LFG.HU

HammerTimeCafe
Meloran
novellaCimkek

… Erőlködve próbáltam levegőt venni az újabb roham után. Éreztem, ez már az utolsók egyike volt, a méreg kiváltotta görcsök előbb-utóbb megállítják a szívemet. Igen, fájt a vereség, de elismerést is éreztem…

Az akció végrehajtásának módja méltó volt majd egy évszázados viszályunkhoz. Egy gondosan kiszámított csillagzat alatt születő orvgyilkos, aki egészen a meghatározott időpontig semmit sem tud a feladatáról és így a terv rejtve marad fürkésző, védő mágiáim előtt…
A méreg, amely érintetlenül hagyja az elmét – így az áldozat mindvégig tisztában van sorsával – a testet uralva azonban minden varázslást megakadályoz.
Ó, igen, volt rá ellenszerem, természetesen. A gyilkos azt felhasználva készítette a mérget, hiszen be nem hozhatta, azt rögtön jelezte volna házam mágikus védelme.
Végül a gyilkos személye. A legkedvesebb szeretőm, ágyasaim közt a legelső. Épp ez volt az ok, amely hajdanán a viszályhoz vezetett. Ellenségem szerint egy mágusherceghez nem illenek az ágyasok, egy igazi beavatott nem hódol a test gyarló örömeinek.
Örömtelen, savanyú élete lehetett. Kivel hajdan egy anya szült, egy apa nemzett… a testvéremmel, ki jó nyolcvan esztendeig volt halálos ellenségem, ki kiválóan kidolgozott tervvel tett pontot viszályunk végére.

… Éreztem, hogy a méreg ugrásra kész kutyaként figyel, mégis megpróbálkoztam egy varázslattal. Alig emeltem meg a kezemet, újra kezdődött a görcsroham. Fájdalmasan vergődtem az ágyon, majd lassan újra megnyugodott a testem. A méregkutya lapulva leste mozdulataim…

A viszály… Kisstílű kakaskodásként indult, udvari intrikákkal, kisded összecsapásokkal. Kirabolt falvak, egymás adószedőinek eltüntetése. Hatalmunk nőttével eleinte csupán a méretek változtak. Nagyobb csaták, felégetett falvak, megrabolt vásárok…jégverte határ, rontás sújtotta ménesek… szökőár dúlta kikötő. Egy idő után Cranta királya megelégelte a dolgot, és megkísérelte korlátok közé szorítani ellenségeskedésünket. A birodalom egykori egyik legerősebb családja azonban még két részre szakítva is dacolt akaratával, és csak a bukása után hatalomra kerülő Hercegek Tanácsa tudott rászorítani bennünket, hogy más eszközökhöz nyúljunk. Döntésük sok hasznot hozott számunkra, a finomabb eszközök kifinomultabb elmét is kívántak. És bár azóta a Hercegek Tanácsa is csupán látszólag bír erővel, nem tértünk vissza a rontásokhoz, jégverésekhez. Nem mintha a pórnép sorsa bármilyen fontossággal is bírna, de sokkal stílusosabb így megkeseríteni a másik életét….

…Újabb görcsroham. Talán megrebbenő ajkaim váltották ki, talán a méregkutya vált türelmetlenné. Nem kell már soká figyelnie…

Élet…stílus… Gyerekkorunktól kezdve uralkodásra neveltek. “A cél szentesíti az eszközt” volt az irányelv, de mindemellett nagy hangsúlyt fektettek a stílusra. A fegyverforgatást, a mágiát is művészetként tanultuk, mestereink arra okítottak hogy kerüljük a kisszerű, aljanéphez illő megoldásokat, legyen az bár sokkalta könnyebb. De az igazi stílus elsajátításához hosszú idő kellett. Bár egynémely csatánkat is megemlítettek a hadvezetést oktató mesterek, mint kiváló példát, legbüszkébb azonban verseimre és mágiámra vagyok. Varázshatalmam segítségével emelt kastélyom szépségének alig akad párja, mágikus védelme pedig egyedülálló, talán csak Croton fellegváráé fogható hozzá. Testvérem a mérgek művésze és a csillagok kiváló ismerője. Eddig is tudtam, hogy nincs párja tudásának, de most végleg meggyőzött. Remélem, nekem is sikerül majd….

…Ismét egy roham. Kétségbeesve kapaszkodtam az életbe, majd elszégyelltem magam. Miért-e gyáva, pórokhoz illő rettegés? Lazítottam, és átengedtem testem a kutyának. Ő azonban elengedett. Várt. Nincs még itt az idő…

A versek. A nők és a mágia mellett ők voltak még igaz szerelmeim. Műveimet mindenhol nagyra becsültek, minden idők legnagyobbjai között szerepelt nevem. Természetesen testvérem is olvasta őket, mint ahogy én is tanulmányoztam minden munkáját, amit csak módomban állt. Bár gyűlöltük, de ugyanakkor nagyra is becsültük egymást. Remélem, ő is értékeli majd halálának módját, ha sikerül a dolog. Legújabb versem – alig két napja fejeztem be – igazi remekmű. Egy halotti vers (talán sejtettem már végem?) melybe észrevétlen hatalmas mágiát szőttem. Első olvasója, és ez biztosan testvérem lesz, halálát fogja lelni, védje bármi,
kegyeljék bár nem létező isteneink.
Mestermunka, életem koronája. És ismerni fogom hatását….

… Eljött az idő. A méregkutya elunta végre szenvedéseimet, és szívemet halálos görcsbe rántotta. Éreztem, ahogy lelkem elhagyja eddigi lakhelyét és lassan süllyedni kezd. Mélyre, a kastélyom alatti hegy gyomrába, ahol egy gondosan előkészített barlangban már várja új teste. Egy gyönyörű, romolhatatlan lakhely, a mélység ragyogó kincse, egy hatalmas hegyikristály…

Kristályba zárva élni más… Statikus, örök, tiszta létezés, talán már nem is élet. A valós világ hiánya először segíti az elmélkedést, új igazságokat mutat. Később jön a kíváncsiság, majd az őrjítő vágyakozás újra a szabad, mozgó életre. A nem kellően csiszolt elme belerokkan egy idő után, elpusztít mindent és mindenkit, ha módjában áll, végül pedig magát. Aki bölcsebb, úgy érzi, elkerülheti az őrületet, úrrá lesz érzelmein. Ó igen, a nyugodt, érzelmektől mentes elmélkedés… évszázadok, évezredek után a kristálylakó nemcsak testileg, lelkileg is távol kerül az emberi világtól. Ez is egyfajta halál, a végzet rendelését halandó nem játszhatja ki, legfeljebb elodázhatja.

Baál-Káin ébresztett először. Furcsa, hogy túlélésemet a népem halálát okozó hódítóknak, a kyreknek köszönhetem. Azért jött el hozzám, hogy a segítségemet kérje. Mágikus hatalmamról, testvérháborúnkról legendák maradtak fenn, és ő elég ügyes volt ahhoz, hogy megtalálja rejtekhelyem. Szerencséje volt. Ha száz évvel korábban jön, nem megyek vele, mert akkor még nagyon jólesett ez a lét és önzésemben nem érdekelt volna Cranta sorsa. Ha pár száz évvel később jön, már túlságosan elszakadtam volna a világtól. Mindkét esetben meghal valamelyikünk, mert ő is elég makacs természetű és nagy hatalmú volt. Az időpont azonban jó volt, vágytam már újra a külvilágra. Elmélkedéseim során beláttam testvérviszályunk fölöslegességét, az sem töltött el örömmel, hogy versem sikerrel járt és öcsém alig három nappal élt túl. Elfogadtam az elhozott rabszolga testét és Baál-Káinnal tartottam.

Harcoltam. Szárazon és vízen, fegyverrel és varázslattal. Segítettem a Szunnyadók élőholt seregének létrehozásában, bár mindig is irtóztam az efféle mágiától, megalkottam egy varázslatot, mely meggátolta kisebb hatalmú papjaikat, hogy isteneikhez fordulhassanak. Nem győzhettünk. Túl sokan voltak, fiatal, erős nép. Varázslóik hatalma vetekedett az enyémmel, papjaik útján segítette őket Weila és társai, míg Cranta istenei már az én időmben sem voltak igazán nagyok. Találkoztam testvéremmel, a ravasz Baál-Káin őt is megkereste, és szintén meg tudta győzni. Elmúlt már közöttünk a viszály, a halál – még ha nem is végleges – bölcsebbé tesz. Két testet vittem a kristályához, de másodszorra már nem volt benne a lelke, talán elpusztították, talán csak fogságba ejtették. Azóta nem tudok róla. Számos sebet kaptam, három halált haltam magam is, utoljára az én lelkem is csaknem fogságba ejtettek varázslóik. Negyedszerre nem maradt senki, aki testet hozott volna nekem…

I.

A szakadozott, valaha jobb napokat látott pikkelyvértet viselő férfi megállt az újabb kaptató előtt, és hátranézett. Mögötte fáradt sorokban emberek vonultak, férfiak, nők, gyerekek vegyesen. Kordékon, állatokra pakolva, vagy a vállukon cipelték málháikat, mindazt, amit meg tudtak menekíteni a háború elől. A sort oldalt fegyveresek kísérték, a csekély utóvéd a nyomokat próbálta összezavarni. Tiszteletre méltó, bár esélytelen próbálkozás volt, bármely hozzáértő egyetlen pillantással rájuk lelt volna, legfeljebb – és ez volt a céljuk – a menet számának és összetételének meghatározása okozhatott nehézséget. Számtalan vándorló csapat akadt azonban rajtuk kívül is, így bízhattak benne, hogy elkerülik a győztesek, a hódítók figyelmét.
Bízniuk is kellett, mert szemben más menekülőkkel, az ő vezérüknek célja, nagyon komoly célja volt. Nem hiába jöttek erre a kihalt vidékre, nem ellenséget fürkészve vizsgálja az előttük emelkedő hegyet egykori földesuruk. Segítséget remélnek, olyan segítséget, mely lehetővé teszi, hogy ne kelljen meghajtani nyakukat a hódítók előtt túlélésükért.
- Ez lesz az, Ragoon – fordul a vezér egyik kísérőjéhez. – Ha jól megnézed, láthatod a hegy tetején a falak maradványait. Ennyi év, és még mindig állnak…
- Tábort verünk, nemesenszületett?
- Igen. A nyugati oldalon találtok egy nagyobb barlangot, és van ott egy patak is. Vidd oda az embereket, és küldj ki öt katonát felderíteni a környéket! Szólj Thairnak és az öccsének, hogy jöjjenek utánam! Hozzanak kötelet és csákányokat!

Alvezére meghajtotta a fejét és elsietett. A pikkelyvértes férfi – Calanthyer eccos Thransgaaron, Thransgaar és a környező vidék ura, a Harmadik Légió kapitánya – pedig tovább szemlélte a hegyet, próbálta felidézni huszonöt évvel ezelőtti útjának emlékeit. Akkor sem egyedül járt erre, de sokkalta könnyebb dolga volt. A háború még éppen csak megkezdődött, de a Birodalom nagyjai közül néhányan már sejtették, hogy nehezen győzhetnek. Eljött hát egyikük, jól megválasztott emberekkel, hogy segítséget kérjen, és Calanthyer egyike volt ezeknek az embereknek. Vezetőjük behatolt a hegy gyomrába egy rabszolgával, és amikor visszatért, már más volt kísérője testében. Olyasvalaki, akivel még a Birodalom mágushercege is mély tisztelettel beszélt, aki ősi, szinte feledésbe merült módon használta nyelvüket. Nem tudták, hogy ki lehet, de később, a harcok során módjuk volt megismerni őt és társait, mert nem csak az ő csapatuk indult segítségért. A rabszolga testét elfoglaló lélek egyike volt a Birodalom századok, talán ezredek óta halott nagyjainak, őket, a régóta nyugvókat ébresztették fel, de ez sem segített. Elbuktak, dús földjeikről elűzettek, palotáikat az ellenség vezérei foglalták el. Thransgaar egykori ura most újra eljött, hogy segítséget kérjen. Nem tudta, mit talál a hegy gyomrában, van-e ott egyáltalán valaki, de meg kellett próbálnia, magáért és embereiért. Nem hozott magával rabszolgát. Ha sikerül, és ott a lélek, saját testét ajánlja fel neki. Belefáradt már az állandó harcba és menekülésbe és tudta, embereinek is jobb lesz, ha nem kell megérteniük a megérthetetlent, ha továbbra is jól ismert uruk vezeti őket. Még akkor is, ha már csak a test lesz a régi.

Keskeny, alig látszó ösvényen kapaszkodtak felfelé. Valaha itt széles kocsiút volt, de az idő nagyon megviselte. Kövek omlottak rá, azon növények sarjadtak, és mára csak gyakorlott szem találhatta meg. Thair urának egyik legtapasztaltabb vadásza és felderítője volt, neki nem okozott nehézséget meglelni az alig létező utat. A nap már delelőn járt, mire felértek. Nem a kapu előtt álltak, az rég eltűnt és a kapubástya is leomlott, a déli falon át próbáltak meg bejutni, ahogy annak idején is. Az eltelt huszonöt év alatt nem nagyon változott a környék, a természet alaposan ugyan, de lassan dolgozik. Calanthyer megtalálta a helyet, ahol akkor várakoztak parancsnokukra, de innen már nem tudta, merre tovább.
- Körülnézünk – adta ki az utasítást. – Kutat, mélybe vezető folyosót keressetek, de nagyon óvatosan. Bármi veszélyesnek tűnőt találtok, azonnal szóljatok.

Ő egy ősi, vésetekkel ékes gyűrűt húzott az ujjára. Szeme előtt azonnal zöldes derengés tűnt fel, a falak maradványából, az egykor simára csiszolt, ki tudja milyen szerzetek által összehordott kövekből áradt. Itt-ott vöröses nyomok, a támadók által használt mágia jelei, ami lerombolta a védelmet. Több száz éve történhetett, de még mindig látni a nyomait… Calanthyer, bár sokat tapasztalt ember volt, megborzongott ekkora hatalom láttán. Különleges érzékét használva indult kereső útjára, még aktív védelmi mágiára akart bukkanni. Bárhol is van a lélek, biztosan óvja nyugvóhelyét.
Igaza is lett, bár nem egészen úgy, ahogy számított rá. A nap lassan már eltűnt a környező hegyek mögött, harmadszorra nézték át a romokat, amikor Thair bukkant elő az egyik romkupac mögül, kezében valamivel, ami fehér fénnyel világított. Ebben a színben a gyűrű által nem ismert mágiák látszottak.
- A keleti fal mellett találtam, egy mély repedésben, nagyúr. – szólt a nyomkereső – A fehérhajúak jelei vannak rajta. Mellette egy hamufolt, ami ember is lehetett valamikor.
Apró, keménybőr lapocska volt, nyakláncon viselhették, beleégetve finom szövésű rúnák. Kyr jelek. A hamufolt, amit Thair talált, tényleg lehetett ember is valaha. Alaposabban megvizsgálva találtak apró, olvadt fémcseppeket benne, talán a fegyvere maradványait. A védőmágia végzett vele, de ennek semmi nyomát nem látta rajta. Márpedig ha valami így el tud pusztítani egy embert, azt ennyi idő után is érzékelnie kellene a gyűrűvel.
- Valahol itt van – szólt Calanthyer – és ez a hóhajú megtalálta, úgyhogy mi is meg fogjuk. Thair, menj le a táborba, mondd el Ragoonnak, mi történt. Reggel gyere fel, hozz még fáklyákat és élelmet. Mi itt éjszakázunk.
Calanthyer álmodott. Álmában hatalmas úr volt, mágiájával formálta kedvére lakhelyét. Verseket írt, szépasszonyokat ölelt, testvérbátyjával vívott végeérhetetlen harcokat, sokféle eszközzel, számtalan módon. Gyönyörű, romolhatatlan lakhelyet készített lelkének, ahova halála után költözött.

Várt. Elmélkedett időről, múlandóságról, változott, más lett. Felébresztették, újra testet kapott. Harcolt mágiával és fegyverrel, rég halott és ismét élő testvére oldalán, meghalt, majd megint új testbe költözött. A harc egyre kilátástalanabb lett, ismét meghalt és új testet kapott, de egyre több barátot, szövetségest vesztett, lelke hamarosan visszaszállt nyughelyére, a hegy gyomrába, egy hatalmas hegyikristályba. Nem maradt, aki új testet hozott volna, várnia kellett, pedig ment volna, hogy…
- Uram… ébredj, uram- rázogatta valaki. Calanthyer kinyitotta szemét, és a fegyvere után nyúlt. Zavarodott tekintettel nézett maga elé, csak lassan tért vissza a valós világba.
- Álmodtam. – mondta – Álmodtam, és tudom a megoldást. Thair?
- Hamarosan itt kell lennie, nagyúr.
- Jó. Megvárjuk.

Lassú léptekkel ballagott oda a hamukupachoz, ami egykor ellenséges felderítő volt. “Megtaláltad” gondolta. “De vajon tudtad-e, hogy mit találtál, és volt-e társad, aki beszámolt valakinek a kudarcról?”
Léptek hangja térítette magához tűnődéséből. A nyomkereső volt az.
- Jelents, Thair!
- Mindent hoztam, amit parancsoltál, nagyúr.
- A felderítők?
- A nyomok szerint csak két ember járt erre mostanában. A felszerelésük alapján kyr felderítők voltak.
- A felszerelésük alapján?
- Megtaláltuk a holttestüket, nagyúr. Egymást ölték meg, mintha megőrültek volna. Úgy egy holdfordulóval ezelőtt történhetett.
- Hárman voltak, és a harmadik itt halt meg. Remélem, parancsnokaik nem tudják pontosan, hogy hol tűntek el. – fáradtan nézett emberére.
- Akárhogy is történt, kevés lehet az időnk. Menjetek mindannyian a kapu romjaihoz, senki nem maradhat a közelemben! Ha kudarcot vallanék, mondd meg Ragoonnak, próbálkozzon tovább! Ha itt tölti az éjszakát, mindent tudni fog.

Letérdelt a földre, a hamukupac mellé, kardját maga elé fektette. Szemét behunyva igyekezett felidézni álmának minden részletét. Volt ott valami, egy név… egy nagyon fontos név, ami sokszor felbukkant az álomban, a szeretőé, az áruló ágyasé, aki a halálos fegyver volt a testvéri kézben.
- Lyalantha – mondta ki. Valahol a jobb oldalán csikorgás hallatszott, mintha kő csúszna kövön, a talaj kicsit megremegett, de nem érzett emésztő forróságot, nem lett hamuvá a teste. Kinyitotta a szemét. Mellette megomlott kissé a simára csiszolt kövek kupaca, mintha valami gödörbe kerültek volna.
- Thair! – kiáltotta el magát – Ide!
Mire a csapat odaért, már felmérte a terepet.
- Félre innen a kövekkel! Gyorsan, de nagyon óvatosan!
Nem volt könnyű dolguk, a vár egykori keleti falát alkotó sziklák hatalmasak voltak, és simára csiszolt, hatszögletű formájuk nemigen kínált fogódzót a szorgos kezeknek. Dolgoztak, ahogy bírtak, megállás nélkül, de dél is elmúlt mire eredményre jutottak. A kőhalmaz alól egy kerek nyílás bukkant elő, torka sötéten ásított a kimerülten lihegő társaságra. – Fáklyát bele! – parancsolta Calanthyer.
Kötélen eresztették le, közben gondosan szemügyre véve a bevilágított részeket. Ugyanolyan hatszögletű kövekkel rakták ki a falat, mint a vár más részein, jó harminc ember mély volt. Oldalt sehol egy rés, az alján sehol kijárat. Zsákutca.
- Lemegyek – döntött a vezér.
Felhúzták a fáklyát, majd hamarosan ő ereszkedett lefelé. Időnként megvizsgálta a falat, de semmi rést, becsúszó követ nem talált. Alatta mély sötétség, felül már csak egy világító kis lyuk a kút szája. Leért. Körben falak, ugyanolyan szilárdak, mint végig az útja során. Elkeseredetten csapott az egyikre, majd nagyot fújt, hogy lehiggadjon. Ha már eddig eljutott, végigcsinálja.
” Keletre menj!” – hallott egy hangot elméjében. – “Bár úgy érzed, valójában nincs ott fal. Csukd be a szemed, és indulj!”
” Ki vagy? “- faggatta a hangot.
” Akit keresel, Calanthyer eccos Thransgaaron.”
” Dicsőség neked, Fényességes. Ismersz?”
” Emlékszem rád, harcos. Baál-Kain kíséretében voltál, amikor eljött hozzám. De most ne beszélj, tedd le a fáklyát, csukd be a szemed, és indulj!”
” Akaratod szerint, Fényességes.”

Calanthyer letette fáklyáját, behunyta a szemét, és elindult. Remélte, nem fog nagyot koppanni. Odafönt emberei döbbenten nézték, ahogy eltűnik a falban. “Egy fényt látsz az elmédben. Úgy menj, hogy mindig előtted legyen, akkor megtalálsz. Ne hibázz, és ne kérdezz!”
A harcos követte az utasítást, igyekezett a fény nyomában, fordult, amerre kellett. Lába alatt simára csiszolt talajt érzett, talán sziklát, de nem állt meg megvizsgálni. Csak ment a fény után, le és fel, jobbra és balra. Időérzékét már elvesztette, nem tudta, mióta gyalogolhat, egyre fáradt, de kitartott. “Állj meg, és nyisd ki a szemed!” hallotta ” Egy hasadékot látsz magad előtt, át kell ugranod. Ne tévesszen meg a mérete, sokkal nagyobb, mint hiszed. Akkorát ugorj, amekkorát csak bírsz!”
Engedelmeskedve a hangnak, kinyitotta a szemét. Halvány fény világított be egy sötét folyosót, lába előtt természetesnek tűnő sziklahasadék zárta el az útját. Alig két lépés széles volt, de nem látszott milyen mély. Hátrábblépett párat, kiűzte testéből a fáradságot és ugrott. Sokkal nagyobbat, mint a hasadék, mégis csak a szélén sikerült földet érnie, mintha ugrás közben az is megnyúlt volna.
“A fény után!” szólt a hang.
A folyosó kis terembe vezetett. Alig öt lépés átmérőjű volt, alapja tökéletes ötszög, sima falait vésetek borították. Egyik sarkában gazdagon díszített vért állt, közepén egy fél ember magas kristály szórt egyenletes, halvány zöld fényt.
” Hát megérkeztél, harcos. Sok mindenre vagyok kíváncsi, és kevés az időnk. Nyisd meg az elmédet előttem!”
” Akaratod szerint, Fényességes ” hajtott fejet Calanthyer.

Letérdelt, megnyitotta elméjét. A következő pillanatban elsötétedett a világ előtte és a padlóra borult.
Lassan tért magához. Ahogy kinyitotta szemét, egy díszes, régies öltözetű alakot pillantott meg a kristály előtt állni. Magas volt, vékony, nemes metszésű arccal, minden porcikájából sugárzott a hatalom. – Fényességes?
- Igen. Gondoltam kényelmesebb, ha így beszélünk, az elmédben. Tudom, amit te tudsz, ismerem a szándékaid, de nem mondom, hogy értem. Felajánlod a testedet, bár ez a halált jelenti a számodra, hogy embereid biztonságba vezessem. Így akarod?
- Igen, Fényességes.
- Megtehetném úgy is, hogy nem űzöm ki a lelked, közösen használnánk a tested. Tudtad ezt?
- Nem, Fényességes. Nem tudtam, de nem is akarom. Örülnék, ha elfogadnád a testem, és magadra vennéd az élet terhét. Én már így is tovább éltem, mint kellett volna, ha népem is jó kezekben tudhatom, nem köt már felelősség a világhoz, megpihenhetek, követhetem családom, társaim.
- Legyen akaratod szerint, Calanthyer eccos Thransgaaron kapitány. Enyém lesz tested, magamra veszem a felelősséged, biztonságot keresek népednek. Béke legyen veled.
- Köszönöm neked, Fényességes.
Az üres teremben térdelő alak felállt. Levetette a szakadozott vértet, és magára öltötte a sarokban álló díszes páncélt, eleinte darabos mozdulatai a végén már kecses eleganciával olvadtak egymásba. A folyosóba lépett, szemeinek immár nem volt akadály a sötétség. Akaratának engedelmeskedve a kristály csikorogva felemelkedett talapzatáról és utána lebegett. A sötétségbe boruló teremben csupán egy frissen megszabadult lélek csapongott, majd lassan beleolvadt a semmibe.

2.

Ismerte az utat, ő tervezte valaha. Alig negyedóra alatt elért a kúthoz, az egyetlen bejárathoz, és kilépett a fényre. Fentről megkönnyebbült kiáltást hallott, hamarosan fejek tűntek fel a kút szája körül, és egy kötél kezdett leereszkedni. Immár a kezeit használva kivonszolta a kristályt is az alagútból, majd rögzítette a kötél végén.
- Húzzátok! – kiáltott fel.
A kő lassan emelkedni kezdett, elzárva a fény útját, és a kút alja sötétségbe borult. Az egykori Calanthyer végig figyelte, remélve, nem kell varázshatalmával közbeavatkoznia. Még nem jött el az idő.

Szándékában állt felfedni kilétét, beszámolni kapitányuk döntéséről, a hozzá intézett kérésről, de meg akarta adni a módját. Asriel eron Thonar, az egykori crantai birodalom déli tartományainak mágushercege neveltetésénél fogva mindig is ügyelt stílusára, tisztában volt a változás súlyával, így meg akarta várni a megfelelő körülményeket. Természetesen Calanthyer bizalmasainak hamarosan el kell mondania, előttük nem tartható titokban, hogy már más uralja vezérük testét. Leginkább Ragoon volt az, akire számított, a kapitány emlékei alapján megbízható, hűséges, és ami a legfontosabb, kellően intelligens embernek tűnt.

A kristály, lelkének nyughelye közben befejezte útját, álmélkodó hangok hallatszottak, de a kötél is ereszkedett újra, hogy őt segítse a feljutásban. A mágusherceg magára kötötte, majd jelzett, hogy húzhatják. Nem akart még a mászással kísérletezni, előző testbe költözései során megtanulta, hogy idő, jó pár hét kell, amíg teljes biztonsággal tudja használni új porhüvelyét, hacsak nem alakítja mágiával a régi formájára. Hamarosan ő is a felszínen volt. Körülötte a jól ismert hely, a romok, melyeket már negyedszer lát, de mindig más szemekkel, és hat ember, köztük Ragoon. Fürkészőn nézte urát, majd meghajtotta fejét.
- Magára hagytad a tábort, Ragoon?
- Thairra bíztam az irányítást, nagyúr. Már egy teljes napja, hogy leereszkedtél a kútba, fel kellett jönnöm, hogy utánad indulhassak, és beteljesítsem a küldetésed, ha kell.
- Nekem nem tűnt egy napnak… de nem lényeges menyi időt töltöttem lent, az a fontos, hogy sikerrel jártam. Készítsetek szánt a kőnek, magunkkal visszük, ereje segíteni fog bennünket.
Amíg emberei a parancsát teljesítették, Asriel a kapu maradványaihoz sétált, és felkapaszkodott a romok tetejére. Innen belátta az egész környéket, a hegy teljes déli oldalát, sőt, kivételesen tiszta időben a tenger is megpillantható volt. Most még köd ülte meg a völgyet, alig valamivel napfelkelte után járt az idő, így nem lehetett messzire látni. A mágusherceg bízott benne, hogy a védőmágia által elpusztított kyreknek nem volt idejük értesíteni parancsnokukat, és időbe telik, amíg megtalálják őket. Így maradhat elég ideje a legszükségesebb tennivalókra.

Hosszú időbe telt, mire a kristállyal leereszkedtek a táborig. A csapat összetételét Asriel ismerte már a kapitány emlékeiből, de ennek ellenére elkomorodott a látványtól. Kétszáz ember, nagy része nő, öreg és gyerek, hadra fogható férfi alig harminc akadt, ha nem számította azt a tucatnyi fiatal fiút, akik bár fegyvert viseltek, valószínűleg öten sem jelentettek volna ellenfelet egy ellenséges katonának. A férfiak nagyobb része azonban szerencsére sok csatát megélt, tapasztalt veterán volt, akinek nagy hasznát láthatják a későbbiekben. Ennek ellenére szükségük van még fegyveresekre, és Asriel bízott benne, hogy sikerül erősítenie a csapaton. A barlangba sietett, Ragoon előzékenyen vezette a tanácskozáshoz elkerített részhez, ahol már ott várakozott Thair. Kis leágazás volt ez a barlangon belül, alacsony bejáratát egy vadbőr takarta, bent két fáklya adott gyenge világosságot. Ahogy a takaró a helyére billent, kirekesztve a barlang nyilvánosságát, mindkét férfi azonnal letérdelt, és fejet hajtott.
- Dicsőség neked, Fényességes – mondták egyszerre.
- Honnan tudtok rólam? – vonta fel kérdően szemöldökét a mágusherceg. Bár meglepte, hogy felismerték, úgy döntött, nyíltan játszik.
- Igaz, a kapitány nem avatott be részletesen a tervébe, de túl régóta szolgáljuk már ahhoz, hogy titokban tarthatta volna a szándékát. Ismertem a történetét első idevezető útjának, és sejtettem, miért nem vitt magával senkit a mélybe. A családja elvesztése óta vágyta már a halált, csak a felelősségtudata tartotta vissza – Ragoon továbbra is térdelve, lehajtott fejjel beszélt, Thair mozdulatlan szobor volt mellette.
- Titokban tartjuk kiléted, ameddig jónak látod, Fényességes.
- Nem veszem esküszavatokat, mert bízom bennetek, és tudom, tisztában vagytok vele, hogy embereitek érdeke mit kíván. Üljetek le, nehéz dolgokról kell beszélnünk.
Calanthyer hangja tetszett a mágushercegnek, hasonlított az ő régi hangjára, könnyen tudott vele bánni. Elégedett volt új testével, a legjobb volt, amit eddig használt, nem bánta, hogy nem formálhatja át a hajdani mintájára.
- Asriel eron Thonar vagyok, a Birodalom mágushercege, a déli tartományok ura voltam több mint ötszáz évvel ezelőtt. Uratok kért meg, hogy fogadjam el testét, vegyem magamra újra az élet terhét, hogy embereit biztonságba vezessem. Harcoltam a kyrek ellen más testben, többször is, így tisztában vagyok a feladat nehézségével, de tartozom ennyivel Cranta népének. Mondjátok el jelenlegi helyzetünkről, amit fontosnak véltek, ne hallgassatok el semmit!

Ragoon kezdte. Szemét az előtte ülő alakra emelve beszélt, igyekezett semmit sem kihagyni, ami lényeges lehet.
- Croton eleste után egy fél évvel az egységes ellenállás megszűnt, nagy vezéreink szinte mindegyike ott veszett. Az egyre fogyatkozó seregeket a kyrek kímélet nélkül számolták fel, az utolsó nagyobb csata nyolc éve volt amikor az aatherni nagysámán által egyesített szabadcsapatokat szórták szét a hóhajúak. Azóta csak kisebb rablóbandák, és a miénkhez hasonló, elűzött földművesekből álló csoportok kóborolnak, lakatlan vidékekre húzódva vissza. Most már mi jövünk, tíz évet sem adok és a hódítok rendet csinálnak, elfognak mindenkit, és aki nem hódol be, megölik. Az egyetlen lehetőségünk szerintem…

Késő estig beszélgettek. A mágusherceg nem is annyira a tényekre volt kíváncsi, azt nagyjából ismerte már Calanthyer emlékeiből, inkább a két ember gondolkodására, látásmódjára. Ismerni akarta őket, mert velük kellett biztonságba vezetni a kint várakozókat, tudnia kellett kiben, mennyire bízhat. A megoldás adva volt, már csak a végrehajtás módja hiányzott.
- Reggelig átgondolom a szavaitokat – zárta le a beszélgetést – és elmondom az elképzelésemet. Most menjetek, készítsétek fel az őrséget, előfordulhat, hogy a hóhajúak újabb felderítőket küldenek erre.
Thair és Ragoon meghajoltak és magára hagyták gondolataiba merült vezetőjüket. Ő hosszasan töprengett, sorra véve a legszükségesebb teendőket, majd maga is elhagyta a tanácshelyet.
Keresztülsétált a barlangon, szemügyre véve mindenkit, alvókat, őröket, akik tisztelegtek mikor rájuk pillantott, majd kilépett a szabad levegőre. A barlang mellett felfelé indult a hegyre, emlékezett egy kiugró sziklára, ahol annak idején sokat gondolkodott. A Vén – így nevezte, mert hajlott öregemberre emlékeztette az alakja – akkor sok döntés meghozatalában segítette. Ahogy eltávolodott az őröktől, varázslattal erősítette látását, így már nem akadályozta a sötétség. Hamar megtalálta a sziklát, az idő szinte nyomtalanul repült el felette, a jól ismert úton feljuthatott a tetejére. “Ötszáz év alatt semmit sem változtál, Vén” gondolta “nem úgy, mint én”. Kesernyésen elmosolyodott “de nem is haltál meg egyszer sem”. Meditációs pózban ült le, kirekesztette elméjéből az éjszakai erdő hangjait, majd útjára bocsátotta a Hívást. “Uratok, alkotótok szólít benneteket Szunnyadók, szükségem van karotok erejére”
A Szunnyadók élőholt harcosok voltak, seregüket az ő tevékeny közreműködésével alkották meg a háborúban Cranta nagyjai, hogy legyőzzék a kyrek áradatát. Bár sosem kedvelte a nekromanciát, a körülmények hatására félretette előítéleteit és elhallgattatta lelkiismeretét. Hiába való áldozat volt azonban az övé is, a fegyverforgatóké is, akik önként jelentkeztek, életüket adva cserébe egy örökké tartó kárhozatos létért. Bár számtalan katonával értek fel, a hóhajúak nagy tudású varázslói legyőzték, elűzték őket. Asriel bízott benne, hogy maradt, aki meghallja hívását, a kastély mágikus fókuszpont volt, a harcokat átvészelő élőholtaknak ilyen helyek környékén kellett pihenniük. Hét választ kapott mindössze, de még ez is több volt, mint amire számított. Ha mind a heten ideérnek, kis csapatának ereje jelentősen megnövekszik majd. A holtak után most az élőknek szentelte figyelmét, tudatával kinyúlva megérintette kastélyának mágikus auráját, és a beleszőtt érzékelő varázslatot felhasználva megvizsgálta a környéket. Mikor első halála után testvére lerombolta lakhelyét, nem szüntette meg annak mágiáit, ideje csupán arra volt elegendő, hogy ideiglenesen legyengítse őket. Pár nappal később már újra teljes erővel működtek, és – hála a mágikus fókusznak – működnek azóta is. Más kérdés, hogy ez idővel felkeltette a hódítók figyelmét, de Asriel ezt az árat most elfogadhatónak érezte. Szövetséges és ellenség után kutatott, de egyenlőre semmit nem talált, rajtuk kívül nem volt ember háromnapi járóföldön belül. Tehát a kyrek még nem tudják, hol vannak eltűnt felderítőik, ez értékes haladékot jelent számukra. Megszakította a kapcsolatot, érzékei újra emberi léptékűvé váltak. Nem volt álmos, eleget pihent az eltelt két évtizedben, így az éjszaka hátralevő részét meditációval töltötte, vissza akart találni az életbe, a nyugalom után felvenni az élők ritmusát. Most rövidebb időt töltött az időtlenségben, de első ébredésekor több hónapra volt szüksége, hogy agya újra a régi gyorsasággal működjön. Jelenlegi helyzetükben erre napjai sem lehetnek.

Váratlan gyorsasággal lett reggel, de amire a Nap vörös korongja elérte a sziklát, a mágusherceg is készen állt. Lesétált a táborba és magához hívatta alárendeltjeit a tárgyalóhelyiségbe.
- Kevesen vagyunk, erősebbnek kell lennünk, ezért magamhoz szólítottam hét Szunnyadót. Tájékoztassátok erről az embereket, mondjátok azt, hogy a kristály hívta őket. Melyik most a legközelebbi nagyobb kikötőváros?
- Therak, Fényességes.
- Thair, menj oda egy emberrel, nézzetek körül. Katonák száma, hajók, van-e templom, ha igen, a papok száma, minden, amit egy ostrom előtt meg kell nézni. Az emberek, leginkább az elégedetlen, menni vágyó emberek száma is érdekel. Húsz napod van, légy nagyon óvatos!
- Meg akarod ostromolni a várost, Fényességes?
- Nem. Csupán elvinnék egy, esetleg két hajót. Nagyobb hadihajók kellenek, kereskedőbárkák nem jók. Próbáld meg azt is megtudni, jár-e erre rendszeresen járőrflotta, és mikor.
- Akaratod szerint, Fényességes.
- Tájékoztasd a katonákat, és küldess be ételt. Ragoon még marad. Még valami… felejtsétek el a rangomat. Én most Calanthyer kapitány vagyok, elég, ha nagyúrnak szólítotok.
A nyomkereső meghajolt és kiment, Ragoon pedig várakozásteljesen nézett urára.
- Megtudhatom, mi a terved, Fényességes?
- Nagyúr, ahogy kértem! – mosolyodott el Asriel – Viszonylag egyszerű terv. Mivel itt már sokáig nem maradhatnánk, a kyreknek pedig nem akarunk behódolni, el kell hagynunk a szárazföldet. Keresünk egy kisebb szigetet a Külső-tengeren, vagy messze délen, ahol megtelepedhetünk és nyugalomban élhetünk. Ehhez azonban még túl kevesen vagyunk, több ember kell. Nem csak katonákra gondolok, szükségünk van asszonyokra, gyerekekre, mesteremberekre is.
- Therakból akarod ellopni a hajót az úthoz….sikerülni fog?
- Ha nem tudjuk ellopni csendben, elvesszük erővel. Ha onnan nem megy, majd máshol próbálkozunk. De nincs más lehetőségünk, mert a Világ Gerincén nem tudnánk átkelni a nőkkel és a gyerekekkel, itt pedig nem lesz nyugtunk. Elvegetálhatnánk esetleg egy darabig, ha kihalt helyekre húzódunk vissza, talán több emberöltőn keresztül is, de az hanyatlással járna, és én nem ezt akarom. Cranta tudásának fent kell maradnia, olyan népet akarok, amelyik képes megőrizni. Mérd fel, ki mihez ért az emberek közül, és tájékoztass róla! Magunkban kell boldogulnunk, azt akarom, hogy ne legyünk híján semmilyen tudásnak.
- Az étel, nagyúr! – hallatszott egy bátortalan női hang a vadbőr túloldaláról.
- Remek, – mosolyodott el a mágusherceg – hozd be, asszony! Eszünk, utána beszélek az emberekhez. Már nagyon kíváncsiak lehetnek.
- Valóban azok, Fé … nagyúr. – kapott észbe az alvezér.

Egyszerű étel volt, vadhús sűrű szósszal, de Asrielnek nagy élményt jelentett. Mindig is képes volt értékelni az élet apró örömeit, és a kőbe zárva pont ezek voltak elérhetetlenek a számára. Lassan ette, kiélvezve minden falat ízét, majd könnyű borral öblítette le.
- Vitesd ki a kristályt, Ragoon, és gyűjtsd össze az embereket. Hamarosan én is megyek.
- Egy kérdés még, ha szabad, nagyúr…- a bólintásra felbátorodva folytatta – azt mondtad, ha nem tudjuk ellopni, erővel vesszük el a hajót. Elegendőek leszünk hozzá?
- Már életemben is nagy hatalmam volt, Ragoon. Azóta ötszáz évet töltöttem elmélkedéssel, és utána jó ötöt állandó harccal, amikor kipróbálhattam az elméleteimet. A hóhajúak kevés varázslója vehetné fel velem a versenyt, a Szunnyadók pedig bármin átvágják magukat, ha kell. Elegendőek leszünk, bízz bennem!

Mire kiért a barlang elé, már mindenki ott gyülekezett. A bejárat mellé állított hatalmas követ nézegették, ami mellett két katona őrködött kivont kardokkal, és megpróbálták kitalálni, mit fog majd vezérük mondani. Bizonytalanok voltak, aggódtak a jövőjük miatt. Azért jöttek el erre az útra, mert otthonukat át kellett engedniük a kyr földműveseknek, akik a legjobb földekről elkergették a legyőzötteket. Hittek vezetőjüknek, aki azt mondta, hogy ez mindig így lesz, bármerre mennének, mindig jönnek majd újak, akiknek az ő földjük kell. Hittek neki, mert mindig is jó uruk volt, ahogy az apja és apjának apja, hittek neki, mert végig mellettük állt, saját érdekeivel nem törődve segített nekik, mert a vérükben volt, hogy uraik egyben védelmezőik is, és fordulhatnak hozzájuk, ha bármi baj érné őket. A kapitány felment az ősi romokhoz, elhozott egy drágakövet, amiben hatalmas védőszellem lakhat, talán belé is költözött az ősök ereje. Bizonytalanok voltak és aggódtak, de végre felcsillant előttük a remény sugara. Asriel lassú léptekkel ballagott a kristály mellé, érkezésekor az őrt álló katonák visszahúzódtak, és ő állt egyedül a középpontban. Gazdagon díszített vértjében, magabiztos testtartásával a régi idők hőseire emlékeztette az embereket, akik nem is sejtették, milyen közel járnak érzéseik az igazsághoz. Amikor megszólalt, hangja betöltötte a teret, még erősebbnek és elszántabbnak, szinte legyőzhetetlennek tüntetve fel a szólót.
- Követtetek engem, mert jobb, szabad jövőt ígértem. Bíztatok bennem, mert még sohasem okoztam csalódást, ajkaimat még sohasem hagyta el hazug szó. Elkísértetek, hogy segítségül hívjam őseink erejét és sikerrel jártam. Ebben a kőben egy hatalmas, legyőzhetetlen ember szelleme lakik, dacolva a halállal századok óta. Utat mutat nekünk, és hatalmat ad nekem, hogy ezen az úton biztonságba vezesselek benneteket. Ereje segítségével szembeszállhatunk a hóhajú hódítókkal, legyenek bár sokszoros túlerőben, nem bírhatják le Cranta népét, míg a szellem óv bennünket! – Asriel akarata alá hajlította a kristályon átáramló energiát, és hagyta, hogy az erő lassan felemelje testét. Kiterjesztette auráját, figyelte a tömeg rezdüléseit, a hallgatóiban kavargó érzelmeket. Az aggodalom szinte eltűnt, helyét a büszkeség, a diadalérzet foglalta el. Az emberek álmélkodva nézték a kő előtt lebegő vezérüket, isteneik elvesztése óta nem volt még senki, aki ekkora hitet adott volna nekik.
- A kőben lakó lélek legyőzhetetlen harcosokat szólított segítségünkre, a Szunnyadókat, kik előtt kyr katona nem állhatott meg a csaták során. Erejükkel és a szellem erejével szerzünk hajót, amellyel a tengeren át eljuthatunk új hazánkba, ahol népünk tovább élhet és gyarapodhat biztonságban, senkitől nem háborgatva. Készüljetek hát, hamarosan útra kelünk!

Asriel visszaereszkedett a földre, és a fellelkesített tömeggel nem törődve a barlang szája melletti ösvényen elindult felfelé, a hegyre. A kis csapás egy őrhelyre vezetett, ahonnan jól be lehetett látni a környéket, és rálátás nyílt kastélyának romjaira is. Sietett, mert a beszéd közben figyelmeztető rezgéseket érzett, a mágikus védmű jelzett behatolókat, ami nagy valószínűséggel kyreket jelentett. Ahogy felért, elküldte a várakozó katonát, majd gyorsan ráhangolódott a kastély védőaurájára. Érzékelte a távolodó Thairt és társát, akik a város irányába tartottak, és a behatolók helyzetét is, ötfős csoportban, északnyugat felől közeledtek, és alig háromórányira jártak. Az érzet gyengesége, és a tény, hogy csak ilyen későn észlelte őket, arra vallott, hogy mágiával leplezik magukat, ez pedig kizárta, hogy hozzájuk hasonló menekültek legyenek. Úgy határozott, hogy az emberekkel állít nekik csapdát, mert bár volt két Szunnyadó már elérhető közelségben, nem akarta, hogy egy esetleges túlélő beszámolhasson róluk. Ismerte a terepet, tudta, hol kell felállítania a csapdát. Csak fegyverek, semmi mágia, az nagyon árulkodó lehet. Nem is beszélve arról, hogy jólesett volna neki némi testmozgás, ennyi idő után. Visszasietett a táborba, Ragoonhoz, és kiadta a szükséges utasításokat.

Alig egy óra múlva már a behatolók várható útvonalán lapult, alvezérével és nyolc emberrel. Ebből hárman íjászok voltak, biztos kezű vadászok, rájuk várt a feladat, hogy megkezdjék a támadást, és megakadályozzák a menekülést. A többiek, köztük Asriel is, páncéljukat levetve, ágakkal, levelekkel takarva lapultak, alvezére egy társával jó kétszáz lépéssel feljebb. Rájuk várt a feladat, hogy elintézzék. az előreküldött felderítőt, akit bántatlanul kellett továbbengedniük, nehogy megriasszák a csapatot. Körülöttük lassan megnyugodott az erdő, visszaóvakodtak a megriasztott vadak. A csapda kész volt, már csak az áldozatok hiányoztak.

Rájuk sem kellett sokáig várni. Lassan óvakodtak felfelé az egyetlen könnyen járható utat jelentő vízmosáson, ahol négy napja a crantaiak is érkeztek. Az elővédként érkező nyomolvasót látták meg először, őt bántatlanul engedték tovább. Jó kétszáz lépéssel mögötte – mit tesz a megszokás – érkeztek a többiek. Hárman voltak csak, egy ember még hiányzott. A mágusherceg számított erre az óvintézkedésre is, de nem tehetett ellene, ahhoz túl kevesen voltak. Így sor kerülhet még egy vadászatra, ha nem sikerül gyorsan és csöndesen elintézni ezt a hármat. Ők is óvatosan léptek ki a kis tisztásra, érezték a nyílt terep veszélyét, de nem kerülhették meg. Lassan, minden rezdülésre figyelve óvakodtak előre, egymástól kissé lemaradva. A rejtőzködő íjászok akkor emelkedtek fel a vízmosás szélén, amikor az első már majdnem elérte a fák menedékét. Egyszerre lőttek, mindegyik a saját emberére. A behatolók rögtön ugrottak, ahogy észlelték a mozgást, de a legelső túl lassúnak bizonyult. Ő fekve maradt a földön, a nyílvessző a nyakába fúródva azonnal megölte, két társa azonban kanyargós, hirtelen megtorpanásokkal tarkított futással a közelebb lévő fák – Asrielék rejtekhelye – felé vette útját. Az újabb három nyílvessző nem is találta el őket, így az íjászok visszavonultak, tiszta cél híján az ő feladatuk az volt, hogy az utóvéd keresésére induljanak, a harc társaikra várt. Asriel nem mozdult, míg a két kyr jó tízlépésnyire nem ért tőle, majd szinte kirobbant a földbe vájt mélyedésből.

A két hóhajú nem torpant meg, nehogy megkönnyítsék az esetleg itt lapuló lövészek dolgát, hanem lendületből rontottak rá. A mágusherceg hárította az egyik pengét, félrelépett a másik elől, majd utánuk fordult. Ahogy azok is megpördültek, hogy újra szembekerüljenek vele, rejtekéből kiugrott a másik két crantai, és oldalról rontott a kyrekre. Kicsit elsiették, a támadások sem sikerültek, így a behatolóknak volt idejük egymásnak vetni a hátukat, mire Asriel is odaért. Patthelyzet alakult ki. Középen a két kyr egymásnak vetett háttal, kezükben karddal és tőrrel, körülöttük a három crantai. A futva érkező másik hármat – ők kevésbé szerencsés pozícióban rejtőztek – a mágusherceg az íjászok és Ragoon után küldte, majd visszafordult az ellenfelekhez. Harminc-harmincöt nyarat látott tapasztalt katonáknak tűntek, az egyikük egy tíznagy, valószínűleg az egység vezetője, a másik egyszerű harcos. Nem látszottak riadtnak, csupán dühösnek és talán némi megvetés is ült az arcukon. Asriel hátrébb intette embereit, majd kyrül szólalt meg:
- Érted, amit mondok, tíznagy?
Az, arcán némi zavarral, bólintott.
- Jó. Te velem küzdesz, Ha megölsz, elmehettek, ha meghalsz, utána a katonád jön. Addig nem bántjuk.
A kyr ismét bólintott. Maga mögé rendelte társát – az, kezében tartott fegyvereivel élénken figyelte támadóikat – majd arcán farkasvigyorral Asriel felé fordult.
– Kezdhetjük, féreg! – mondta, és azonnal támadott is. A mágusherceg kecsesen hajolt félre a felé sújtó kard útjából, majd a támadó nyaka felé sújtott, amit az csak nehezen hárított tőrével. Asriel nem ment utána, hagyta kibontakozni. Várta, mutat-e még többet is, mert ennél jobbnak látszott.

A kyr fújt egyet, majd új pozíciót vett fel. – Bal oldal- vetette oda társának, majd újra ellenfelére rontott. Nem vágott azonban, hanem félreperdült, tőrét Asriel baloldalt álló társára hajította. Vele egyidőben dobta el tőrét katonája is. A crantai, bár figyelt, nem tudta mindkét tőrt hárítani, és míg az egyik fennakadt kardja keresztvasán, a másik mellébe fúródott. A kyr meg sem várta, mi lesz az eredmény, már Asriel másik emberét támadta, míg parancsnoka halk kacajjal hárította a mágusherceg csapását.
- Lássuk, mit tudsz, kutya! – mondta a tíznagy és lendületes keresztvágásokkal megpróbálta egy fának szorítani ellenfelét. Asriel sötéten elmosolyodott. Szívesen harcolt volna még, de sérült embere miatt sietnie kellett. A következő támadást elvezette teste mellett, majd állon vágta a kyrt, és felhasította a hátratántorodó test mellkasát. Oldalt pillantott – embere épp akkor végzett a másik kyrrel – majd a sebesülthöz lépett. Pórul járt harcosa nem volt életveszélyes állapotban, a tőr féloldalról érte, nem hatolt át a bordákon, így hamarosan rendbe jöhet. Asriel örült, hogy játéka nem került értékes emberéletbe, a kis csapatot minden áldozat komolyan érintette volna.
- Várj itt vele! – adta ki a parancsot sértetlen emberének, majd futva elindult a nyomokon Ragoon rejtekhelye felé. Száz lépést sem ment, mikor meglátta az ugyancsak futva közeledő alvezért.
- Sikerült? – kérdezte.
- Nem volt gond, nagyúr.
- Sebesült?
- Senki. Az embereket az utóvéd után küldtem.
- Jó. Nálunk Chirr megsérült. Vidd a táborba, én megnézem, mire jutnak a megmaradt kyrrel.
- Úgy lesz, nagyúr.
Asriel otthagyta Ragoont, és felfele indult a vízmosás oldalán. Ha sikerül olyan helyet találnia, ahonnan rálát a várra, akkor a védőmágia segítségével hamarosan nyomára akadhat az egyetlen élő behatolónak.

Ősöreg, hatalmas rhakfára kapaszkodott fel, és hamarosan sikerült olyan magasra jutnia, ahonnan ellátott a lombok fölött a romokig. Lovaglóülésbe helyezkedett az ágon, elméjével kinyúlt a vár aurája felé. Hamarosan érezte a környéket és könnyedén megtalálta az embereket. A utóvéd szerepét játszó kyr már nem volt életben, teste lassan fakult ki az érzékelt valóságból. Lemászott a fáról és érkező emberei elé indult. Alaposan át kell kutatni, majd eltüntetni a holttesteket, hogy semmi nyom ne maradjon. Az első megpróbáltatás sikeresen, szinte veszteség nélkül zárult, ez jót fog tenni az emberek önbizalmának.

3.

Thair pontosan húsz nap múlva tért vissza. Addigra Asrielnek sikerült megismernie csapatának minden tagját, és a hét Szunnyadó is megérkezett. Az emberek tisztelettel vegyes rettegéssel kezelték őket, és mindent elkövettek, hogy ne kelljen a közelükben tartózkodniuk. A katonák valamivel jobban viszonyultak hozzájuk – akadt köztük néhány, aki harcolt már sorstársaik mellett – ami szükséges is volt, mert a későbbiekben közösen, egy csapatban kell boldogulniuk. Megkönnyítette a dolgukat, hogy az élőholtak mindegyike külön egyéniség volt, saját emlékekkel, így – ha nem gondoltak arra mi rejtőzhet a zárt sisak mögött – emberként tudták őket kezelni. Egyedül a gyerekek voltak azok, akik fenntartás nélkül felnéztek új segítőikre, számukra mindegyikük külön csoda volt, a harcok legendás hőse; ők még túl kicsik voltak ahhoz, hogy megértsék, ami a felnőtteket riasztotta.

A nyomkereső beszámolója pontos és szinte hiánytalan volt. Tíz embert is hozott magával, akiket megbízhatónak vélt, és akik kellőképpen nyughatatlanok voltak ahhoz, hogy sokáig csendben elviseljék a kyr uralmat. Szavaik nyomán kirajzolódott egy kis jelentőségű, gyengén, inkább csak a víz felől őrzött kikötőváros képe. A helyben állomásozó katonaság létszáma csekély volt, nagyobb részük a tengereket járta, hogy megsemmisítse a felbomlasztott crantai flották még meglévő, kalózkodásból élő maradékát. A kyrek mindössze két kisebb szentélyt emeltek isteneiknek, az itt élő papok létszámát azonban Thair és társai csupán becsülni tudták. A lakosság nagyobb része crantai volt ugyan, de jórészt megtört, a hódítók uralmába beletörődött emberek, használhatónak csupán a városban lézengő, hajó nélkül maradt tengerészek, és a környező földekről elűzött, szolgasorban tengődő parasztok tűntek. Akadt közöttük néhány házát, műhelyét vesztő kézműves, és az újonnan jöttek is rendelkeztek néhány nélkülözhetetlennek tűnő ismerőssel. A mágusherceg mindenesetre elégedett volt, úgy látta, jó esély van rá, hogy sikerül egy Cranta kultúráját megőrizni képes társaságot összeszedni. A gondot az jelentette, hogy a kikötőben használható hajók csak akkor voltak, mikor egy járőrraj visszatért pihenőre, ekkor viszont a városban állomásozó katonák száma is megnőtt, így jól kidolgozott haditerv kellett ahhoz, hogy sikerrel elragadhassanak néhány hadihajót. A stratégiához Asriel mindig is jól értett, bár szokatlan volt számára, hogy ennyire korlátozott erőforrásokkal kelljen beérnie, legalábbis a köznapi fegyvereseket tekintve, mert a Szunnyadók és a saját mágiája elégségesnek látszott sok mindenre. Jó két napot töltött Thairral, Ragoonnal és a rangidős Szunnyadóval -aki a kyr hódítás kezdete előtt egy jó nevű nemes széltől is óvott fia volt és birtokuk megsemmisülése után állt be katonának – egy térképvázlat fölött, amire megszületett egy használható, kellőképpen rugalmas haditerv.

Három hetet töltöttek várakozással és felkészüléssel. Asriel megszüntette a kastély romjainak mágikus védelmét és távozásuk után egy földrengéssel ráomlasztotta a hegyoldal egy részét, ezzel vágva el végérvényesen az őt idekötő szálakat. Fájdalmas, de szükségszerű döntés volt, három nappal ezelőtt ugyanis egy újabb, immár felkészültebbnek tűnő felderítőcsapat hatolt be a területre, amelynek utolsó tagját csak egy jó másfél napig tartó hajtóvadászattal sikerült kézre keríteni. Nem volt kizárható, hogy ezalatt képes volt valamilyen módon tájékoztatni feletteseit a hegyek között lapuló, veszélyes rablóbandáról, ami pedig valószínűleg nagyobb fegyveres csapat kiküldését vonta volna maga után. A mágusherceg el akarta kerülni a harcot, amíg csak lehet, így elhagyták a veszélyes környéket. Úttalan utakon vezette népét a tengerpart felé, lehetőség szerint eltüntetve minden nyomot. A terv szerint az embereknek néhány katona és két Szunnyadó kíséretében a part mellett kell várakozniuk egy kihalt tengeröbölnél, míg a harcosok meg nem szerzik a hajókat és fel nem veszik őket. Az ott maradó fegyveresek nem voltak elegen egy nagyobb csapat visszaverésére, de várhatóan erre nem is lesz szükség, meg tudják húzni magukat a szükséges ideig. Ha küldenek is nagyobb csapatot korábbi nyomaik után, azt csak akkor teszik meg, ha visszaér valamelyik hajóraj. A nyomok alapján pedig két hétbe is beletelhet, míg rájuk találnak, ennyi idő alatt vagy megszerzik a hajókat, vagy… de erre a mágusherceg nem is gondolt.

A kikötőt félig körülölelő földnyelv tövében lapultak. Az öböl északi részén, lehető legnagyobb távolságra a halászbárkáktól három masszív, gyorsjáratú kyr hajó pihent, ezek közül szemelték ki a két jobbnak tűnőt. Másfél nappal ezelőtt kötöttek ki, a matrózoktól, tengerészkatonáktól tegnap még mozdulni sem lehetett a város kocsmáiban, hajnalban azonban öt, egyenként húszfős raj indult el délnyugatnak, Asriel gyanúja szerint a “rablóbanda” keresésére. A banda veszélyesebb része azonban már a várostól fél órára egy csendes öbölben várakozott, kiegészítve a hajdani Délnyugati Flotta kéttucatnyi marcona tengerészével, akiket Thair egyesével keresett meg és tájékoztatott az elmúlt napokban. Az éjszakára vártak, hogy egy halászbárkán a kikötőbe, a kyr hajókra juthassanak. Ehhez azonban az kellett, hogy a kikötőt védő torony és a hajók őrsége ne vegye észre őket, illetve a bárka szinte láthatatlan legyen. Az első feladat megvalósítása Ragoonra és társaira, a második Asrielre várt. Hatalmát igénybe véve hajlította akarata alá az időjárást, nagy, de természetesnek tűnő vihart akart kavarni, ami lehetetlenné tette volna a kikötő tornyaiban és a hadihajók fedélzetén őrködő kyrek dolgát. A lenyugodni készülő nap előtt viharfelhők gyülekeztek, lassan, de megállíthatatlanul tartva a város felé. A mágusherceg abbahagyta a koncentrálást, kíváncsi volt, a megindított folyamat folytatódik-e. A viharok mindig abból az irányból érkeztek, jó esély volt tehát arra, hogy a természet, engedve a késztetésnek, a kezükre játszik. Ebben az esetben pedig senki nem mondhatta volna meg, hogy emberi akarat műve az égiháború.
Amint a nap teljesen eltűnt a látóhatár mögött – a viharfelhők már a fél égboltot beborították – Asriel a mellette várakozó Ragoonhoz fordult.
- Induljatok. Előbb a külső torony, csak utána a hajók. Ne hibázzatok és vigyázzatok az öregre!

Az öreg – Croton fellegvárának egykori ostrommestere – felháborodást színlelve fordult felé a titulus hallatán, majd legyintett és a többiek után indult. A sors, vagy Cranta eltűnt isteneinek kegye volt, hogy ráakadtak ebben az eldugott kikötővárosban, Asriel nem tudta, de nem habozott kihasználni a lehetőséget. Ismerte képességeit, más testben harcolt már mellette, ezért kulcsfontosságú szerepet bízott rá. A kikötő bejáratát őrző két torony tetején álló katapultok egyikét kellett kezelnie, adott jelre megsemmisíteni a másik katapultot, és megrongálni a legbelső hajót. Ha sikerül, sokkal könnyebb dolguk lesz, szinte veszteségek nélkül megúszhatják, az ő helyzetükben pedig ez nagyon fontos.

A nyolc ember sziklától szikláig surranva közelítette meg a vízpartot. Kevés volt rá az esély, hogy bárki megpillantsa őket hiszen gyorsan sötétedett, de a bujkálás az eltelt évek során már a vérükké vált. Egy szál tőrrel felfegyverkezve indultak útnak, hogy elfoglaljanak két hadihajót…más talán őrültségnek gondolta volna, de ők bíztak tudásukban és vezetőjükben. Ha a kapitány azt mondta, akkor sikerülni fog. Ragoon az öreggel a partmenti sziklák mellett evickélt egyre közelebb a toronyhoz, míg a többiek két csoportban Thair és az öccse vezetésével a hajók felé úsztak. A víz szinte mozdulatlan volt, vihar előtti csend uralta az öblöt. A parton maradó mágusherceg hálás volt a természetnek ezért, így nem kellett a szelet uralma alá vonnia, ami jelentősen megnövelte volna felfedezésük esélyét. Az úszók közben eltűntek a szeme elől, beleolvadtak a sötétségbe. Mágiával kellett erősítenie látásán, hogy ismét megpillanthassa a torony felé igyekvőket, Ragoon már a fal tövében lapult az öreggel, mikor távoli égzengés kíséretében erős szélroham csapott le az öbölre, jelezve, hogy a vihar megunta a várakozást.

A kövekhez simuló alvezér örült, hogy így alakul az idő. Bár a szélrohamot követően eleredő eső megnehezítette mászását, a toronyban őrködő kyreket is beűzte kis szobájukba, így pedig nem akadt aki megpillanthatta volna, ahogy felfelé kapaszkodik. Gyorsan elérte a tetőt, előző délután volt módja, bár csak messziről, szemügyre venni a falat, megtervezni a felfelé vezető utat és aznap este rögtön ki is próbálta. Lepillantott, az öreg valahol ott lapult, ahonnan ő indult, de nem tudta felfedezni. Remélte, tartja magát a megbeszéltekhez. Halkan mászott át a mellvéd fölött, és a lefelé vezető csapóajtóhoz surrant. Ha az őrök hűek szokásaikhoz, márpedig miért ne lennének azok, akkor a mostaniak is a lefelé vezető lépcső melletti székeken ücsörögnek. Hogy játszanak-e vagy csak beszélgetnek, az ő szemszögéből nem számított. Mélyeket lélegezve koncentrált, majd feltépte a csapóajtót és leugrott. Az egyik valóban a széken ült, őt, ahogy földet ért a lába máris elnémította egy gyors szúrással, a másik azonban jó háromlépésnyire állt tőle, az emeletet uraló zárt helyiség ajtajában. Tapasztalt ember lehetett, mert nem húzott kardot – ilyen kis helyen csak akadályozta volna a mozgásban – hanem a tőrét vette elő, ahogy oldalazó lépéssel próbált kimozdulni beszorított helyzetéből. Nem kiáltott, talán úgy gondolta, úgysem hallhatja meg senki. Ragoon mozdulatlanul figyelte, abban a félig guggoló pozícióban ahogy földet ért, majd ahogy a kyr felé lendült, rendkívüli erejét kihasználva felkapta és hozzávágta a bal oldalán álló széket. Ellenfele csak nehezen kerülte el a nehéz fatákolmányt, a crantai pedig kihasználta a lehetőséget, és a tétován felé szúró kéz alatt átbújva markolatig döfte pengéjét a katonába. Nem is foglalkozott tovább a padlóra hanyatló testtel, felszaladt a lépcsőn, vissza a tetőre, és a derekáról letekert kötelet a mélybe engedte. Az öreg ott volt, érezte a kötél rándulásain, hogy magára kötötte, majd húzni kezdte felfelé. Meglepően könnyű volt, de így is sokáig tartott, mire felbukkant a csapzott, ősz fej a mellvéd másik oldalán. Az ostrommester, ahogy újra a lábán állt, rögtön a torony tetejét elfoglaló, letakart szerkezethez sietett.
- Ne szórakozz azzal a kötéllel, hanem segíts! – förmedt Ragoonra a viaszosvászon takarót rángatva- Kevés az időnk.

Az alvezér gyorsan kiszabadította a katapultot, az öreg pedig rögtön új utasításokkal látta el.
- A kyrek ezt a szerkezetet általában gyújtólövedékekkel használják. Nézz körül lent, korsókat, vagy zsákba varrt kövekhez hasonló dolgot keress!
Segédje lesietett a lépcsőn. Ahogy sejtette, az őrök helye melletti zárt helyiségben takaros zsákvászon csomagocskák várakoztak. Felkapott kettőt, és odavitte az öreghez.
- Remek, – mondta az – úgy van ahogy gondoltam .Dobd vissza őket, ne ázzanak meg nagyon, és segíts megfordítani ezt a tákolmányt! Látod azt a kis fényt? Azt kell eltalálnunk.
Az erős széltől időnként megszaggatott esőfüggönyön át valóban átszűrődött a másik torony ablakában pislákoló fény, a távolság miatt azonban Ragoon nem sok esélyt adott az öregnek. Tiszta időben talán, de ilyen szél és eső mellett… nem hitte, hogy van ember, akinek egyáltalán sikerülhet.
Az eső nem csak őt zavarta. Thair a horgonyláncra tapadva átkozta magában a vihart, igaz csak módjával, mert tudta, hogy szüksége van rá. Bár a hullámok még nem kaptak erőre és a kikötő is úgy volt kialakítva, hogy óvja a hajókat, nem volt könnyű dolga, ahogy felfelé próbált mászni. Remélte, hogy a fedélzeten tartózkodó őrszemek is szélárnyékba húzódtak, ő a helyükben azt tette volna. Felért a hajó orrához. Itt óvatosnak kellett lennie, nehogy a lánc hozzálapítsa a palánkhoz, majd felhúzódzkodott, és körbenézett a fedélzeten. Nem látott senkit, így gyorsan felmászott, és az orrárboc tövébe húzódott. Csak a taton, a kormány mellett állt egy őrszem, a lámpa imbolygó fénye tisztán kirajzolta az alakját. Thair számított rá, hogy így lesz, az egyszerű katonák többsége hiába hallotta, hogy a fényben állva jobb célpont, szükségük volt a lámpa nyújtotta hamis melegre és biztonságérzetre. Tudta, hogy a társai már kapaszkodnak fel utána, így közelebb surrant az őrhöz. A fedélzeti lejárónál várta be a többieket – hangtalan szellemekként surrantak át a palánk fölött és lopóztak mellé – majd kézjelekkel kiadta az utasításokat. A tatra vezető feljáró mellett kikapaszkodott a hajó oldalára és megpróbált a katona mögé kerülni. Kapaszkodása közben döbbent rá, hogy kedveli a fehérhajúak díszítőmotívumait, mert egy, a kyr hajóépítő-mesterek tobzódó fantáziáját nélkülöző crantai bárkán ezt a mutatványt nem tudta volna véghezvinni. Most azonban szinte könnyedén elérte célját, a katona háta alig háromlépésnyire volt tőle… már tízévesen sem hibázta volna el. Előhúzta tőrét, halk fohász mormolt, és elhajította. Ugrott is utána rögtön, de az övében lapuló második pengére nem volt szükség, az őrszem hangtalanul csuklott a deszkákra. Kihúzta belőle fegyverét, a lámpához lépett. Háromszor takarta el fényét egymás után a nyílt tenger felől, majd csatlakozott a társaihoz. Már csak a szállásaikon maradt matrózok voltak hátra, remélte hogy nem lesz különösebb gond. A mágusherceg álmot hozó varázst ígért a jelre… ha működik, nem lesz nehéz. Átpillantott a másik hajóra, és azt kívánta bárcsak tudná, hogy sikerül a többieknek, majd társai után ő is belépett a fedélzetközbe vezető ajtón.

Asriel a földnyelv szélén állt, mágikus érzékei előtt szinte ragyogtak a kyr hajók. A ragyogás erőssége arányban állt mágikus védművük erősségével, így a mágusherceg tudta, nincs rá esély, hogy erővel áttörjön rajta. Nem is volt erre szükség, előző harcai során kiismerte a kyrek védelmi rendszereit, tudta, hogy nemigen akad, amit ne tudna valamilyen módon kijátszani. A közvetlen, nyers erőszak ellen védtek, de a hozzáértő formálhatta, akarata alá hajlíthatta egyes részeiket, ha azok nincsenek közvetlen felügyelet alatt, legalábbis egy kis időre. Neki pedig nem volt sokra szüksége.
Ezüstös köd formálódott körülötte, majd ahogy meglátta a fényjelzéseket, hajók felé indította. Mágiát csupán arra használt, hogy a ködöt a hajókig egyben tartsa, ahogy az elérte célját, már saját természetének engedelmeskedve ült a fedélzetre és szűrődött át a nyílásokon. A crantaiakat védte a hatástól az indulás előtt elfogyasztott bor, a kyrek azonban biztosan nem ittak ilyesmit. Ha a köd halált hozna, a hajók védelme észlelné az ártó hatást, és azonnal akcióba lépne, az álom azonban nem váltott ki olyan reakciót, amit ne tudott volna kissé késleltetni. Ha az emberek elég gyorsak, és az eltelt évek azzá tették őket, akkor elegendő idejük van… elegendő kell, hogy legyen.

Már mindannyian a helyükön ültek, amikor megérkezett a jel a másik hajóról is. Intésére ellökték a bárkát a parttól és a matrózok evezni kezdtek. Ő az orrban ült, finom sötétséget húzott maguk köré, hogy az esetleg a kikötőben lődörgő, vagy a másik torony tetején őrködő kyrek se pillanthassák meg őket. Bár kizártnak tartotta, hogy valaki ilyen időben a szabadban kószáljon, de biztosra akart menni. A szél rövid idő alatt szinte betolta őket az öbölbe, az evezőkre jóformán csak a kormányzáshoz volt szükség. Asriel a matrózok egy részével felkapaszkodott a Thiar által leengedett kötélen a fedélzetre, míg a bárkában maradottak a másik hajóhoz eveztek át.
- Ragoon a helyén van, a matrózokat megkötöztük és elzártuk – jelentett a nyomkereső, ahogy megpillantotta urát. – A másik hajó is kész, hamarosan indulhatunk.
- Jól van. Embereket a vitorlákhoz, a szél mindjárt fordul – utasította a mágusherceg, majd a tatra sietett. Innen látta a másik két hajót, melyek közül egyik már szintén az övék volt, illetve az öböl kijáratát őrző két tornyot… azok közül is övék az egyik. Behunyta a szemét, mágikus érzékeivel kereste a körülöttük alakuló vihar magját, majd formálni kezdte. Nem lett volna könnyű a szelet teljesen megfordítani, így megelégedett annyival, hogy ne szemből, hanem oldalról fújja őket. A hajóknak ez is elég kell, hogy legyen, és nem is annyira feltűnő. Ha észreveszik őket, majd formál még rajta, de minél később ébrednek a kyrek, annál jobb.
Ahogy a szél mozdult, kinyúlt Ragoon felé tudatával. ” Kezdhetitek” üzente.

Ahogy az első lángoló gömb átúszott az égen a másik torony felé, mindkét hajón kibomlottak a vitorlák, és a testek mozgásba lendültek. A lövedék nem talált, csak a kőfalat pörkölte meg, a második azonban felgyújtotta a tetőt, a katapulttal együtt. Riadó hangja harsant a várakozó harmadik vitorlás felől is, és az ottani őr fényjelzésekkel próbálta kifaggatni a crantaiak hajóit, mit tudnak, ki támadhatott. Legalábbis Asriel úgy gondolta, biztosan valami ilyesmit akarhat, mert nem akadt társai közül senki, aki ismerte volna a kyrek jelzéseit. Nem is foglalkoztak vele, a fő gondjuk az volt, hogy mielőbb eltűnjenek a közeléből, mert a másik katapult után az a hajó volt Ragoonék következő tervezett célpontja. Bár az öreg szemmel láthatóan kiválóan célzott, azért nem akartak a közelében maradni.

Emberei – annak ellenére, hogy nem ilyen hajókon szerezték tapasztalataikat -nagy hozzáértéssel tették a dolgukat, hamar az öböl kijárata felé fordultak a hajóorrok, és ahogy jobban eltávolodtak tőle, a torony tüzet nyitott a harmadik vitorlásra. Láthatóan a fegyvermester már “belőtte” magát, rögtön az első lövedéke a hajótestet érte. Bár fel nem gyújtotta – a mágusherceg úgy vélte, biztosan valami mágia védheti – a fedélzeten lobogó lángok megnehezítették a kyr matrózok dolgát, lassították a vitorlabontást. A fehérhajúak a második lövés után szánták el magukat az ellentámadásra. Vagy azért, mert addigra döntött a parancsnok, vagy csak addigra voltak képesek előkeríteni valami mágiahasználót. Hajítógépeik valószínűleg nem álltak készen, nem számíthattak arra, hogy saját kikötőjükben szükségük lehet rá, így csak varázslattal érhették el az őket támadó tornyot. Azzal viszont elérték. A smaragdszín villám szikrázó fényözönben pattant le először a kövekről, vagy inkább azok mágikus védelméről, a második támadás azonban célt ért, mert a torony tetején zöld fényű lángok csaptak fel. Asriel csak remélhette, hogy Ragoon és az öreg időben visszavonult, és az öböl kapujában várják majd a hajókat.

A kedvező széllel hamar odáig értek, és ahogy jobban eltávolodtak, a harmadik hajó már hiába is lőtt volna utánuk. Rövid megtorpanás volt csak, míg a vontára fogott bárkával kieveztek lövészeikért, akiket hangos üdvrivalgás fogadott, ahogy a fedélzetre kapaszkodtak. A vitorlások hamarosan belevesztek az éjszakába, és ahogy elég messze kerültek, a vihar – Asriel akaratának engedelmeskedve – veszett erővel kezdett tombolni.

4.

A kikötő védelméért felelős tiszt csendben várakozott, míg az asztal mellett tanácskozó három alak közül az egyik feléje nem fordult.
- Hallgatjuk, parancsnok, jelentsen! Mi történt pontosan az éjjel?
- A katonák beszámolója és a hátrahagyott nyomok alapján jól megtervezett támadásról, nem csak valami véletlen sikerről volt szó, nagyuram. Ez meglepő, mert nem tudunk a környéken olyan haderőről, legyen az a reguláris csapatok maradéka, vagy valami véletlenül összeverődő társaság, aki erre képes lenne. Először valószínűleg az egyik torony őreit intézte el egy csapatuk, majd csónakokon közelítették meg a két hajót. Hogy az ottani őrszemek miért nem észlelték őket, nem tudjuk, talán a vihar lehet az oka. Ártalmatlanná tették a katonáinkat, és kihajóztak a kikötőből, miközben a tornyot elfoglaló társaik felgyújtották a másik őrhely katapultját, és lőni kezdték a harmadik hajót. A hajó varázslója megsemmisítette a hajítógépet, de nem tudtak a menekülők üldözésére indulni az ítéletidő miatt, bár ha tudtak volna, akkor is feltartja őket az öböl kapujában vízbe hajigált matrózok serege.
- A halottakat ott dobálták a vízbe?
- Nem voltak halottak mindannyian, egy részüket csupán elaltatták. Nem értem, miért, de valószínűleg úgy gondolták – helyesen – hogy élő katonáinkat nem hagyjuk ott, kihalászunk mindenkit, mielőtt utánuk indulnánk. Akkor már viszont a tomboló vihar miatt nem tudtunk kihajózni. De most, hogy induljanak-e, hogyan, merre, az a nagyúr döntése.

A középen álló, még társainál is magasabb, ékköves acél homlokpántot viselő férfi bólintott, majd a baloldalán álló fiatalabb kyr felé fordult.
- Mit tudnál még hozzátenni, magiszter?
- Ahogy már említettem – lépett közelebb a kérdezett az asztalhoz, amelyen a város és a kikötő térképe hevert – az esti vihart mágiával keltették. Ügyes megoldás volt, mert csupán a lehető legkevesebb erőt használták fel hozzá. Hogy azért-e, mert csupán ennyit birtokolt a létrehozója, vagy azért tett így, hogy ne keltsen feltűnést, nem tudjuk, de én az utóbbit gyanítom. Lehetséges persze, hogy ettől még az illető nem komoly hatalom birtokosa, csupán egy, a természettel nagyon közeli kapcsolatban lévő sámán, de ennek ellentmond a hajók esete. A matrózokat, katonákat elaltatták a támadás előtt. Semmi olyan étel, vagy ital nem került fel rájuk, amiből a Khantielre, a harmadik hajóra ne jutott volna, azokban pedig semmi altató hatásút nem találtunk. Tehát a méreg a támadás előtt került oda, valószínűleg valamilyen légméreg lehetett. Méghozzá mágikus úton létrehozott, varázslattal odajuttatott, ebben az esetben viszont ki kellett játszani a Laviel és a Kharyss mágikus védelmét. Tudjuk, hogy nem lehetetlen, de azt is, hogy rajtunk, a létrehozóikon kívül erre mások nem képesek. Legalábbis eddig így tudtuk. A másik ok, ami különösen érdekessé teszi ezt a támadást, hogy a Khantiel a vihar miatt nem tudott azonnal a támadók után indulni, a varázslója, hiába próbált meg mindent, nem tudott úrrá lenni az időjárás fölött. Az ügy – hiszen hajót, hajókat alig vesztettünk, ráadásul így még sosem – felkeltette mesterem figyelmét is. Holnap érkezik, hogy segítségünkre legyen.

Harmadik, eddig csendben várakozó társuk is megszólalt. Idős, de ereje teljében lévő, tekintélyt parancsoló megjelenésű harcos volt, méltó partnere a két másiknak.
- Úgy értesültem, a történtek felkeltették a Harmadik Flotta parancsnokának figyelmét is. Három Laness osztályú karavellt küld, hogy az ellopott hajók üldözésére induljanak.
- Hogy fogják megtalálni? Ha nem azért foglalták el őket, hogy a partvidéket fosztogassák velük, hanem valahova messze menekülnének, nem lesz könnyű a nyomukra bukkanni. – a város parancsnoka a varázslóra nézett – Úgy tudom, nem tudjátok érzékelni a hajókat.
- Nem, valóban nem. Bár a hajó rajzolatait valószínűleg nem törték meg – ha nem hozzáértő teszi, akkora manavihart kavart volna, amit több napi távolságról megérzünk – de valamilyen módon elzárják őket az érzékelésünk elől. Ha a varázslójuk teszi, ehhez komoly erőket kell felhasználnia, nemigen lehet képes mellette más erőfeszítésre. Arkhiel magiszter szándéka, hogy amikor megérkezik, hatalmas vihart támaszt a tengeren, amit mágia használata nélkül nem vészelhetnek át. Viszont amíg azzal foglalkozik, nem lesz képes elrejtőzni előlünk.
- Ez érdekesen hangzik, – csóválta meg kétkedőn a fejét az öreg – de honnan fogja tudni Arkhiel, hogy merre küldje azt a vihart? Elég messzire elérhettek jó széllel, még akkor is, ha nem értenek igazán a hajóhoz.
- Nem ismerem a pontos terveit, de valószínűleg beszámol majd mindenről, ha megérkezik.
- Legyen. – döntött a nagyúr – Visszarendeltem már a katonákat, akiket a hegyekbe küldtem, ahol a felderítőinket eltüntették. Valószínűleg ez a társaság lehetett a bűnös ott is, így nemigen találhatnának semmit. Ha megérkeznek, akkor sem indulunk még utánuk, amíg a magiszter meg nem érkezik. Értesítsétek a közelebbi parti helyőrségeket, hogy ők se indítsanak hajókat errefelé. Lássuk, mire jut Arkhiel, nélküle amúgy sem nagyon bukkanhatnánk rá ezekre.

5.

- Nagyúr, közbe kell avatkoznod! Ha a szél így erősödik tovább, megsérülhetnek, és irányíthatatlanná válhatnak a hajók, a matrózok nem értenek hozzájuk annyira, hogy ilyen időben is boldoguljanak. – Ragoon arcára volt írva az eltelt nap fáradtsága. A vihar reggel bukkant fel, és hiába várták, hogy elvonuljon, azóta csak űzte és dobálta a hajókat. Fölöttük tombolt, körülöttük kavargott, egyre erősebben, egyre kétségbeejtőbb helyzetbe hozva őket.
- Ha ellenállok a viharnak – nézett segédjére a mágusherceg – azzal elárulom a pontos helyzetünket a kyreknek. Eddig még csak sejtik, hogy itt lehetünk, valami alapján, amire nem gondoltam, nagyjából meghatározták a pozíciónkat, ezért támasztották ezt a vihart. Ha megpróbálom a befolyásom alá vonni, akkor nem tudunk tovább rejtőzni, azzal megmutatom, hogy itt vagyunk, mintha tüzet lobbantanék az éjszakában. Akkor erre irányíthatják a hajóikat is, és nem hiszem, hogy ez a két bárka sokáig állná a tüzüket. Arra pedig, hogy megszökjünk előlük, még kisebb az esély. Viszont ha nem próbálok meg hozzányúlni, előbb-utóbb továbbhajtják a vihart, hogy máshol is megpróbálkozzanak vele. Biztosan nem tudhatják, hogy itt vagyunk. Ha tudnák, már itt lennének.
- Sokáig mi sem bírjuk. Előbb-utóbb valamelyik kormányos hibázhat, ha letörik az árboc, vagy a kormányszerkezet sérül meg, a hajó mozgásképtelenné válhat. Nem tudják megjavítani, azt mondta a kapitányunk. Ha nem is esik szét utána az egész, akkor is csak hányódna a vízen. Az összes ember, készlet pedig nem fér el csak az egyiken. Lehet, hogy megtudják a helyünket, ha közbeavatkozol, de ha nem teszed, biztosan elveszítjük valamelyik hajót, vagy mindkettőt. Az, hogy megtalálnak, utolérnek, csak lehetőség.
- Nem csak utolérhetnek. Ha tudják, hol vagyunk, akár kaput is nyithat ide a varázslójuk, nem kell a flottájuk. A hajó rajzolatait nem törhettem meg, nem ismerem őket, nem tudom, melyiknek milyen hatása lenne. Ha nekiállok a viharral foglalkozni, nem tudom leplezni a kisugárzásukat, és rövid időn belül olyan kapcsolatot létesíthetnek, hogy akár egy századot is átküldhetnek a nyakunkra. Kapcsolat… – Asriel hirtelen megdermedt. – Ez az, a kapcsolat!
- Fényességes? – nézett rá kérdőn Ragoon.
- Adtál egy ötletet – mosolyodott el a mágusherceg. – Nem egy garantált dolog, de ha már meg kell mutatni magunkat, talán hasznát vehetjük. Ha sietnek, és nem akarják a hajóikra hagyni a dolgot… a mágia kétélű fegyver. Mennyit tudsz a rajtaütési szokásaikról?
- Leginkább csak harcmezőn kerültem velük szembe. De tudom, hogy vannak erre használt csapataik, könnyű, de erős páncélzatú gyalogosok. Amikor Cyrhellees-t vívták, egy ilyen társaság nyitotta meg a kaput a seregeik előtt, az embereim nagy részét levágták. Valószínűleg itt is őket küldenék előre.
- Ki tudnátok tartani ellenük egy darabig?
- Ha tudjuk, hol jönnek, ha nem túl széles a kapu, amit használnak, és ott lesznek a Szunnyadók is, elképzelhető. De nem sokáig.
- Nem kell sokáig. Komolyak lehetnek a veszteségeink, de nem tudok más megoldást. Válaszd ki a legjobbjaidat, nagyon sok múlik rajtuk. Megmutatom fehérhajúaknak, hol vagyunk.

- Igen – bólintott Arkhiel magiszter. Az ablakból figyelte az udvaron felsorakozott katonákat, és azt a hét fős különleges csapatot, akikre a kapu védelme várt, míg a társaik át nem jutnak.
- Igen, ha megpróbál belenyúlni a viharba, nem tudja majd leplezni a varázsjeleinket. Nem tudom, egyáltalán hogy sikerült neki eddig, de úgy biztosan nem lesz rá képes. Akkor pedig kaput nyitok a katonáidnak, a Kharyssra fognak érkezni.
- Úgy legyen. – bólintott a harcosok parancsnoka, a várost vezető hármas legöregebb tagja – Mennyi ideig áll majd a kapu?
- Mennyi időre van szüksége az embereidnek?
- Három egység, majd ötven harcos megy. Öt lépésnyi kaput használva nem több, mint húsz szívverésnyi kell. Lehet, hogy gyorsabb lesz, de nem tudjuk mi vár a túloldalon.
- Jó, annyit mindenképpen kaptok. Lehet több is, de ennyi, amit biztosan tudok ígérni. Nem tudom, hogy fog reagálni a varázslójuk, mivel próbálkozik majd. Sokat persze…- a varázsló elhallgatott, és felkapta a fejét. Gyors léptekkel sietett a terem közepére rajzolt körhöz, intésére fellobbantak a belé rajzolt ötszög csúcsait jelző gyertyák.
- Megszűnt a varázslat, érzem a hajókat. Indulj az embereidhez, készüljenek, hamarosan nyitom a kaput. Vihar dúlta fedélzetre fognak érkezni. – elmosolyodott – Azt a hármat pedig, akit kértem, küldd föl ide! Ki tudja…

A kapu a fedélzet első felén nyílt, nem sokkal az orr mögött. Gyors, ügyes munka volt, szinte bármi látható előjel nélkül tárult fel, és mire az első két Szunnyadó odaért, már három kyr át is lépett rajta. Nem torpantak meg az arcot fedő sisak, az egész testet beborító vért láttán, a lendületüket felhasználva próbálták meg a földre dönteni, vagy visszaszorítani az élőholtakat, hogy helyet nyissanak társaiknak. A páncélosok gyors mozgása – hisz élő ember nem mozdulhatott volna ilyen sebesen ekkora súly alatt – láthatóan meglepte őket, de mert a legjobbak közül kerültek ki, alkalmazkodni tudtak a helyzethez. Kivárták, míg társaik is átérnek, és ketten-ketten már jobban boldogultak, sikerült akkora teret nyerniük, hogy több katona is átléphessen.
- Használd az íjászokat is, Ragoon, amíg még nem törték át a vonalunkat. – a mágusherceg a hídról figyelte a kapu megnyitását, meztelen kard a kezében – Lehet, hogy páncélosok, de minden páncélon akad rés. Amíg tudjátok, hagyjátok a javát a Szunnyadókra, ők többet bírnak. Én pedig megnézem, hol zárhatnám be ezt a lyukat.

Arkhiel a szoba kövére rótt rajzolat középpontjában állt, minden érzékével a nyitott kapura figyelt. Nem tudta, a másik oldalon álló varázsló hogyan próbálkozik majd a mágia szétbomlasztásával, de biztos volt benne, hogy megkísérli majd, különben nincs esélye. Ahogy megérezte az első csapást – tiszta, nyers, romboló erő volt – rögtön védőn fogta körbe tudatával a varázslat magját. A támadás módja nem érte váratlanul, ennél többet nem is nagyon várt tőle, eddigi tapasztalatai szerint a crantaiak nem voltak jártasak a mágia finomabb formáiban, de a felhasznált energia mennyisége meglepte. Formált kicsit a térben nyitott átjárón, hogy védettebb legyen – a most átlépő katonák enyhén megszédülve értek a túloldalra – majd várta a következő lépést.
A vele szemben váratlanul megjelenő alak látványa arculcsapásként érte. Mert igyekezett mindig mindenre felkészülni, így számított arra, hogy esetleg az élő varázslat hídját felhasználva a másik megpróbálkozik fizikai támadással is, átjuttatva néhány harcosát, ezért is kért három fegyverest az öregtől. De hogy ez ennyire gyorsan történjen, anélkül, hogy bármi előzetes tapogatózást érezne, hogy áthatoljon a védelmen anélkül, hogy komoly erőt felhasználva szétrombolná… Mindegy, a katonák elintézik.

Láthatóan azért a crantait is megviselte az utazás. Valószínűleg észrevétlenül akart érkezni, valami erre célzott varázslat maradéka kavargott körülötte, amit az épület védelme téphetett le róla, de ahogy az első katona odaért, kizökkent dermedtségéből. Hosszú, kecses pengével vívott, mesteri módon, és Arkhiel örült, hogy nem csak egy embert kért. Az érkező nem csak a kardját, de egész testét használta, szinte táncolt támadói között, és mikor a magiszter eljutott odáig, hogy a kaput magára hagyva varázslattal forduljon ellene, újabb meglepetés érte. Érezte, hogy a teret átszelő mágia bizonytalanná válik, az energiája fokozatosan csökkeni kezdett, és minden hatalmára, tudására szüksége volt, hogy valahogy egyben tartsa. Nem értette a dolgot, amíg a másik vívott, nem lehetett ideje, ereje a varázslat gyengítésére, de ahogy tudata végigfutott az elszivárgó mana mentén, megtalálta a probléma okát. A crantai egyfajta fókuszt, valami kristályt használt, hogy gyengítse az ő varázslatát; ügyes módon, nem csak annak nyomán, de azt megcsapolva jutott el hozzá. Messze jobb teljesítmény, mint amit valaha is látott ezektől a sámánoktól, de akkor is kevés. Újabb halk szavak, finom ujjmozdulatok, és megszűnt a rés a varázslaton, újra teljesen az ő uralma alatt állt. A kristály így már nem gyengíthette tovább a gazdája újabb varázslata nélkül. Arra pedig nem lesz ideje.
- Cwyeh khar na’odone! Lelked a rabszolgám!- erőtől, hatalomtól átitatott szavak, sólyomként csaptak le az utolsó katonát is lassan sarokba szorító crantai tudatára. Arkhielnek mindig is a mentálmágia volt a legkevesebb, azt tartotta a legelegánsabb formának. A hatás azonban most elmaradt, egy kecses vágás végzett a harmadik testőrrel is.
- Gratulálok a viharodhoz, kyr. – Asriel lerázta a vért pengéjéről, lassan, óvatos léptekkel közelített a másik felé. Nem tudta, milyen védelmet nyújthat a kör, amiben áll, megfürkészni nem volt ideje, ezért úgy gondolta, nem próbálkozik varázslattal. Az acél ilyenkor sokkal biztosabb.

A magiszter arcán döbbenet futott át egy pillanatra. Amikor varázsolt, és ha akarta, a létezés mindhárom síkján láthatott egyszerre, és a crantai asztrál- és mentálteste árulkodó volt.
- Te nem élsz! – suttogta, majd hangja megerősödött, szakrális hatalom itatta át. Rendjében egyedüliként pap is volt, Weila , a kyr főisten felszentelt szolgája, hatalommal bírt a túlvilági fajzatok fölött – Tywiena lael, hoorodone! Pusztulj a világról, kárhozott lélek!
A mágusherceg megrendült, a támadás váratlanul érte, nem számított papi mágiára. Elméjére sötétség borult, testébe fagy mart, térdre rogyott, pengéje csendülve hullott ki kezéből. A kyr hideg undorral figyelte.
- Egész jól bírod, tényleg nem akárki lehettél életedben. Tywiena lael!
Újabb fájdalomroham, a crantai úgy érezte, mintha valami ki akarná tépni a testéből, de csak egy pillanatra, utána egy hűs árnyék vette körül óvón.
“Nem azért adtam a testem, életem, hogy ily hamar elveszítsd, Fényességes.” Ismerős szavak, ismerős tónus. Calanthyer. “Óvjon téged újabb áldozatom, védjen meg a betolakodók istenétől!” Az árnyék szétfoszlott, nem állta sokáig a kyr pap erejét, de a mágusherceg felkelt a padlóról.
- Újabb kísérlet, szent ember? – lassú, kimért léptek, ahogy egy párduc közelít a sarokba szorított vadkanhoz.

Arkhiel meglepődött, de nem habozott, következő varázslata smaragdszínben izzó villámot idézett volna, de nem járt sikerrel, a crantai egyetlen szavára a körülötte formálódó energia kereteit vesztve szétfoszlott.
- Nem megy, kyr. – Asriel kemény, kegyetlen hangon szólt, miközben lassan belépett a mágus körébe. – A szakrális mágia nem volt rossz ötlet, de ez most nem megy. Ezt a testet önként, magát feláldozva adta a gazdája, nem erővel, varázslattal vettem el. Életét adta, mert népének jobb sorsot remélt, ez megóv istenedtől. A fajtád varázslói mágiáját pedig már ismerem annyira, hogy elboldoguljak vele. Maradjunk a kardnál, talán azzal többre mész.
- Legyen, sötét fajzat! – a kyr előrenyújtotta mindkét karját – Ay wathal k’heon an! Ay wathal taleen an! Légy az én fegyverem! Légy az én pajzsom!
Pillanattal később dús díszítésű mithrilfényű mellvért óvta testét, baljában egy félembernyi pajzs, jobbjában a nehéz, másfélkezes penge rezzenetlenül mutatott a crantai felé. – Ha kell, hát így pusztítom el kárhozott lelked!

Két pengeváltás után a mágusherceg érezte, hogy nem lesz könnyű dolga. A vért nem csak óvta, de úgy tűnt, mintha segítené is a papot, az egy kézzel is olyan erővel forgatta a nehéz kardot, hogy Asriel alig tudta hárítani egy-egy vágását.
- Kevés az ember, ha magára marad. – a kyr még csak nem is lihegett – Hol a hatalmad, te pengetáncos halott?
- A hatalmam? – a crantai döntésre jutott. Nem akarta minden erejét felhasználni, de ha így kell tovább vívnia, mindegy, mennyi marad, kettéhasítva nem veszi hasznát. – Lásd hát hatalmam, hóhajú! – két nagyerejű csapással visszaszorította a papot, hogy teret nyerjen, majd hátralépett, ellenfele nehezebb páncélja miatt nem bírta elég gyorsan követni.
- Queer kh’a wyorre! Hakhiis noe, hakhiis zaaer! Queer niriee thaek laah! – szólalt meg. Pincemély, kongó hang, mintha alvilági démonok szóltak volna a szájából. A teremben lobogó fáklyák fénye egy csapásra eltűnt, csak sűrű, sötét füst szállt belőlük. Isteneid elhagynak, magadra maradsz! Nincs erőd, nincs mi óvjon! Isteneid elfordítják arcukat tőled!

A kyr megremegett, arcára félelem ült ki. Úgy érezte, elgyengül, lába megrogyott, mintha valaki, aki eddig támogatta, hirtelen ellépett volna mellőle. Emberfeletti erőfeszítéssel húzta ki magát.
- Nem nyerhetsz hatalmat felettem! Az én uram megóv engem, előtte te csak egy féreg vagy!
- Queer kh’a wyorre! – újra az a pokoli hang. Arkhiel megrándult, mintha arcul csapták volna. – Nem az uraddal van baj, varázsló! A te hited az, ami kevésnek bizonyul, magadban hiszel igazán, nem az istenedben, ez a baj, ezért fordul el tőled most. Hakhiis noe, hakhiis zaaer! Queer niriee thaek laah!
A megzavarodott kyr szinte látni vélte, hogy pokoli démonok serege emelkedik fel körülötte, árnyékuk beborítja, magára marad egy elátkozott tájon, elzárva az élet fényétől. Hiába emelte arcát az ég felé, sötétség takarta azt.
- Magadban gyenge vagy. – a következő kardvágás félresöpörte a pengéjét, és pajzsa mellett elcsúszva a testébe hatolt. Az ezt követő tiszta fájdalom kiragadta a varázslat hatása alól, eltűnt a démonok serege. Újra érezte ura erejét, de már későn, nem hozhatta vissza az életbe.
- Nem járt sikerrel sötét mágiád! – Arkhiel már csak suttogni tudott, ahogy lassan a földre rogyott. – Weila nem fordult el tőlem!
- Nem, kyr, melletted állt, de te nem hittél benne. Nem eléggé, anélkül pedig ti, papok, gyengék vagytok. Most már látod a fényét, talán megbocsát neked… de az engem már nem érdekel.

Ahogy ellenfeléből elszállt az élet, úgy fogyott el az erő Asrielből is. A varázslathoz, hogy megrendíthesse a pap hitét, majd minden hatalmára szüksége volt, ha tudta volna, hogy ennyire nehezen megy, talán mással próbálkozott volna. Ráadásul amikor a másik elzárta a térkaput a kristály elől, meggyengítette az ő kötödését is, a mana nem áramlott felé a megszokott csatornán. Nem maradt más lehetősége a visszatérésre, mint a kyrek nyitotta út, így a terem ajtaja felé indult, menet közben magára öltve az egyik halott katona alakját. Csak múló fényjáték volt, ennél többre most nem volt képes, de talán egy rövid időre elegendő lesz a megtévesztéshez. Ha elég gyors lesz, ha nem veszik észre addig a varázslójuk halálát, ha elég közel tud férkőzni a kapuhoz. Túl sok ha, de nemigen volt más gyors megoldás. Márpedig sietnie kellett, nem bízott benne, hogy harcosai nélküle is boldogulnak, amíg az átjáró nyitva áll, a kyrek bármennyi embert átküldhetnek, az ő lehetőségeik pedig nagyon korlátozottak.

Találomra választotta az útvonalat, de a kapu mágiájának vonzása jó iránymutató volt, gyorsan meglelte a belső udvart. Majd ötven pihent, jól felfegyverzett katona várakozott rendben felsorakozva az egyik fal előtt kirajzolódó, vihar dúlta, zűrzavaros, vérmocskos fedélzetre nyíló átjáró előtt. Úgy látta, harcosai még kitartanak, a kapun csak ritkán tudott átlépni egy-egy kyr, és jó néhányan közülük hamar vissza is tántorodtak, súlyosan sebesülten, de biztos volt benne, hogy csak idő kérdése, mikorra tudják úgy visszaszorítani a crantaiakat, hogy egyszerre többen is átléphessenek. Akkor pedig már, akár egy megrepedt gát az áradó folyó mentén, ők sem sokáig tudnak már kitartani, több katona több helyet tud nyerni, még gyorsabban jöhetnek a társak. Azon, hogy ő hogyan fog átjutni, egyáltalán, hogyan jut el odáig, nem gondolkodott el. Nekiindult, határozott léptekkel, remélve, álcája kitart, és azt hiszik a hóhajúak, hogy valami hírvivő a fenti szobából. A kapu mellett álló fiatalabb varázsló felé irányozta lépteit, aki, úgy tűnt, a mágia közvetlen felügyeletét látja el, nyugodtan, de sietős tempóban haladt, mint aki fontos hírt hoz. Öt lépésre járhatott, amikor a kyr felrezzent, valószínűleg a varázslat közben kifinomultabb érzékeivel észrevett valamit, gyanakvóan nézett a mágushercegre. Asriel felmérte a helyzetét, a távolságot a kaputól, a legközelebb álló katonáktól, majd ahogy a hóhajó szóra nyitotta a száját, cselekedett.
Tőrt hajított a kinyíló szájba, nekivetette magát a kapu előtt átlépésre váró katona hátának – épp csak elkerülve egy igen éber és gyors társa kardvágását – és vele együtt átbucskázott a hajófedélzetre.
Mintha a poklokba zuhant volna. Körülötte kavargó forgatag, egymással életre-halálra birkózó alakok, vértől sikamlós deszkák, orkánként tomboló szél… két vágás is csendült vértezetén, jelezve, a crantaiak éberen figyelnek az érkezőkre. A harmadik csapást féltérden hárította már, engedte meggyengült álcáját lehullani, és megkönnyebbülten sóhajtott fel a katona kiáltása hallatán:
- Calanthyer! A nagyúr visszatért!

A kyrek ezt a zűrzavaros pillanatot választották, hogy újra megpróbálják döntésre vinni a küzdelmet, az előrébb álló katonák, testi épségükkel nem törődve vetették át magukat a kapun, elsodorva a közelebb állókat, utánuk pedig megtorpanás nélkül érkeztek a többiek.
A mágusherceghez legközelebb álló crantaiak, lábukat megvetve, önfeláldozóan tartották fel az emberáradatot, ő pedig, ahogy lélegzethez jutott, és megérezte az újra feléledő kapcsolatot a kristállyal, varázsolni kezdett. Nem gondolkodott, nem finomkodott, egyszerűen eltépte a tér fonalát, magába nyelve, a kristályba irányítva a felszabaduló energiatömeget.
A robbanás, amit a varázslat megszűnése okozott, így is ledöntötte lábukról a harcolókat, és megroppantotta a sérült első árbocot. Calanthyer vérző füllel, kábán állt lábra, majd embereit követve az eszmélő kyrekre vetette magát. Nem varázsolt, nem gondolkodott, csak ölt és ölt, amíg erővel bírta, amíg volt még valaki, aki szembeszállt vele. Sokáig tartott.

…Vezérük és prófétájuk voltam egy személyben, kristályomat szerencsét hozó amulettként hordozták magukkal, szinte istenükként tisztelték. Jó volt ez így…

Új otthonunkat nem a kontinensen találtuk meg. Egy partmenti kis kikötővárosból szereztünk meg két hadihajót, a harc, a menekülésünket leplező pusztító vihar biztosan sokáig emlékezetes maradt. A nyílt óceán felé tartottunk, az ég lámpásai mutattak utat. Távol a kyrektől egy szigetcsoporton telepedtünk le, de akkor még nem tudtuk, bölcső lesz-e vagy temető. A Menekülés, a Próféta, a Hetek harca legendaként él a nép ajkán ma is…

… Akkor haltam először természetes halállal. Úgy terveztem, csak közvetve, mintegy védőszellemként irányítom majd őket, és csak akkor öltök valós testet, ha komoly szükség lesz rá, így a kristályban maradtam. Ők még a szigetek, a környék felfedezésével foglalkoztak, én már a jövőt terveztem. Azt akartam, hogy Cranta tudása, kultúrája fennmaradjon, hogy népem ne süllyedjen a barbár törzsek szintjére….

Harmincezer év telt el azóta. Népem uralja a szigetcsoportot, hatalmam szinte nagyobb, mint Cranta egykori isteneié. Nem történhet semmi olyan, amiről ne tudnék, amit ne akarnék. Ismerem a kontinens történetét is, az idők során vetődtek erre vándor hajósok. Tudásuk az én tudásommá vált, vérük népem vérét frissítette. Néhány száz év, és a szigeteken már nem lesz elegendő hely, a kontinens partja egyre gyakrabban tűnik fel látóteremben. Talán hamarosan eljön az ideje, hogy Cranta újra megjelenjen a barbárságba süllyedt területeken.

…Az idők során lassan eltávolodtam az emberi világtól, egyre kevesebb örömet okoz, ha néha testet öltök. Romlás vagy előrelépés, ki tudja… Sokszor gondolkozom azon, milyen lehet istennek lenni.
Talán ez az út vezet oda?


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához