé. A vékony termetű, aprócska férfi haját hátrakötve viselte, s ő is alaposan szemügyre vette a fiatal fiút. Oinornak rövid, barna haja, dús, sötét szemöldöke, széles orra, egymástól távol ülő szemei voltak, a vékony tunikát, melyet viselt, vérnyomok szennyezték. Vállán és mellkasán a gepárd karmai szántottak fájdalmas árkokat, melyek árnyéka a fiú arcára is rátelepedett.
Az időseb férfi felállt, majd kicsivel később egy tálcával tért vissza, melyen egy aprócska tégely, fehér vászoncsíkok, és egy gőzölgő tálka volt. Oinor gyomra követelőzően megkordult a leves illatára, de a férfi előbb a tégelyt vette a kezébe, amelyben gyanús színű, és förtelmes szagú kenőcs volt. Oinor elfintorodott, azonban a férfit láthatóan nem zavarta a kenőcs szaga, melyet határozott mozdulattal az ágyon fekvő kadat sebeibe kent. Az hatalmasat üvöltött a vállára és mellkasára kent parázstól, a karvalyorrú férfi pedig elvigyorodott.
- Tudom, nem a legkellemesebb. De hidd el nekem, ha nem akarod, hogy a sebed elfertőződjön, akkor szükség van erre – kent egy újabb adagot Oinor sebébe, aki ezúttal csak egy tompa nyögéssel válaszolt -, na meg arra is, hogy egy kicsit egyél.

Miután bekötözte a sebet, egy párnát tett Oinor háta mögé, amitől ülő helyzetbe került, és végre körülnézhetett. A szoba berendezése viszonylag egyszerű volt: egy ágy, amelyen feküdt, a vele szemben lévő falon vasalt faajtó, egy rozoga állapotú szék, a jobb kéz felé eső falon pedig egy rácsos ablak, melyen túl éjszaka telepedett a földre.
- Hol vagyok? – kérdezte Oinor tétován.
- Gulderh fejedelem börtönében. – Oinornak tágra nyílt a szeme, valamit talán még kérdezni akart, de a másik férfi folytatta. – Azért kerültél ide, mivel engedély nélkül vadásztál őfelsége vadászterületén. De mivel megsebesültél, ezért a fejedelem úgy döntött, hogy meg kell téged gyógyítani, mielőtt ítélőszéke elé állsz.
Oinor lehunyta a szemét, agya lázasan kereste a megoldást a helyzetre. Néhány pillanat múlva felnézett, reményvesztett tekintetet vetett a másik férfira, aztán engedelmesen elvette a felé nyújtott tányért, és szótlanul kanalazni kezdte a levest. Hús és tésztadarabokat érzett benne, kellemes forrósága lassan eloszlatta belsejében a feszültséget. A karvalyorrú börtönorvos árgus szemekkel figyelte viselkedését, s amikor azt vette észre, hogy Oinor kezéből kicsúszik az üres tányér, és szemei lecsukódnak, elvette tőle, s a tálcára téve távozott, a fiatal férfi pedig mély, kimerült álomba zuhant.

Amikor másnap felébredt, a nap már magasan járt. Fényével sápadt négyzetet rajzolt Oinor börtönének padlójára, a rácsok között feltűnő kék ég fájdalmasan emlékeztette elveszett szabadságára. Óvatosan megmozgatta a vállát, s megkönnyebbülve tapasztalta, hogy már nem hasogat minden egyes mozdulat; ezek szerint mégis használt a kenőcs. Feltápászkodott az ágyról, és odament az ablakhoz. Kinézve megállapította, hogy nagyjából a harmadik emeleten lehet. Odalent az udvar kopár kövén más rabok tevékenykedtek, a börtönt pedig legalább tizenöt yard magas, hatalmas terméskő sziklákból épült fal vette körül, melyen a fejedelem címerével ékesített könnyű bőrpáncélt valamint íjat és rövid kardot viselő őrök járkáltak.

Oinor elnézegette volna még a börtön világát, de a celláját bezáró retesz szörnyű csikorgás kíséretében félrecsúszott, s a karvalyorrú férfi lépett be két hatalmas termetű fegyőr társaságában. Az orvos elmosolyodott, amikor meglátta, hogy az ifjú felkelt már az ágyából, de ebből a mosolyból hiányzott minden öröm. Magához intette a fiút, és minden különösebb teketória nélkül letépte a válláról és a mellkasáról a kötést, s alaposan megvizsgálta a sebeket, majd elégedetten bólintott. Kiordított a folyosóra, mire egy harmadik férfi lépett a szobába, aki csak egy ágyékkötőt viselt. A magával hozott ruhát letette az ágyra, majd szó nélkül távozott, a börtönorvos pedig intett Oinornak, hogy öltözzön át.
A fiú tétova mozdulattal lépett oda az ágyhoz, a karvalyorrú pedig, elégedetlen lévén igyekezetével, egyet csettintett az ujjával. A két behemót belépett a cellába, egyikük lefogta Oinort, a másik pedig egy lendületes rántással letépte róla szakadozott ruháját, majd határozott, és korántsem gyengéd mozdulatokkal feladta az ágyékkötőt a lagymatagon tiltakozó fogolyra. Miután végzett az öltöztetéssel, kiment a folyosóra, és behozott egy rozsdás bilincset, amit Oinor kezére tettek, majd visszaléptek a karvalyorrú mellé, aki megszólalt:
- Készülj, orvvadász, mert most Gulderh fejdelem ítélőszéke előtt fogsz felelni vétkedért! Noarr legyen irgalmas hozzád! – fejezte be, Oinor pedig összerezzent, ahogy a hatalmas fegyőrök odaléptek hozzá, és taszigálni kezdték a cellaajtó felé.
A folyosóra kilépve balra fordultak, s hamarosan egy szűk csigalépcsőn haladtak lefelé. A menetet az orvos vezette, mögötte ment az egyik foglár, akit Oinor követett, majd a másik behemót zárta a sort. Az ifjú kadat lehorgasztotta a fejét, és azon töprengett, vajon milyen sorsot szán neki a fejedelem.
Gulderh tizenöt éve, négy évvel Oinor születése után került Kadat-föld fejedelmi székébe, apja halála után. A fejedelmet kemény kezű, de igazságos uralkodóként ismerték meg alattvalói, így Oinor is abban bízott, hogy elnéző lesz vele szemben. A csigalépcső időközben véget ért, s a két oldalról fegyőrökkel kísért kadat fiú szemét lesütve ment át az udvaron. Néhány fogoly egy pillanatra abbahagyta a munkát, de a marcona tekintetű őröket látva nem foglalkoztak sokat a menettel.

Az udvaron átvágva egy alacsony, egyszintes épületbe léptek. A falak között megrekedt hűvös levegő jólesően simogatta a bőrüket, s Oinor éppen fel akarta emelni a fejét, amikor két kemény kezet érzett a vállán, amik térdelő helyzetbe kényszerítették. A helyiségre csend telepedett, Oinor csak a saját, valamint kísérőinek lélegzetét hallotta, és egy másikat, valahonnan elölről. A pillanatok lassan vánszorogtak, s a fiú már ott tartott, hogy felemeli a fejét, és körülnéz, amikor előtte megszólalt egy kemény, parancsoláshoz szokott hang.
- Álljatok fel!

Az őrök szinte egyszerre emelkedtek fel, talpra rántva a fiút is. Oinor felemelte a fejét, s pillantását körbefutatta a helyiség dísztelen falain, majd megállapodott az előtte faragott széken ülő, markáns arcvonású férfin, aki egyszerű fehér tunikát viselt. Derekát tenyérnyi széles öv fogta, fekete haját rövidre vágatta. A sötét szemek rezzenéstelenül meredtek Oinorra, a széles homlokon pedig lassan megjelent egy ránc.
- Te vagy az orvvadász? – kérdezte a férfi, a fiú pedig megadóan bólintott.
- Tudod-e, milyen büntetés jár annak, aki engedély nélkül elveszi azt, ami az enyém? – kérdezte a férfi, Oinor pedig némán megrázta a fejét.
- Tán kivágták a nyelvedet, fiú? Vagy nem tudsz beszélni?
- De tudok, nagyuram.
- Helyes. Tehát annak a büntetése, aki ellop tőlem valamit, az, hogy vágják le az illető jobb kezét. – Oinor elsápadt, a fejedelem azonban még nem fejezte be. – Azonban az, aki egy szál tőrrel és dárdával, egyedül támad egy királygepárdra és túléli, vagy nagyon ostoba, de az istenek kegyeltje, vagy pedig remek vadász. Nos.
A fejedelem elhallgatott, tenyerébe támasztotta az állát, és úgy nézett az előtte álló ifjúra.
- Mondd csak, mi a neved?
- Oinornak hívnak, nagyuram.
- Nos, Oinor, általában az orvvadászokra azt a büntetést szoktam kiszabni, amit az imént mondtam. Mindazonáltal ez ideig nem találkoztam még olyan emberrel, aki egyedül, eredményesen szállt volna szembe egy királygepárddal, ez pedig roppant érdekessé tesz téged. – a fejedelem elhallgatott egy pillanatra, mielőtt folytatta volna: – A nyomkereséshez értesz? Nyilvánvaló, hisz másképp nem tudtál volna követni egy ilyen fenevadat. A következő az ajánlatom: vagy megkapod a tettedért járó büntetést, vagy pedig a szolgálatomba állsz, vadőrként. Ebben az esetben megbocsátom vétkedet, sőt, neked adom az elejtett gepárd irháját is. Cserébe elvárom, hogy megfelelő javadalmazás fejében vigyázd a vadaskertemet a hozzád hasonlóktól. Dönts!

A fejedelem elhallgatott, Oinor fejében pedig a viharos szél sebességével követték egymást a gondolatok. Villámgyorsan átlátta, hogy választási lehetősége nincsen, s egy pillanatra magával ragadta valamilyen furcsa megkönnyebbülés.
- Vállalom! – bólintott végül, a fejedelem pedig elégedetten elmosolyodott.
- Hegyes! Adjatok neki normális ruhát, mutassátok meg a szállását, s vegyétek le a kezéről a vasakat. – intett a fejedelem elbocsátólag, Oinor pedig szinte remegve az örömtől hajtott térdet uralkodója előtt.
Kiléptek a kis teremből, a nap barátságosan mosolygott le rájuk bárányfelhő udvaroncainak köréből. Oinor felemelte a fejét, kitágult orral hatalmasat szippantott a börtönudvarban megrekedt forró levegőből, s könnyű szívvel indult el korábbi őrei között új élete felé.

Fogadalmát soha nem szegte meg. Több, mint harminc éven át szolgálta hűséggel és eredményesen Gulderh fejedelmet, majd annak halála után fiát is, sokszorosan megszolgálva a bizalmat.
Hogy honnét ismerem én ezt a történetet? Oinor volt a nagyapám.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához